1883-ban ezen a napon született Kós Károly építész, akinek egyik legfontosabb alkotása a Wekerle telep – ma már az építészről elnevezett – főtere, illetve két itt álló lakóház. E nap apropóján közöljük a Wekerlei Társaskör Egyesület tagjaival, a Wekerlei Térvers ötletgazdáival Tóth Péter és Harmath-Gyetvay Enikő által készített interjút.
Idén év elején adták át a Wekerletelep legújabb köztéri alkotását, a tíz installációra (jelfák) felfűzött Wekerlei Térverset. A komplex vizuális-hangulati-irodalmi élményúttá összeálló kompozíció sétára invitálja az érdeklődőket: a Térvers tíz versszaka a jelfák által kijelölt tíz wekerlei helyszínen ölt testet. Az egyes helyszíneken egy-egy, acélnézőkével ellátott, egyedi megformálású és szimbolikájú, kopjafaszerű oszlop, továbbá egy-egy testre szabott mondat mesél az adott helyszín által az alkotókban előhívott gondolatokról, érzésekről és hangulatokról. Ám a készítők szándéka szerint nem csupán a jelfák által kiemelt helyszínek befogadása, hanem a helyszínek közötti úton átélt benyomások összessége is része a folyamatosan gazdagodó élménynek.
A Wekerlei Térvers alkotói: Bank Róbert (közgazdász, szövegíró); Csóka Eszter (játék- és bábkészítő, drámapedagógus, szervező, tréner); Fazekas Csaba (építész); Ivancsics László (építőmérnök); Romhányi András (népművelő); Somlói Judit (építész, a Wekerlei Társaskör Egyesület elnöke); Szebenyi Marianna (tréner, rendezvény- és közösségszervező); Urmai Ungurán László (grafikus, festőművész); Váradi Balázs (közgazdász).
A beszélgetés apropóját adó Térvers-projekten kívül az utóbbi években több művészeti installáció megvalósítása kapcsolódik a Wekerlei Társaskör Egyesület (WTE) önkénteseihez. Mesélnétek ezekről, illetve hogy hogyan alakult ki azoknak a köre, akik ezekben az akciókban részt vesznek?
Szebenyi Marianna: 2008-ban a Wekerlei Életfa volt az első közös alkotásunk, majd 2012-től minden évben Szent Iván-éjre egy tűzszoborral készülünk.
Somlói Judit: 2009-ben a Bárczy István tér megújításában három wekerlei építész vett részt. Ennek keretében Fazekas Csaba, Szeghi Gábor és jómagam közösen álmodtuk meg a Megfagyott Muzsikusok szobrot. Ez az interaktív (muzsikáló) szobor a telepet megalkotó építészeknek állít emléket: két fél karéjban elhelyezve tizennégy kopjafát állítottunk a típusépületek tervezőinek, és hetet a Kós Károly téri házak tervezőinek, illetve azoknak az építészeknek, akiknek a nevét még nem ismerjük. Az emlékszobor 2 oktávos, 14 hangra hangolt csőharangjain szólaltatható meg a zene.
Úgy tudjuk, hogy a Wekerlei Térvers születése annak köszönhető, hogy fel kellett újítani a Megfagyott Muzsikusok-installációt, és az innen mentett kopjafáknak szerettetek volna új helyet találni. Hogyan valósult meg ez az értékátmentés?
Somlói Judit: 2009-ben felkutattam egy szobrászt (Lajos Mihály fafaragó) a Megfagyott Muzsikusok elkészítésére. Ő szerezte be a tölgyfát, amiből kifaragta a kopjafákat. Sajnos ez a faanyag nagyon gyorsan tönkrement. Az önkormányzat 2012-ben úgy döntött, más minőségű fából újrafaragtatja. Nem szerettük volna, hogy az egészséges elemek is elvesszenek, ezért megkértem az akkori vezetőt, hogy az elbontott kopjafák kerüljenek vissza a Társaskörhöz későbbi hasznosításra. Ugyanebben az időben jártam önkormányzati főépítészképzésre a Műegyetemre, ekkor tanultam Meggyesi Tamás professzortól a promenadológiáról, magyarul a „sétatudományról”. Ezt a látványelemzést főleg tájépítészeknek tanítják. A kérdés az, hogyan lehet tudatosan olyan sétaútvonalat tervezni, aminek során a szubjektív térélmények, benyomások alapján érzékeled a teret, ami körülvesz, s melynek során a puszta látás átalakul megismeréssé. A képzésen megkaptuk feladatnak egy ilyen sétaélmény megtervezését a saját lakóhelyünkön. A Wekerletelepen az az érdekes, hogy a nagyon szabályos kialakítását és a környezet tervezettségét még az is érzékeli, aki nem ismeri felépítését és városépítészeti szimbolikáját. Engem nagyon megérintett ez a feladat. Amikor összehívtam a csapatot, hogy beszéljünk az oszlopok sorsáról, elmondtam, hogy van egy ilyen inspirációm. Ekkortájt fogalmazódott meg, hogy egy olyan sétaélményt szeretnénk megalkotni, amiben az oszlopok egyszerre működnek jelként – megállítanak egy-egy helyen, hogy megcsodálj valamit –, és egyszerre alkotnak egy komplex vizuális és irodalmi élményt.
