2020. március 21-én, szombaton, Kaposváron helyezték örök nyugalomra Kampis Miklós Kossuth-díjas építészt, a Nemzet Művészét, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját. Családja, barátai, tanítványai, munkatársai a helyszínen és otthonaikban búcsúztatták.
A katolikus egyház szerinti szertartást követően Dr. Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára olvasta fel Dévényi Sándor építész, az MMA rendes tagjának búcsúlevelét. A Magyar Építőművészek Szövetsége és a Magyar Építész Kamara képviseletében Turi Attila építész, a MÉK alelnöke, a Somogy Megyei Építész Kamara képviseletében pedig Bánkuti Melitta építész, a SMÉK elnöke búcsúzott. Végül archív felvételről Makovecz Imre, Kossuth- és Ybl-díjas építész, az MMA alapítójának szavai szóltak az elhunytról. A szertartáson Jánosi András, az MMA levelező tagjának hegedűjátéka szólt.
A szertartás keretéül szolgáló angyalszobrokat az elhunyt fia, Kampis Gábor építész tervezte, azok felállításában és a szertartás lebonyolításában volt és jelenlegi vándorépítészek segédkeztek. A pandémia miatt a – kis számú – résztvevő csupán kimérten biccentett egymásnak, a kondoleálás is rövidre fogott volt.
Kampis Miklóst a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Építész kamara, a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Kós Károly Egyesülés és a Somogy Megyei Építész Kamara saját halottjának tekinti.
Az alábbiakban Dévényi Sándor, Turi Attila és Bánkuti Melitta búcsúbeszédét közöljük, de a későbbiekben még több alkalommal tervezünk tisztelegni a mester emléke előtt.

Dévényi Sándor búcsúbeszéde

Miklós!

Különös időket élünk. Az Apokalipszis lovasai nyargalnak körülöttünk, nyugtalanító jeleket észlelünk. Népvándorlás, háború, járvány. Talán az Armageddon végső csatája készülődik?
Szeptember végén, a Kós Károly Egyesülés alapításának harmincadik év-ünnepén, amikor utoljára találkoztunk, valamit már megéreztél ebből. Beszéltél életed egyik fő művének, az Egyesülésnek múltjáról, de leginkább céljairól. A szellemi megújulás igényéről és lehetőségeiről. És ennek végrehajtását már az ifjú nemzedékre bíztad. Bíztad?! Felszólítottad őket, miképp Gandalf mester tette ezt az ifjú hobbittal a Gyűrűk Urában: „Te vagy a választott, hogy miért te vagy a választott, erre a kérdésre nincs válasz”.

Te is így éltél. Választott voltál. A feladatot, amit rád bízott a Sors, elvégezted. Elvégezted akkor is, ha nem érdekelt, elvégezted, ha lett volna más dolgod is. Szellemi társad, Makovecz Imre így értékeli munkádat: „A szabad szellemi életnek baráti összejöveteleket szervez, megszervezi a Dél-Dunántúli Építész Stúdiót, kurzusokkal, vendégelőadókkal egy olyan világban, amelyben már kiölték a szellemet az építészeti gondolkodásból. Ebben az embertelen világban európai szellemének és szívének mindig volt adni valója, figyelme, csöndes baráti szava, jeltelen, sokszor észrevehetetlen igyekezete, szervező ereje arra, hogy a többinek jobb legyen. A jobb időkben, a nyolcvanas években a személyes sorscsapások ellenére alapítója, megfontolt szervezője a Kós Károly Egyesülésnek, a Vándoriskolának, a Szabad Oktatási Fórumnak; egy több, mint ezer fős társaság szellemi motorja, lelkiismeretes igazgatója.” Közéletet szerveztél, az Építész Kamara alapítója és működésének kidolgozója, a Magyar Művészeti Akadémia Felügyelő Bizottságának aktív, segítően kritikus tagja voltál.

„Azt nem tudjuk eldönteni, hogy mikor élünk, mi csak azt tudjuk eldönteni, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk”- folytatom Gandalf intelmével, mert Te tudtad, hogy mi a teendő, tudtad, hogy egymagadban semmire sem mégy, s tudtad, hogy hogyan kell a társakat megkeresni és minket bíztatni.
És most, február végén, azt mondtad, ennyi elég volt. Ami mostantól következik, az már nem a Te feladatod. Adtál elvégzéséhez mindannyiunknak annyi muníciót, amennyi Tőled kitellett. Éljünk vele!
Most átlépted a szellemi világ küszöbét, de szellemed velünk marad és segít elvégezni feladatunkat. Búcsúzunk Tőled, Isten kísérjen végtelen utadon.

