Kampis Miklós Kossuth-díjas építésznek a kiállításon elhangzott megnyitó-beszéde:
Tisztelt Hallgatóság, Hölgyeim és Uraim!
Mindenekelőtt elnézést kérek az Európai Uniótól a megszólítás miatt. Mondanivalómat azzal kezdem, hogy Dévényi Sándor olyan 20-25 évvel ezelőtt Kós Károly Egyesülés egyik rendezvényén azt mondotta nekem, hogy én olyan vagyok nekik, mint a Pinokkiónak a tücsök. Csak őszintén remélni merem, hogy az itt megjelenteknek legalább a fele ismeri a mesét, tudja ki az a Dzsepetto, hogy alkotta meg a Pinokkiót, mit tett a jó tündér és mi volt a szerepe a tücsöknek. Hát most itt áll a tücsök, jócskán megöregedve és teszi a dolgát. A tücsök azonban fellázadt, így én ma nem a falakon lévő épületekről fogok beszélni, remekművek sokaságáról, hiszen arról nem beszélni kell. Meg kell őket nézni és magunkba szívni a képeken látható formákat, színeket. Én az alkotóról, Sándorról fogok beszélni.
Sándor munkásságának legfőbb jellegzetessége hihetetlen formagazdagsága, amellyel épületeit kívülről, belülről alakítja. Ráadásul ezek térbeli, plasztikus formák és így rögtön jelzik az építészetről való felfogását, miszerint az valahol a szobrászattal rokon. Ugyanakkor szívesen használ színeket, de ezek a színek nem öncélúan és nem önállóan szerepelnek, hanem a már jelzett plasztikus formák aláhúzására, alátámasztására szolgálnak. Már most az a kérdés merülhet fel, hogy honnan jönnek ezek a formák? Gondolatainkról is úgy véljük, hogy mi azon pillanatban találjuk ki őket. A formaalkotó képességet is hasonló módon képzeljük el.
Most valami olyasmit kell elmondanom, ami az első pillanatra őrültségnek hangzik, de a helyzet ennél sokkal rosszabb, mert ez közelebb áll a valósághoz, mint amit általában elképzelünk. A helyzet az, hogy minden emberi lény eredetileg tisztán szellemi létformából érkezik le és inkarnálódik testben.
Ismereteim szerint szűkülő spirál formában és egyre gyorsuló sebességgel. A fogantatás előtti utolsó időszakban, ahogy keresztül jön az utolsó szférákon, ott különböző formációkat, formacsírákat észlel. Mivel ebben a létformában nincs tér és nincs idő, ezért nem konkrét térbeli formákról van szó, hanem a konkrét térbeli formáknak az ideái – mai értelmezésünk szerint koncepciói – azok, amelyek a közeledő lélekben élményeket, lenyomatokat keletkeztetnek. Már most, hogy ha az illető megszületik, felcseperedik és azzal veri meg az Isten, hogy építész, vagy szobrász lesz belőle, akkor ezekre az élményekre igen nagy szüksége lesz.
Az emberi lélek pedig olyan felépítésű, hogy benne a gondolkodás, az érzés és az akarat hármas tagozottsága jelenik meg. Gondolkodásunkban a nappali ébertudatunk állapota található, erről úgy érezzük, hogy világos, éles és áttekinthető. Érzésvilágunk, viszont az álomvilággal rokon, nem annyira világos, nem annyira éles, és nem annyira áttekinthető, inkább történik velünk, mintsem uraljuk. Akarati világunk pedig az álomtalan mély alvástudat teljes sötétségéhez hasonlít, amelyet mindnyájan átéltünk már. A preexintencia időszakából való emlék-élmények ebben a sötétségben találhatók, a lélek tudatalatti mélységében. Így az építészet, mint alkotás és a szobrászati tevékenység egyfajta emlékezéshez hasonlít, ami a születés előtti létformákhoz vezet vissza. A művészek általában tartózkodnak attól, hogy ezeket az élményeket tudatuk világosságában felhozzák. Attól tartanak ugyanis, hogy az a spontán folyamat, ahogy ezek az emlékek a tudat síkján megjelennek, az a formaalkotó képesség, ami ezáltal keletkezik, akkor csorbát szenved, vagy eltűnik. Jómagam csak mintegy 4-5 külföldi és mintegy 4-5 magyar művészt ismerek, akik ezt a folyamatot bátran véghezvitték, és alkotói képességük mégsem szenvedett csorbát.
Dévényi Sándor nem tartozik ezek közé. Az ő számára a spontaneitás és az invidium, mint entitás sokkal fontosabb volt, és emlékeink intenzitása bőven elégnek bizonyult alkotásainak létrehozásához. Viszont munkásságában a tudatosságot három különböző síkon vélem felfedezni. Az első az a tudatos, racionális mérnöki gondolkodás, amelyet a műszaki egyetemen öt éven keresztül igyekeztek belénk verni, több-kevesebb sikerrel.
A második sík ettől lényegesen eltérő dolog, az invidium és a kollektívum az egyén és a közösség feszültségének birodalmához tartozik. Fiatal korában számára az elkülönülés, a különösség, az invidium volt a legfontosabb, de mivel életünk során mindnyájan változunk, így e tekintetben ő is változott, eleinte a szűkebb pátriáinak intézményeivel, később a kamarával kapcsolatban fejtett ki közösségi tevékenységet, jelenleg a Kós Károly Egyesülés társigazgatója, és egy esztendővel ezelőtt még a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke volt.
A harmadik sík azért érdekes, mert ezen a síkon visszafordulunk a formaalkotás területére. Az utóbbi évtizedekben vált szokássá, hogy épületein régmúlt architechtonikus formák töredékei jelennek meg, csigavonalak, párkánydarabok. Mintha évezredek mélységeiből érkeznének hozzánk és ezzel a gesztussal egyfajta groteszk játékosságot kölcsönöz alkotásainak. Még mielőtt gondolatban elmarasztalnánk Sándort a játékosság komoly alkotáshoz nem illő idecsempészése miatt, idézzük fel Herakleitos gyönyörű mondattöredékét:
„Az örökkévalóság játszadozó gyermek”.
Az örök tücsök mondókája itt ér véget. Azt kívánom Neked Sándor, hogy amíg szuszogni tudsz, alkoss épületeket magad örömére és mindnyájunk örömére, s ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, úgy azt Weöres Sándor egyik versének néhány utolsó – kissé átalakított – sorával teszem, mely imigyen hangzik:
„Fogd el a lélek árján fénylő formáló erőket
Táplálnak, formálgatnak valahány világévet
S a Te múló házadba csak vendégségbe járunk
Sorsuk örök élet, mint sorsod örök élet
Társukként megölelnek és megint messzeszállnak”.
(A kiállítás 2018. júniusában a barcsi Dráva Múzeumban volt látható)
