Az Országépítő folyóirat 2023/2-es számában megjelent Grátz Antallal készült interjút közöljük most le teljes terjedelmében. Csóka Balázs a biatorbágyi általános iskola vakolathímeinek készítéséről kérdezte az építészt.
Építésztervezői munkáid mellett (korábban az Országépítő folyóirat is bemutatta egy kitűnő családi házadat − lásd: Országépítő, 2015/4.) vakolathímek készítőjeként is ismerhetünk. Miként kanyarodott az életed a rajzasztal mellől a habarcs irányába, mik voltak ehhez a szellemi mozgatórugók?
„Magad uram, ha szolgád nincsen!” – volt az oka annak, hogy kénytelen voltam kőműveskanalat ragadni e műfaj felélesztéséhez, mivel vakolathímes és mintázott deszkaoromzatos házakat tervezek. A kivitelező szakmákból viszont e gyakorlat szinte teljesen kihalt, ismeretlenné vált. Somogyi Győzőnek a Káli-medencében kifejtett áldozatos munkája, illetve Csete Györgynek és Somogyi Győzőnek a Balaton-felvidéki vakolathímekről készített kis füzete azonban a 90-es évek elejénfelhívta a figyelmet arra, hogy nem visszafelé van az, amikor a múlt értékeit, épületarculatainak részletgazdagságát újból jelenvalóvá tesszük. A szellemi mozgatórugókat pedig a 80-as években előbb Molnár V. Józsefnek, majd Pap Gábornak a Bercsényi-kollégiumban kezdődő, és jelen időben is tartó képzései jelentették. Őket hallgatva és tőlük tanulva bizonyossá vált számomra, hogy a képzőművészeti örökségünk megbecsülése nélkül egyetemes színvonalon sem valódi magyar építőművészet, sem valódi magyar képzőművészet nem jöhet létre. Annál is inkább, mivel nyelvünk, azaz gondolkodásunk a kép számára kitüntetett szerepet biztosít. Képzés nélkül képtelenség, hogy hiteles világképünk legyen, hogy e világ lényegét, s benne helyünket illetően tájékozottak legyünk. Talán éppen ezért zajlik ma a nevelési intézményeinkben szinte kizárólag csak oktatás − szó szerinti képzés nemigen. Pedig a képzésnek az oktatás mellett a nevelés másik pilléreként kell működnie, nemcsak a két agyfélteke egymást kiegészítő szerepe miatt, hanem azért is, mert nyelvünk erősen képi beszédű.
A biatorbágyi iskola legfelső szintjén mintha egy falu főutcáján sétálnánk. Hatalmas vörösfenyő fák sorakoznak, felülről a bevilágítókon keresztül ömlik be a fény, kétoldalt parasztházak állnak, az előttük lévő virágágyásokban növények zöldellnek. Az apró házak sorából kiemelkedik az épület közepén lévő drámapedagógia terem, az oldalszárnyak végén lévő táncterem, és az ellenkező oldalon lévő színes faoromzatos pihenőrész. Az oromzatokon gazdag vakolathímekben gyönyörködhetünk. Milyen koncepció alapján készültek a vakolathímek, és milyen szereped volt azok elkészítésében?
Itt az épülethímzés számára a kereteket a már készen kapott „parasztház” léptékű, gyerekrajz arculatú homlokzatok jelentették. A témák megválasztásában pedig a számosság adott fogódzót. Nyelvünkben a MeNNyiség és a MiNőség ugyanazon vázhangzókkal rendelkező, összetartozó jelentések. Az iskola tervezőjének, Tamás Gábornak ugyan nem állt szándékában az egyik szárnyon pontosan hét, míg a másikon négy meg egy oromzatot kialakítani – ennyire volt hely. De véleményem szerint ez éppen így volt sugallt. Ugyanis az egyik számosság, a 4 + 1 az elemi tulajdonságok megidézésére ad alkalmat, míg a hetesség világunk dinamikus késztető erőit sorakoztatja fel.
