Z. Tóth Csaba:
Tabari történeti művének egyes népnevei és a szavárd-magyarok
Immár újabb kiadásban, angol fordításban is hozzáférhető a perzsa származású, dél-káspi születésű Muhammad ibn Dzsarir al-Tabari (839-923/224-310 H.) monumentális munkája, a Próféták és királyok története (Ta’rīkh al-rusul wa’l-mulūk), mely a régi muszlim tudósoktól megszokott egyetemességgel igyekszik átfogni az emberiség történetét, a Teremtéstől a Kr.u. 10. század elejéig. Már a korábbi, leideni kiadásból is merítettek a magyar történész, filológus kutatók (Goldziher, Rásonyi Nagy, Sinor, Harmatta, Czeglédy és mások), ám úgy tűnik elkerülte a figyelmüket – s így a nemzetközi kutatás figyelmét is –, hogy Tabari több-kevesebb rendszerességgel említ néhány népnevet, eseményt, melyek számításba vehetők a dél-kaukázusi Udi tartományban, a Kura-folyó mellékén a 9. század elején letelepedett szavárdok történetének rekonstruálásánál, akik tudvalevőleg a magyarság régi szövetségesei voltak (régi nevünk a „savartiasfali”, De adm. imp., 38, és Zuard, Anon. 7.). Valójában a különböző nyelvű, korú forrásokban, torzításokban fennmaradt szavárd népnév, gyakran egy környezetben a magyarral, pl. a sardi scytha/mazacasos (Plinius), souardeni /materi (Ptolemaios), sabeir/amzarte (bizánci, szír szerzők), sawir (Örmény Geográfus), suvar (Volgai Bulgáriában, valószínűleg a csuvas név alapja is), sober, saper (hanti, manysi énekek), sewordi (örmény források), Szibériától (= Szabíriától) a Transzkaukázusig megadja a honfoglalás előtti, illetve már a hunok tömegeinek AD 3-4. századi, kelet-európai érkezése előtti magyarság történelmének legfontosabb sarkpontjait, történeti, régészeti, embertani, néprajzi, nyelvészeti értelemben egyaránt. Csupán a torzításokat kell „lehámozni” és előtűnik az eredeti, történeti életünk. Ugyancsak nagyszerű fejlemény, hogy elérhetők angol nyelven az örmény források, Yovhannes Drasxanakertci, Movses Dasxurantci, Vardan Alewertci és mások művei, melyek szintén fontos adalékokat nyújtanak népeink történetéhez.
A bennünket érdeklő népnevek Tabarinál főként a magharibah, melynek hovatartozásáról semmit nem közöl a szerző, s amely nevet a kiadói jegyzetek feltevésszerűen összekapcsolják az egyiptomi beduinokkal, a maghribi ( , szó szerint nyugati) berberekkel, vagy kelet-afrikai fekete rabszolgákból lett katonákkal, valamint érdekesek a sanariyyah, shakiriyyah nevek, melyeket Tabari más csoportokra vonatkozóan ismerhetett, de ezekkel mintegy össze is keverhette a szavárdokat, magyarokat, lévén, hogy e nevek a bagdadi székhelyű Abbaszida kalifátusnak (750-1258) gyakran az északi, transzkaukázusi határainál bukkannak fel, legfőképp 838-870 között, a türkökkel együtt – illetve érdekfeszítő, eddig még fel nem dolgozott párhuzamok adódnak Tabari és az örmény források adatai között. A muszlimok türk zsoldosai lehettek kazárok, ogurok vagy keleti türkök, s ez utóbbiakkal kapcsolatban Tabarinál felbukkan „Shabah” alakban az iráni-ótörök méltóságnév, a csobán, csopan, csaban, mely a régi ispán méltóságnevünk, és a székelyek legendás Csaba személynevének alapja. Az alábbiakban ezeket a neveket és előfordulásaikat vizsgáljuk meg közelebbről, elsősorban Stephanos, szavárd-magyar vértanú fejedelemmel és a magharibah névvel kapcsolatban, valamint magyar fordításban közöljük a Shabah-ról, a „türkök királyáról” szóló Tabari-részletet. Nézzük tehát a két kortárs, a perzsa-muszlim Tabari, és az örmény-keresztény Drasxanakertci közléseit Ukht Istifanus-ról és unokaöccséről vagy öccséről, illetve Stephanos „Kon” fejedelemről és a sewordik-ról, ebben a zavaros században, amikor a Kaukázustól délre fekvő királyságok, fejedelemségek a muszlim hódítókkal harcoltak.
