Baloghné Bacsa Ibolya művelődésszervező, a Baki Faluház vezetője több mint harminc éve dolgozik azon, hogy Bakon mindenki megtalálja az érdeklődésének megfelelő programokat. Ez alatt az idő alatt szoros együttműködést épített ki a település oktatási intézményeivel, a helyi egyesületekkel és klubokkal, számos népszerű programsorozatot indított útjára. A 2017-es felújítás apropóján arról beszélgettünk vele, hogy mit adott a településnek ez a ház, és a helyi közösségek mit tudnak hozzátenni annak szellemiségéhez.
Egy közösség életében hogyan születik meg a döntés arról, hogy faluházat szeretne építeni? Egyáltalán, kiben fogalmazódik meg az igény: a település lakóiban, vagy annak vezetésében?
Bakon az 1960-as években bontották el a korábbi kultúrházat, azzal, hogy hamarosan építenek helyette egy újat. Onnantól kezdve ment a huzavona, hogy hova épüljön, miből épüljön, hozzájárul-e a tanács és a pártbizottság stb. Ez ment egészen 1986-ig, amikor a település támogatást kapott faluház építésére, melyet Makovecz Imrével lehetett megterveztetni. Ezt a hírt a falu örömmel fogadta. Amikor elkészültek a tervek, kirakták őket hirdetőtáblákra, hogy mindenki megnézhesse. Az emberek nagyon örültek, hogy megépül a faluház, ugyanakkor sokan nem tudták elképzelni az alaprajzok alapján, hogy fog kinézni az épület. Amikor végül felépült és elkezdték használni, gyorsan elfogadták. Már az építkezés idején egészen példamutató társadalmi összefogás született. A szakemberek – kőművesek, ácsok, festők – társadalmi munkában jöttek, mindenki dolgozott, aki tudott. Még az augusztus 20-i átadás előtti napon is jöttek a traktorjaikkal, utánfutón hordták a gyeptéglát, hogy másnapra minden rendben legyen. Az átadó- ünnepségen kapott is a falu egy zászlót a közösségi munka elismeréseként.
Ezután hogyan került ön a faluház élére?
A faluház felépülése után nagyon bizonytalan időszak következett. Nem nagyon tudta senki, hogyan lehetne a hétköznapokban is folytatni a korábbi összefogást. Az első évben dolgozott a házban egy népművelő, aki nagyon sok mindennel próbálkozott, de nem igazán sikerült bevonzani az embereket. A fiatalok jöttek rendszeresen, mert akkoriban volt a diszkós korszak, de ebből is voltak konfliktusok, mert gyakran olyan alkalmakra szerveztek diszkót, amikor azt nem lehetett összeegyeztetni a falusiak szokásaival. Én 1985-ben kerültem Bakra, ide jöttem férjhez. A gyes alatt kezdtem néptáncot tanítani a faluházban, majd amikor az lejárt, elkezdtem gondolkodni a folytatáson. Az első népművelő már korábban elment, nem is töltötték be a helyét. Jóval korábban is vonzott az ilyenfajta munka, fiatalabb koromban ifjúsági klubokat vezettem.Végül, 1990-ben megszavazták, hogy engem vesznek fel főállásban.
Hogyan kezdett hozzá a munkához?
Felmértem, hogy szakember kell ahhoz, hogy egy ilyen szép új házat megtöltsünk élettel, a helyiek nem fogják belakni anélkül, hogy valaki ne irányítaná ezt a folyamatot. Elvégeztem a művelődésszervezői képzést a Pécsi Tudományegyetemen, de a fő irányt az adta meg, hogy gyerekkoromtól néptáncos voltam. A népi kultúra vonalán indultam el, elsőként egy szüreti felvonulást szerveztem. Közben odafigyeltem az emberek igényeire, igyekeztem minél többeket bevonni a tevékenységekbe. Így találtuk meg a hangot a közösségekkel, s így indult meg az élet a faluházban.
A település honlapján olvasható, hogy rengeteg klubnak, egyesületnek ad otthont a faluház. Ezek mindig is léteztek, csak nem volt helyük, vagy a faluház létrejötte hozta magával az alakulásukat?
Közösségek mindig is léteztek, de állandó helyük nem volt, bár ennek ellenére mindig találtak valami helyet maguknak. Az egyik legrégebbi közösségünk a Kistermelők Baráti Egyesülete, amely már 1974-ben létezett, bár akkor még Kertbarát Kör néven működött. A tagok a helyi gazdaság ebédlőjében találtak maguknak helyet, csakúgy, mint a Hazafias Népfront által támogatott népfőiskolai előadás-sorozat. A kézimunka baráti kör egyik tagjuk otthonában gyűlt össze. Ezeket a közösségeket kellett megtalálni, és felajánlani nekik, vonzóvá tenni számukra, hogy jöjjenek be a házba.
Hogyan lehetett bevonzani őket?
Kezdetben meghívtuk őket különböző eseményekre, rendezvényekre, aztán ideszoktak. A kezdeti szakkörök idővel átalakultak, újjáalakultak. A közösségek egyre újabb és újabb érdeklődési kört találnak maguknak, de az embereknek mindig szükségük van arra, hogy legyen egy hely, ahol együtt lehetnek. Minden korosztálynak, férfiaknak, nőknek, családosoknak, fiataloknak, gyerekeknek különböző programok kellenek, amikbe be tudnak kapcsolódni. A Pántlika Néptáncegyüttes 1990-ben általános iskolásoknak alakult. Idővel a gyerekekért jövő szülők is megkértek, hogy farsangra tanítsak be nekik táncot, ezután alakult meg a felnőttcsoport. A gyerekek jellemzően abbahagyták a táncot, amikor elmentek középiskolába, főiskolára, majd amikor befejezték és visszajöttek a településre, akkor ők is újabb csoportot alakítottak – így ma már öt csoporttal működünk. Régen, ha egy-egy új programötlet volt, annak a híre szájról szájra terjedt. Egy időben kézzel írtam a szórólapokat, azokat stencileztük, aztán fénymásoltuk, ma már az interneten zajlik ez, szinte minden körnek van saját Facebook csoportja.
