A megbízók szempontja a tervező kiválasztásakor az volt, hogy olyan házat kapjanak, amilyen senki másnak nincsen. A keresés ennek fényében nem két napig tartott, ugyanakkor Engelmann Tamás megtalálása után minden kétség eltűnt. A tervezési folyamatot a fokozatosan mélyülő bizalom jellemezte, így az nem állt meg az építészetnél, hanem kisebb belső feladatokban a beköltözés után is tartott.
A két lakásos épület sajátosan alkalmazkodik környezetéhez, a budapesti agglomerációra jellemző új telep értéktelen építészeti miliőjéhez. Itt nem beszélhetünk klasszikus kontextusról, ezért saját belső viszonyítási pontokat talált a tervező. Az utcai és az északi telekhatár felé (talán éppen a kontextus elutasításaként) zárt az épület, ami a Kárpát-medencei építési hagyományra jellemző, bár a vakolt és látszó tégla falfelületek játékosan formáltak. Az utcai oldal megidézi a környék újgazdag villáira jellemző szimmetriát, amennyiben középtengelyét egy széles garázsajtó jelöli ki. Az utcai homlokzatnak szerves része a kerítésfal, ami érvényesülni hagyja az épületet. A kerítéshez kapcsolódó legyezőszerűen kinyíló támfalak rávezetnek a két lakás bejáratára és előrevetítik az egész épület belső térszervezését.
A bejáratok mögött található lakások alaprajzai pedánsak. Ha elvonatkoztatunk a falak szeszélyes vonalvezetésétől, akkor tanítható konfigurációkat kapunk mindkét oldalon, amit még értékesebbé tesz a tökéletes terepre ültetés.
A földszinti lakásrészek meglehetősen egyívásúak, mégis elkülöníthetők egymástól. A kiszolgáló és alárendeltebb helyiségek a hideg oldalra kerültek, míg a jó tájolású, kertkapcsolatos részeken van a nappali-étkező-konyha szerves tércsoportja. Ezek gyakorlatilag teljesen megnyílnak a kert felé, a kint és a bent határa eltűnik. Nem úgy, mint sok mai modern épületben, ahol a hatalmas üvegek az elérhetetlen távoli panorámát, extrém természeti környezet képét hozzák be az épületbe. A tulajdonosok saját keze által, sok törődéssel kialakított és ápolt kerttel való kapcsolat itt valós, kihasználható. Ezt a kihasználhatóságot növeli a látszólag öncélúan hullámzó üvegfal, amely azonban figyelembe veszi a használat (kint étkezés) szempontjait, illetve a nap járását, megfelelő árnyékolást biztosítva nyáron és megfelelő benapozottságot hagyva télen a csupa üveg helyiségekben.
Mindkét lakásnak van egy-egy gyújtópontja, történetesen a lépcsők, illetve azok közepében, vagy környezetében egy-egy különleges téglapillér, amely egyszerre szerkezeti és belsőépítészeti elem. Ezekre nagyon jól fűződik rá a két épületrészt félig deklaratívan, félig rejtetten összekötő, töretlen alsó síkkal végigfutó, szélein hangsúlyosan megformált vasbeton födémlemez, amely a galériás részeken mutatja meg magát.
A tetőtér alaprajzában már jelentősebbek az eltérések a két család tagjainak különböző igényei miatt. A déli lakás hálószobái benyúlnak a gépkocsitároló-műhely fölé, amely a földszint közepét foglalja el és első ránézésre kicsit disszonánsan hat egy szerves építészeti alkotásban. Ám a megoldás megnyugtató, mivel ez a tér nem garázs, hanem a családfő műhelye, ahol az épület számtalan saját kivitelezésű belső eleme készült.
Engelmann Tamás épülete organikus, amennyiben bizonyos nézeteiben antropomorf, illetve magán viseli az építészeti iskola összes formai elemét az íves vonalaktól, a természetes anyagok használatáig. Ugyanakkor szerves is, mivel érzékenyen reagál (természeti és épített) környezetére, értőn megidézi a hagyományos építészetet, ugyanakkor tökéletes életteret nyújt két mai életet élő családnak.
Az épületről és Engelmann Tamás építészetéről részletesebben olvashatnak az Országépítő 2011/3 és 2017/1 lapszámaiban.
