Május 30-án elhunyt Paolo Portoghesi, a Velencei Építészeti Biennálé első igazgatója. A leginkább teoretikus munkássága kapcsán híressé vált olasz építészt a mérnöki tudományra és technológiára redukált modern építészet mélyreható kritikája foglalkoztatta. Élete során azt képviselte, hogy a történelemre visszatekintve lehetséges a tradíció újraírása, reflektív és releváns kortárs építészet művelése.
Szigyártó Gábor, a Triskell Kft. egykori munkatársa 2010-ben, a római La Sapienza egyetem ERASMUS ösztöndíjas hallgatójaként készített interjút calcatai otthonában Portoghesivel, ami az Országépítő folyóirat 2010/3 számában volt olvasható. A fájdalmas apropón túl több érdekes mondat, ma is aktualitás gondolat teszi időszerűvé a beszélgetést.
Szigyártó Gábor: Az épületei gondos csapatmunka eredményei, szépen csatlakozó kertekkel stb. Mesélne munkamódszereiről, a társtervezőiről, illetve arról, hogy jelenleg milyen munkákon dolgoznak?
Paolo Portoghesi: Van egy irodám itt Calcatában, egy tízfős csapat. Csak alkalomszerűen dolgozom együtt más irodákkal. Munkamódszerünk lényege, hogy először vázlatokat készítünk, amelyeket összegyűjtünk egy füzetben és utána számítógéppel valós tervekké alakítjuk őket. Módszerünk egyik jellegzetessége a térbeli tervezés. Minden későbbi módosítást térbeli ábrákon végzünk, hogy azonnal ellenőrizhessük a teret azoknak az embereknek a nézőpontjából, akik használni fogják. Számomra a tervezésben nagyon fontos az ember, hogy ő hogy érzi magát a megvalósuló térben, ezért 1:50-es léptéket alkalmazunk és csak kivételes esetben használunk axonometriát vagy madárperspektívát. Irodánkban nincsen szakosodás, mindenki mindennel foglalkozik: városépítészettel éppúgy, mint designnal, de a tervezők személye és a munkamódszer változatlan. A mostani munkáink között van egy nagyon érdekes. Ez egy turisztikai együttes az argentin tengerpart vad, homokbuckás vidékén. Az épületeken jelentős a helyi növények szerepe és a homokbuckás tájba illeszkedő íves formák.
Sz. G.: Amikor a római Central Mosque kupolája alatt álltam, úgy éreztem, hogy az égbolt leereszkedett hozzám. Mesélne a kupoláról, az egész épület alapgondolatáról, illetve annak Guarino Guarinihez, Borrominihez, Michelangelóhoz való viszonyáról?
P. P.: Az emberek régóta keresik azt a formát, amivel elő tudják idézni az égbolt rájuk tett hatását, ezért hívjuk az eget égboltnak. Például a kertemben megpróbáltam megalkotni az ég építészeti képét a fák segítségével. Köztudott, hogy a geometriai formákkal való megközelítés legegyszerűbb módja a félgömb alakú fedés. A félgömb azonban határozott forma, az ég pedig valami végtelen és határtalan. Ahhoz, hogy ezt megragadhassuk, az összefonódó boltívek hálója kínál jó megoldást, mert egyrészt utánozza az ég geometriai formáját, másrészt kitekintést enged a magasba. Ha mindkettő egyszerre teljesül, akkor a boltívek utánozni tudják az ég képét. Ezt a formai gondolatot Guarino Guarini is felhasználta a torinoi San Lorenzo kupolájában.
Sz. G.: Elképesztő élmény volt számomra az Ön kertje. A hegyoldalból kinövő épületek, ahogy játszott a madarakkal, ahogy simogatta a fákat. Mesélne a kert alapgondolatáról, illetve az ehhez a harmóniához vezető útról?
P. P.: A kert koncepciója a filozófiáról, pontosabban a létezésről és Világmindenségről szóló könyvek olvasásából származik, ezért tele van gondolatokkal. Egyik alaptémája az isteni létezés mai, nagyon laikus társadalmunkban.
A természet az isteni teremtés szentségére figyelmezteti az embert. Amikor egy építesz kertet tervez, tudnia kell, hogy az a kert az ember és Isten közötti kapcsolat szimbolikus megjelenítője. Ezért fontos számomra, hogy az építész kutassa a természet titkait a filozófia segítségével. A filozófia szavakkal kommunikál, az építész pedig képek által fejezi ki önmagát, de amikor a kettő együtt dolgozik, akkor minden várakozást felülmúló eredményeket érnek el.
Valójában az építészet elszegényedik, amikor az csak építészetet magát veszi figyelembe és specializálja magát; ahhoz, hogy telítődjön gondolattal és élettel fel kell használnia a szimbólumokat, a matefórákat.