*

Turi Attila – Búcsú Kampis Miklóstól, a derűs gondolkodótól

Kampis Miklós koporsójára két cipruságat hoztam. Az egyik a Magyar Építőművészek Szövetségéé, a másik a segédletével létrejött és szívós, kitartó munkájával éltetett Magyar Építész Kamaráé. Ő a mi halottunk is, de ha a Tőle tanult átható gondolkodással szemléljük életét, megállapíthatjuk, hogy nemcsak egy szakma, nem csupán a művészetek szülőanyjának, az építészetnek mestere távozott, hanem egy ennél lényegesen tágabb közegben munkálkodó alkotót is búcsúztatunk. Mert vallotta, hogy a házak, a terek, a közösségi találkozások helyei nem pusztán tárgyak, de üzenetek is, melyek mindenkinek, de célzottan egy közösségnek rejtett nyelven szólnak.
Most, hogy visszanézek, kétfajta emlék kavargó képei jelennek meg előttem. Személyes emlékemben apró, sűrített pillanatok törnek fel, amint törékeny alakja derűt sugárzón oktat, sőt talán pontosabb, ha azt mondom, mesél. Mesél a szabadságról, az élet nagy kérdéseiről, mosolyogva, a rá jellemző többnézőpontos, kifordítom-befordítom precíz fogalmazással. Tőle tanultuk meg, életét hozva példának, hogy a szabadság számunkra e rövid földi vendégségben csak néhányszor, áldott pillanatokra adatik meg, de a munkálkodás ennek befogadására való alkalmasságunkon életünk tartalma. Ott jártunk vele, mint Szinbáddal, a nagy utazóval, Egyiptom ősi földjén. A Nílus két partján láttuk az élők és holtak városait, templomokat, gabonaföldeket és nekropoliszokat a felkelő, a delelő és a lenyugvó napisten fényében. Ott álltunk, s ha csak pillanatokra is, de egyiptomiakká váltunk: földművesek, katonák és papok szemével láttuk a titkot, s fogadhattuk lelkünkbe az érthetetlent és magyarázhatatlant, a hatalmasságot, az ég tükörkép épített világát, a Szfinx mosolyát. Ott ültünk vele az Ötpacsirta utcában, s lestük reakcióit egy-egy elnökségi döntésnél, mert ha nem jelzett, tudtuk, minden rendben. Ha a maga tapintatos módján szót kért, pontos meglátásaival hamar a helyes útra terelt bennünket. S ez a személyes kép, a pillanat éles képe összeolvad a tágabb, sokak akaratát, gondolatát összefogó látomással, a szervezetek életét máig meghatározó impulzusok messze mutató világával. Ennek a hullámzó akarat-folyamnak egy ága a Magyar Építész Kamara, melynek nem csupán a megalakításában tevékenykedett, hanem évtizedeken át éltetője és fenntartó ereje volt.

Kampis Miklós ahol termékeny talajt talált, ott magokat ültetett, majd locsolta, éltette azokat. A Kaposvár csoport, a Kaposterv, a Dél-Dunántúli Építész Stúdió, a Kós Károly Egyesülés, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi élete azok a területek, hol kitartóan dolgozott, az antropozófia által rendszerezett műveltségével tiszta képet mutatva a múltról, serkentve a tetterőt a jelenben és kijelölve a törekvések irányát a jövőben. Tette ezt mindig derűsen, bármely nehézséggel is állt, álltunk szemben. S ez az Ő nagy példája: a derűs gondolkodás, a komoly, mély tartalom mellett a laza lélektartás.
Kampis Miklós a derű tükre volt. Az a tükör, amelyben azt az arcunkat láthattuk, amivé lennünk kell, s nem pusztán azt, amelyek vagyunk. A szellem tükre ez, amely nem porba ragadt énünket, de a magasságossal rokon részünket, lehetséges hasonlatosságunkat mutatja meg. Nem a tetsző szépet, s nem pusztán a büszke igazat, de szépség és igazság fájó, de még elviselhető felemelő képét, amelyben egyszerre sűrűsödik múlt, jelen, jövő, amelyben ott a lehet és lehetet volna Makovecz-i világa.