Al-Tabari (839-923), 34. kötet, p.124, AD 852. aug.-szept.:
Bughā azután megtámadta ‘Isa b. Yusuf-ot, Stephanos unokaöccsét, aki Xtiš erődben tartózkodott, mely al-Baylaqān körzetben volt. Xtiš 10 farsakh-ra (60 km) van al-Baylaqān-tól, és 15 farsakh-ra (90 km) Bardha’ah városától. Bughā háborút kezdett ellene, és elfoglalta (az erődjét). Foglyul ejtette `Isa b. Yusuf-ot, és elhurcolta fiával és apjával együtt. Elhurcolta Abū al-`Abbās al-Wāthī-t – akit Sunbāt b. Ashūt-nak neveznek –, és vele együtt Mu`āwiyah b. Sahl b. Sunbāt-ot, Arrān pátriárkáját, és Adharnarsē b. Ishāq al-Khāshinī-t. (ford.: Z.T.Cs.)
Drasxanakertc’i (katholikosz 898-925†): Örményország története, 26. fejezet, AD 855.:
11. Közben Bugha elment és elfogta Atrnerseh-t, a nagy fejedelmet, aki Xačen erődben élt, rokonaival együtt.
12. Innen elvonult Gardman tartományba, ahol megostromolta Gardman erődjét, és elfogta Ktrič-et, az ország fejedelmét, akit béklyóba vetett.
13. Innen továbbvonult Uti tartományba, és Tus faluban elfogta Step’annos-t, a Kon-nak nevezettet, kinek népét Sewordik’-nak hívták őséről, Sewuk-ról. (…)
15. Ezt követően minden foglyot megkötözve eléhoztak, s ő elvitte őket a kalifához.
16. Hasonlóképpen magával vitte a kalifa udvarába Smbatot, azzal az ígérettel, hogy hűségéért cserébe, a kalifa egész Arménia urává teszi, ellátva gazdag ajándékokkal és méltóságokkal s így küldi vissza hazájába.
17. De amikor elérték a kalifa udvarát és megjelentek előtte, a többi fogollyal együtt kezelték és bebörtönözték. Tudomást sem vettek addigi hűséges szolgálatáról.
18. Néhány nap múltán Arménia és Albánia minden urát és fejedelmét választás elé állították: vagy áttérnek az ő istentelen hitükre, elhagyva Krisztus tiszteletét, s így sok ajándékot és méltóságot kapva tőlük, visszatérhetnek hazájukba és otthonaikba, vagy végetér minden reményük, és kegyetlen kínzások, szenvedések és szörnyű halál várnak rájuk. (…)
28. Csupán Step’annos, akit a nép (örm. ŕamik) Kon-nak nevez, kit Bugha megkötözve vitt a kalifa udvarába, az örmény főurak (örm. naxarar) után, ő szenvedett mártíromságot, miután sok csapással sújtották Krisztus nevének megvallásáért. A Világosság Atyja megkoronázta őt, és neve beíratott az Élet Könyvébe. Halála a római időszámítás 608. évében történt.
37. fejezet (AD 897-901):
13. Miután búcsút vett a királytól (IX. Smbat, 890-914), útközben az eunuch átadta magát a féktelenség kísértésének némelyek rágalmazó kijelentései hatására, kiknek elméje hajlott a gonoszságra, és nagy erőkkel vonult Georg, a sewordik’ pátriárkája (örm. nahapet) ellen, kiknek neve ősüktől, Sew-től ered.
14. Az eunuch teljes haderejével váratlanul megtámadta őket. Noha a rettenthetetlen sewordik’ vitézül ellenálltak neki, mégsem tarthatták magukat a támadás hirtelensége miatt. Az eunuch foglyul ejtette Georgot, a testvérével együtt, akit Arues-nek (Arewēsn?) hívtak, és magával hozta őket P’aytakaran városába.
15. Itt a leendő hóhéraik szigorúan kikérdezték őket, és próbálták eltéríteni őket a Krisztus által adott törvényektől Mohammed szentségtelen vallására.
16. Mindazonáltal (a sewordi hercegek) nem engedelmeskedtek követeléseiknek, s nem cserélték fel a mennyei élet üdvösségét a jóvátehetetlen rombolásra és egy értéktelen életre. Ezért kivégezték őket, s nevük beíratott az Élet Könyvébe.
45. fejezet (AD 910):
5. Az ellenség azonnal összecsapott velük (muszlimok az örményekkel), oly módon, hogy (az örmények) készületlenek voltak a támadásra, és nem ismerték fel az Uti tartományból való csapatok árulását, akiket sewordik’-nak neveztek.
