Ahogy az a korábbi híradásokban szerepelt a Budavári Palota rekonstrukciójának tervezését Gutowski Robert vezeti. Az épületegyüttes felújítása a Szent István-terem megújítása után az északi szárnnyal folytatódik. A tervezési folyamatról, annak érdekességeiről, tanulságairól kérdezte a tervezőt Dévényi Sándor és Erhardt Gábor.
A Budavári Palota átépítése a ’60-as, ’70-es években a „múltat végképp eltörölni” politikai szándék jegyében történt. E szándék kiegészült a kor egyszerűsítő, a historizmus építészetét értéktelennek tartó építészeti gondolkodásmódjával. Mi ad ma aktualitást a rekonstrukciónak?
Pontosabb, ha azt mondjuk, minden nappal egyre fontosabbá válik az egykori Budavári Királyi Palota rekonstrukciója, hiszen az épületegyüttes újjászületése csak évtizedes időtávban valósulhat meg. Hosszú út áll előttünk, a mánál messzebbre kell tekintenünk. És az is igaz, hogy a berlini fal leomlása váratlanul, és ezért felkészületlenül ért bennünket. Mire felocsúdtunk, már régen megkezdhettük volna a munkákat.
A háború utáni megszállás nem csupán egy hosszú időszak a történelemkönyvek lapjain. Az emberi sorsokban, kapcsolatainkban véghez vitt pusztítása mind a mai napig súlyosan kihat. Az idegen elnyomás közösségeket bomlasztott és templomokat bontott. Ráadásul a Hauszmann Alajos által tervezett és felépített festői állapot elbontását nem értelmezhetjük csupán a 20. század tükrében. A palota Rákosi és Kádár alatti átépítése egy közel ezeréves hagyományt tört derékba, sebet ütve a közösségünket összefogó belső erőn, az önbizalmunkon és a fizikai örökségünkben. Szerencsések vagyunk, mert mi építhetünk, és ahogyan a beregi árvíz után segítséget nyújtottunk, úgy tartozunk azok felé is, akiknek több szenvedés jutott. Ne feledjük, olyan emberek küzdöttek a korszak elnyomása ellen, akik ’56-ban végül az életüket is odaadták a mi jelenünkért.
Sorsunk ellentmondásokkal teli, és úgy tűnik, hogy az emberi fájdalmakkal szembenézni sokkal nehezebb, mint egy ház múltját feltárni. Az építéstörténetet mégsem függetleníthetjük a történelemtől. Szembe kell ugyanis néznünk a végérvényes mulasztásokkal. A tudomány eszközeivel képesek vagyunk összegyűjteni az épületre vonatkozó információkat, ezeket dokumentálni és rendszerezni tudjuk, hogy majd az egészet átnyújthassuk a közösségnek. Így az épület megismerése révén szembenézünk egy korral, értelmezzük és értékeljük, majd letesszük a terheket. Ez a dramaturgia a közösség megújulásának is lehetősége, ha jól csináljuk.
Volt a tervezés előtti időszakból személyes kapcsolatod az épülettel?
A várbarlangban még az egyetemi zenekarunkkal játszottunk, a múzeumokon túl talán ennyi a fiatalkori személyes kapcsolatom a palotával. Később Jackie Orszaczky koncertjére zarándokoltunk el, amelyet az Oroszlános udvarban tartottak. Mostanában gyakran hallgatom újra a 100% című lemezét. Ez az album is üzen, hogy fontos, amit csinálunk. Jómagam is már abba a generációba tartozom tehát, amely egyértelműen a közösségi amnézia áldozata.
A külső szemlélők számára a tervező kiválasztása nem látványos folyamat, ami a kiemelt státusz miatt érthető. Nyilván vannak, akik nyilvános tervpályázatot várnának el a tervező kiválasztására. Járható út lenne ez szerinted?
Minden építészeti megbízás a bizalmon alapul, amelynek egyik megnyilvánulása lehet a tervpályázat. A mi irodánk Helsinki, Vilnius, Jekatyerinburg, Milánó és Sencsen kulturális életében kiemelten fontos építészeti tervpályázatokon is ért már el sikereket; van tapasztalatunk, ha versenyhelyzetről van szó. A Budavári Palota olyannyira összetett kihívás, hogy egy ötletpályázattal csupán a felszín szintjéig és ebből fakadóan valószínűleg eredménytelenségre juthatnánk. Jelen esetben, úgy látom, évekig tartó levéltári kutatások után egy hosszú tervezési időszak adhat kellőképpen elmélyült válaszokat.