A biatorbágyi iskola összetett volt. Nem pusztán minőségeket kellett számosságokkal párhuzamba hoznunk. Ugyanis e második emeleti oromzatokon a mögöttük lévő szaktantermek adott szerepét is figyelembe kellett venni. Példának okáért: a fizika, vagy másképpen erőtan szaktanterem oromzatára nyilván nem kerülhetett vénuszi tartalom. Formának és tartalomnak összhangban kell lennie. Emellett a képírási jelentésnek harmonikus megjelenéssel kellett bírnia. Ezen összetett feltételrendszernek megfelelni csak csapatmunkában lehetett. Ezért konzulensnek Pap Gábort kértem fel. Nemcsak nekünk volt ő óriási segítség, hanem e munka értékének mint az utókorra maradó képi példabeszéd egyetemes színvonalának zálogát is jelentette.
A vakolathímek elkészítésében a népi építészeten túl a teljes hagyományos tárgykultúrát forrásként használtátok, megidézve egy olyan világot, amikor a kultúra az élet minden területét átszőtte. Miért tartod ezt a mára szinte teljesen eltűnt(etett) kultúrát mintának, amit egy általános iskolában a gyerekek elé példaként érdemes felmutatni?
A magyar nyelvtől és „magasművészettől” elválaszthatatlan magyar népművészetet én a nevelés nélkülözhetetlen összetevőjének tartom, mégpedig azért, mert az élet lényegéről mindig teljes képet ad.
Mit gondolsz, hogy hatnak a gyerekekre és a tanítókra ezek a vakolathímek, miként adódik át azok jelentése?
Az üzenettel bíró épülethímek hatása háromféle módon mérhető. Az egyik hatás vénuszi, és a képek harmóniáján keresztül hat. Már amennyiben sikerült az egyes épülethímek harmonikus megjelenítése. A másik hatás a Nap-szerű megvilágító értelem, ami a képi tartalmat „aha!”-élményként felfejtő szöveges leírás feladata lenne. Ennek megírására az iskola még nem kért fel. A harmadik hatás egy nem fogható jupiteri, kegyelmi erő akkor, ha munkánk közben sikerült a Teremtővel azonos hullámhosszra hangolódnunk. Ez ugyan misztikusan hangzik, de jóval mindennapibb élményről van szó. Hiszen a Teremtő naponta gyógyít bennünket a maga művében – a természetben és az embertársainkban – való gyönyörködésen keresztül. Meggyőződésem szerint hasonló természetű gyógyhatást az épülethímzések képírásával mi is átadhatunk. A hímzést ugyanis a magyar néphagyományban írásnak is nevezik; egy hímzett párnát vagy falvédőt pedig írásosnak. A 16. századból származó híradásunk szerint egy templom kifestését még így adták hírül: X. Y. főúr drága pénzen megíratta a falat. Tehát a festés írás, azaz képírás is lehet. Igen ám, de ír szavunk is kettős jelentésű. Az ír gyógyírt is jelent. A hímzés, az írás tehát gyógyírként is szolgálhat. Nem hisszük? Pedig tartja a mondás, miszerint: „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!” Ebből következően, ha nem a káoszt, hanem a jót, a harmonikusat, az üdvöset sikerül a falra írnunk, bizony az is megjelenik. Benn, az emberi lélekben.
Kik voltak a segítőtársaid a vakolathímek elkészítésében?
Csapatmunkában dolgoztunk. Ebben az építésben a legtöbb minőségi segítséget Pap Gábor professzortól kaptuk. A földközelibb kontrollal Marsai Ágnes képzőművész volt segítségünkre. Az épülethímző csapat lelkét Láposi Gabriella szobrász képezi, mellette állandó oszlopos tagjaink: feleségem, Székely Márta, Baranyából Bizse Gábor és Únyból immár Körbl Balázs is, Stéger Emesével együtt. Itt Biatorbágyon e három hónapos, embert próbáló feszített munkatempóban nagy segítségünkre volt Radev Gergő, Tasnádi Hajnalka és Torma Bence építész. Besegített még Bertalan Péter építész is Tóth Lászlóval együtt, továbbá Kiss Eszter és Baracza Szabolcs restaurátor, és Filotás Viktória képzőművész.
Díszekről beszélünk, ami egyfajta rátettséget sugall. Ha jól gondolom azonban, a tervezői szándék szerint a vakolathím az épület teljes egészét átszövő gondolat része, annak kivetülése. Egyetértesz ezzel?