6. Asot és Musel (Smbat fiai) mások előtt vetették magukat az ütközetbe, és hősiességükkel nagy pusztítást rendeztek az ellenség soraiban, nagy zavart okozva nekik.
7. Az ütközet hevében, amikor már a kézitusára került a sor, az Utiból való csapatok hirtelen sarkonfordultak, és csalárd tervük szerint elvonultak, vissza sem térve. (ford.: Z.T.Cs.)
Nyilvánvalóak tehát a párhuzamok az örmény és a muszlim krónikás között, de Tabari nem Stephanos/Istifanus vértanúságát említi, hanem ennek unokaöccsét (vagy öccsét), „Iszá ben Juszufot”, azaz a szintén keresztény József fia Jézust, néhány évvel korábban, aki a szavárd nagybácsival (vagy bátyjával) szomszédos területen, vele együtt uralkodhatott (ld. táblázatok). Úgy vélem, a két forráshely együtt igaz, de vallási okokból az örmény szerző Stephanos vértanúságát emeli ki, Tabari és forrásai pedig a korábban foglyul ejtett öccsről vagy uno¬kaöccsről tudnak, és nem tartották említésreméltónak Stephanos halálát, melyhez hasonló nem volt ritka akkoriban. Viszont Tabari említi egy bizonyos Sanariyyah terület uralkodóját, akit 853-ban megöltek Tifliszben/Tbilisziben (uo. p.128): „Ebben az évben (853. nov.) megölték a Sanariyyah uralkodóját a Városi Kapunál.” Mivel későbbi muszlim írók, pl. Dimisqi és Yakut közölnek egy „sanawardiya” névalakot a szavárd-magyarokkal kapcsolatban, nem kizárt, hogy Tabari is összekeverhette a sawardiyah-t a sanariyah-val, s így ez a tudósítása szólna Stephanos mártíriumáról. A sanariyyah a jegyzetek szerint az örmény tsanar arab változata, és Vardan Areweltci említi a 13. században, mint a régebben a Kaukázusba települt keresztény káldeusok területét, egy örmény-grúz névmagyarázattal (Vardan, 56. rész). Az is szerepel Vardannál, hogy 1044-ben a szevordik uralkodója a perzsa származású Fadlun (ld. Fadlunidák vagy Shaddadidák). Ez egyben az utolsó ismert adatok egyike a dél-kaukázusi szavárd-magyarjainkról, akiket hamarosan elborított a szeldzsuk-török hódítás hulláma, illetve örmény források olykor még említenek itteni „magyar” helyneveket, a 13-15. században.
Egyezések és különbségek Tabari és Drasxanakertci beszámolói között
De térjünk vissza a szavárdok egyéb szereplésének vizsgálatához, ahhoz, hogy vajon lehettek-e ők, vagy részben ők is, a Tabari által gyakran említett „magharibah”, akik muszlim zsoldban rendszeresen türkökkel jelennek meg 838-870 között, de sem előtte, sem utána nem tűnik föl ez a név Tabarinál, csak földrajzi és személynévben, mint al-Maghribi, berber, a 38. kötetben pedig maghribi és berber, Észak-Afrikában. Jelentheti-e ez azt, hogy ebben az időben is voltak magyarok a szavárdok között, akik valami miatt előtérbe kerültek, s ők tárgyaltak a muszlim zsoldról, ezért az ő nevük került Tabarihoz, az ő forrásaiba, vagy a dél-kaukázusi szavárdok nevezték magukat magyarnak, ami szintén logikus lett volna, bár egyéb forrásban ez nem jelenik meg? Nem könnyű eldönteni ezeket a kérdéseket, csak latolgathatjuk az igazságot, de van pár érdekes adat, melyek erősíthetik a feltevést, hogy magyarok és szavárdok a Konstantin császár által említett szétválás, feltehetőleg 815 után is együtt harcolhattak örmény, bizánci vagy muszlim zsoldban, a Kaukázustól délre, majd a kárpát-medencei honfoglalást megelőzően végleg elszakadtak egymástól. Mik ezek a megerősítő adatok?
