Értelmiségünk részéről napjainkban újra divatba jött a vidékkel való (elméleti) foglalatoskodás. Nem kivétel ez alól az építészet sem. A trendek diktálta egyszerű, hosszúkás tömegű lakóépületek ismertetésénél alap a háromosztatú népi lakóház ősformájára hivatkozni, mint viszonyítási pontra, bárhol is álljon a ház a budapesti agglomerációtól a felkapott határszéli településekig. A legismertebb építész teoretikusok szentelnek komoly tudományos esszéket a vidéki építészet témájának, illetve nemzetközi reputációra törő fiatal építész irodák helyezik fókuszukba a vidék megújulását. A közösségi oldalakon lelkesebbnél lelkesebb csoportok alakulnak a vidéken újrakezdés, önfenntartás, miegymás témájában.
Mondhatnánk, hogy mily öröm ez, hiszen az elmúlt évtizedek a sosem látott ütemű és léptékű urbanizációval teltek, elvéve a levegőt a „klasszikus” vidék fejlődése elől. Hungarikumunk, a hazai tanyarendszer a teljes megszűnés szélére jutott, a mindennapi hírekben is rendszeresen olvashat(t)unk a vidék generális elnéptelenedéséről.
De most, végre újra hangsúlyt kap a vidék, a kis falvak, a háborítatlan(nak tűnő agrár) táj idillikus világa! A természetközeliség, az átlátható léptékű emberi közösség, az önellátó, fenntartható gazdálkodás. Remélem, hogy egyetlen közhelyet sem hagytam ki a felsorolásból…!
Ha azonban kicsit ráközelítünk a valósan létező vidékre, akkor azt látjuk, hogy az per definitionem létezik, de lakói semmiben sem kívánnak más életet élni, mint a városiak… Vásárolni a Tescoba járnak, öltözködésük, szokásrendjük, természettel való kapcsolatuk semmiben nem tér el a városban lakókétól. Szabadidejüket ugyanúgy a képernyők előtt töltik.
Természetesen vannak, akik igyekeznek fenntartani a fent felsorolt közhelyeken alapuló, hagyományos vidéki életet, örök hála nekik és minden eszmei, lelki támogatás ezért! Számuk azonban fájóan alacsony, mondhatni elenyésző. Tanyáink visszafoglalása inkább szociális folyamat, mint a vidéki életmód megreformálására tett – szervezett, vagy egyéni – kísérlet. Az ún. telepesek – akikre már Németh László alapozni akarta nem csak a magyar vidék, de akár az egész ország boldogulását – életéhez hihetetlen lemondás, egyben azonban óriási szellemi felkészültség szükséges. Ahogy Bányász József székelyföldi sajtkészítő gazda mondja: „a 21. század hajnalán parasztnak lenni értelmiségi feladat, csak értelmiségi attitűddel szabad ma már vállalni azt az életformát, ami a gazdálkodás körül mozog.” Erre a jó értelemben vett értelmiségi létre és a vidéki életre keltésének elindítására, azonban – könnyen belátható – csak nagyon kevesen alkalmasak.
Reischl Gábor építész makro szinten, gyakorlatilag mindent leírt a vidék témájában Regionalitás és ökológia című, terjedelmes tanulmányában. Tökéletes diagnózis és megoldási javaslatcsomag ez az írás, 2004-ből! Azt gondolom, hogy az objektív, történelem által determinált körülmények ismertetésére kár is több szót fecsérelni jelen cikkben, a hivatkozott tanulmány elolvasása mindenki számára kötelező.
Sokkal fontosabb feltenni a kérdést, hogy mi ebben a helyzetben az építész felelőssége, feladata ma? Hol tud esetleg beavatkozni az urbanizációs folyamatokba? Egyáltalán van-e erre lehetősége? Valós megkeresések híján tehet-e valamit a mai magyar vidék építészeti állapotainak javításában?
