„És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: »Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.«”
(Lukács 22,19)
Egyszerűen formált, különleges fényű tárgy egy hófehér vászonnal borított asztal közepén. Letisztult, geometrikus formái ősi keresztény szimbólumok. Az aranyozott üveglapok áttetsző fátylában az üvegszelence szinte lebeg, mégis hangsúlyos. Finoman megmunkált részei középre, egy megszentelt ostyára vezetik a tekintetet. Körülötte puritán díszlet, sok ezer ember lassú morajlása a távolból, csendes, örömteli várakozás napnyugtakor Budapest legtágasabb terén. A tárgy a liturgia részeként megmozdul, felragyog. Van valami megejtően szép ebben.
Az eucharisztia Jézus utolsó vacsorájának emléke, számunkra a hit kiteljesedése, szűkebb értelemben (a katolikus vallásban) maga az ostya formájában jelen lévő Oltáriszentség. Az eucharisztia saját belső középpontunk kereséséről is szól. Ahogyan az Úrfelmutatást, az átlényegülést követően a tartóvázban helyére kerül a legfontosabb elem, a középről hiányzó rész, úgy találjuk meg mi is önmagunkban újra és újra azt, ami igazán fontos: a dolgok valóját, az őszinte érzéseket, az Istennel való kapcsolatot.
Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 7. napján zajlott az Erdő Péter bíboros által celebrált Szentmise és eucharisztikus gyertyás körmenet, amelyen a monstrancia liturgikus szolgálatot tett. A négyévente megrendezett kongresszust világszerte nagy készülődés előzte meg, az egyhetes ünnepre, közös imára több ezer hívő és egyházi személy érkezett Budapestre. Erre az alkalomra kettős monstrancia készült: másfél méteres talapzatának és 70 centiméteres felmutatható részének együttese az eucharisztia ünnepélyes megmutatására szolgáló tradicionális szakrális tárgy, figyelemre méltó kortárs iparművészeti alkotás.
A monstrancia fontos üzenetet közvetít azoknak, akik a hit megtartó erejében bíznak. Többrétegűsége okán olvasata is többféle, személyes. A körmenet élén, a ráhangolódás folyamatában biztos pont, pillanatnyi elmélyülés, amíg szemünk végül középen megállapodik, lelkünk a lényegre: Krisztusra figyel. Iránytű a mai embert próbáló világban, hétköznapi gondolatainkban, amikor az eucharisztia emlékét magunkkal visszük.
Megálmodójával, Lenzsér-Mezei Kata ötvösművésszel, építésszel arról beszélgettem, hogy egy szakrális tárgy születése legalább olyan különleges folyamat, alkotójának egyúttal lelki munka is, mint amilyen fontos jelképévé tud válni napjainkban is egy világméretű vallási eseménynek.
A Kongresszus monstranciáját egy pályázatra tervezted. Volt-e ennek valamilyen előzménye? Voltak-e korábbi alkotásaid, amik segítették az alkotó folyamatot?
2015 végén részt vettem egy meghívásos tervpályázaton, amelynek témája Becket Szent Tamás csontereklyetartójának megtervezése volt. Angliában ő nagyon fontos szent, a tiszteletére 2016 májusában egy egyhetes ünnepet tartottak Londonban és Canterburyben. Erre az alkalomra, az ünnepi körmenetre kérték el az Esztergomban őrzött, egyetlen fennmaradt ereklyét, amit addig egy kis kapszulában őriztek. Ez lett az első liturgikus tárgy, amit terveztem, és ami léptékében is jóval nagyobb volt az eddigi ötvösmunkáimnál. Az elkészítése is kihívás volt. Méretéből adódóan nem lehetett olyan részletes, mint az ékszerek, amiket korábban terveztem. Más eszközökre volt szükség, más a kidolgozottsága. Ez volt az első alkalom, hogy együttműködtem más mesterekkel, és ipari eszközökkel is dolgoztam, rengeteget tanultam. Ezzel a tudással kezdtem bele a monstrancia tervezésébe.
Miért döntöttél a tiszta geometrikus formák használata mellett? Mi az, amit átvettél a történeti, hagyományos monstranciákból, és mi az, ami a mait jelenti?
A monstrancia felépítése, a talapzat-glória-kapszula hármassága mindenképpen hagyományos. A glória, ami az én esetemben üvegből készült, napsugár, kereszt-vagy felhőmintázat szokott lenni. Sokféle lehet, nem is feltétlenül kör alakú, a motívumok, díszítések a liturgia szabta keretek között választhatók. A geometrikus formálás az én nyelvezetem, építészként és ötvösként is ez áll hozzám közel. Azt gondolom, minden kornak a maga nyelvén kell közvetítenie a hagyományt is. Ma más a tárgykultúránk, egy ma élő embernek, főleg a fiataloknak, könnyebb megérteni vagy kapcsolódni hozzá, ha ilyen módon fogalmazódik meg egy sok száz éve használt tárgy. A nemes anyagok alkalmazása is hagyományos, a monstrancián megjelenik az ezüst és az aranyozott ezüst, illetve az üvegen maga az arany is. Az üveg használata, a glória mintázata viszont kortárs elem, a hagyományos napsugaras monstrancia mai megfogalmazása. A tartó rész rozsdamentes acélból készült, ebben is megjelennek üveg betétek.