S most itt álunk lelkünk cipruságával, tiszteletünket a bölcsesség és az örök szellemi élet jelképével fejezve ki. Megrendülten fogadkozunk, hogy élete gyümölcsét megőrizzük, mert kinyílt szívünk, s megelevenednek benne tettei. S valljuk, hogy emlékét megőrizzük, lépteinket tanítása szerint tesszük, az életívével mutatott irány felé folytatjuk utunkat. Mert miként Ő is gyakran idézte Csavardi Samut, kedvelt szereplőjét a Gyűrűk urából: az utat nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy járnunk kell azt.
Kampis Miklós pontosan tudta az élet kereteit, a személyiség korlátait, a társadalmi formák kötöttségét. Tudta mindazt, amit a szabadság korlátainak, sőt lehetetlenségének mondanak mások. Mi, alkotó művészek, művészmérnökök, újat teremtők, szárnyalva alkotók sokszor lenézzük a kötöttségeket, a kereteket, mert a szabadság béklyójaként tekintünk rájuk. Rosszabb esetben a bölcsesség forrásának, Kába kövének tekintjük a szabályokat, de ezen ő – emlékezetes mosolyával ajkán – derűsen lépett túl, s plántálta környezetébe a szabad akarat impulzusát. Kampis Miklós megmutatta, hogy egyik szemlélet sem igaz: a kérdés nem a vagy-vagy világában, hanem a küzdelmes, alázatos teremtés magatartásával oldható meg. Megmutatta, hogy az út csak lankadatlan munkálkodással járható be. Mert a törvény, a szabály nem más, mint struktúra, a szabadságban fogant csoportakarat, melyet nem áthágni, vagy fétisként tisztelni kell. Munkálkodni dolgunk keretei között, hogy a szellem egy adott közösségben, helyen és időben termékenyen megjelenhessen. S ha ennek a keretek akadályt jelentenek, akkor azok alakításán is dolgozni kell. Ez Kampis Miklós példamutatása, amelyet követnünk kell, hogy emlékéhez hűek legyünk.

A testet búcsúztatni gyűltünk össze, s most, e nehéz napokban dolgunk a lélek megtartása, s feladatunk a szellem éltetése Kampis Miklós példamutatása alapján, aki valódi egzisztenciánkról a Nemzet Művésze díjátadóján így üzent nekünk:
„Minden, amit itt a Földön az emberek tesznek vagy mondanak, a Magasságokból veszi eredetét,
ahonnan minden lényeges tulajdonság szétárad mérték és egyensúly szerint.
Így hát semmi sincs, mi nem fentről származik és nem oda tér vissza.”

A példabeszéd szereplőjének, Csavardi Samunak szavait mondom most vigaszul a búcsúzóknak, mit kapaszkodónak szánt regénybéli társának: „Akad még jó ebben a világban Frodó úr, miért érdemes küzdeni”.
S a nagy dolgok csendes szomorúságával mondod Te is hősöd történetzáró szavát: „Hazatértem”.
Isten áldjon, drága mester!

*

Bánkuti Melitta – Ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna

Mi nem történt volna meg, ha Kampis Miklós nem Kaposvárt, Somogy Megyét választotta volna otthonának?

Miklós bácsi mondta egyszer:
„Az életünk nem egyéb, mint szabad és nem szabad cselekedeteknek a végtelen sorozata. Az igazán fontosak valószínűleg azok, amiket szabad cselekedetnek lehet nevezni.”

Kampis Miklós Makovecz Imrével közösen jött Kaposvárra dolgozni. Imre bácsi rövid időn belül visszament Pestre, Miklós bácsi végleg itt maradt.

Először a Somogytervnél dolgozott. Itt rövid időn belül irányítóvá, vezető tervezővé, főépítésszé vált és kidolgozta azt a rendszert, ami ma is egy jól működő tervező iroda rendszere tud/tudna lenni. Az ott dolgozó önálló szervezeti egységek, csoportok nemcsak egymás mellett dolgozó emberek halmaza volt. Kötelező volt egymással a rendszeres konzultáció és minden munkánál volt –szintén kötelezően- szakmai zsűrizés! Volt irodán belüli „továbbképzés” is. Ez azt jelentette, hogy az építészetet, építészelméletet érintő témákban szervezett előadásokat, kiadott feladatokat, amit a kollégáknak sokszor akaratuk ellenére is meg kellett csinálniuk, és Ő mindent keményen számon is kért. Folyamatosan kapcsolatot tartott a Somogyterv Siófoki irodájával is.
Irányításával rendszeresen vettek részt pályázatokon. Mindegyiknél előre felkészült, és olyan kereteket biztosított számukra, hogy kerek legyen a „történet”. A programot, a koncepciót, a folyamatokat „természetesen” Ő alakította. Mindig volt eredeti prekoncepciója. A pályázatokban az iroda minden munkatársának részt kellett venni.
Igyekezett minden apró kérdést a NAGY EGÉSZ- ből levezetni. Mindig volt igazodási pontja. A lobogóhajú építészek ötleteit a nagy egész rendszeréhez tudta igazítani, és ezáltal létre tudott jönni egy új minőség.
Az 1980-as évek elején kidolgozták Kaposvár városközpontjának részletes rendezési és rehabilitációs tervét. Ekkor az országban az elsők között sikerült elérniük, hogy a belvárosban sétáló utca készüljön, hogy megmaradjon a telekszerkezet, és megmaradjanak az egységes beépítési paraméterek is.
Fontos, szintén csapatban végzett munkája volt a Kaposvári Új Köztemető tervezése. A tervet utána még átdolgozták, de azóta sem valósult meg.

