Szarvas Péter kárpátaljai építész több mint három évtizede, minden nehezítő körülmény ellenére, töretlen lelkesedéssel védi és építi szülővárosát, Ungvárt. Szentendrei látogatása során építészetről, szélmalomharcról és a felcsillanó reményről is beszélgetett vele Dénes Eszter.
Egész élete Ungvárhoz kötődik, a mai napig a pap-tanár nagyapja által épített házban él a Kálvária-dombon. Családja művészi hajlama befolyásolta pályaválasztását?
Építész ugyan nem volt a családban, felmenőim azonban erős szállal kapcsolódtak a művészetekhez. Volt közöttük zenész, képzőművész, sőt író is. Édesapám eredeti szakmáját tekintve könyvelő volt, ám sohasem tevékenykedett ezen a területen. A kárpátaljai turizmus fejlesztésével foglalkozott, ő szervezte meg a hegyimentő-szolgálatot. Anyai ágon görög katolikus papcsaládból származom, ennek következtében tanítóképzőt végzett édesanyám nem kaphatott helyben pedagógusi állást. Hosszú éveken keresztül a Megyei Állami Népi Együttesben énekelt. Nagymamám fizika és matetmatika mellett rajzot és kézimunkát tanított az ungvári görög katolikus polgári leányiskolában. Talán az ő vénáját örököltük a nálam hat évvel idősebb bátyámmal. Miután a testvérem a Lembergi Építész Karra ment, számomra nem volt kérdés, hogy én is ezt a pályát választom.
Meghatározóak voltak ezek az egyetemi évek?
Az építészkar a műszaki egyetem központi épületében van, ami egy 19. századi, gyönyörű klasszicista épület. Élmény volt, hogy oda naponta bejárhattam. Nagyon jó volt az építészettörténet-oktatás, de sokat köszönhetek az építészetelmélet fakultatív kurzusainak is. Utólag visszagondolva, talán az épületszerkezettanban és egyéb mérnöki tudományokban jobban elmélyedhettem volna. Kissé csalódott voltam ugyan a szaktárgyakon kívül megjelenő kötelező, főként politikai kurzusok miatt, de a város hangulata mindezt ellensúlyozta. Lemberg, különösen az óváros, nagy hatással van az emberre.
Hogy viselte a hivatali hétköznapokat?
Tíz évig voltam a területi főépítészi irodán, utána öt évig Ungvár főépítész-helyettese voltam. Már az elején eldöntöttem azonban, hogy a hivatali munka mellett – ha másképp nem, akkor esténként vagy éjjel, de − nem hagyok fel a tervezéssel. Volt időm ezt átgondolni, mert 25 évesen egy baleset során ágyhoz lettem kötve, így öt hetet mozdulatlanul, háton fekve kellett töltenem… Bármit csináltam a későbbiekben, az szélesítette ugyan a látókörömet, de mindig ügyeltem rá, hogy a tervezés maradjon a fő foglalkozásom. Kerestem a kapcsolatot a tervezőintézetekben a hozzám hasonló kollégákkal, akik közül időközben sokan elhagyták a pályát, mert volt egy olyan időszak, amikor építészetből megélni szinte lehetetlen volt. Ráadásul az állami megrendelésektől függő tervezőirodák a kilencvenes évek elejétől fokozatosan megszűntek. Ezekkel a kollégákkal a főépítészi iroda keretein belül kialakíthattam egy tervezői munkacsoportot, magunkra vállalva az örökségvédelmi feladatokat.
Ezek szerint városvédő tevékenysége a főépítészi irodán eltöltött időszakra datálódik. Mire vállalkoztak pontosan? Milyen értékei vannak Ungvárnak, mi tekinthető fénykornak az építészetét tekintve?
