Buszállomás, Csenger – Csernyus Lőrinccel

Éppen hét évvel ezelőtt, a gazdasági válság utóján beszélgettünk Csengerről és a főépítészi hivatásról az Országépítő hasábjain. Akkor személyesen találkoztunk, ma, tekintettel a pandémiára, csak internetes konferenciabeszélgetés keretében tudunk eszmét cserélni, melyre az új csengeri buszpályaudvar adott apropót. Dénes Eszter és Salamin Krisztina interjúja.

A korlátozásokat fokozatosan feloldják ugyan, a koronavírus-járvány hosszú távon meghatározza majd életünket. A jelenlegi járványhelyzetben hogyan látod Csenger városát, benne a saját szerepedet? Egy új épület milyen impulzust adhat egy ilyen különleges időszakban?

Kétségtelen, hogy speciális helyzetű főépítész vagyok Csengerben. Ez a szerep különbözik a makói megbízatásomtól, és a többi egykori településtől, ahol ilyen feladatom volt. Bár jó lenne, de nem lehet követendő példa a csengeri főépítészségem, éppen a sajátos, több mint harminc évre visszanyúló története miatt. Jelenleg három hónapja nem jártam személyesen a városban a járványra való tekintettel. Közös megegyezéssel az idei hátralévő főépítészi díjazásomról is lemondtam Csenger javára. A munkakapcsolatom mégsem szakadt meg. Ebben nagy segítségemre van Farkas Miklós barátom, aki az átadás előtt álló buszállomás épületének műszaki ellenőre is. Az országnak ez a része mindig is sajátos pályán mozgott. Ennek egyik oka a Trianon után kialakult hármas határ közelsége, mikor is a térség egykori központjai Romániához kerültek. Mégis, Csengerből ma már többet járnak át a határon a csupán 16 kilométerre fekvő Szatmárnémetibe, mint a megyeszékhely szerepét betöltő, de mintegy 80 kilométernyire lévő Nyíregyházára, vagy az ennél közelebbi Mátészalkára.

A Bereg tehát eleve egy furcsa vidék, ahol egy furcsa főépítésze van egy különleges városnak, Csengernek. Mi jellemzi az ottani munkádat?

Ha számba vesszük, hogy egy klasszikus értelemben vett főépítésznek mi a dolga, rá kell jönni, hogy Csenger minden szempontból egyedi eset volt. Nem állítottunk vissza utcaképeket, mert nem kellett, inkább csak felidéztük őket. Nem őriztünk meg településképi magot, mert igazából nem volt mit, viszont létrehoztunk egy újat. A szerkezeti tervet sem módosítottuk, hanem készítettünk egy újat. Csenger a trianoni határrendezés utáni periféria egyik leírt települése volt a kádári falurombolással ötvözve. Itt újjászületésről kell beszélni, tudományosan megfogalmazva: revitalizációról. Szabad kezet kaptunk a település vezetőségétől Makovecz Imrének köszönhetően. Akkor még nem tudtuk, milyen nagy fába vágtuk a fejszénket, de az eltelt harminchárom év igazolja az elképzeléseinket. Ha megnézzük a mai csengeri városközpontot, az sokkal inkább lazább, szabadon formálható házak szerves konglomerátumára hasonlít, mint egy kötött, történelmi városszövet rendbetételére, revitalizációjára….

A teljes cikk az Országépítő folyóirat 2020/2 számában olvasható. A lap megvásárolható ITT.

Építész tervező: Csernyus Lőrinc