Hosszú zöldalagúton vezet az út a Graefl Majorhoz, ahol nemcsak vissza- repülhetünk az időben, de egy kicsit le is lassíthatjuk kerekét. A Graefl család kastélyának új, gondos gazdája, Szerencsés Györgyi vezetett minket körbe a kastélyban és a majorságban. Házigazdánk nemcsak az épület felújításával, hanem a gazdaság vezetésének, a konyha működtetésének fenntartható felfogásával is példát állít elénk. Ezen törekvésüket idén a Michelin Guide Zöld csillaggal jutalmazta, amit azok az éttermek kaphatnak meg, amelyek a magas gasztronómiai teljesítményhez az alapanyagokat fenntartható, környezettudatos gazdaságokból szerzik be, vagy ilyen szemlélettel maguk állítják elő azokat.
Mit jelent önöknek ez az épület?
A kastély egy nagy ház, de sokkal többet jelent, mert képviselte régen a kultúrát, képviselt nagyon sok értéket, amit kötelességünk nekünk is tovább vinni. Az épület szerves része volt a majorság régen is, így mi is azt gondoltuk, hogy nem elég csak az épületről beszélni, hanem a gazdaságról is kell. Nagyobb, körülbelül 10 hektáros területtel vásároltuk a házat – ami mára 30 hektárral bővült ki –, és azonnal megérkeztek az első haszonállatok, elkezdődött egy fenntartható ökogazdaság felépítése. Mindebből egy nagyon összetett gazdaság bontakozott ki.
A házi tanítónő és a birtokfelügyelő régi házait átalakítottuk kertilak elnevezésű szálláshelyekké, és elkezdtük az önellátást. Most már egy null kilométeres konyhával, zöld Michelin-csillagos étteremmel, valamint szálláshelyekkel várjuk a vendégeket. Kiegészít, azaz körülvesz minket a környezet: a növény- és állatvilág. Kétútköz puszta kiemelt, fokozottan védett madárvédelmi körzet. Ez nemcsak előny, hanem felelősség is, ezért kötelességünknek érezzük megóvni.
A vendégeink azt gondolják, hogy eljönnek egy étterembe ebédelni. Ami már magában is örömet jelent, hiszen bioalapanyagokkal dolgozunk, csak helyben termelt és finom ételeket szolgálunk fel. De itt több órát töltenek, állatot simogatnak, vagy kiülnek egy padra, vagy beülnek egy misére, koncertre hozzánk a Szent András-kápolnába. Sokrétű élményt kaphatnak, ezáltal nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi történik itt. Persze ez nem is lehet másképp, mert ez mégiscsak egy kastélyépület, ezért ugyanúgy, mint annak idején, a századfordulón, most is ellátja a kultúra közvetítőszerepét.
Hogyan zajlott a kutatás? Milyen források álltak rendelkezésre, hogy hitelesen újítsák fel az épületet?
A 80-as években elkezdte a poroszlói önkormányzat az épület műemlékké nyilvánítását, aztán ez a folyamat abbamaradt, és végül mi nyilváníttattuk azzá. Sok ember szerint ezzel nagy nehézséget okoztunk magunknak, de nem! Nagyon sok segítséget kaptunk az örökségvédelemtől. Az volt a célunk, hogy olyan legyen az épület, mint amilyen volt, mert minőséget akartunk, és tartozunk annyival Graefl Andornak és a kastély régi megvalósítóinak, hogy minden eredetiben újuljon meg. Az örökségvédelmi hivatal segítsége, a tapasztalatuk megkönnyítette és meggyorsította a mi munkánkat. A kutatási munkához a második évtől kezdtek csatlakozni a szakértők. Egyszer úgy sütött be a nap a nagyszalonba, a lámpa körüli részre, mintha ott lenne valami. Egy kicsit látszódott a szecessziós minta, akkor hívtuk ismerősünket, Nemesné Kis Tímea művészettörténészt, Nemes Róbert fotóst, aki folyamatosan mindent dokumentált, és a örökségvédelmi felügyeletet, Kurczveil Máriát Egerből. Ettől a pillanattól kezdve közös munka zajlott.
Az épület 1901 és 1960 között épült az akkori legkorszerűbb technológiával, így a téglafalazat alatt kátrányszigetelés van, készültek betonszerkezetek, szerteágazó kerámia- és öntöttvas vízvezeték-hálózat.
Úgy tűnik, fontos része a történetnek, hogy a feladatok mellé mindig megfelelő emberek csatlakoztak. Hogyan zajlott a csapatépítés?
Ez egy közösségépítő hely, nagyon sok barátság alakult itt ki. Az elején egyébként nagyon sokan jelentkeztek, hogy segítenek, jöttek szemetet szedni, fát ültetni. Rendeztünk már a romokban romkoncertet, romszínházat, és ezáltal elkezdett kialakulni egy közösség. Jöttek a barátok, hozták az ismerőseiket, végül mindenki barát lett, de ez tart most is. Ha van egy vacsorás rendezvény, tudatosan összeültetjük a vendégeket. Az asztal mellett barátságok köttetnek, és a legközelebbi találkozásnál már jó ismerősként üdvözlik egymást a vendégek. Különlegessége a helynek, hogy nem vagyunk szokványos étterem, ezért nem az történik, mint egy városi étteremben, hogy bemegyünk, nem nézünk senkire, gyorsan megebédelünk, jóllaktunk és elmegyünk, hanem elkezdenek beszélgetni a vendégeink. Mindegy, hogy pap vagy kőműves, mindig akad közös téma. Ez minden héten megtörténik itt, valószínű, hogy ezt ez a miliő, a hely szelleme teszi. A legfontosabb feladatunknak éppen ezt tartom: valódi közösségeket építeni a mai világban.
Szöveg: Tóth Péter DLA, Szilágyi Szabolcs
Fotók: Nemes Róbert
A teljes cikk az Országépítő folyóirat 23/4-es számában olvasható, amely megrendelhető ITT.