Trianonig egy vármegyeszékhely teljesen átlagos fejlődéstörténetét mutatja. Különlegességét az adta, hogy Mária Terézia egyházi központtá nevezte ki. Míg korábban Magyarországhoz tartozott, a trianoni békediktátum értelmében egy mondvacsinált geopolitikai képződmény, Podkarpatská Rus néven Kárpátalja egyik napról a másikra Csehszlovákia részévé vált. E föderatív államegységnek kellett egy főváros, erre a szerepre Ungvárt jelölték ki, ahol meg kellett teremteni az új közigazgatás infrastruktúráját: parlamentet, minisztériumokat. A város peremén, egy 100 hektárnyi területen néhány év leforgása alatt egy modern városrész épült ki mintegy 25-30 köz- és lakóépülettel, az egyes építészeti vonulatok legnívósabb képviselőinek közreműködésével. Ez tekinthető a fejlődés csúcspontjának. A színházat és a gimnáziumot azonban már nem tudták elkezdeni, mert az első bécsi döntés értelmében a várost, melynek testébe szinte belehasított az új határ, egy tollvonással Magyarországhoz csatolták. Volt tehát egy kész főváros, de terület nélkül. A második világháború vége ismét változást hozott: a csehek ugyan nem jöttek vissza, helyettük megjelent viszont a nagy orosz medve. A szovjet bekebelezés tehát új beköltözőket hozott, akik fél évszázadon keresztül karbantartással nemigen törődve, rendszerint a belső terek megnyomorításával ugyan, de használták tovább e magas építészeti színvonalú épületeket.
Azt is mondhatjuk, hogy bizonyos mértékig konzerválták őket az utókornak?
Olyan jó minőségben épültek meg hajdanán, újonnan kialakított közművekkel, hogy kibírták. Bár sok kárt okoztak a nemtörődömségükkel a meglévő épületállományban, a történelmi városrészt általában békén hagyták, mert a fő építési tevékenységüket lényegében a még beépítetlen területekre összpontosították. Ami Ungvár értékeit illeti, látható tehát, hogy a probléma gyökere mintegy 100 évvel korábbra, Trianonig nyúlik vissza. Az igazi baj akkor jött, amikor felbomlott a Szovjetunió: 1944-ben átlépte a város határát az orosz csizma, majd amikor közel fél évszázad elteltével kivonult, óriási káoszt hagyott maga után új gazdasági viszonyokkal, új felhasználókkal. Elindult a privatizáció, de a rosszul értelmezett magánosítás több kárt okozott ennek a városnak, mint a szovjet éra. Elsőként a lakóházakat érintette, így ezek mentek tönkre első körben, majd a rombolás szép lassan minden épületre kiterjedt. Az új tulajdonosok úgy vélték, mindent lehet. Napok alatt verték szét az Oleschläger-Őry Lajos által tervezett városi mozi gyönyörű belső tereit, megcsonkították a Bercsényi Szállót, és lebontották a város emblematikus műemlék épületét, a Korona Szállót. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, nem beszélve azokról az apróbb csonkításokról, amelyek majdnem minden építészeti emlékünkön végbementek. A szemünk láttára történt minden, mégsem akadályozhattuk meg.
Ekkor léptek színre önök, fiatal, ambiciózus építészek az örökségvédelmi program gondolatával?
Nem egészen. Mi még a romboló gépezet teljes gőzzel történő beindulása előtt megkíséreltük megelőzni a bajokat. Az új folyamatokra reagálva fontosnak éreztük felmérni a város értékeit. Erre szerveztem egy csoportot a főépítészi irodán, és a városházát is meggyőztem, hogy a program másfél évére a belvárosi területen függessze fel a privatizációt. Gyűjtöttük szorgalmasan az anyagot, végigfotóztunk minden épületet, megírtuk a városvédelmi programot, elkészítettük a védendő értékek listáját. Az általunk kidolgozott rendszer alapján a magánkézbe adás az értékek védelmét garantáló feltételekhez volt kötve. Az erre vonatkozó beterjesztést nem kis meglepetésemre szinte egyhangúlag fogadta el a városi közgyűlés. Alig indult el azonban a program, megyei szintről megtorpedózták. Hiába volt benne minden érintett fél a játékban, úgy vélték, törvényellenes a leendő tulajdonostól bármiféle biztosítékot kérni. Így egyik pillanatról a másikra vége lett a városvédelmi programnak, fennmaradt azonban rengeteg archív fotó, ami további 25 évig porosodott a fiókban.