Azt gondolom, hogy az első lépés a közelmúlt történéseinek – mikro szintig hatoló – építészeti szempontú vizsgálata és értékelése kellene legyen, bármennyire is keserű és hálátlan feladat ez. Ezt a munkát az egy-egy adott régióhoz kötődő építészek, főépítészek nyilván elvégzik, mégha többségében tudatlanul is. Éveket töltve egy településen, vagy régióban – mint én teszem Tokaj-Hegyalján – mesélni kezdenek az utcák, feltárulnak a telektörténetek és az épületek különböző építési rétegei. Aki ezt a nem feltétlenül örömteli aprómunkát elvégzi, az rájön, hogy nem a vidéki életforma megújításával, vagy egyéb hangzatos, elméleti tevékenységgel kell foglalkozni, hanem inkább a megfelelő szellemi alapállás elsajátításával. Nem tudományos igényességű(nek tűnő), bőséges irodalomjegyzékkel ellátott, de valójában végletesen szubjektív szövegekre és nem is a belterjes tervpályázati rendszerben értékelt, fancy grafikákkal illusztrált, nemzetközi kiállításokon bemutatott „projektekre” van szükség. Sokkal inkább állandó jelenlétre és tevékeny beavatkozásokra. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a – Turi Attila által említett – megfelelő „lélektartás” felvétele. Talán ez a legnehezebb feladat.
Első lépésként tudomásul kell venni, hogy az idillinek gondolt, egykor volt vidék képünk örökre elveszett, megsemmisült. Sem a korábbi gazdálkodási rend, sem a korábbi életmód nem hozható vissza, legfeljebb szigetszerűen, egy-egy arra önként vállalkozó család, kisebb közösség esetében. Ha megvizsgáljuk a mai vidéki ember életmódját, illetve még inkább az azáltal előhívott lakótér szükséglet alaprajzi képletét és azt egy száz évvel ezelőtt épült háromosztatú lakóház alaprajza mellé tesszük, akkor megértjük ezt a változást. Az azonban egy fontos kérdés, hogy ez az élettérbeli változás visszafordíthatatlannak tekintendő-e?
A hetvenes években a falvak „új sorain” kiosztott telkeken épült kockaházak két dolgot tettek lehetetlenné: a hagyományos (mezőgazdasági és kisipari) termelési mód, illetve a népi építőízlés szerves folytatását. Nem csoda, hiszen ez volt az akkor uralkodó szocialista rezsim központi politikai akarata. Mindez a hiánygazdálkodás által meghatározott anyagszerzési gyakorlattal egyesülve a környezetkultúra sajátos szintjét eredményezte gyakorlatilag az ország teljes területén, egységesen. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a művészet fogalmunkat tágítva, torzítva ezt a „talált tárgyakon” és „bukolikus buheráláson” alapuló sajátos esztétikát, amely bár mindannyiunk életében megjelent abszolút értéknek tekintsük.
Eltűntek a gazdálkodás kisléptékű épületei és velük együtt egy organikus – még ha természetesen nem is tökéletes – telekhasználati rend is. Nem csak a lakóépület, de az azt körbevevő mikrokörnyezet is gyökeresen átalakult. Megszűnt a munkahely és a lakóhely egy telken való létezése miatti ezernyi kötődés ember és lakókörnyezete között. A kertben való foglalatosság ma a szabadidőre korlátozódik, attól rabol el, ha szabad ilyen erős kifejezést használnom.
Már a száz évvel ezelőtti – többnyire kalákában épített – lakóépület is komoly anyagi terhet jelentett, ahhoz képest elképzelni is alig lehet, hogy a napjaink megnövekedett alapterületű, összetett alaprajzú és szerkezetű családi háza ehhez képest mennyivel nagyobb gazdasági értéket képvisel egy család életében. Különösen vidéken, ahol a munka jövedelemtermelő képessége kimutathatóan kisebb. Összességében elmondhatjuk, hogy egy családi ház az adott család legkomolyabb vagyontárgya, ami sajátosságából adódóan nem vihető el az építési helyéről (bár a mobil házak mai divatja ennek némileg ellentmond), tehát megvalósítása több szempontból is életre szóló döntés. A vidék elnéptelenedése a vidéki családi házak korlátozott forgalomképességét eredményezi, jó ha a valós építési költségek feléért, harmadáért értékesíthető egy ilyen épület.