Theophanes folytatója említi, hogy 840-ben, Theophilus császár uralkodásának vége felé, az anatóliai Amorium ostrománál tízezer türk lovasíjász az örményekkel együtt harcolt a muszlimok oldalán, s ezzel párhuzamosan Tabari (ld. alább) a türk és a maghariba zsoldosokat említi Ammuriyyah-nál (838-39-ben). Thury József is felhasználta Theophanes folytatójának adatát a tanulmányában, de sajnos nem idézte Tabarit, holott nagy valószínűséggel itt nem a magrebi, észak-afrikai berberekről van szó, hanem valóban szavárdokról, akik honfoglalás előtti, levédiai magyar csapatokkal kiegészülve harcolhattak Amoriumnál, s a tízezer fős zsoldos seregben ott lehettek más, türk, kazár, ogur lovasíjászok is. Szintén Theophanes folytatója, valamint a bizánci császárokról szóló Genesis, az ostrom utáni békekötésről számol be, Theophilus fia, III. (Amoriumi) Mihály császár uralkodása elején, 842-ben, a bizánciak és bizonyos „kabeiron” között, akik kaukázusi népekkel együtt szerepelnek: „örmények, káldeusok, ibérek, zech-ek, kabirok”, illetve: „abházok, zech-ek, ibérek, kabirok, szlávok, hunok”. A 9. században amúgy teljesen egyedi „kabeir” név nyilvánvalóan a sabeir, azaz szabir, szavir elírása, ami előfordulhatott a legjobb szerzőknél, másolóknál, ahogy Tabarinál is lehetett egy „laza” általánosítás a shakiriyya a sawardiya helyett, vagy a magharibába kell beleértenünk a sawardiyát is. Egyébként pedig egy valószerű történeti egymásutánról beszélhetünk a két adat-csoport között: Amorium ostroma után a vesztes bizánciak békét kötöttek a dél-kaukázusi szavárd-magyarokkal, akiknél egyébiránt a fizetség mellett stratégiai megfontolások és egyszerűen a férfias virtus is hozzájárulhattak a zsoldos-szerep vállalásához.
Egy másik érdekes párhuzam a szabir-magyarok és a magharibah között a vár-ostromoknál tanúsított ritka és rendkívüli bátorságról szól, ami összhangban van a szabirokról és magyarokról szóló egyéb tudósításokkal: 579-ben egy Sapferes (Σαπφηρης) nevű vitéz egy bizánci erőd, Beioudes ostrománál a fal hézagaiba illesztett vasrudak (lat. paxillos) segítségével mászott fel a várfalra, így segítve visszafoglalni az erődöt a perzsáktól, illetve kb. 280 év múlva hasonló bravúrt jegyez fel Tabari, Bagdad 865. évi ostrománál: egy „magharibah” megcsáklyázta a falat és felmászott rajta (35. köt., p.60, ld. alább). Érdekes még itt, hogy Tabari tulajdonképpen „elszólja magát”, mert azt írja, hogy a védők úgy hitték erről a magharibáról, hogy magrebi – vagyis nem volt az, nem volt „berber”. Nem kizárt, hogy szavárd-magyar lehetett, „fekete fiú”, a nevük örmény-perzsa etimológiája szerint, s ez utalhat akár az ősi, elő-ázsiai, „kúsita”, szubareus eredetükre, bár a név töve, ’sya’ úgy tűnik óiráni eredetű, s ezesetben a „fekete” nem feltétlenül bőrszínt jelöl.
Térjünk most át a „magharibah” név szereplésére Tabarinál, időrendben. Mint ismeretes, az egyéb arab nyelvű források főként basdzsirdnak (b.s.ğ.r.d, ebből, vagy a bes/5-ogur törzsszövetség nevéből lett a baskír név, ld. Jordanes 53,272, „bittugur”, Agathias II. 13, „bittores”), mahgarijjának vagy madzsgharijjának (m.h.f.r.yyah, az f-et g-re, h-t dzs-re szokták cserélni), ill. hunkarnak (h.n.k.r, a honfoglalás után) nevezik a magyarokat, az egyik újperzsa forrásban pedig madzsgari (m.ğ.gh.r.i) szerepel (Hudud al-alam), viszont Tabari a m.gh.a.- r.b.h alakot közli, mely eltér ezektől, de némileg a m.gh.r.b.i. névtől is, mely arabul nyugatot, nyugatit jelent. A jegyzetekben nincs megindokolva, hogy Tabari miért nem a szokásos maghribi alakot használta, s miért használta külön a berbert is (vagy mások fordították berbernek a maghribit?; a 40 kötet különböző fordítók munkája). Úgy tűnik, Tabari „nagyvonalúan” nem részletezte, hogy voltak maghribiek és madzsgarik, szavárd-magyarok a muszlim zsoldosok között, egynek vette őket. A ’magharibah’ egyébként hasonló végződésű a szlávok arab nevéhez, a szaklabához, szakalibához (s.q.l.b.h).
