Fontos részéhez érkezett a Lechner Tudásközpont Népi Építészeti Programjának keretében megújult épületeket bemutató cikksorozatunk. A zsámbéki lakóépület felújításának történetéről tulajdonosa írt olvasmányos, mindenre kiterjedő ismertetést, amely egy furcsa csavarral zárul…
Iesus Mundi Salvator – 1789… ezt láttuk a fehérre meszelt sváb parasztház homlokzatára írva, amikor közel húsz éve először jártunk Zsámbékon. Bevallom, a felirat és a dátum megfogott. A Megváltó nevét és az évszám jelentőségét is ismeri mindenki. E sorsfordító évről mondta a híres-hírhedt politikus, Talleyrand: „aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét.”
Mi pedig az Életet kerestük, az igazi Életet, amikor a füstös betondzsungelt elhagyva kis családként vidéki helyszínt kerestünk, hogy megalapítsuk gazdaságunkat. Így kerültünk tehát Zsámbékra.
A ház valóban 1789-ben épült, Zsámbék legrégebbi évszámmal jelzett háza. A földpadló feltárásakor Mária Terézia 1759-es krajcárja fordult ki a talajból. Az 1700-as évek elejétől-közepétől kezdve hullámokban érkeztek a sváb telepesek a töröktől kipusztított Zsámbékra. Az utca eredeti neve „Neig’stift” (=neu gestiftet), azaz újonnan alapított: a szorgalmas svábok lassan belakták és bővítették a falut, ezt az utcát is létrehozva és egyre hosszabbítva.
Jelli páter híres évkönyvei szerint a Techert-család volt az építő – utolsó képviselői a mi időnkben még éltek, Németországba telepítve. A kertben mi magunk is megtaláltuk Techert Antal szép, faragott monogramos kövét. Az elűzött család helyére alföldiek kerültek Jászalsószentgyörgyről. Tőlük vásároltuk meg mi, amikor Péntek János bácsi és felesége közel 100 évesen elköltöztek ebből a világból.
Célunk az volt, hogy a környezetet korhűen helyreállítsuk és ebben a környezetben visszataláljunk az Élethez, elindítsuk hagyományőrző kis gazdaságunkat. Városi múltunk nem könnyítette meg ezt a feladatot. Először tehát a falak feltárásával és az öregek kikérdezésével felmértük az épület múltját, és megkerestük a hagyományos építészet hazai szakembereit, akik bőséges anyaggal láttak el minket.
Az avas nádtető födte hátsó gazdasági részt épp érkezésünk előtt bontották el. Elsőnek tehát ezt építettük vissza a lakórész folytatásaként. Zsámbékon a vályogtégla falazat volt jellemző. Salamin Ferenc tanácsát kértük, milyen technikát válasszunk a helyreállításnál. Azt mondta, ha nem vagyunk otthon a kérdésben, nem ismerjük a helyi talajviszonyokat, az a legbiztosabb, ha nem újítunk, nem változtatunk, hanem mindenben úgy járunk el, ahogy régen ehelyt eljártak. Ha vályogtégla volt régen, abból baj most sem lehet – nekiláttunk tehát vályogot vetni. A Péntek-sarj asztalosmester, Árpád barátunk gyönyörűen lemásolta a régi duplatokos ajtókat és a zsalugáteres ablakokat. A vasalatok tekintetében Szombathy Gábor zsámbéki kovácsmester volt segítségünkre. Mind a lakórész, mind a gazdasági rész fölé teljesen új tető került – a 15×20-as luc gerendákra 30-40-50 centiméter széles padlókból új fafödém. A konyhában a fáma szerint egy földrengés után kicserélték a mestergerendát egy kisebb fenyő darabra. Ezt „visszacseréltük”, így most egy 25×35 cm keresztmetszetű, bárdolt tölgy fogadja a betérőt, és ez tartja a hagyományos gyűjtőkéményt, amelyben későbbi teleken már a kolbászok és sonkák füstölődtek. Egyik komoly élményünk volt, amikor nyolcan helyére tettük ezt az óriási keményfát. Ez a mestergerenda tartotta aztán minden Karácsonykor krisztustövis-karácsonyfánkat, amin saját méheink gyűjtötte viaszból készült gyertyák sugározták vissza a Nap fényét az év legsötétebb napján. Egész addig nem tudtam, hogy a méhek a viasszal mintegy a nyár fényét, melegét őrzik meg nekünk. Bizony, sok váratlan, szinte transzcendens élmény ért bennünket itt; ami városon a lámpafüzérek és műanyag díszek világában nem kerülhet felszínre.
A visszaépített hátsó traktusban a helyi „sárkovács”, Horgos Zsolt kályhaszemeiből kályha épült. Emellé egy utcabeli idős művésztől tudtunk festett sváb bútorokat szerezni, igyekezvén az összhangot megvalósítani.
Ősszel érkeztek végül a kisfaludi nádazómesterek. A 36 méter hosszú épület egy hosszban gyönyörű nádfedést kapott, fonott gerinccel, asztallap simaságú tetőfelületekkel. Ez volt Zsámbék utolsó nádtetős lakóháza, amikor érkezésünk előtt néhány évvel teljesen tönkrement a nád és cserépre cserélték. Most ez lett Zsámbék első nádtetős háza, jelezve, hogy az Internacionálé által kitűzött jelszó, a múlt végleges eltörlése nem járt még teljes sikerrel. A nádtető ormára a helyi fazekasmester, Zombori László segítségével az orvosok és gyógyszerészek két védőszentjét, Szent Kozma és Damján szobrát alkottuk.