Az emberek többsége nem ismeri a Budavári Palota jelenlegi állapotát, azt hiszi, hogy abban minden többszáz éves barokk csoda, amelyben egykor királyok laktak. Te hogyan látod az épület jelenlegi identitását? Mennyire volt elkeserítő a jelenlegi állapot funkcionálisan, esztétikailag, műszakilag vagy szellemileg?
Az épületegyüttes műszaki állapota valóban kritikus, azonban a jelenlegi felhasználás annyiban mégis bátorító, hogy a Budavári Palota nemzetünk legjelesebb értékeit rejti. Nem csupán a fizikai örökséget értem ez alatt, hanem a könyvtár és a múzeumok tevékenységét is; ugyanakkor a mai építészeti megjelenés elrejti, súlyos lepelként takarja a múltat.
Az első megrendelői egyeztetések egyike után, amikor éppen indultam vissza az irodánkba, a Döbrentei téren megszólított egy spanyol házaspár, akik a „királyi épületet” keresték. A hegy lábánál állva számukra a palota takarásban volt, ezért nem láthatták pontosan, hová tartanak a térkép alapján. Eligazítottam őket, de hirtelen zavaromban elfelejtettem szólni, hogy más élmény vár rájuk, mint Madridban, Koppenhágában vagy Prágában. Később mindezt a turisztikai közvéleménykutatások is alátámasztották: bár az épület kívülről kicsit olyan, mint Bécsben, belül azonban üresnek hat. Az európai országokból érkező vendégeink azért gondolhatják mindezt, mert a Budavári Palota mai állapota nincs harmóniában a hely történelmi valóságával, és ez a kívülállók számára is érzékelhető. Van átfedés, de nincs egyensúly. Olyan, mintha a formaillesztő gyerekjáték kör alakú helyére egy négyzetet próbálnánk elhelyezni. Paradox állapot, hiszen a műkincsek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, a középkor feltárt rétegei a múltról való tudásunkat gazdagítják; a lényeg mégis hiányzik: a lelket kiölték a házból.
A jelenlegi épületet sokan a hazai műemlékvédelem a II. világháború utáni egyik nagy eredményének értékelik. Nektek mi volt a tapasztalatotok? Milyen folyamatok vezettek a mai állapotokhoz?
A háború utáni építéstörténetet is kiemelten fontosnak tartjuk. Azt gondolhatnánk, hogy a háborús sérülések utáni bontások és átépítések egy nagy volumenű, lendületes építkezés részeként valósultak meg. Valójában négy évtizednyi lassú, a hauszmanni épületrészek helyén megépített új szerkezetek többszöri visszabontásával, majd újraépítésével terhelt résztörténetek tárulnak elénk. Bevallom, a kutatásaink kezdetén határozott várakozásaim, szinte elvárásaim voltak. Végül teljesen mást kaptunk: vártam, hogy tetten érjük a műemlékvédelemi gondolkodást, hiszen az ’56-os megtorlások után építészeink egy jelentős része a műemléki munkák világába menekült, ahol még át lehetett menteni a hitelességet és a szakmai következetességet.
Úgy tűnik, a palota esetében mindez téves előfeltevés volt. A múlt tudományos feldolgozásának csupán marginális nyomait találtuk, és itt most természetesen a hauszmanni palota felépítményéről beszélek, nem a régészeti kutatásokról. Szerettük volna részleteiben feltárni az ötvenes és hatvanas évek politikai és tervezői döntéseit is. Bár a mechanizmusok körülírhatók, az elmúlt időszak intenzív kutatásai alapján egyelőre a konkrét elhatározásokból keveset látunk, mintha nem is lettek volna. Történészeink azt mondják, ez a korszak ilyen volt. A munkatáborokba is úgy vitték el az embereket, hogy arról nem készítettek feljegyzést, a hozzátartozókat és a családot sem értesítették. A palota sorsa mintha ehhez hasonlítana: a keményebb döntések nincsenek dokumentálva. Az igazi támpontot az építészeti és a szakági tervek jelentik, mivel ezek a diagnosztikai kutatásokkal összevetve jól kronologizálhatók, rendszerezhetők. Tudásunk legjavát a fennmaradt nagyszámú tervnek köszönhetjük.