XXXIII. kötet:
838-39. évben: a bizánci, kisázsiai Ammuriyyah (Amorion, Amorium) ostrománál a magha-ribah és a türkök a muszlim oldalon harcolnak, parancsnokuk Aytakh (p.46, n. 152). Támadásaik hatására a falon ütött rés egyre nagyobb lett, s addig folytatták, míg számos bizánci megsebesült (p.113; e kötetben a 317. jegyzet foglalkozik részletesebben a magharibah név eredetének taglalásával, mivel ettől a kötettől kezdve szerepel a név, a 36. kötetig, a 9. század utolsó harmadáig bezárólag; de mint sok más arab elnevezésnél, melyek idegen népeket jelölnek, itt sincs igazán szilárd támpontja az értelmezésnek, úgyhogy nézetem szerint teljes joggal felmerülhet egy magharibah = magyar, szavárd-magyar azonosítási lehetőség is).
839-40: Mazyar b. Qarin, a dél-káspi Tabarisztán uralkodója, aki fellázadt al-Mutasim kalifa ellen, azt mondja, hogy a kalifa csapatai között vannak „a maroknyi légyhez hasonló magharibah, és a türkök, az ’ördögök fiai’, akikre lecsapunk, mielőtt kifeszítenék az íjaikat.” (p.191, a türkökről ld. Muhammad Próféta mondásait, a hadíszokat, melyekben az „utolsó óra”, a végidők egyik jele, hogy Khoraszánból a türkök ill. egy széles, lapos arcú nép, prémes öltözékben megindul a muszlimok ellen, Bukhari 2927, 3587, Muslim 7313, Majah, 5. köt., és Tirmidhi 2244, www.kalamullah.com, és Z.T.Cs.: Iszlám eszkhatológia, 2015, kézirat).
XXXIV. kötet:
844-47: Al-Wathiq kalifa kiküldte Bugha vezetésével a shakiriyyah, türk és magharibah csapatokat a Mekka és Medina között élő beduinok ellen (p.19); 846-47-ben a türk, shakiriyyah és magharibah csapatok 4, 8, és 3 havi földbérletet kapnak. (itt jegyezzük meg, hogy a shakiriyyah nem népnév, hanem a perzsa čakar, szolga, testőr szóból származik, Tabari, 23. köt, p. 31, n. 140.; a shakiriyya a korábbi, 23, 24, 25, 27. kötetekben külön is szerepel)
848-49: Zirak al-Turki vezetésével az Urmia-tótól északra harcolnak a türkök (200 ezren), a shakiriyyah (900-an), és egy 4000 fős vegyes, türk, shakiriyyah, magharibah csapat (p.79).
852. aug. 30.: türkök és magharibah elfogják Tifliszben és Bugha elé viszik Ishaq b. Ismail-t, aki kivégezteti (ld. Dasxuranci, II. 21.: Sahak Ismayelean), és felgyújtatja a várost; másnap reggel megjelennek a magharibák, kifosztják a halottakat és elviszik az élő foglyokat (p.122-123; ld. a Dzsajhani-hagyomány a foglyok eladásának gyakorlatáról a honf. előtti magyaroknál). Következő napokban Bugha elfoglalja Xtiš erődöt Baylaqan/Paytakaran tartományban (p.124, ld. fent), de itt érdekes módon nem szerepelnek a türkök és a magharibah.
853. nov.: a sanariyyah (dél-kaukázusi keresztény káldeusok) uralkodóját meggyilkolják a Városi Kapunál (Tbilisziben). (p.128, egyedül itt szerepel ez a név)
855. dec.: száz lovas: 30 türk, 30 magharibah, 40 shakiriyyah (p.139).
XXXV. kötet:
862. jún.: türkök, magharibah és ushrusanniyyah (Szamarkandtól keletre fekvő járásból, Tabari, 34, p.50, n. 185, 186) hűségesküt tettek az idősebb és fiatalabb Bugha és Utamish előtt Szamarrában, Bagdadtól északra. (p.1); néhány mubayyidah kapuőr fellázadt és a shakiriyyához csatlakozott, növelve ezek számát. Ekkor a magharibah és az ushrusaniyyah megtámadta, körbevette és a nagy út felé szorította őket (p.4); azon a napon a magharibah kifosztotta néhány közember házát, de estére vége lett a felfordulásnak. (p.11).
863. jún.: a magharibah gyülekezett a szamarrai híd közelében, de aztán elmentek. (p.14)
865. jan.: Wasif felszerelte a magharibah lovasságot és a gyalogság egy részét, és a lázadó türkök ellen küldte őket; a shakiriyyah-nak is üzent, hogy készüljenek fel szükség esetére, de délutánra a kedélyek megnyugodtak, mert a türk parancsnokok leintették a lázadókat (p.31); uitt. a türkök, a magharibah és a shakiriyyah fizetési listájáról (p.39).