Sz. G.: Milyennek látja Róma kortárs építészetét? Hogy tudott beilleszkedni Zaha Hadid Maxxija, Renzo Piano Parco della Musicája, Richard Meier Ara Pacisa és temploma Borromini örökségébe?
P. P.: Ez a kortárs építészet nem számol a várossal. Szerintem a mecset (Portoghesi alkotása) csak Rómában lehetne, viszont akár a Maxxi, akár az Ara Pacis hontalan épület, amelynek nincsenek gyökerei ebben a városban, jóllehet Zaha Hadid azt állította, hogy az archeológiai sztratigráfiából merített ihletet.
Szerencsére a természet elfogad mindent, ami a földön áll, még akkor is ha az idegen test marad a tájban. Ezért remélem, hogy egy évszázad múlva Róma magába olvasztja ezeket a magasból lezuhant meteoritokat és át tudja őket változtatni.
Úgy látom, hogy a kortárs építészet kevésbé érdeklődik a hely iránt és néha a távolból tervezi az új épületeket, mint abban a botrányos esetben, amikor Renzo Piano Milánóból telefonon tervezte a római zenepalota együttesét. Véleményem szerint ezzel elveszíti a lényeget, azaz a képességet arra, hogy úgy változtassa meg a helyet, hogy megérzi annak szándékát. A helyeknek életük és külön kívánságaik vannak, amelyeket az építészeknek meg kell érteniük, mert a hely a társadalom szimbóluma; emberek építették a helyeket, ezért ha az építész megérti a helyet, megérti az emberiséget is. Végső soron úgy gondolom, hogy az építészet feladata, hogy megértse a helyet és összekapcsolja azt a természettel.
Sz. G.: Hogy látja a mostani válságot, milyen világban fogunk felébredni, amikor legyőzzük? Milyen irányt vesz az echo-vonalú építészet? (Portoghesi fejtegetése szerint a világ úgy működik, mint a visszhang. Sokszor ismétlődnek dolgok, összekeverednek más hangokkal, néhol felerősödnek, illetve újra eltűnnek.)
P. P: A válság, amelyen most megyünk keresztül, gazdasági válság, amely nagyon nagy változásokat fog hozni. Ahhoz, hogy a helyzet megszilárduljon, szövetségre kell lépni a természettel, mielőtt fellázad az ember ellen, amilyen például a klímaváltozás, ami egyre csökkenti a Föld élhetőségét, s a jövőben lakhatatlanná is teheti. Lehet, hogy az ember ezért csak részben felelős, de ez nem menti fel. Nem vagyok biztos benne, hogy a Föld úgy élőlény, ahogy azt Lovelock Gaia-elmélete leírja, de mindenképpen meg kell hallgatnunk a kívánságait és azoknak eleget kell tennük. Gondoljunk csak az itáliai földművelésre. A mezőgazdaságot csődnek tartják, mert átalakítja a a tájakat. De kultúrtáj csak addig létezik, ameddig a földművelés. Ezért a kapcsolat a természettel nagyon fontos, és az új, Prigogine által megkívánt szövetség az egyetlen kiút az emberek számára.
Sz. G.: Hogyan fogja átalakítani az építészetet az orosz medve szorítása, az energiaválság? Milyennek látja ebben az összefüggésben a szerves építészet jövőjét és feladatát?
P. P.: Tudjuk, mi van ma, de nem tudjuk, mi lesz holnap, ez a jövő bűvereje. Az energiát illetően mindenképpen decentralizáció fog bekövetkezni. Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam és a hegyekbe mentem nyaralni, az energiát a régi vízturbinák biztosították.
Ezáltal megértették az emberek a természetből származó energia ideiglenességét. Napjainkban az energia teljesen természetellenes, mert az atomerőművekből származik. Úgy gondolom, hogy az energia-centralizáció eredménytelen. Csak a decentralizálás oldhatja meg a problémát, részben a megújuló energiaforrások alkalmazásával.
Ebből következik, hogy a jövőben nagyon fontos a magánjogi felelősség; mindenkinek vállalnia kell a felelősséget; az embereknek, a családoknak, a társadalmi csoportoknak és a közösségeknek. A világállam eszméje azzal áltatott minket, hogy meggyógyultunk a betegségekből, de a betegségek súlyosabbak, mint régen. Ezért csak a decentralizálás változtathatja meg a világot. Természetesen ebben a folyamatban hasznos szerepet tölt majd be a szerves építészet, mert kapcsolódik az élethez és utánozza azt, és elutasítja a sztereotípiákat.
Az építészetnek a társadalmi helyzetből kell kiindulnia, a tervezésnek pedig a kollektív kreativitásra kell épülnie. Amikor együtt dolgozunk és megtaláljuk a közös vezérfonalat, a tevékenységünk teremtővé válik. A közös gondolkodás a legfontosabb az építészetben, mert egyetlen ember (elsősorban a városépítés területén) nem tudja leírni a mai világ bonyolultságát. Remélem, hogy a válság utáni idők inkább sejtrendszer-szerű struktúrák megerősödését hozzák el, semmint a központosított struktúrákét.
