Családi ház, Nagykovácsi – Engelmann Tamás

Engelmann Tamás által tervezett ház ismertetésével legutóbb 2011-ben találkozhatott az olvasó e lap hasábjain. Az akkor részletesen bemutatott nagytarcsai Gyűrű-házat az építész pályájának az egyik legkiérleltebb, legegységesebb épületének tartom.

Engelmann építészete első ránézésre öncélúnak is nevezhető, ám jobban megvizsgálva az általa tervezett házakat, sokkal inkább egy sajátos, egyedi pragmatizmust lehet felfedezni benne. Ahogy e lap egy korábban megjelent számában olvasható, az egész egy merev szerkezeti rendszerű sorház belső alaprajzának „megbolondításával” kezdődött a nyolcvanas évek végén. Itt merült fel először, hogy bár az épület főbb szerkezeti elemeire az egyenesvonalúság, merőlegesség jellemző, a belső válaszfalazásnak nem feltétlenül kell követnie e rendet. Különösen, ha az e merev rendből kilépő gondolat jobban használható alaprajzi elrendezést eredményez.

Az Asztalos-ház alaprajzi szervezése, a másfél traktusos épületszélesség, a konyha-étkező-nappali térsor, a bejárat és előtér megfogalmazása, illetve a nappali sarkán megjelenő megdöntött tömbszerű elemek vertikalitása a Gyűrű-házhoz köti e tervet. Az épület főhomlokzatát uraló hegyes tetőzet is állandó toposznak tekinthető, de meglepő a tető „nyugalmassága” és a mindkét végén oromfalas kialakítás, mégha az udvari oldalra felkúszó szoknya némiképp tompítja is ezt. Az épület tömege – talán a keskeny teleknek is „köszönhetően” – szinte fegyelmezett.

Az épületbelső egyértelműen két szintre osztva létezik, kontaktus csak az előtérben elhelyezett, visszafogottan formált lépcsőnél van, pedig ahhoz egy tágas társalgó kapcsolódik a felső szinten, ami indokolhatná a galériás összenyitást a nappalival. Az épületet kívül burkoló bontott tégla „csak” a bejáratnál jelenik meg a belső térben, illetve a nappaliban a – vakolt, de tipikusan Engelmann-os formájú – kandalló mellett, idézetszerűen.

Valamennyire követve a hazai (nem túl érdekes) építészeti közélet főbb témáit azt látom, hogy az Engelmannéhoz hasonló, egyedi, minőségi építészet a mai helyzet egyik legnagyobb vesztese. Miközben a médiában és az oktatásban gyakorlatilag egyeduralomra jutó – magát egyedüli kortársként meghatározó – minimalizmus egyre magasabb elefántcsont toronyba zárja magát és a teljes építészetet, elszívja a levegőt a másként gondolkodó, minőségi építészettől.

A potenciális megrendelők többsége, látva a mindennapoktól elidegenedő modern építészetet a népszerű, színes, piacorientált „építészeti” folyóiratok által (is) futtatott, semmilyen, de legalább kiszámítható „biztonsági álmodern” építészet fogyasztójává válik. Ezek a házak, azon túl, hogy felszínesek nem az átlagos megrendelő életszínvonalát tükrözik, olyan igényeket és divatot diktálnak, ami csak egy szűk réteg sajátja. Így egy átlagos család, jó építész által tervezett, arányos, ötletes otthona már nem fér be a bemutatandó épületek közé, legfeljebb „kis színesként”. A módos emberek minden korban azonosulni akarnak a magas építészethez, ugyanakkor napjainkban az extremitást (egyelőre még) elutasítják. Így válik a semmitmondó építészet a mainstream-mé.

Ebben a szcenárióban az Engelmann Tamás által művelt, jól beazonosítható, egyedi építészet fel sem merül, mint lehetőség, egy átlagosnál kicsit jobb módú, potenciális építtető számára. Az egyediség, a kézművesség, az emberközeliség lassan szégyellnivalóvá válik és vele a szerves építészet egésze is. Ugyanakkor a közízlés, sőt az egyetemi hallgatók abszolút nyitottak ebbe az irányba és értetlenül szemlélik az építészeti közéletet, illetve az egyetemi oktatást. A korábbi, közkeletű vélekedés, miszerint a szerves építészek által tervezett épületeket agyonnyomja az erőltetett mondanivaló, rég nem igaz. Arányos lakóépületek és kisebb középületek épülnek, meghatározó mennyiségben, szerethető részletekkel, természetes anyagokból. Meglátásom szerint az erkölcsi győzelem vitathatatlanul a szerves építészeté.

Az épületről és Engelmann Tamás építészetéről részletesebben olvashatnak az Országépítő 2011/3 és 2017/1 lapszámaiban.