Ez alatt a negyedszázad alatt teljesen szabad volt a gazda?
Tulajdonképpen igen, mondhatjuk, hogy teljes anarchia uralkodott. Eleinte a törvényi háttér sem volt meg, hiszen idő kellett ennek kidolgozására. Majd, a legtöbb szovjet utódállamhoz hasonlóan, nem volt akarat és bátorság a törvények betartatására. Igaz, ez függött a városatyáktól és az adott befektetői réteg hozzáállásától is. Mert Lemberg például ezt az időszakot azért jobban vészelte át.
Ukrajna történelmi városai közül még a szovjet időszakban is kettőt lehetett kiemelni: Lemberget és Ungvárt. Ezt a jelentős pozíciót akár meg is tarthatta volna a város?
Valóban, a szovjet idő alatt Ungvárt az egész ország ismerte, Tallinnhoz hasonló súlyú történelmi városként. Csodálatos a fekvése, a belvárosában nem okozott szinte semmi kárt a világháború, változatos építészeti képe szerves fejlődés eredménye. Az iparosítás és a tömeglakás-építés ugyan nem kerülte el, de az mind a folyó bal partján, az óvárostól távol történt. Igaz, pszichológiai szempontból ez utóbbi így is jelentős hatással bírt.
A látvány szempontjából, vagy a város lakosságarányát megváltoztató betelepítések miatt volt hatása?
Az irányított betelepítés még a csehek alatt elkezdődött: a hivatalnoki munkát nem merték a helyiekre bízni, így közel ezer, a belországból érkező emberre terveztek lakást az új városrészben. Majd jöttek a szovjetek, és mesterségesen felduzzadt a lakosság száma. Ugyanakkor ebben az időben még nem volt jelentős az eredeti lakosságot érintő kivándorlás, az asszimiláció, így a nyolcvanas években még mindig volt itt egy jelentős magyar ajkú réteg, amely emlékezett a régi Ungvárra. Majd a kilencvenes évek elején ez egy csapásra megváltozott, mert ahogy kinyílt az ajtó, rengetegen kivándoroltak.
Ki maradt itt?
Nagyon kevesen… Ma már ungvárinak számít a szovjet bevándorlónak a gyermeke, aki már itt született 1945 után. Vannak közöttük akik pozitív értelemben asszimilálódtak, és városvédőkként is lehet rájuk számítani.
A mai városvédők hogyan fogadták a könyvet, ami még a rombolás előtti pillanatokat rögzíti?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű lesz a könyv. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy magyar állami pénzügyi támogatással minőségi, háromnyelvű kiadvány született.
Egyrészt nosztalgiával fogadták: az általános fásultság állapotában felidézi az olvasóban, milyen jó és tiszta volt valaha ez a város, ahol az emberek vasárnaponként még korzózni jártak… Másrészt tulajdonképpen ez egy vádirat, amit komolyabb cenzúra mellett ki sem adhattunk volna. Hiszen aki kézbe veszi, összeveti a felvételeket a mai állapotokkal, és azonnal ráeszmél arra a megdöbbentő pusztításra, ami a kilencvenes évek elejétől, huszonöt év alatt folyt az értékeink terén.
Mire lett volna szükség, hogy ez ne történhessen meg? A műemlékvédelmi törvények hatékonyabb érvényesítésére? Nagyobb ellenállásra?