Hogyan zajlott az elkészítése, hány ember vett részt ebben a munkafolyamatban?
A megfelelő mesterembereket megtalálni mindenképpen nehéz. Iparművészeti minőségben kell tudnia előállítani egy rozsdamentes acél tárgyat. Különösen figyelni kell a részletképzésre, az illesztéseket úgy kell eldolgozni, hogy ne látszódjon a hegesztés nyoma. Az egyértelmű volt, hogy az ezüst monstrancia elkészítését nem egyedül vállalom, az ötvösségben ugyanis elválik az ezüstművesség és az aranyművesség. Én aranyműves képzést kaptam, ékszertervezőként nekem ehhez nem volt elég tudásom, felkészültségem. A Zalacsányban élő és dolgozó Fülöp István személyében egy nagyszerű ezüstműves mestert ismertem meg, rendkívül sikeres lett az együttműködésünk. Rajta kívül lakatosok, üvegművészek, polírozó, galvanizáló, gravírozó szakemberek segítették a munkát.
A kisebb elemeket a saját műhelyemben készítettem elő: fűrészeltem, csiszoltam, forrasztottam. A rögzítési pontokat igyekeztem úgy megtervezni, hogy látszó rögzítés helyett közvetítő elemként a tárgy díszeivé váljanak. Meglepő, de még egy szakrális tárgy mögött is egy csomó profán dolog van, mire elkészül. Mégiscsak egy olyan materiális helyen készül, mint amilyen az ötvösműhely. A tervezés pár hónapig tartott, a kivitelezés fél évet vett igénybe, mire minden elkészült.
A szombati körmeneten szürkületkor, és az esti liturgia alatt a lámpa- és gyertyafényben is különlegesen szép fényjátéka volt a monstranciának. A különböző felületek, anyagok megválasztásában tudatos volt a fényüzenet, az isteni fény megjelenítése?
Igen, ez fontos volt. A különféle üvegfelületek alkalmazása tervezett volt, de ahhoz már a szakemberek rálátása, segítsége kellett, hogy a talapzatban levő opálos-fehér üvegbetétek és a szárban futó kék üveg (a forrás) különböző fényhatását milyen megmunkálással lehet elérni.
Az üvegglórián megjelenő pixel mintázat az ostya körül besűrűsödik, a széle felé ritkul, szétszóródik. A glória dupla ragasztott optikai üvegből készült, mindegyik rétegre aranyat égettek rá; a tartórész glóriája kettős. Így a felvitt mintázat térbeliséget teremtett. A kettős monstrancia liturgia közbeni forgatásának egyrészt funkcionális oka van, másrészt kicsit elegánsabbá, teátrálisabbá teszi a ceremóniát. Ilyenkor a mintázat is elmozdul egy kicsit, mint egy felhő az ostya körül, ellebeg. Ha pedig fény éri mozgás közben, az üveg és a felület is különbözőképpen csillog.
Korábban egy templomba keresztelőkutat terveztél, míg a monstrancia díszlete a körmenet, oltára ideiglenes. Gyakorló építészként számodra mennyiben meghatározó a környezet egy liturgikus tárgy tervezésekor? Van ebben különbség?
Mindenképpen van különbség. A keresztelőkút a soproni Szent Mihály-templomba készült. A templom, gótikus íveivel, oltárával nagyon konkrét hely, egy nagyon adott tér. Muszáj, hogy az ember figyelembe vegye. A keresztelőkút formálásában, a dizájnban is szerepe volt ennek. A monstrancia ebben a tekintetben más volt. A pályázat megelőzte a körülmények tervezését, ekkor még a Kongresszus helyszíne sem volt adott. Így nem tudtam semmihez sem kapcsolódni, ez egy önálló terv.
Mi a tapasztalatod, segíti-e a tárgyalkotás folyamatát az, hogy építész is vagy?
Igen, nagyon is. Ma a magyarországi ötvösképző intézményekben (most ékszertervezőnek hívják ezt a képzést) más a szemlélet, az oktatás a kis méretű fémtárgyakra: ékszerekre, érmekre, díjakra korlátozódik. Viszont a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek diákjai még olyan ötvösképzést kaptak, hogy fémből bármit meg tudjanak csinálni. Építészként az ember mindenféle léptékkel találkozik, foglalkoztatja is. Hiszen, ha megtervezünk egy házat, nem állunk meg a küszöbnél, hanem mindent végiggondol az ember. Éppen ezért nekem otthonos ez a lépték. Az építészeti gondolkodás is megkülönböztet: kicsit máshonnan, más felfogásban szemlélem a dolgokat.