Amikor a homlokzatokra írt képi beszédek a reneszánsz alatt deriválódnak, akkor azok díszítésekké, puszta vakolatornamentikává fajulnak. Ugyan még megadják az élet részletgazdagságának illúzióját, de ez már valóban csak sallang, pityke, miegymás. E tartalmi kiüresedésre a stílustörténeti válaszok mindig ingajáratszerűek: forma vagy funkció túlsúlya, s ez így megy egészen a preraffaeliták ébredésén keresztül a szecesszió kontra Bauhaus mozgalmáig, illetve részben folytatódik ma is: organikus építészet vagy multikulti építészet. Én a formai, illetve technikai tobzódások helyett az arany középutat a teljes műveltségünk szem előtt tartásában látom, vagyis a képi örökségünk rangjának az építészet műfajában történő visszaállításában. Úgy is mondhatnám: képeznünk kell magunkat. E képi örökség megjelenítésekor természetesen figyelembe vesszük az épület szerepét és tulajdonosainak igényeit. Tehát nem ad hoc jelleggel, nem valamilyen „áruházi” készletből válogatunk. Megjegyzem, nem minden házhoz illik a vakolathím, nem lehet szervetlen rátétként kezelni. Ezért olykor kénytelen vagyok az ilyen irányú igényeket elutasítani. A jó magaviseletű ház éppen olyan, mint a jó magaviseletű ember: akármit nem engedhet meg magának.
E műfaj az épület és a hozzá kapcsolódó emberség építése szervesen átgondolva, nem pedig egy technika elsajátításának a kérdése. Tömörebben fogalmazva: ez nem tapétázás. Ilyet Itáliában, a reneszánsz idejéből láthatunk éppen eleget. Ezért nem is szeretném, ha az épülethímzés divattá válna és felhígulna.
Korunk egy fontos témája a közösségteremtés, amit mi építészekként a tartalommal bíró HELYEK építésével tudunk segíteni. A vakolathímek szinte mesélnek, gazdag keretet tudnak ehhez nyújtani, a hagyományhoz, helyhez kötődő magyar építészet fontos elemei lehetnek. A biatorbágyi iskolával az eddigi legnagyobb épülethímző munkád készült el. Milyen jövőt látsz az épülethímzés előtt, hol lehet ezt a tudást összegyűjteni, van-e ennek szervezett kerete?
Ahogyan a magyar irodalom a népköltészet termőtalajából Petőfi úttörő személyén keresztül világirodalmi rangra emelkedett, vagy ahogyan a magyar zene Bartóknak és Kodálynak a népzenét a műveikbe beépítő munkásságán keresztül „világzenévé” vált, úgy a teljes népművészetünkre, egyúttal az egyetemes műveltségre alapozott magyar képzőművészetnek is ki kell törnie egyszer a maga mesterségesen körülfalazott állapotából. Ez annyiban sikerül, amennyiben képezzük magunkat. Képzés, illetve önképzés nélkül ez merő képtelenség. Én magam a 80-as évektől, építészhallgató korom óta tanulom a képolvasást, majd a képírást Pap Gábor jóvoltából. A népművészet, illetve az egyetemes szintű magyar művészet olvashatósága mint kegyelmi forrás tehát adott, akár nyomtatott, akár digitális formában.
S hogy miért nem csupán épülethímzésről vagy építészetről beszélek? Mert igazi építészetet pusztán a mai értelemben vett építészetből nem lehet művelni. Maga a szó is mutatja, hogy ami épül, az éppé, kerek egésszé szeretne válni. Az épülethímzésnek tehát annyiban van jövője, amennyire képezzük magunkat, a saját és az egyetemes emberi örökségünkből. Szívesen dolgozom együtt építész tervezőkkel, ha időben bevonnak a tervezési folyamatokba. Aztán rengeteg olyan zárt sorú polgári épületünk van, amely levert arculatával szinte könyörög egy hozzá méltó életért. Így sikerült például hozzájárulnunk a biatorbágyi iskolában elvégzett munka után a Nemzeti Művelődési Intézet kondorosi népfőiskolájának újjászületéséhez is. Ezzel bizonyítottuk, hogy e szerves világképnek a városainkban is, korunkban is nemcsak hogy létjogosultsága, hanem rangja is van.
Összesen 12 vakolathím készült az aulában lévő különteremmel együtt, és egy fából készült oromzat. Ezek részletes ismertetését a cikk második részéből ismerhetik meg hamarosan.
Az interjú eredetileg az Országépítő folyóirat 2023/2 számában jelent meg. A lapszám megvásárolható ITT.
Szöveg: Csóka Balázs
Fotó: Szántó Tamás