Volt-e valamilyen építészeti vagy művészeti előképetek ennek a sétaélménynek az ilyen módon történő megfogalmazására?
Bank Róbert: Elég alapos hazai és nemzetközi kutatást végeztem, és arra a koncepcióra, ami végül nálunk kikristályosodott, nem bukkantam sehol. Van, ahol kortárs művészek egyfajta „térversként” definiálják egy-egy szövegfókuszú alkotásukat, de az teljesen más irányvonal, mint amit mi csináltunk.
Romhányi András: Egyfajta kulturális előzmény mégiscsak volt. Négy évvel ezelőtt volt egy fotókiállítás, az volt a címe, hogy Wekerle makro. Csaba vett részt benne, egy helyi fotós, Toldy Miklós és én. Itt olyan fotókat állítottunk ki, amelyek Wekerlének egy-egy nagyon pici részletét nagyítják fel, amiket az ember egyébként nem venne észre, vagy nem képes meglátni. Például a templom tornyán a keresztet, amit csak úgy nem tudok megnézni, de egy objektívvel egészen közel tudok hozni. Nagyon érdekes kiállítás volt. Szerintem ez jó előzetese volt a most megvalósult Térversnek.
Milyen munkamódszerrel született meg a motoszkáló inspirációkból a tényleges koncepció?
Bank Róbert: Az volt a nagyon egyszerű kiinduló ötlet, hogy a felszabadult kopjafákat valamiképpen arra kellene felhasználni, hogy jelfaként ráirányítsák a figyelmet elvarázsolt zugokra, minket megihlető térrészletekre. Azt kellett kitalálnunk, hogy hogyan tud ebben szerepet vállalni egy faoszlop.
Somlói Judit: Először az fogalmazódott meg, hogy olyan helyeket találjunk Wekerlén, ahol érdemes megállítani az embereket, hogy érzékeljék az őket körülvevő teret. Próbáltuk azt kideríteni, hogy vajon ezek a térélmények képesek-e felidézni a befogadóban olyan érzéseket, mint barátság, közösség, szerelem… Ez nagyon nagy falatnak bizonyult, el is akadtunk vele.
Romhányi András: Eredetileg valóban „értékfában” gondolkodtunk, de nem voltunk képesek arra, hogy az előbb említett értékeket egy adott helyszínhez köthető installációban megfogalmazzuk.
Láthatóan mindegyikőtök számára más a fontos és emlékezetes a kezdeti útkeresésekből. Segít az alkotásban, vagy éppen megnehezíti, hogy ennyire különböző háttérrel vesztek részt benne? Mi a közös nevező, ami összetartja az alkotó csapatot?
Szebenyi Marianna: Minden alkotásunk azért lesz olyan, amilyen, mert nagyon sokféle szemüvegen keresztül látjuk a világot. Urmai Laci és Juditék a művészet, építőművészet felől tudják megközelíteni a feladatokat, mi többiek, közösségfejlesztők, trénerek, népművelők, közgazdászok egy sokkal laikusabb szemlélettel rendelkezünk. Robi kivétel, ő szövegíróként inkább a kreatív oldalt látja. Nagyon fontos ez a sokféleség, az, hogy mindenki a maga hivatását képviselve tud részt venni egy-egy ilyen történetben.
Bank Róbert: Azt gondolom, hogy közös nevező a Wekerle és a wekerlei szellemiség szeretete. Illetve mindannyian olyanok vagyunk, akiknek megvan az a sajátos látásmódunk, hogy észre tudjuk venni Wekerlének azokat a gyönyörű zugait, térrészleteit, amikre egy felületes szemlélő nem figyel fel. András és Csaba fotóin, Urmai Laci festményein ezek csodálatosan látszanak.
Az állomások száma nem egyezik a már többször említett huszonegy faoszloppal. Szimbolikus jelentősége van a megállók számának, vagy a megállásra késztető helyszínek voltak végül a meghatározók?