Ez a folyamat nyilván törvényszerűen löki az embert az elpusztított értékek túlértékelése felé. Ti milyen irányba indultatok el?
Már a munka legelején hangsúlyoztam: forró szív, hűvös fej. A nosztalgia teljes tévút a tudományos értékelésben. A műemlék- és örökségvédelem eszközeit használtuk annak vizsgálatára, hogyan alakult át a századfordulós palota a nyolcvanas évek elejére. A szakmagyakorlás hagyományai köteleznek bennünket, az épületegyüttes a törvény erejénél fogva műemlék. Az első ötlet, hogy készítsünk kárleltárt az ostrom utáni állapotról, néhány nap alatt időben eltérő pillanatképként felvett értékleltárak sorozatává forrott ki. A régmúlt értékei, a Hauszmann-értékleltár elemei és a jelen állapotot rögzítő értékleltár időbeliségükben és térben is összevethetőek. Az épület minden egykori és mai részletéről teljességre törekvően gyűjtünk információt. Az összefüggések feltárása és értelmezése érdekében az értékleltárban az elemszintű értékelést kiegészítettük a motívum, a felület, a tér és a térstruktúra szintjére is, és a pontos bevatkozásokat ezen vizsgálatok eredményei alapján határozzuk meg. Talán érzékelhető, milyen monumentális munka ez, de mi sziklára akarjuk építeni a házunkat.
Azaz egy érdekes, kettős értékleltár alakult ki, ami a műemlékeknél igen ritka: az egyik a meglévő elemekről és egy másik a hauszmanni állapotról.
Sőt, a mi terveinket egy újabb értékleltárként kezeljük. A hibrid értékleltárban kibontakozik a régmúlt, életre kelnek elpusztított értékek és tovább élnek háború utáni kordokumentumok. Mindez persze nem mechanikus műfaj, hiszen a célunk, hogy a végeredmény harmóniát sugározzon. A módszertani előkészítés alapján építészeti döntéseket hozunk, amelyek során az egyensúlyra törekszünk, és új hangsúlyokat hozunk létre. Értelmezünk és átértelmezünk, közben pedig mesélünk is az építőművészet nyelvén.
Miért esett a választás a Hauszmann-féle külső állapot visszaépítésére? Mennyire volt ez magától értetődő, vagy megrendelői igény?
A Nemzeti Hauszmann Program a közösségi vágyak megfogalmazása és felelős megvalósítása. A tudományos kutatások nélkül is érzi az ember, hogy a Hauszmann Alajos által tervezett és megépített – ahogyan ő hívta – „Magyar Királyi Vár” integritása csak Prágáéval, Krakkóéval és a legjelesebb uralkodói rezidenciákkal mérhető össze. Az épületegyüttesnek kétségkívül a 19-20. század fordulója jelentette az utolsó fénykorát; mégis a szimbolikus döntések valóságba öntése nem valami automatizált folyamat, a rekonstrukció nem képes az eredeti épületet visszahozni, hiszen az elpusztult. Csupán az épületről felhalmozott tudásunk, tervezői és kivitelezői képességeink tudnak testet ölteni.
Milyen alapállással fogtál a tervezéshez? Mi mozgatott: az önmegvalósítás, az alázatos rekonstrukció, vagy egy önálló út keresése?
Először is tanulni szerettem volna, korábban nem foglalkoztam mélyre hatóan a Budavári Palotával. A közelmúlt tengernyi publicisztikája azt sugallta számomra, hogy le vagyok maradva, mintha a teljes szakmai közélet a palota megújítására készült volna, csak mi nem… Az iróniát félretéve, az érdeklődés és a véleményalkotás intenzitása természetes és fontos dolog, az egyik legfontosabb. Az volt az érzésem, hogy mindenkinek van egy jó ötlete, ugyanakkor a házat még senki sem kérdezte meg. Kezdettől fogva rábíztam magam a feladatra, és engedem, hogy a ház súgja meg, mi a helyes út.
Térjünk át a funkcionális ismertetésre! Mi az a központi gondolat, amely meghatározta a tervezési folyamatot?
