Az Országépítő folyóirat 2019/1 számának kiemelt témája a vályogépítés. Az újságban számos egyéb vályogos cikk mellett interjú olvasható Martin Rauch vályogépítő mesterrel, a berlini kápolna kivitelezőjével is, valamint bemutatásra kerül saját családi háza is. Az újság megvásárolható illetve megrendelhető ITT.
1.réteg
1894. augusztus 29-én Auguszta Viktória császárné elégedetten léphetett ki az általa felszentelt Megbékélés templomának kapuján. A Gotthilf Ludwig Möckel (1835−1915) építész által neogótikus stílusban tervezett templom Berlin munkásnegyedében volt hivatva Jézus igazságát és a császár nagyságát hirdetni. Elnevezését a kor egyházi szociális mozgalmai indokolták, amelyek fontos szerepet játszottak a városba költözött, elszegényedett, a társadalom peremére szorult emberek ápolásában, ellátásában. Bölcsődét, ingyenkonyhát működtettek, állástalanokat próbáltak munkához juttatni. Akkor még nem sejthették, mennyi jelentésréteg rakódik a következő 100 évben a templom nevére.
2. réteg
1943. november 22-e éjszakáján Berlin bombázása a templomot is elérte, a hajó és a gyülekezeti központ súlyosan károsodott, a környéken számos lakóépület a tűz martaléka lett. A háború után Berlint a győztesek felosztották egymás között. A templom és a gyülekezeti ház a szovjet szektorban maradt, azonban a gyülekezet 90%-a a francia zónába került. A határt éppen a templom előtti utca alkotta. A háború utáni első években az istentiszteleteket az ideiglenesen helyreállított gyülekezeti házban tartották, mígnem 1950-ben a templomot is ünnepélyesen újraszentelték. 1948-tól azonban egyre nehézkesebbé vált a szektorok közti átjárás.
3. réteg
1961. augusztus 13-án elkezdődött a berlini fal építése. A korábban csendes utcából hirtelen szigorúan őrzött határsáv lett. Amikor a szovjet szektorban élők kiléptek a házuk kapuján, egyben a határt is átlépték, a templom a senki földje közepére került. A nyugati oldalra néző kaput augusztus végén befalazták, az utolsó istentiszteletet 1961. október 22-én tartották. Az épület ezután évtizedekig üresen állt. Az utca szovjet blokkba eső oldalán a lakóházakat lebontották, a nyugati oldal házsorával szemben csak a templom maradt meg a senki földjén.
4. réteg
1985. január 22-én a templomhajót, majd hat nappal később a templomtornyot is felrobbantották. A lassan leomló téglatorony képei bejárták a világot. A keletnémet diktatúra üzenete egyszerre szólt a nyugati világnak, mutatva erejét és elszántságát, valamint a keleti blokk egyházi gyülekezeteinek, amelyek a 80-as évek közepén az ellenzéki gondolkodás központjai lettek.
5. réteg
1989. november 9-én Kelet-Németország összeomlott, a berlini fal bontása rövidesen megkezdődött.
6. réteg
1995-ben a gyülekezet visszakapta a lerombolt templom telkét. Nemsokára felmerült egy új templom építésének gondolata, amely az emlékezés és a megbékélés helye lehet ezen a történelmileg terhelt helyen. A gyülekezet által kiírt építészeti pályázatot két fiatal berlini építész, Rudolf Reitermann és Peter Sassenroth nyerte. Épületüket, amelyet a régi templom helyére terveztek, két egymásba helyezett íves forma alkotja, ahol a belső úgy fekszik a külsőben, mint magzat az anyaméhben.
A belső ovális , a masszív, vastag falakkal épült kápolna csak felülről és a bejárat felett, nyugatról kap fényt. A külső – tengelyében elforgatott − ovális maga az előcsarnok, egy körben nyitott, világos tér, amelyet csak egy vertikális, sűrű falécezés választ el környezetétől. Ez a tér átmenetet képez a külvilág és a szentély között: egyszerre juttatja eszünkbe egy oszlopsoros folyosó és egy kerengő képét.
Az előcsarnok bejárata sem a külső oválisnak, sem az utcai bejáratnak nincs a tengelyében, az utcáról érkezve inkább attól kissé eltolva helyezkedik el. Ez már nem a 20. század elejének erőtől duzzadó egyháza, amely a középkor magasra törő gótikus építészetét tekintette mintának, és díszes kapuzatokon vezette templomába tagjait. Inkább egy újraépülőé, helyét és gyülekezetét keresőé, amely a szakrális hely külső burkának átláthatóságával és a belső vastag, sárgásbarna falainak óvó melegségével csalogatja be a lelki békét és nyugalmat keresőt. A betérő gondolatait lassan rendezve, letisztítva léphet be az előcsarnokba, ahol aztán bármely irányba indulva a belső tér íves fala vezeti a kápolnatér bejáratához.