A jelenlegi törvényekkel nincs különösebb baj, csak éppen nem szereznek érvényt nekik: vagy nem mernek, vagy nem akarnak szembeszállni az elkövetőkkel. Többnyire csak akkor reagálnak, amikor a baj már megtörtént. Sajnos a rombolásnak a mind aktívabb civil megnyilvánulások sem tudnak gátat vetni. Van erre egy elméletem: a szovjet megszállással, 1944 őszén elindult egy hógörgeteg, ami az 1990-es években egy mindent elsöprő lavinává duzzadt. Ha eléállunk, maga alá temet. Korábban úgy védekeztem ellene, hogy elkerültem a városban azokat a helyeket, ahol már végigsöpört. Aztán egy idő után szinte nem volt hová mennem. Be nem zárkózhattam, ezért arra gondoltam, hogy a lavina ellenében szigeteket kell kialakítani, hasonló meggyőződésű, elkötelezett emberek összefogása által. Szigeteket, amik megőrzik az emlékeket, melyek a közösség szempontjából fontosak. Mert ha az embernek elveszik az emlékezetét, mert megfosztják emlékeitől, elvész a személyisége. Egy város legfőképpen az épületállományában hordozza emlékezetét. Ha ezt elpusztítják, akkor megszűnik az identitása, érdektelennek, semmitmondóvá válik. Silány tömegcikké. Ezért védeni kell még, ami védhető, legyen az a legkisebb részlet.
A városvédelem szélmalomharc? Mi ad erőt ehhez?
Szélmalomharc, de legalább ma már nem egyedül csinálom, mint az első időkben, amikor voltak ugyan elvbarátaim, de talán nekik nem fájt annyira a szívük, hogy lépéseket is tegyenek. A Pro Urbe városvédő szervezethez olyan, Ungvár kulturális örökségéért felelősséget vállaló, alkotó és értékteremtő emberek csatlakoztak, akik hisznek a közös megoldáskeresésben. A folyamatosan változó, korosztályilag és nemzetiségileg is vegyes tagságban van orvos, ügyvéd, karmester, kovácsművész, újságíró, történész, de még biológus is. Rendezvényeket szervezünk, ahol ötvözzük az értékvédelmi szakmai bemutatót egy-egy művészeti, jellemzően zenei előadással. A közelmúltban jártunk Beregvidéken Máramaroson, Lembergben vagy például a Szerednyei várban. Ma már megjelent egy olyan erős fiatal nemzedék a tagságban, amelynek tagjai az örökségvédelem terén nagyon magas szinten végeznek kutatásokat. Ezekből kiviláglik, hogy nemcsak a csehek tudtak maradandót alkotni a város építészetében, hanem a magyarok is – sőt, a mai napig csinálták volna, ha hagyják… Még számomra is meglepő dolgokra derítettek fényt: Pecz Samu- és Kauser József-épület is van Ungváron.
Van még remény a megmaradt értékek megvédésére?
Mindig van remény. Igaz, sikertörténet mindig kevesebb van, mint zsákutca. De nem adjuk fel, hiszen kialakítottunk egy rendszert, jelen vagyunk, folyamatosan bemutatjuk és elemezzük az egyes beavatkozásokat. Ha ezt nem tennénk meg, akkor már végképp nem lenne semmi fék. Bizakodásra ad okot, hogy az örökségvédelem megjelent a közbeszédben, a közösségi fórumokon és a médiában. A témát mi szolgáltatjuk, aminek eredményeképpen akad építtető, aki meggondolja magát, aki pedig nem, annak pedig legalább némi kényelmetlenséggel jár.
Mit szól a városvezetés a tevékenységükhöz?
Nyilvántartanak bennünket mint faktort, amit figyelembe kell venni. Tartanak attól, hogy ha túl sokat kiabálunk, az ő renoméjukat is rontjuk. Ugyanakkor nem kedvelnek bennünket, és ezt mi sem mutatja jobban, mit az a tény, hogy hiába vagyok a városi tervtanács tagja már közel negyedszázada, az utóbbi időben rendre elfelejtenek meghívni az ülésekre… Kiiktatni közben nem mernek. Így legfőképpen a területi örökségvédelmi tanácsban próbálok ráhatni a folyamatokra, méghozzá eléggé eredményesen. A határozatainkat viszont a „fellebbviteli bíróság”, a Kulturális minisztérium nem ritkán felül szokta bírálni. És azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy a törvényes alapokat nélkülöző döntéseiket megindokolják.
Ungvár főépítésze is volt egy igen rövid időre, mindössze három hónapra.