865. márc.: türkök, magharibah, faraghinah (ferganaiak) „és hasonlók” serege Bagdad ellen vonul; a türköket és ferganaiakat Al-Durghuman al-Farghani vezeti, a magharibah vezérének neve Ratlah (Radla?) (p.48); az ütközetben elesett türkök és magharibah holttesteit és levágott fejeit csónakokba tették (p.49); majd fordult a hadiszerencse, és támadásba lendült a türkök és a magharibah nagy serege, teljes fegyverzetben, harci gépekkel (p.55, ld. Prokópius DBGoth. IV.11, a szabirok ostromgépeiről); „a védők kénytelenek voltak visszavonulni a kaputól, s ekkor az egyik magharibah a kapuhoz jött és csáklyát vetett. A csáklya fennakadt, és ő felmászott a falon. A fal őrzői elfogták és megölték, fejét pedig hajítógéppel a türk táborba lőtték. Erre a türkök visszavonultak. Azt is mondják, hogy a kapu védelmével megbízottak megrémültek, amikor meglátták a türkök és a magharibah sokaságát, akik aznap odajöttek a zászlóikkal, dobjaikkal, és az egyik magharibah megcsáklyázta a falat… A kapuőrök némelyike azt gondolta, hogy ez egy maghribi, aztán megölték, és fejét Muhammad b. ’Abdallah rezidenciájára küldték, aki megparancsolta, hogy tegyék közszemlére. Este [a magharibah] anyja és testvére egy saroglyán hozták az elesett testét, és siránkozva követelték a fejét, de nem adták nekik, hanem a hídfőnél maradt, míg le nem szedték más fejekkel együtt.” (p.60).
XXXVI. kötet:
870. jún.: Bászra ostrománál egy kb. ezer fős magharibah csapat harcol (p.55); később Al-Muhtadi (kalifa) kiküldte a faraghinah, magharibah, ukashiyyah, ushrusaniyyah és türk csapatokat, akik hűségesküt tettek neki két ezüst dirhemért és némi árpalisztért (fejenként, naponta) (p.93); ezután a türkök fellázadtak: „Al-Muhtadi épp befejezte a déli imáját, amikor csődület támadt a Jawsaq palotánál (Szamarrában). Ő ellenük küldte a faraghinah-t és a magharibah-t, de a türkök visszaszorították és teljesen lerohanták őket. Al-Muhtadi csapatait üldözve, a türkök csapdát állítottak nekik, és sok faraghinah és magharibah elesett. (p.95); mindegyik türk (akik megmaradtak a kalifa szolgálatában), és a hasonlók, két dirhemet kaptak naponta, és egy dirhemet a magharibah mindegyike. (p.97); a magharibah parancsnokai közül elesett az ütközetben Nasr b. Ahmad al-Zubayri, és a shakiriyyah parancsnokok közül Attab b. ’Attab. (p.98); a faraghinah-k azt mondták, hogy ha egyesülnek a magharibával, legyőzhetik a türköket; és sorolták kiválóságukat a türkökkel szemben. A faraghinah sürgette al-Muhtadi-t, hogy menjenek a türkök után, és ezt tárgyalták délig. Végül, amikor al-Muhtadi elindult, lovasságának nagy része faraghinából, gyalogságának nagy része magharibából állt. (p.104, itt el kell bizonytalanodnunk, mert gyalogos magyar ebben az időben bizony nemigen létezett, és lehetséges, hogy itt a magribi berber gyalogságot érti Tabari, de lehet elírás is).