Következtek a belsők. A tisztaszobában helyreállítottuk az alföldi búbos kemencét. E bámulatos tudományú fűtőeszköz eredetileg a kitelepítést követően az alföldi néppel került be a sváb parasztházba. Így ennek visszaállítása mellett döntöttünk. Nem bántuk meg. Kis gazdaságunk egyre ontotta az éppen ide való fűtőanyagot. És hányszor üldögélt padján a zenekar, kukoricatörések után, táncházak vége felé hajnalit húzva…? Nehéz lenne összeszámolni. Alkalmanként összejőve a barátokkal igazán megtapasztalhattuk, hogyan festettek az egykori régi mulatságok, valódi közösségek valódi találkozói. Megesett, hogy 120 barátunk jött el, bizonyítva a „sok jó ember kis helyen is elfér” igazságát.
A konyha és a tisztaszoba 20-30 centiméter széles vörösfenyő padlószálai alá páraáteresztő kő- és homokréteg került. Az erre járó német turistacsoport tagja álmélkodva vette fel a földről a kétcolos padlómaradékot, mondván: ezt hazaviszi Németországba és elmeséli, hogy Magyarországon ilyen padlókat raknak…
Az eredeti, kétszáz éves szobaajtókról lekerült az olajfestékréteg, a falakra új vályogvakolat és mész került. Mivel kora tavasz volt, a tapasztás nehezen száradt és kizöldelltek a törek közé került búzaszemek. Álmélkodva néztük a falon növő „búzavetést”, ami csattanósan bizonyította a régi módszerek életpártiságát. Említett asztalosmester-barátunk segítségével aztán a ház megtelt bútorokkal: facsapolásos polcok, szekrények, székek, asztalok készültek. Ő készítette a hagyományos léckerítést is, amit a régi minták alapján újonnan faragott mészkő kerítésoszlopok közeibe helyeztünk.
Gyűrűfűn, Visnyeszéplakon és más élőfalvakban körbejárva igyekeztünk tapasztalatokat gyűjteni, hogyan rendezzük be hagyományőrző életünket. Szükségünk volt egy fedett gazdasági épületre, egy színre is. Ezt Vígh Szabolcs ácsmester készítette el és terveinknek megfelelően vasszeg egyedül a tetőlécekbe került.
Az épületek sorát nagy veteményeskertünk zárja. Ezt az öregektől vettük át és folytattuk. Azóta is ellátja a családot, bő vizéről híres kikövezett kutunk segítségével. Bár az utca kútjai az idei aszályban kiszáradtak, a mienk nem, igazolta régi hírét, pedig igencsak sok vizét vezettük be a szomjazó veteményekhez!
Az anyagok, módszerek és eljárások tekintetében mindig igyekeztünk megkeresni a korabelit, régit. Az elmúlt két évtizedben ezt mindig izgalmas feladat volt felderíteni, kipróbálni, megtanulni. E lap olvasóinak bizonyára nem mond újat, hogy mindig nemesebb, értékesebb volt, amit felfedeztünk, mint amit a modern világ ma híveinek ajánl. Ezzel párhuzamosan ugyanezen az úton jártunk a gazdaság felépítésében. Idős barátunk vezetésével beletanultunk a lovas munkákba, lassan összegyűjtöttük a régi ekéket, kapákat, lovas földművelő szerszámokat. Monokultúra helyett igyekeztünk mindig a Teremtés sokféleségét érvényesíteni: búza, kukorica, rozs, árpa, napraforgó, burgonya, borsó, lencse, len, marharépa, tök, mindenféle egyéb zöldség és gyümölcs termett a gazdaságban, vegyszerek mellőzésével. 101 évet élt szomszédunk útmutatásai alapján tanultuk meg a kaszás aratást, kévekötést, cséplést. Bizony szívet melengető érzés volt már az is, amikor este hazaértem az első búzavetés után, földben tudva a szegedi fajtamegőrzőből kapott világhíres bánkúti acélos magokat. De talán ennél is szívszorítóbb emlék, amikor első aratásunkkor délben megszólalt a déli harang Úrangyalára, és egykori „aszfaltbetyárként” visszatekintettem a levágott tarlón sorakozó kövér búzakévékre. Néhány évvel azelőtt még számítógép előtt görnyedve álmatlan álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen megtörténhet: de mégiscsak megtörtént.
Történetünk ezután máshol folytatódik. Kis gazdaságunk kinőtte a helyszínt, így idén úgy kellett határoznunk, hogy elhagyjuk ezt a szeretett környéket, és olyan helyre települünk, ahol nagyobb tér nyílik jószágainknak és mi magunknak. Fent leírt portánkat szeretettel ajánljuk tehát minden életpárti érdeklődőnek (https://ingatlan.com/33061314).
Az épület – a Népi Építészeti Program keretében megújult többi épülethez hasonlóan – megtekinthető, bejárható lesz szeptember 17-18-án, a Kulturális Örökség Napjai keretében.
További részletek: http://oroksegnapok.gov.hu/helyszin/340
Szöveg és grafika: Koncz Balázs
Fotó: Kedves Zsófia