A Kongresszus jelmondata a 87. zsoltár igéje volt: „Minden forrásom belőled fakad”. A forrás jelképként, a bibliai ige szövegként is megjelenik a monstrancián. Miért volt ez fontos számodra?
Az a pályázat kiíróinak kérése volt, hogy a forrás valamilyen módon megjelenjen a tárgyon. Ezt a talapzat szárában futó kék üveggel tudtam megjeleníteni. A csiszolásának köszönhetően fény hatására különös, kék derengés jön létre benne.
Az, hogy mindenképpen legyen rajta egy ima vagy egy idézet a Bibliából, nekem volt fontos. Egy szöveget leírni és olvasni mindig más, mint ha csak úgy hallja az ember. Ez más agyi tevékenységeket kapcsol be, jobban beivódik a lélekbe. Az intarziaként berakott szöveg aranyozott rézből készült. A betűk kifűrészelését nem én végeztem, de a lézervágás után a nyers felület még sorjás, csúnya, tehát ezt nekem egyesével, betűnként meg kellett csiszolnom. Finoman össze kellett reszelni a negatív felülettel, hogy pontosan beleilljenek. A készítés során ez nagyon hosszú állomás volt, valójában ez sziszifuszi munka. Ugyanakkor közben folyamatosan ezzel a szöveggel van jelen az ember…
Milyen volt a fogadtatása az elkészült műnek? Hogy érzed, sikerült-e átadnod az üzenetet?
Teljes mértékben sikerült megvalósítani, és nagy örömmel fogadták, úgyhogy nagyon nagy boldogság volt. Még talán a kétkedők is mintha örültek volna…
Voltak kétkedők?
Egy olyan közegben, ahol ennyire fontos a hagyomány, mint egy egyházban, mindig vannak, akik vonakodnak nyitni az új felé. Szívesebben nyúlnak a már ismerthez, a megszokotthoz, amiben ők felnőttek. Művészként nagyon izgalmas feladat, kihívás ezzel foglalkozni. Egy olyan tárgyat készíteni, ami mindenkinek adhat valamit. Annak is, akinek a hagyományok fontosak, és annak is, akinek a modern az érthető.
Amikor még csak készültél erre a munkára, és gondolkoztál a formáról, jelentésről, mi volt az a gondolat, ami már akkor megfogalmazódott benned, és később sorvezetőül szolgált?
Amikor készültem a pályázatra, volt két vezérfonalam. Végül ugyanis két pályaművet adtam be. Ennek, ami elkészült, magamban a Monstrancia Crucifixum munkacímet adtam. A keresztnek, amit ebben a tervben én is használtam, és ami a legfontosabb keresztény szimbólum, önmagában az az üzenete, hogy összeköti az eget, vagyis az Istent az emberekkel, és az embereket egymással. Ez a tiszta isteni szeretet közvetítése – ez lett a monstrancia üzenete is. A szeretet közvetítését jelenti az emberek között is, tehát az emberek egymás közötti kapcsolatáról is szól. A másik pályaművet Monstrancia Angelicusnak neveztem el, ami az örömhírt jelenti. Abban a tervben nagyon színes üvegeket használtam glóriaként. Az egésznek olyan volt a rajzolata, a geometriája, mint egy nagyon absztrahált angyalé. Ez az örömet lett volna hivatott közvetíteni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az öröm vagy a szeretet-e az, ami majd a befutó lesz.
Még egy gesztus van ebben a monstranciában, ami a tervezéskor fontos volt. Gondolkoztam, hogyan állítsam rá a talapzatra a monstranciát, hogyan kapcsoljam össze a glóriát a szárral… A két rész találkozása végül egy felfelé keskenyedő, íves forma lett – egy felajánló gesztus, ami tartja a monstranciát. De nem volt szándék, hogy minden ilyen személyes gondolat átmenjen. Az jó, hogyha még vannak tartalékai…
Tervező:
Lenzsér-Mezei Kata − ötvös iparművész, építész
A kivitelezésben résztvevők:
Lenzsér-Mezei Kata − ötvös iparművész, építész
Fülöp István − ezüstműves
Molnár Gábor és Ábrahám Zsolt lakatosok, Molnár Steel Design
Sipos Balázs – üvegtervező iparművész
Botos Péter − üvegtervező iparművész
Szöveg: Patai Boglárka
Fotó: Lenzsér-Mezei Kata, Mudrák Attila, Ambrus Marcsi és a NEK sajtóosztálya