„Shabah, a türkök legfőbb uralkodója”
Tabari egy kelet-iráni perzsa-türk összecsapás leírásánál említi a türkök királyát, Shabah-t, és fiát, B.r.mudhah-t, IV. Hormuzd, perzsa sah idején (579-590):
„A tudósítások visszamennek Hisham b. Muhammadig, aki azt mondotta: A türkök felvonultak Hurmuz ellen. Más szerzők állítják, hogy (Hurmuz) uralkodása tizenegyedik évében Shabah, a türkök legfőbb uralkodója701 háromszázezer harcossal vonult ellene, míg elérte Badghist és Heratot;702 [Ény.-Afganisztánban] s hogy a bizánciak királya is ellene vonult birodalmának külső tartományaiban, nyolcvanezer harcossal;703 és a kazárok királya nagy sereggel vonult al-Bab wa-al-Abwab (Derbend, Dagesztán) felé, hogy megbosszulja a kárt és pusztítást;704 [továbbá] hogy két ember az arabok közül, egyikük ’Abbas, a Kancsal, a másik ’Amr, a Kékszemű, hatalmas arab sereggel táborozott az Eufrátesz partján és támadásokat intézett Sawad705 lakosai ellen. [Hurmuz] Ellenségei felbátorodtak ellene, és rátörtek országára. Olyannyira bekerítették országát, hogy utóbb úgy emlegették azt, mint lyukas szitát. Továbbá azt mondták, az ellenség úgy bekerítette Perzsia földjét minden oldalról, ahogy az íj húrja feszül az íj két vége között. Shabah, a türkök királya üzenetet küldött Hurmuzhoz és a perzsák főembereihez, bejelentve csapatai felvonulását, mondván: „Hozasd rendbe a hidakat a folyók és vádik [kiszáradt folyómedrek] felett, hogy átkeljek az országodba, és építtess hidakat a folyók felett, ahol még nincsenek. Így cselekedj minden folyónál és vádinál, melyek utamban fekszenek a te földed és a bizánciaké között, mert elhatároztam, hogy ellenük vonulok a te földeden keresztül.” Hurmuz nagy félelembe esett ezektől a fenyegetésektől, és tanácsot ült. Úgy döntöttek, hogy a türkök királya ellen fordulnak. Így Hurmuz visszaküldött hozzá egy embert az al-Rayy népéből [Dél-Káspium], Bahram Dzsushnasz fiát, Bahramot, akit Dzsubinnak neveztek, s vele tizenkétezer embert, akiket Bahram személyesen válogatott össze – érett és tapasztalt embereket, nem ifjoncokat.706 Azt is mondják, hogy Hurmuz seregszemlét tartott abban az időben a fővárosában azok között, akiket feljegyeztek a diwan tekercseken (al-diwaniyyah),707 összegyűjtve hetvenezer harcost. Bahram gyorsan előrenyomult a csapatokkal, melyek csatlakoztak hozzá, miközben Heratnál és Badghisnál elvonult. Shabah-t váratlanul érte Bahram megjelenése, amikor az tábort vert a szomszédságában. Üzeneteket váltottak egymással, és összecsaptak a seregek, és Bahram megölte Shabah-t egyetlen nyíllövéssel. Mint mondják, a perzsák birodalmában hárman vannak a legügyesebb íjászok: ‘.r.sh. sh.yat.y.n [pehl. Aris Shivatir], aki Manushihr és Firasiyat háborújában harcolt;708 Sukhra, aki a türkök elleni háborúban harcolt;709 és Bahram. Ez a Bahram szabadrablást engedélyezett Shabah táborában, és elfoglalta a palotáját. B.r.mudhah,710 Shabah fia, aki apjával egyenlő volt, Bahram ellen vonult, aki megtámadta, menekülésre kényszerítette, és ostromolni kezdte egy bizonyos erődjében. Oly keményen szorongatta B.r.mudhah-t, hogy ez megadta magát, Bahram fogolyként visszaküldte Hurmuzhoz, és mérhetetlen sok kincset zsákmányolt az erődben. Azt mondják, hogy Hurmuzhoz vitette a kincset, ékszereket, edényeket, fegyvereket és más zsákmányt, melyeket összesen kétszázötvenezer teve szállított. (ford.: Z.T.Cs.)
A „Shabah” névben jól felismerhető a már sokat, bár néha egészen történetietlenül tárgyalt csaban, csobán = ispán, helytartó méltóságnév, melyet Tabari tévesen a „legmagasabb” türk címnek nevez, s amely a kiadói jegyzet szerint iráni kölcsönszó a törökben, hiszen ab ovo nem szerepel az ótörök vagy hun címek között, csak azután, hogy a hunok, türkök szorosabb kapcsolatba kerültek a perzsákkal (AD 5-6. sz.). Ebből a méltóságnévből származott a Csaba személynevünk is, minden jel szerint a 7. században élt ogur-türk fejedelemfi, Kuber tisztségéből, melyet a pannóniai avaroknál betöltött egy ideig, s aki egy Atila-utód volt. Ő volt az a „Csaba királyfi”, akire Kézai az egész hun-történetet építette, az ő emléke maradt fenn a székelyeknél, akik vele és/vagy más „hun” csoportokkal jöhettek a Kárpát-medencébe, majd a Görögországba távozása után visszavárták.