Az egykori palota fizikai, szellemi és szakrális valóságát szeretnénk megerősíteni és megosztani a közösséggel. Ha ezt a hangsúlyt következetesen szem előtt tartjuk, akkor a palota sokféle, akár ma is benne élő funkciónak adhat otthont. Terveink szerint a teljes földszint szabadon bejárhatóvá válik, így a jövőben könnyebben kapcsolatba léphetünk az épülettel. Helyreállított történeti terek, megújuló fogadóterek, időszaki kiállítások, kávézók, ajándék- és könyvesboltok, gyerekvilág, családközpont és oktatási helyiségek, templom, művészeti galériák, gasztronómia, kapcsolódó kertek, teraszok és kilátópontok várják majd a látogatókat. Egy szinte lehetetlen vállalást is tettünk: bármilyen akadályoztatással éljen is valaki, legyen lehetősége látogatást tenni az épületben.
Az első emelet funkciója mindig is a szépség és az elegancia volt. Ilyet ma már ritkán fogalmazunk meg. A hauszmanni térsor Európában is páratlan volt, rekonstrukciója szimbolikus döntés is, az épület önazonosságának a kulcsa. A jelenlegi felfogást, vagyis az önálló épületekre tagolt állapotot felváltja majd a holisztikus térszemlélet. Az a célunk, hogy a palota ne A, B vagy F jelű különálló épületekből álljon, hanem váljon újra olyan házzá, amelynek szárnyai vannak: északi szárny, krisztinavárosi szárny, vagy a jellegzetességekre utalva mondhatjuk, hogy báltermi szárny, központi kupola, oktatási-múzeumi terek.
Fontos feladatunk az intuitív közlekedési struktúrák kialakítása is. Egyszerre kell feloldódnunk és elvesznünk az épületben, és egyszerre szükséges kötött bejárási útvonalakat biztosítanunk. A palota méretei lenyűgözőek, ezért a praktikus használathoz központi közösségi teret hozunk létre a kupola alatti területen. Ugyanakkor a decentralizált megközelítést is biztosítjuk, a bejáratok sokaságát tematizálva. Az eredeti kapuk visszaállításával sokkal nyitottabb lesz az épület, ma ezeket a bejáratokat falak zárják el. A harmadik szempont orientációs kérdés: ahol megkezdjük a látogatói útvonalunkat, ugyanoda érkezzünk is vissza. Ezen elvárások megvalósítása roppant összetett dolog, azonban ha egyszer kitaláltuk, akkor hosszú távon is jól működtethetővé válik a ház.
A palotaépület megújítása során elsőként az északi kapuzatot állítjuk vissza. Ez volt a fogadószárny, amelyen keresztül egykor lovaskocsival hajtottak be a belső udvarba, majd távoztak a mostani Hunyadi udvar irányába. Megteremtjük a gépjárművel történő áthajtás lehetőségét, így a jövőben ünnepi események fogadóhelyévé is válik az északi szárny. Az épület első emeletén tovább haladva, a mai raktárcsarnok helyén rekonstruáljuk az egykori nagy tánctermet, amelyből kelet felé kilépve a “Buffet-galérián” keresztül végre újra feltárulhat a dunai panoráma. A jelen állapot abszurd, az egykori piano nobile összes ablakát gipszkarton fal vagy üvegfóliázás takarja. Szintén az első ütemben hozzuk létre azokat a publikus kiállítási tereket, amelyekben a teljes rekonstrukció időtartama alatt az aktualitásokról fogunk beszámolni, tehát hosszú távon is teret adunk a tervezési és építési folyamatok bemutatásának. Az első ütem átadásáig a Hollós kapu és az újjáépített Főőrség közötti látogatóközpontban mutatjuk be a rekonstrukció részleteit, többek között makettek segítségével.
Mi fog történni a kupolával?
Az Országház, a Szent István-bazilika és a Budavári Királyi Palota kupoláinak hármasa újra Budapest éke lesz. Rekonstruáljuk a hauszmanni kupolát, amelynek csúcsát a Szent Korona mása díszítette.
Rólad köztudott, hogy nagyon sok egyházi megrendelésed van, így gondolom, hogy hangsúlyos számodra a palotában egykor állt templom kérdése is. Itt is rekonstrukcióban gondolkodtatok?