Ez csupán egy mikroidőszak volt az életemben, mert rögtön komoly érdekcsoportokkal kerültem szembe. Ideális esetben a főépítész elsősorban tanácsadó, a döntéshozatal a polgármesterre és képviselő-testületre hárul. Ukrajnában viszont csakis a főépítész által aláírt képviselő-testületi döntések tekinthetők törvényesnek. Ha figyelembe vesszük, hogy az én főépítészségem idején én 10 beadványból 9-et nem tartottam megfelelőnek a törvényi előírásokkal összevetve, talán nem meglepő, hogy együttműködésem a városházával nem volt hosszú életű. Az egyetlen, amit sikerült véghez vinnem, Ungvár örökségvédelmi szabályzatának az elfogadtatása volt. Ez nagy előrelépés is lehetne, ha a törvényeknek egyszer sikerülne végre érvényt szerezni.
Tevékenységének csak egy kis része a városvédelem, hiszen a kezdetek óta gyakorló építész.
Ahogy említettem, a privatizációval párhuzamosan meginduló, a városházán folyó örökségvédelmi tevékenységünket nem nézték jó szemmel, idővel fel is oszlattak bennünket, így néhány kollégámmal Átrium néven saját céget alapítottunk 1994-ben. Két évtizedes aktív tevékenységünk alatt ötszáznál is több tervezési megbízásunk volt.
Könnyen ment a váltás a magánzói létbe?
A rendszerváltáskor megjelenő befektetők között nagyon sok volt az alvilági kötődésű elem, akikkel a kommunikáció nem volt egyszerű, de fokozatosan megedződtünk. A kimondott szó alapján bármikor kérdőre vontak minket, ugyanakkor előfordult, hogy végül nem fizették ki a munkabérünket. A gazdasági konjunktúrától függően voltak jobb és rosszabb időszakaink. A válságos pillanatokban szinte már csak azok maradtak meg a szakmában, akik semmi máshoz, vagy eleve semmihez sem értettek… Voltak nagyon tehetséges barátaim, akik ekkor ácsnak álltak vagy szervezői, kereskedelmi tevékenységre váltottak, de volt aki elment vámosnak. Később azonban, kiesve a gyakorlatból, már nem tudtak visszatérni eredeti foglalkozásukhoz. Mi nem váltottunk, így meg tudtuk őrizni a praxist.
Milyen munkákat emelne ki az elmúlt évtizedekből?
Szerencsére van jó néhány olyan épület, melyet sikerült vállalható kompromisszumokkal megvalósítani. Az egyik kedves munkám a Ceholnya utcai görög katolikus templom. Görög katolikus papcsaládból származom, azt a templomot, ahol a nagyapám szolgált, az 1940-es évek végén az állam elvette, egyetemi központtá alakították át, végül a pravoszláv egyháznak adta. Megtiszteltetés, hogy megtervezhettem az újjáélesztett görögkatolikus felekezet templomát. Városépítészetileg bonyolult a helyzete, hiszen egy régi templom mellett áll. Ötszázas léptékben, pauszon szinte pillanatok alatt született meg az első skicc,, melyből végül kifejlődött a végleges terv. Mintegy kétszáz méterre van az otthonomtól, így nem tudtam nem napi szinten beleavatkozni az építés folyamatába. A jelenlét azonban általában meghozza a gyümölcsét hosszú távon, még ha nem is honorálják anyagilag.
Nagyon érdekes feladat volt a Megyeház téri lakó- és irodaház, illetve bank épülete, ami annak ellenére, hogy az utolsó két évében belecsúszott a világgazdasági válságba, egy sikertörténet. Bár kezdetben nagyon sok kritikát kaptunk a polgároktól, ami kissé elbizonytalanított, mára letisztult a kép: jelentősnek tűnő tömegét a városi szövetben elfoglalt központi helyzete indokolja, ráadásul térformáló szerepe is van. Jó gyakorlat volt abból a szempontból is, hogy itt már nem a kivitelező diktált.
Korábban jobban ki voltak szolgáltatva a kivitelezőnek?