Alapvető szerepet játszott a Dél-dunántúli Építészeti Stúdió létrehozásában és működtetésében.
A rendszerváltás előtt 2 évvel (1987-89 között) kollégáival az országban az elsők között hoztak létre Kisszövetkezetet, Kaposterv névvel. Ekkor újragondolta a szövetkezeti formát az antropozófiai szemlélet alkalmazásával. A működőképes gazdasági rendszer létrehozása érdekében volt ereje és kitartása mindezt az apró részletek szintjéig kidolgozni.
A Kaposterven belül is folytatta tovább a munkatársak képzését. Rendszeresen voltak előadások, kiadott feladatokat feldolgozásra, megértésre. Itt is generálta a közös munkát. A 80-as évek végén Makovecz Imre volt Paks főépítésze. Az Ő koncepciója alapján a belváros fejlesztésének koncepcióján több neves építészcsapat mellett a Kaposterv is feladatot kapott. Miklós bácsi vezetésével az egész iroda több hónapon keresztül közösen, de önállóan dolgozott.
Épphogy sikerült megalakítaniuk a Kapostervet, új célt, feladatot talált. Felismerte, hogy nemcsak a Dél- Dunántúlon, hanem országosan is Élő igény volt a szerves, organikus építészek közösségbe szerveződésére. Ekkor az egyesülési forma kereteinek a létrehozása érdekében tevékenykedett állhatatosan. Így történhetett meg az, hogy 1989. december 10.-én Kaposváron alakult meg a Kós Károly Egyesülés, mely a mai napig az ország egyik legerősebb szellemi közege.
Volt hite abban is, hogy egy somogyi, falusi kivitelező szervezet képes lehet a Sevillai Világkiállítási Pavilon fővállalkozói tevékenységére. Igaza lett. Az ott dolgozó somogyi szakemberek egy életre szóló tanítást, szemléletet kaptak.

A 90-es évek második felében, a többi szervezet létrehozásához hasonló intenzitással, alkotó módon vett részt az országos és a Somogy Megyei Építész Kamara létrehozásában. A Somogy Megyei Építész Kamara Miklós bácsi eredeti szándéka szerint, a szakma egységessége okán, az alapítás óta egy irodában működik a Somogy Megyei Mérnöki Kamarával.
Nagy szerepe volt abban is, hogy a kamara megalakulás után nem sokkal, a kort megelőzve, a Somogyi, minőségi szakmai utánpótlás biztosítása érdekében, kamarai kereten belül MSC jellegű képzést indítottak Kaposváron, a főiskolai végzettségűek számára.

Egész életében figyelmet fordított a még kezdőnek sem mondható építészekre is. Az 1980-as évek elején Heil Tibor a főiskola megkezdése előtt még egy évet sem töltött el a Somogytervben, mégis egy olyan stabil szellemiséget vitt magával, melyből kinőtt az Ybl Miklós főiskolán egy szerves építészetet azóta is magas színvonalon művelő csapat, melynek tagjai a Makona Kisszövetkezet és Egyesülés és a Kós Károly Egyesülés oszlopos tagjaivá váltak.
Idősebb korában is aktív életet élt, kiállítás szervezésében vett részt, könyvet írt, hogy megszerzett tudását az építészetről, a világról meg tudja osztani velünk.

Somogy Megye minden szakmagyakorlójának a nevében az Ő gondolatával búcsúzok tőle:
„Minden, amit itt a földön az emberek tesznek vagy mondanak, a magasságokból veszi eredetét, ahonnan minden lényeges tulajdonság szétárad mérték és egyensúly szerint, így hát semmi sincs, ami nem fentről származik és nem oda tér vissza.”

Fotó: Filmbarát Stúdió