Sz. G.: Mi a 80-as években született nemzedék feladata?
P. P.: A ti generációtok döntő feladat előtt áll. Az előző túl gyengének bizonyult. A mai sztárkultusz elsősorban a múlt század 30-as, 40-es éveiben született mestereket emelte ki példaképül, s csak kevés olyan építészből lett kimagasló személyiség, aki az 50-es években született. Ez azt jelenti, hogy ez a generáció ki volt zárva a nagy építészeti döntésekből, mert a megelőző nemzedékek már elsáncolták magukat az egyetemek és a folyóiratok mögött. Ezen kívül a sztárkultusz számára az egyéni vélemény fontosabb, mint a közös vélemény, ebből kifolyólag újabb nehézségek támadtak. A válság legyőzéséhez egyetlen út kínálkozik: a generációknak együtt kell dolgozniuk, ez nagyon fontos és komoly felelősséggel jár. Mivel a Föld az egyetlen, amihez mindenki egyformán kapcsolódik, meg kell védenünk az állatokat, a hagyományokat és a sokféleségben rejlő minden gazdagságot!
Sz. G.: Van egy nagyon furcsa dolog, amit az ittlétem alatt nem tudtam megérteni. Önök nem szeretik a szabályokat, a határidőket, sokszor nem is foglalkoznak velük, a problémák végül mindig megoldódnak és sokszor olyan elképesztő alkotások születnek meg, amelyek létrejöttét lehetetlennek képzelné az ember. Hogy működik ez?
P. P.: Régen valóban így volt, de most már nem. Olaszország identitásválságon megy keresztül, és a kormánya nem képviseli. Ez nagyon nehéz helyzet, és úgy látszik, nincs más választásunk, mint hogy megoldjuk ilyen rendhagyó módon habár mind az identitásválság, mind a kormány léte szabálysértések sorozatának következménye. Tipikus olasz tulajdonság, hogy mindig lehet találni még egy és még egy megoldást bármilyen helyzetben, talán azért, mert Olaszország csak 150 évvel ezelőtt alakult egységes nemzetté. Talán a jövőben felhagyunk néhány rossz szokásunkkal. Természetesen az ügynek van egy érdekes és jó oldala, hogy az olaszok csak ritkán teszik le a fegyvert és végül általában felülkerekednek.
Sz. G.: Hogy látja a magyarországi szerves építészet helyzetét?
P. P.: Úgy gondolom, hogy az építészetet illetően Magyarország múltja nagyon gazdag és érdekes, talán jobban, mint Olaszországé. Olaszország régebben az építészetről szóló viták középpontjában állt, hozzájárult a várostervezés elméleteinek kialakításához, fontos események színhelye volt és számos jelentős építészeti emlék megszületéséé. A közéleti korrupciós botrányok megszakították ezt a folyamatot. Napjainkban Olaszországban nincs sok említésre érdemes alkotás és amik vannak, azokat külföldi építészek építették, mert a politikusok szerint nagy és értékes művek csak külföldön születhetnek. Természetesen ez nem igaz. A lényeg mégis az, hogy a politikusok nem engedték, hogy olasz építészek jussanak a jelentős megbízásokhoz. Magyarországon pedig megszületett a szerves építészeti jelenség, ami elképesztette a világot az 1991-es Velencei Biennálén. Ez az új tendencia teljesen ismeretlen volt máshol Európában. Ez nagyon érdekes módszer, amivel be lehetett illeszteni Frank Lloyd Wright, Alvar Aalto szerves építészeti örökségét Rudolf Steiner antropozófiájába, és amivel érvényre lehet juttatni a hely történetét. A magyar szerves építészet érintkezésbe lépett a helyi hagyománnyal, a hely szellemével. Ez nagy újdonság volt, új megvilágításba helyezte a szerves építészetet és új távlatokat nyitott előtte.
Jelenleg a világban számos tendencia van: egyik a minimalizmus, ami egyre minimálisabb, mindent kissebbít és a racionalizmus gondolataiból él, másrészt vannak az egyéni stílusok, ahol mindenki megépíti a saját személyes világát – amint teszi például Zaha Hadid – ám ennek nem sok köze van a mindennapi élethez.
Annak idején, a 90-es években a szerves építészeten belül egyfajta széles látókör alakult ki, ami döntő hatással volt az európai tendenciák változásaira. Az elmúlt évtized ezzel szemben nehéz időszak volt. Ahhoz, hogy egy építészeti stílus népszerűvé váljon, szükséges annak mind a társadalom, mind a politika részéről történő elfogadása, az említett időszakban azonban a politika eltávolodott az építészettől. A szerves építészet területén jelenleg közösségi, szerves poltikára van szükség.
Fordította: Rosy Asero
A cikk az Országépítő folyóirat 2010/3 számában volt olvasható, megrendelhető ITT.