Ez a rengeteg különféle program és csoport hogyan fér meg egymás mellett a házban? Mennyire tudják kihasználni az épített teret?
A ház legfontosabb tulajdonsága, hogy minden tér többfunkciós. Ki kellett tapasztalnunk, hogy melyik részt hogyan tudjuk a legjobban kihasználni, ami évekbe telt. Amikor az épületet átadták, egyáltalán nem voltak benne válaszfalak, végül mi utólag néhány részt leválasztottunk, például a régi büfé helyén konyhát alakítottunk ki. Itt volt egy klubterem, ez a mai napig tökéletes a 30 fős, asztalhoz kötött tevékenységekhez. A színházteret az aktuális program függvényében tudjuk bútorozni. Színpadi műsorhoz, filharmónia koncertekhez székekkel rendezzük be, amikor pedig a Kertbarát Kör borversenyt rendez, vagy idősek napját tartunk, asztalokhoz lehet leülni, és a színpadon műsort is tudunk tartani. Táncpróbákat a kiürített nézőtéren tartunk, mert ott a legnagyobb a tér. Azt is ki kellett tapasztalni, hogy a galérián hogyan tudunk olyan kiállítást összeállítani, hogy az jól mutasson, és a fényviszonyok is jók legyenek. A legfontosabb azonban az otthonosság. A falakon képek vannak, az asztalokon terítő, nyáron élő virág. Ez nem az én vagy a kollégáim érdeme, hanem az embereké, akik úgy kezelik az épületet, mintha otthon lennének − a tavaszi első virágokat a kertjükből ide hozzák. A kosárfonó szakkörösök azért fontak kenyérkosarakat, hogy a rendezvények alkalmával ezeket rakhassuk föl az asztalokra. Fontos, hogy megbecsüljük és támogassuk egymás ötleteit. Az embereknek is fontos, hogy megmutathassák, ők mit tettek hozzá a házhoz.
2017 előtt volt nagyobb felújítás a házon? A 2017-es munkák során a faluház végig üzemelt. Ezt hogy tudták megoldani?
Többször festettük a falakat, lekentük a padlókat, idővel már a tetőt is muszáj volt javítanunk, mert minden nagyobb esőnél beázott. Végül 2011-ben, azt Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér pályázat keretében lehetett az első komolyabb felújítást végrehajtani, akkor elkészült a tetőfedés cseréje.
2017-ben az volt az elvem, hogy ne szakítsuk meg a tevékenységeket, amelyeket a különböző közösségek folytatnak a házban, mert nehéz lesz újraindítani. Ezért kértem, hogy oldjuk meg, hogy a munkák egyszerre csak a ház egyik felében folyjanak, mi addig mindent átpakoltunk a másik oldalra. Ezt a teret úgy kellett berendezni, hogy az asztalhoz ültetett foglalkozásokat és a táncpróbákat is le lehessen bonyolítani. A kivitelező nem nagyon örült ennek a megoldásnak, nekünk is ötszörös munka volt az oda-vissza pakolgatás, de ennél fontosabb volt, hogy a tevékenységeket ne kelljen megszakítani. Hát most megszakította a pandémia. Így is időre elkészült minden, szép is lett, jó is lett. Újra be tudtuk lakni.
Mit tudnak csinálni most, a pandémia idején?
Igyekszünk a közösségeinket életben tartani. Ennyi év alatt, amit itt megéltem, ilyen krízisben még nem voltunk, mint most. Jelenleg a kapcsolattartás a legfontosabb feladat, az utcán, ha találkozunk, megállunk beszélgetni, a Facebook csoportokba rakjuk fel az ötleteinket, hogy mivel folytassuk, ha visszamegyünk. Az adventi időszak adott egy kis lehetőséget a szabadban való találkozásokra, de ott is mindig nagyon figyeltünk a távolságtartásra, meg hogy ne legyenek túl sokan. Beszálltunk az Adventi ablakok című országos programba. A Mikulást pedig úgy oldottuk meg, hogy indítottunk egy Mikulás-járatot. Egy kisteherautót díszítettünk fel, teljesen kivilágítottuk estére, így járta az utcákat. A Mikulás biztonságos magasban ült fönn az autón, a Manók osztották a Mikulás-csomagokat. Mostanra mindenkinek nagyon hiányzik a házban való együttlét, nagyon várjuk, hogy újra használhassuk az épületet.
Hogy látja a jövőt? Elképzelhető, hogy a háznak el kell kezdeni kifelé nyitni, mert a programok egyre inkább szabadtériek lesznek? Vagy minden visszatér a normális kerékvágásba?
Szerintem egyelőre még csak egy átmeneti időszakhoz közelítünk, amikor kültériek lesznek a fontosabb programok. Tavaly nyáron is, amikor kicsit lazult a helyzet, nagyon jól ki tudtuk használni a hátsó udvart. Normál működésben a hét minden napján volt rendezvényünk, naponta egy biztosan, de volt, hogy kettő, három is. Ez persze rengeteg munkával járt, de ez az élet rendes kerékvágása. Nagyon bízunk benne, hogy újra megéljük, hogy mindenki megtalálja a helyét az épületben.
Szöveg: Harmath-Gyetvay Enikő
Fotó: archív felvételek és Gál Roland
Az interjú az Országépítő folyóirat 2021/1-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.