Somlói Judit: Nyilván nemhiába bontották el a faoszlopokat. Volt, amelyik olyannyira sérült, hogy műszakilag alkalmatlan volt az újrahasznosításra – de ez bizonyult a legkevésbé fontos szempontnak. Legalább két-három hétvégét végigsétáltunk együtt, az egész csapat. Végül Csabával ketten indultunk el. Be akartuk bizonyítani, hogy lehet olyan útvonalat találni, ahol érdemes az embereket végigvinni, és véletlenül sem érinti a Társaskör által szervezett wekerlei séták vonalát. Ugyanakkor leginkább olyan „elvarázsolt” helyeket, zugokat, térrészleteket (pl. galambdúcot, romantikus kisablakot, tetőn álló kopjafa motívumot) kerestünk, amelyek egy szokványos séta során észrevétlenek maradnak.
Romhányi András: Az ezt követő találkozón, amikor Judit és Csaba felvázolták javaslatukat, és megindokolták elképzelésüket, semmit nem tudtunk kifogásolni benne. Mivel ők akkor tíz helyszínt jelöltek ki, ebben maradtunk.
Miután kiválasztásra kerültek a helyszínek, eldőlt, hogy ezeken a helyeken felkiáltójelként jelennek meg a faoszlopok, hogyan zajlott a tervezés és a kivitelezés? Hogyan alakult ki az ornamentika, a szövegszilánkok kalligráfiája, az anyagválasztás? Ki volt ezeknek a felelőse?
Romhányi András: Azt mondjuk, minden érték, ami ebben a Térversben megjelenik, közös alkotás. Valójában úgy zajlott a folyamat, hogy akiről úgy gondoltuk, hogy egy feladatra a legmegfelelőbb ember, az foglalkozott vele. Nyilvánvalóan az installációk megformálása Urmai Laci dolga volt. Megkértük, fogalmazza meg a maga módján, hogy mit szeretnénk. Ő elhozta a megoldását, mi meg jól megkritizáltuk. Ugyanez volt a helyzet a szövegszilánkok esetében is, amelyekhez a szövegalapot Robi készítette.
Bank Róbert: A helyszínek felkutatásában Judit és Csaba, a Wekerle-szakértő építészbarátaink játszották a kulcsszerepet. Az oszlopok megformálásánál az volt az elképzelésünk, hogy úgy kell Lacinak kialakítania ezeket az installációkat, hogy ezek visszaadjanak valamit a „nézőke” által megmutatott hangulatokból, gondolatokból, alkotói asszociációkból. Én is ehhez próbáltam „míves” mondatokat kitalálni, és a csapat elé terjeszteni.
Somlói Judit: Csaba kikísérletezte a „nézőkék” működését. Ezek azok a fókuszált látványt létrehozó, egyedi kialakítású acélkockák, amelyek egy-egy jelfánál ráirányítják a figyelmet a kiválasztott térrészletre. Szerettük volna a befogadás élményét verssel és zenével is erősíteni. Volt egy olyan ötletünk, hogy felkérünk egy kortárs költőt a feladatra, de ezt elvetettük, mert a büdzsé sem engedte meg, hogy olyasvalakivel dolgozzunk, akinek fizetni kell, és aki nem ismeri Wekerlét. Robi ekkor mondta azt, hogy megpróbálkozna vele.
Szebenyi Marianna: Nagyon fontos volt, hogy a szövegek ne didaktikus módon mondják el, hogy mit kell látnod és érezned, hanem a hangulatot ragadják meg.
Mit látunk, ha belenézünk egy „nézőkébe”?
Bank Róbert: Egy kivágott térrészletet, egy fényképszerű képet, ami ugyanakkor maga a csodás valóság. Ez a kép adta az ihletést az installációk megfogalmazásához, és ezt festi alá a szöveg.
Inkább a forma inspirálta a szöveget, vagy a szöveg a formát?
Urmai László: Az installációk megformálását és a szöveget egyaránt a nézőkék által megmutatott térrészlet inspirálta. Minden állomásnál először Robinak és nekem kellett közös nevezőre jutnunk.
Somlói Judit: Még bejött a képbe az anyaghasználat. Van egy nagyon jó ismerősünk, aki koracéllal foglalkozik. Vállalta, hogy megvalósítja az ötleteinket. Így lett egyre több fix dolog – a faoszlop, a nézőke, a koracél –, melyek megkötötték Laci kezét, és így kellett szárnyalnia.