A kápolna kisméretű terében is folytatódik a külső finom dinamikája. A templomokban megszokott, a bejárat és az oltár által kijelölt hangsúlyos szimmetriatengely helyett itt két oltárt találunk − illetve inkább egy új oltárt, és egy régi oltár emlékművét. Egy egyszerű tömboltár a hagyományos templomtájolás szerint kelet felé néz, míg a lerombolt templom fa oltárdísze a régi templom tengelyében van elhelyezve. Az aszimmetrikusan ovális térben a két oltár által kijelölt tengelyek a kápolna kettős küldetését hangsúlyozzák, amely egyrészt a templomi szolgálat, másrészt a régi oltárral a múltra való emlékezés, a továbbéléshez szükséges megbékélés. A kápolna vastag falai csak két helyen vannak felszakítva: a bejáratnál, valamint a régi oltárdísznél, ahol a régi templom alapjait bemutató üveg letekintőablak és az oltárdíszt körbevevő, fehérre festett, felülről megvilágított falak oldalkápolnaként jelennek meg. Az egész templom nélkülözi a szimmetria ünnepélyességét, helyette a körtemplomok centralitása adja a tér erejét.
Az istentisztelet folyamán a gyülekezet tagjai körben ülnek, hátukat a vastag, oltalmazó falaknak vetve. A fél méter vastagságú, a helyszín földjéből készült tömésfal az osztrák vályogépítő művész, Martin Rauch munkája.
A tervezők eredetileg betonból és üvegből tervezték a kápolnát, azonban a gyülekezet nem fogadta el ezeket az anyagokat. A betont túl durvának tartották, az épp csak lerombolt berlini fal anyagára emlékeztette őket. Hosszú viták után döntöttek a tömésfal és a fa mellett. A vályog élő, természetes anyag, könnyen építhető, és elbontásakor sem terheli környezetét: a helyből születik, és végül eggyé válik azzal. Ezt különösen fontosnak tartotta az építtető gyülekezet ezen a viszontagságos helyen, ahol 40 évig nem sok remény volt rá, hogy a várost és a gyülekezetet kettészelő, az „örökkévalóságnak épített” betonfal valaha is leomlik.
Számoltak a vályog gyógyító hatásával, amely összefüggésben van kitűnő épületfizikai tulajdonságaival. Egy vályogépület nyáron hűvös, télen meleg, kitűnő páratartalmú és hőérzetű klímát teremt, ez pedig lehetőséget adott a gyülekezetnek , hogy fűtés nélkül építtesse meg a kápolnát, jelentős összegeket spórolva ezzel a fenntartáson.
A vályogfal melletti döntés egyben fontos jelzés volt a jövő felé is. A fenntartás mellett ugyanis egyre nagyobb hangsúlyt kap az épületek ökologikus és gazdaságos építése, megvalósítása. Egy kitűnő klímájú és gazdaságos fenntartású vályogépületnél nem kell hatalmas energiákat fordítani az építőanyag előállítására és odaszállítására. Mivel az a helyszínen kinyerhető, így kumulatív energiaigénye a legkisebb az építőanyagok között, ezt pedig Németországban már figyelembe veszik a hosszú távú tervezésnél.
A kápolna falait Európa tizennégy országából toborzott önkéntesek építették. A falakban benne van a hely elmúlt százéves története, a város és a gyülekezet minden szenvedése és kitartása. A felrobbantott régi templom romjai éppúgy, mint a várost kettészelő betonfal emléke maradványai . A belső térben régi cserép- és tégladarabokat látunk a falban. A tömésfalban nem oldódnak fel az összetevők, hanem együtt dolgoznak a különböző elemek, szimbolizálva az összefogás és a megbékélés erejét.
A kápolnaépítők képesek voltak újat teremteni a romokból, újra felhasznált elemeknek adtak új jelentést, gyógyítólag nyúlva a helyhez és az anyagokhoz.
Az új kápolnát 2000 júliusában szentelték fel. A régi templom megmentett harangjai majd negyvenévnyi kényszerű hallgatás után hívtak ismét istentiszteletre.
7. réteg
Berlin hatalmas fejlődésen esett át az egyesítés óta eltelt 25 évben. Lerombolt épületeket, tereket építettek újjá, emlékhelyeket hoztak létre, amelyek közül ez a kápolna szimbolizálja legjobban a város továbbéléséhez szükséges megbékélést és emlékezést, miközben tömésfalaival és szakrális funkciójával a legpontosabban ragadja meg az építés ősi mítoszát: „Összekötni az eget és a földet” .
Stáblista:
A megbékélés kápolnája (Kapelle der Versöhnung)
Berlin, Németország, 1990 – 2000
Építtető: Evangélikus Egyház, Berlin
Tervezők:
építészet: Rudolf Reitermann, Peter Sassenroth
statika: Pichler Ingenieure GmbH,
anyagvizsgálat: Prof. Klaus Dierks, Berlini Műszaki Egyetem
Kivitelezés
Lehm Ton Erde Baukunst GmbH, Martin Rauch
fotók:
Alan Wylde (címlapfotó)
Alexander Gnekinger (az elkészült épület)
Christian Jungeblodt (építés közbeni fotók, éjszakai fotó)
Szerző: Csóka Balázs DLA
A fenti írás az Országépítő 2014/3 számában nyomtatásban megjelent cikk kibővített változata.