Ugyanakkor, ahogy Magyarország a tízmillió miniszterelnök/szövetségi kapitány (a sor szabadon folytatható) országa, úgy a családi ház építés területén az „én házam az én váram” mentalitás uralkodik. Mindenki úgy gondolja, hogy pontosan tisztában van vele, hogy mire van szüksége és kikéri magának, hogy bárki is beleszóljon abba, hogy a saját telkén mekkora és milyen stílusú épületet építhet, a saját, véres verejtékkel megkeresett pénzéből. Ezáltal a saját ház egyben státuszszimbólum is lett.
Fentiek alapján talán már körvonalazódik a válasz arra a kérdésre vonatkozóan, hogy hol van az építész felelőssége ebben a helyzetben. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, akkor azt írnám, hogy a normalitáshoz való visszatérés elősegítése az elsődleges feladat. Ezt három szinten tartom végiggondolandónak és megvalósítandónak.
Az első szint, bármily meglepő, a nemzetkarakterológia szintje, amelynek több száz év meddő kísérletezései után fel kell ismernie, hogy Magyarországon – számtalan sajátosságának „köszönhetően” – semelyik idegen nemzet, mégoly nagyszerű modellje nem fog működni. Sokak számára nem ismert, hogy Hamvas Béla Öt géniusz című esszéfűzére, azon túl, hogy zseniálisan kifejtette a Kárpát-medence – egyedi fekvéséből következő – kulturális sokszínűségét, valójában vállaltan egy nemzetkarakterológiai elemzés volt. Kifejtette benne a Kelet és Nyugat közötti létünk következményeit és lehetőségeit, végigfutva elmúlt ezer éves történelmünkön. A könyv végén számba vette és értékelte korának jelentősebb nemzetkarakterológiai vizsgálatait.
Tisztában vagyok vele, hogy ez első ránézésre korántsem tűnik építészeti feladatnak, de ha jobban meggondoljuk, mindennapi szakmai beszélgetéseink, konkrét problémáink mögött sokszor erről a területről származó problémákkal szembesülünk. A fent említett „kivagyiságtól” a szocializmus évtizedeinek nemzetspecifikus (gazdasági, esztétikai) hatásaiig. A nemzetkarakterológiai tulajdonságainkkal tisztába kell kerülnünk, azokat – a napi politikai csatározásokon felülemelkedve – el kell tudnunk fogadni a reménybeli továbblépéshez.
A második, talán legalább ennyire elvont szint a modernitáshoz való viszonyunk. Ekler Dezső kilencvenes évek végi gondolata – miszerint minden építésznél alapvető fontosságú a modernizmushoz való viszonyának megfogalmazása – most társadalmi szinten is érdekessé válik.
Tudomásul kell vennünk, hogy száz évvel ezelőtt az európai modernizmus születésével két szempontból is komoly cezúra került az építészetbe: technológiai és esztétikai választóvonalként kell tekintenünk e korra. A vasbeton és acél szerkezetek használatának robbanásszerű elterjedésével olyan szerkezeti, anyaghasználati változás állt be, amely szakadékot képezett a korábbi történeti építészet és a modern építészet között. A gazdaságosság és e szerkezeti fejlődés miatt többé nem tudunk úgy építeni, ahogy eleink építettek pár ezer éven át. Az egy másik kérdés, hogy úgy nem is, de olyat tudunk-e építeni, mint a régiségben? De erre egy kicsit később még visszatérek, annak előre bocsátásával, hogy e dilemma miatt nem tudjuk napjaink műemléki rekonstrukcióit se kiköpni, se lenyelni.
Az esztétikai, formai cezúra hatása hasonló, de éppen az „olyat építeni, mint az őseink” kérdésre adandó nem választ sugallja. A korábbi magastetős, díszített falfelületekkel operáló, tektonikus lyukarchitektúra helyét, a szövetszerű, homogenitásra törekvő esztétika vette át. A szakadék itt sem kisebb, mint a szerkezeteknél említett esetben.