Harminc évvel ezelőtt még nagyon függtünk a megrendelő mellett a kivitelezőtől, a folyamatokban ő diktált, és neki mindig jobb és közvetlenebb kapcsolata volt a megrendelővel, mint a tervezőnek. Általában arra törekedett, hogy a neki kedvező módon egyszerűsítse le a feladatokat. Ebben a felállásban rengeteg halva született gyermekünk volt. Hiszen rengeteg terv fogant meg, de abból mindössze 1-2% valósult meg úgy, ahogy kellett – és ezt bizony nehéz lelkileg kibírni.
Ezért van az, hogy az utolsó pillanatig sem engedi el az építést, szinte folyamatos jelenléttel kíséri?
Az utolsó pillanatig el lehet rontani bármit. Jó példa a beregszászi Ortutay Elemér Görög Katolikus központ, mely most közeledik befejezéséhez. Bár sok küzdelem árán, de ezt 95%-os sikernek könyvelem el. Szinte állandóan kinn voltam az építkezésen, de a toronysisak ráhelyezésekor éppen nem hívtak, így a kereszt végül teljesen más irányba néz, mint kellett volna. Több álmatlan éjszaka után született meg a megoldás: végül a kisebbik torony keresztjét és szomszédos kollégiumon lévőt is ehhez igazítottuk, hiszen ha három néz egy irányba, annak már van értelme.
A kivitelező mellett a megrendelő is bőven okozhat fejfájást…
Valóban, előfordul, hogy folyamatosan konfliktusban állunk, de itt születhetnek mindenki számára kielégítő kompromisszumok. Izgalmas szakmai kihívást jelentett néhány éve az ungvári DIK pékség Kereknyei utcai üzemének bővítése, amelyhez egy pékárubolt is tartozik. A telket átlósan magasfeszültségű vezeték szeli át, ami a védőtávolságok miatt eleve meghatározta az épület szokatlan, hegyes szögben kicsúcsosodó alaprajzát és külső megjelenését. Itt a megrendelőnek határozott elképzelései voltak arról, hogy is néz ki egy pékség. Végül meggyőztem, hogy olyan legyen, ami akkor is megőrzi értékét, ha holnap funkcióváltásra kényszerül. Teljes bizalmat kaptam tőle, így minden a terv szerint valósult meg. Bár távol van a lakóterületektől,
meglepően nagy a forgalma, melyhez hiszem, hogy a minőségi pékáru mellett hozzájárul az architektúra is.
Családi házak is szerepeltek a megbízások között?
Bár szoktam családi házakat tervezni, és van néhány nagyon sikeres köztük, bevallom, nem szívesen teszem. Ritkán vállalom, mert nagyon személyes folyamat belemerülni az emberek lelkébe, főleg akkor, ha a megrendelő családján belül nincs egyetértés abban, milyen is legyen az a ház amelyben lakni szeretnének.
A kétezres években Magyarországra is dolgoztak, ekkor épült fel a balatonlellei Ikon borászat.
Ezek bizony éhező évek voltak, így ez tulajdonképpen egy Beregszászról kivándorolt vállalkozó mentőakciója volt. Az építkezés folyamatában sajnos személyes okoknál fogva sem lehettünk jelen (tervezőtársam Bródy Igor volt), így nem minden a terv szerint alakult.
Milyen metódus szerint tervez, és hova sorolja magát építészként?
Számomra a folyamat a fontos. Amikor megkapom a feladatot, mindig hagyok időt rá, hogy érlelődjön, nem ülök le egyből az asztalhoz. Amikor már kellő idő eltelt, amíg az első vonal meg nem jelenik a papíron, , addig számomra is homályos még, mi fog ebből kikerekedni: az egyik vonal hozza a másikat, majd egyszer csak rendszerré áll össze. Ez egy olyan ihletett pillanat, melyben hiszem, hogy nem csak egyedül veszek részt. Az alázat elengedhetetlen, ebben bizonyos vagyok. És ha megszületik a megoldás – és mindig, akár a keresztrejtvényben, csak egy jó megoldás lehetséges –, az ad annyi örömöt és energiát, hogy akár a megrendelő akaratán keresztül is végigvigyem. Ehhez erőt Teremtőben vetett hitem ad ad és az általa ihletett megoldás helyességében.