Szebenyi Marianna: Élénken emlékszem, amikor Csaba felvetette a koracél ötletét. Gondolkodtunk addigra már üvegben, színes plexiben is. Csaba mondta ki, hogy egységességnek kell lennie, ráadásul ez az anyag egyfajta modernitást hoz a történetbe. Ez nagyon fontos gondolat volt: azt jelképezi, amit önmagában Wekerle is – hogy hogyan lehet a múlt emlékeit és értékeit a jelen eszközeivel megőrizni.
Milyen módon jelenik meg a zene az állomásokon?
Szebenyi Marianna: Ez még a jövő zenéje. A viccet félretéve, több tucat órát beszéltünk erről is. Sokféle út lehetséges, de még nem döntöttünk.
Urmai László: Zenebemutatót is tartottunk.
A kivitelezésben mennyire vettek részt helyi önkéntesek? Milyen a fogadtatás?
Szebenyi Marianna: Minden helyszín létrehozásában közreműködtek wekerlei önkéntesek.
Romhányi András: Vannak színes kis történeteink erről. Voltak elégedetlenkedők, akik még azt sem tudták, hogy mi készül, de már tiltakoztak ellene, ugyanakkor már az építés alatt is voltak lelkes érdeklődők. Aztán nemrég vezettem egy sétát, és az ötödik állomásnál fedeztem fel, hogy az oszlop lábához valaki virágokat ültetett. Ez egyszerűen lenyűgözött. Nekem óriási boldogság volt, hogy valaki ennyire meghálálja azt, amit mi odatettünk. Egy későbbi séta alkalmával találkoztunk is a hölggyel, aki a virágot ültette. Elmondta, hogy nagyon hálásak, amiért az a jelfa éppen oda került.
Látszik, hogy nagyon erősen kötődtök Wekerléhez, és nagyon határozott mondanivalótok volt a kiválasztott helyszínekről. El tudjátok-e képzelni, hogy máshol is létrejöjjön az ittenihez hasonló térvers?
Somlói Judit: Alkotói oldalról abszolút közös nevezőn vagyunk Meggyesi professzor promenadológiai megközelítésével. Mindegy, hogy az ember lakótelepen lakik vagy egy kisvárosban, faluban, az a fontos, hogy ne csak nézzen, hanem lássa is meg az értékeket a saját környezetében. A Térversben nemcsak egy kiragadott részletet néz az ember, hanem hátraléphet egyet, és egyben látja és éli át az egészet, a környezetével együtt.
Csóka Eszter: A sétát valahogy mindig egy gondolatfolyamként élem meg, akár egyedül megyek, akár társakkal. A Térvers nekem olyan, mint ha egy nyári estén egy kedves barátoddal lófrálnál Wekerle utcáin. Egyfelé néztek, gondolatokat cseréltek, érzéseket fogalmaztok meg, reagáltok egymásra. A Térvers ugyanígy működik, egy alkotó közösség írta a térbe, sok-sok érdeklődő végigjárta már, s az utcán, a közösségi oldalakon, vagy a vezetett séták alkalmával megtörténik a visszacsatolás. Az egész egy kommunikáció, ami azért igazán esszenciális, mert egy furcsa időszakban − a pandémia alatt – a digitális kommunikáció fogságának korszakában jött létre, mintegy ellenpontozásként: sétálj, gondolkodj, érezz szabadon!
Bank Róbert: Mindenhol készíthető térvers. Arra szeretnénk biztatni a világot, hogy az ehhez szükséges nyitott és ihletett állapotban járjon-keljen, és szemlélődjön. Nekem nagyon jó analógiát jelentenek a Térversre a barangolásról szóló versek. Barangolni a világon mindenhol lehet. Hogy a környezetemben keresem a szép és hangulatos részleteket, hagyom, hogy ezek hassanak rám, hagyom, hogy gondolatokat, érzéseket ébresszenek bennem, és ezeket installációkkal és szöveggel formába öntöm, ez mindenütt működhet. A térvers egy új műfaj, amihez egy komplex látásmód kell, de szerintem bárhol létre lehet hozni.
Romhányi András: Jó lenne, ha máshol is születne térvers. Büszkék lennénk, hogy az ötletet mi adtuk, de természetesen nem ez a lényeges. Az lenne a jó, ha azért terjedne el, mert annak a közösségnek fontos, aki megalkotja, és ezzel együtt kialakulna egy újfajta viszonyulása a saját épített és természeti környezetéhez. Az utolsó helyszín szövege is ezt a gondolatot hordozza. A jelfákkal kísért wekerlei értékfelfedező út itt véget ért, de a külső világban is rengeteg csodára bukkanhatsz, ha kinyitod a szívedet és szemedet ezekre.
Szöveg: Tóth Péter, Harmath-Gyetvay Enikő
Fotó: Romhányi András, Fazekas Csaba, dr. Toldy Miklós