Az egykor itt állt kápolnát, bár az ostrom után a belső tere szinte ép maradt, teljesen elbontották. Egy templom szükségtelen elpusztítása semmilyen magyarázattal nem menthető fel. A templom újjáépítése a palota rekonstrukciójának funkcionális modellje is egyúttal. Az építészeti értékek újraépítése mindaddig hiábavaló, amíg nem tudatosítjuk, hogy az életünket ma már gyökeresen máshogy éljük, mint száz vagy több száz évvel ezelőtt. A korábbi szakrális tér barokk megjelenését rekonstruálhatjuk, ám ez könnyen üressé válhat, hiszen ma a szentmise cselekményeit a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának megfelelően végezzük. Tehát a templomot a liturgia mai szabályai és előírásai szerint, az Egyházi Törvénykönyv iránymutatásával építjük újjá. A múlt és a jelen közötti látszólagos feszültséget az építészet oldja fel, és ez az a pont, amikor azt hangsúlyozom, hogy a rekonstrukció múltunk megismerésével és tiszteletével együtt is minden ízében rólunk szól, a máról és a jövőről. Hogyan lehetséges mindezt helyénvaló módon megvalósítani? Természetességgel, leleménnyel, innovációval és akár egy új ikonográfia megfogalmazásával, ahogyan ezt Hauszmann Alajos és elődei is tették.
A kápolnában turisták ezrei pihenhetnek majd meg, csendre vágyva vagy a hűvösbe menekülve a nyári kánikulában, elmondva egy rövid imát. Ugyanakkor fizikai helyénél fogva az is feladatunk, hogy a templomtérben kifejezzük a Magyar Királyság mint államforma szakralitással kitüntetett részéhez fűződő kapcsolatunkat. Ez a kapcsolat élettel teli, hiszen ezeréves hagyományaiban élünk. Mária országaként ezért illő, hogy érzéseinket, kötődésünket kifejezésre juttassuk.
Furcsa, kiszámíthatatlannak tűnő időket élünk, háborúval, gazdasági válsággal. Egy ilyen helyzetben mi lehet a palota újjáépítésének üzenete? Túlzó vállalás, vagy a nemzeti összetartozás egyik szimbólumának megerősítése?
A háború sokkhatása egyelőre elfedi a valóságot. A vasfüggöny, amely megnyomorította a kelet-európai nemzetek sorsát, újra leereszkedéssel fenyeget. Nem látjuk és nem értjük még, mindez pontosan mit jelent a jövőre nézve. Építészként az a feladatunk, hogy művészetünket és értékeinket következetesen felmutatjuk. A Budavári Királyi Palota komplex rekonstrukciója ugyanannak a balsorsnak gyógyítója, amelynek rémképe megmagyarázhatatlan módon újra itt kísért. Ez a vállalás időszerűbb, mint valaha; olyan kihívás, amelyet nem önmagában szükséges teljesítenünk, hanem minden más kötelezettségünkkel együtt.
Mikor ismerted fel a megbízás, a feladat súlyát? Hogyan bírod ezt a terhet? Felszabadít, inspirál, vagy nyomaszt? Mi a legélvezetesebb és mi a legnehezebb benne?
Minden tervezési és építési feladatban, így ebben is, látom a maga természetességét, nagy építési kedv van bennem, vagy még inkább úgy mondanám, építési jókedv. Hasonlót érzek, mint amikor Alsószentivánon a Fatimai Szűz zarándokhelyét néhány évvel ezelőtt terveztük, s a jelenések századik évfordulójára adtuk át. A templomtér új, mívesen formált oltárát egy egykori szovjet emlékmű nyers kőtalapzatából faragtuk ki. A húsztonnás kőtömb, amely évtizedekig az esztergomi laktanya udvarán állt, ma a Mária-kegyhely legfontosabb építészeti eleme, Krisztus-szimbólum. Azóta úgy hiszem, a portugáliai gyermekek által közvetített jóslatok beteljesítői vagyunk mi magunk is. A Budavári Palota jövője hasonlít ennek a kőtömbnek a sorsához, csak jóval nagyobb. Az újjászületés dramaturgiája azonban azonos.
Látványtervek: Robert Gutowski Architects