Milyen változásokat hozott Ungváron az ukrán−orosz háború, mire számít? Vannak új megbízásaik?
Sajnos most már csak a korábbi megbízásokat koordináljuk. Utolsó munkáim közé tartozik az Ortutay Elemér egyházi központ kollégiuma és a kismuzsai romtemplom helyreállítása. Új feladataink nincsenek, bár építkezések folynak Ungváron. A háború miatti menekülthullám kiszolgálására tömegesen épülnek új lakások. Van némi tapasztalatom, így én a legrosszabbra számítok. Látván az érkezők viselkedési kultúráját, hozzáállásukat a környezethez, amely mostantól az otthonuk lesz, bevallom, hogy az új lakosok gyors integrálódásában nem reménykedem, sokkal inkább arra, hogy ahogyan az az elmúlt 70 évben is volt, az irányítás ismét új kezekbe fog kerülni.
Ha bízunk egy pozitív forgatókönyvben, akkor a háború végével megindul egy újjáépítési hullám. Ez hozhat talán megbízásokat is. Számítanak a részvételre?
Az utóbbi években nem egyedül dolgozom. A saját irodám ugyan nem működik, de egy nagyon megtisztelő meghívásra csatlakoztam olyan nem építészként, hanem szaktervezőként dolgozó fiatalokhoz, akiknek ehhez megfelelő marketingpolitikájuk és kapcsolatrendszerük van. Bennük nagy lehetőséget látok, szemléletük is nagyon inspiráló. Az újjáépítésnél szakemberhiánnyal is kell számolni, így remélhetően részt tudunk majd venni benne. Bízom abban, hogy ez lehetőség egy élhetőbb, nem az agressziót növelő környezet megteremtésére, amellyel fog tudni élni az ország.
A tervezés és az értékvédelem mellett a műemlékek gondozására is kiterjed a figyelme és az energiája.
A Teleki László Alapítvány munkatársaként a kárpátaljai magyarlakta települések templomainak állapotfelmérésével (az ötvenediken is már túl vagyok), helyreállításával is foglalkozom. Részt vettem egyebek mellett a gerényi rotunda, a bátfai és a nagybégányi református templomok felújításában. A kismuzsalyi romtemplom helyreállítását is az Alapítvány finanszírozza és felügyeli. Olyan izgalmas szelete ez a szakmának, amivel korábban nem kerültem kapcsolatba. Külön élmény volt a beregszászi Bethlen-Rákóczi kastély felújításának és újrahasznosításának a megtervezése. Érdekes volt építészként koordinálni különböző szakágak képviselőinek a munkáját, a szakrestaurátoroktól a statikusokon keresztül az épületgépészekig. Ez volt az első nagyléptékű feladat, amit az Alapítvány teljes egészében rám bízott. Sajnos nem sok remény van rá, hogy megvalósuljon.
Ez a városi örökségvédelemnél egy kevésbé fájdalmas, reménytelibb feladatkör?
Sok közöttük a középkori eredetű templom, melyek a mai napig használatban vannak. Mintegy 190 épület szerepel a listán, melyeket magyar ajkú református római és görög katolikus hívek használnak. A felmérések során olykor felbecsülhetetlen értékű kincsekbe botlunk. Gondoljunk csak a viski templomra, ahol mintegy hetven négyzetméternyi középkori freskó került napvilágra, és indult el a világhírnév útján. Ugyanakkor vannak fájdalmas dolgok is: találkozunk szakszerűtlen bontásokkal, egyik évről a másikra tűnhetnek el fontos emlékek. A mi feladatunk az értékmentés, a felújításoknak a helyi közösség igényeivel való összehangolása. Ez lélekmelengető feladat. Hiszem, hogy tevékenységemmel hozzájárulhatok a kárpátaljai magyar közösség megmaradásához.
A cikk az Országépítő folyóirat 2022/4-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.