Összefoglalva tehát, ha Tabari adatai a „magharibah” névről feltételes módban kezelendők is, egyéb források igazolják a szavárdok, vagy szavárd-magyarok szereplését a Dél-Kaukázusban, a 9. században, s ezt a szereplést ugyanaz kellett jellemezze, mint a korábbi századainkat és a honfoglalás utáni évtizedeinket, nagyjából az államalapításig: a „hadak ösvényét” tapostuk, zsoldban vagy önálló hadivállakozásokban, melyek során egészen Spanyolországig eljutottunk (Ibn Hajjan a 942. évi andalúziai hadjáratunkról). Miért ne tehettek volna meg hasonló távolságokat a szavárdok is, muszlim zsoldban, akár Amoriumig (839-40), Bagdadig (865)? S miért ne vehettek volna részt ebben levédiai, Dnyeper környéki magyar lovasíjász századok? Bár a besenyők voltak azok, akik kettészakították népünket Konstantin császár értesülései szerint (a 8 besenyő-kangar törzs túlerőben lehetett, ld. DAI 37-38), de ezt követően még sokáig, kb. 895-ig nem ékelődtek be a Kaukázus és a Dnyeper közé, és az első támadás után a magyarok (Megyer, Nyék) szövetségre lépve az 5 ogur-török törzzsel (Tarján, Jene, Kurt-gyarmata, Kér, Keszi; ettől kezdve lettünk „türkök”), immár „hétmagyarokként” (Anon. 1, 3, 5., Dentumogeri, tör. yedi = hét számnévből), megerősödve a „kavarokkal” (DAI 39), esetleg még a kazárok más ogur-türk segédcsapataival (Tabari: türkök és magharibák; Isztakhri: 10 ezer muszlim lakik a kazár fővárosban; Hincmar, Annales Bertiniani 839-ben még Rhos chacan-t említ, vagyis kazár helytartót a ruszok, szlávok felett), résztvehettek az udibeli szavárdokkal együtt a muszlim hadjáratokban (Konstantin magyar adatközlői, Bulcsu és Termacsu szerint a kárpáti magyarok és a kaukázusi szavárdok még 950 körül is tartják a kapcsolatot, bár lehet, hogy ez a honfoglalás előtti évekre vonatkozott). Ami a szövetségesekhez való viszonyt illeti, szintén azt látjuk, hogy szavárdok és magyarok együtt és külön is elsősorban a saját érdekeiket tartották szem előtt, ami olykor szembenállt a korábban megkötött szövetségekkel, vagy akár a fejedelem, a tanács „irányvonalával”, s a kereszténység felvétele sem ment egycsapásra, de nem is tiltották a köreikben (ld. kaukázusi hunok térítése már az 5. század elejétől, és a honfoglaló magyarok sírjaiban is többször megjelennek a bizánci keresztek). Ez lehetett a helyzet a szavárd-magyarokkal is, akik a Dél-Kaukázusban fokozatosan tértek át az ősvallásról a kereszténységre, annak keleti, örmény, bizánci formájára, amit szintén kísérhettek hullámvölgyek, belső szakadások, egyes vezérek és csapataik elpártolása, muszlim zsoldba szegődése. Tabari kifejezetten említ egy Wasif b. Sawartakin al-Turki-t, azaz Szavárd tegin, a türk (magyar) fia Wasif-ot, a 906. évben, aki nagyon úgy tűnik, hogy egy szavárd-magyar vezér iszlám hitre tért fia lehetett, s vele együtt bizonyára volt egy állandó szavárd-magyar csapat is a muszlimok között. De mindez talán nem fordította őket szembe a saját véreikkel, mikor harcra került sor, pl. Tabari nem említi, hogy 852-ben, Stephanos unokaöccsének elfogásakor jelen lettek volna a magharibák, türkök, s Drasxanakertci szerint 910-ben a szavárd-magyarok elhagyják az örményeket a csata közben, vagyis lehettek szavárd-magyarok a muszlimok között, akikkel nem akartak összecsapni. Ezeket a szövetség-váltásokat a külső szemlélők, történetírók nyilván nem tudhatták mindig követni.
Akárhogy is, a dél-kaukázusi szavárdok történetét, kutatását már régóta sokkal komolyabban kellett volna venni, mert őstörténetünk homályos fejezeteire vethetnek fényt, a már ismert, de mostohán kezelt források szerint is. Talán egyszer még többet megtudhatunk róluk, s napvilágra kerül a teljes szavárd-magyar őstörténet.
Tabari egyes népnevei és a szavárd magyarok
Az iráni/türk csoben, csopan méltóságnév előfordulása az eurázsiai steppe-térségben, 6-10. század
A tanulmány jegyzetekkel kibővített, szerkesztett változata innen tölthető le.