A kapitalista világ tévesen értelmezett fejlődéskényszere oda vezetett, hogy az egészséges élethez szükséges folyamatok széttöredeztek a minél hatékonyabb termelés, és ezáltal minél nagyobb profit elérésének reményében. Egyre kevesebben vannak, akik birtokában vannak annak a tudásnak, mely a minket körülvevő természet kincseit úgy tudja felhasználni, hogy közben nem teszi tönkre a forrást maga körül. A sorozatunkban következő ilyen önfenntartó családi gazdasághoz majd′ 600 kilométert kell utaznunk kelet felé Bükkszentkeresztről a Kárpát-medencében. Gyergyóújfalu egyre ismertebb családi tehenészetét és sajtműhelyét, a „Tejbányát” az alapító Bányász József, lánya, Bányász Anna és veje, Szász István gondolatain keresztül ismerhetjük meg.
Több interjúban olvashattuk, hogy svájci sajtkészítési tanulmányok vezettek ahhoz, hogy a szolgáltatói szektorban eltöltött évtizedek után visszatérjen a gyökereihez, és paraszti gazdaságot indítson. Hogy lett ebből az elhatározásból tettek sorozata, hogyan zajlott le ez a váltás?
Egy ilyen kérdés kapcsán mindig József Attila gondolata jut eszembe: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. A szívem mélyén, a génjeimben a gazdálkodás volt kódolva. Hogy ezt a szüleim a hatvanas években másként értékelték, és kitaníttattak, az annak a korszaknak volt a jellemzője. Mindenki menekülni akart a földtől, a kétkezi munkától. De ahogy a jó tollú kolozsvári írónak, Mózes Attilának a könyvcímében szerepel: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket – egész életem folyamán érzékeltem, hogy nekem gazdálkodnom kellene. Persze a szüleimtől, a feleségem szüleitől örökölt földeket mindig is megműveltük, de csak úgy, biofitnesz ürügyén. A megélhetést a szolgáltatói szféra adta. S hogy került bele Svájc ebbe a gondolatkörbe? A Caritas vidékfejlesztési keretében dolgoztam akkor. Úgy fogalmaztuk meg, hogy az a feladatunk, hogy a vidéki, falusi gazdasághoz kötődő embereknek visszaadjuk a problémamegoldó képességét. A korszerű gazdálkodás különböző területeit tanítottuk, népfőiskolai jelleggel, felnőttoktatás keretében. Egyfajta szerves, organikus, a hagyományhoz kapcsolódó gazdálkodást, ami ugyanakkor igénybe veszi a 21. század olvasatait is: technika, tudás, társadalmi jelenlét, felelősségvállalás. A gyulafehérvári Caritas keretében a svájciak tartottak különböző képzéseket. Egy előadás szünetében egy svájci úriember összerakott egy fondüt, ami mindenkinek nagyon ízlett, de nem volt elég. Hoztunk a mi sajtunkból, amit itt a gyimesi vagy hargitai hegyekben a pásztorok készítenek, az abból készült fondü meg ehetetlen lett. Akkor egy volt kolléganőm megkérdezte az úriembert, Stefant, hogy van-e olyan svájci sajtkészítő mester az ismerősei körében, aki az erdélyi gazdákat is megtanítaná sajtot készíteni a svájci recept alapján. Egy nyugdíjas sajtmester érkezett végül Erdélybe, eljártunk különböző gazdaságokba, sajtműhelyekbe, és a körút végén azt mondta, hogy körülbelül nyolcvan évet utazott vissza az időben. Mivel harminc éven át tanított sajtkészítést, és működött minőségellenőrként, pontosan látta, hol vannak a hibák. Egy németországi pályázat segítségével felszereltünk egy oktatóműhelyt, ő pedig eljött sajtkurzusokat tartani. Én fordítóként, szervezőként vettem részt körülbelül száz helyi gazdasszony, gazda képzésében. Mindig azt hallgattam tőlük, hogy ha őket biztatom a gazdálkodásra, én miért nem csinálom? Az a hang, amit akkor a gazdáktól hallottam, hogy ne csak biztassam őket, hanem csináljam is, olyan intenzívvé vált bennem, hogy éreztem, eljött az idő. A szavamnak csak úgy van súlya, hogyha teszem is, amit mondok. Kiszálltam a szolgáltatói szektorból, kézbe vettem a tizenöt hektárnyi földet, amit örököltünk a feleségemmel, a meglévő istállónkat korszerűsítettem, 2015-ben megvettem az első tehenemet, és elkezdtem gazdálkodni.
Ez az egész családot érintő változás kellett legyen, hiszen addig teljesen más alapokon állt a mindennapok rendje. Hogy fogadták az új életmódot?
Ez nem egy pillanat alatt zajlott le, hosszabb folyamat volt. A feleségemnek is hozzá kellett szoknia a gondolathoz. Megbeszéltük a gyerekeinkkel is. Közösen érleltük meg a döntést. Nem volt különösebb ellenállás, inkább kérdések voltak a megélhetéssel kapcsolatban. Akkor ment mind a két gyermekem Budapestre egyetemre, és akkor egy biztos jövedelem esett el a bizonytalan irányába. Bennem azonban már olyan erős volt ez a késztetés, hogy nem bírtam egy percet sem tovább dolgozni a régi mederben.
Maga a szolgáltatói szektor, a szociális szolgáltatói rendszer érdekelt abban, hogy fenntartsa a függőséget, amiből él. A Caritasnál egy ideig egyensúlyban volt az intézmény és a karizma, de egy idő után akkorává nőtte ki magát, hogy kompromisszumokat kellett kötnie a rendszerrel. A pályázati feltételek olyan normákat, bürokratikus elvárásokat követeltek, amikkel a gondolataim már nem voltak konformak. Így kezdtem gazdálkodni, remélve, hogy az értelme majd csak megjön. De összességében azt éreztem, hogy megérkeztem az elemeimbe, jól érzem magam ebben a miliőben.
szöveg: Tóth Péter DLA, Harmath-Gyetvay Enikő
fotó: Bányász Anna és Szász István
A cikk teljes szövege az Országépítő folyóirat 2022/4-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.