Ezen túl azonban a modernitásnak „köszönhetünk” még egy hatalmas változást: a feltétlen haladásba vetett – már-már vallásos – hit általánossá tételét. A történelem korábbi ciklikus szemléletének helyét a lineáris fejlődés elmélete vette át. Ahogy U. Nagy Gábor idézi Richard Appignanesi szövegét: „Mi a modern? Rettegés a régitől”. E hit és rettegés mellékterméke – ami valójában meghatározó fontosságú a huszadik században – a konzervativizmus diszkredittálása, azaz a(z egészséges) visszahúzó erő kiiktatása a létező lehetséges reakciók közül. Pedig a modernitást megelőző évezredek – néhány apróbb kivételtől eltekintve – a haladás és a maradiság egészséges egyensúlyában teltek. A fejlődés mellett mindig jelen volt a ragaszkodás a régihez. A huszadik században azonban a forradalmiságnak nincs ellensúlya, így a tudományos, technikai, anyagi, mennyiségi fejlődés egyre gyorsuló iramú, ami messze meghaladja az ember (evolúciós) alkalmazkodóképeségét.
Számomra a modernitás egyeduralma az időbe vetettséggel való megbirkózásra való képtelenséget eredményezi. És ezt érzem napjaink legfontosabb problémájának, egyben tanulmányom súlyponti megállapításának. Az egy dolog, hogy állandó időhiányban szenvedünk, de a „modo”, eredeti jelentése szerint „éppen most” lehetetlenné teszi létezésünk, cselekvésünk időbeli távlatba helyezését. A rohamos fejlődésnek köszönhetően az avulás is sokkal gyorsabb, de az ezzel járó veszteséget nem tudjuk feldolgozni: ld. a várbeli Teherelosztó bontása körüli vitát. Ez a szemlélet változtatta a hagyományt hagyatékká.
A modernitás eredménye az írásom elején említett urbanizáció is. Ma a vidék(i élet)et is a városiasodás jellemzi, mindenki, mindenhol ugyanúgy akar élni. New Yorktól Budapesten át Erdőbényéig, illetve lassan már minden kontinens, minden kis falváig, eldugott sarkáig. A valahol helyét átveszi a bárhol… És ezzel elértünk a probléma harmadik szintjéhez: a hely kérdéséhez.
Ezt a szót Reischl Gábor a már említett tanulmányában is minden esetben kiemeli, dőlt betűkkel szedi. Turi Attila is több helyen hivatkozik a magyar nyelv nagyszerűségére, amennyiben a hely szavunk egyben minőségi kategóriát is jelöl: vö. helyes és helytelen. Meglátásom szerint a helyes építészet a helyhez kötött építészet és éppen ez, a helyhez kötöttség adhat muníciót a fentebb említett időbe vetettséggel való megbirkózáshoz. A helyhez való kötődésünk, az érte vállalt közvetlen felelősségünk hozhatja el a visszafejlődés okát, lehetségességét. A modern építészetnek vissza kell tudnia fordulni a Kárpát-medence helyes építészetéhez, aminek máig fellelhető és életképes alapeleme a háromosztatú lakóház.
Ennek a lépésnek két fontos következménye lesz. Egyrészt a vidéki építészetre nem a modern technológiákon alapuló, a tömegformálás egyediségére fókuszáló, a szubjektivitást és az újdonságot előtérbe helyező magatartás lesz jellemző, hanem az alapvető építési technológiákkal és tömegekkel operáló – akár mintaterveken alapuló – attitűd, amely a díszítettség által teszi egyedivé és a tulajdonosára jellemzővé az adott lakóépületet. A másik, ebből fakadó következmény az építés előtérbe helyezése az építészettel szemben, vagy inkább mellett. Vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy az építészetet vissza kell vezetni az ép-ítés területére. Az esztétika, a technicizáltság és a bürokrácia helyett az emberi létezés “terepére”. Ez nem a racionális előregyártás (3D nyomtatás) pénztárca barátságát jelenti, hanem a kétkezi építés általi bevonódást az építés drámájába, akár az egykor volt építő kalákák formájában is. Ez küzdelmes és (legalábbis kezdetben) látványos eredményeket nélkülöző, ugyanakkor folyamatos építészi jelenlétet igénylő folyamat.
Az építészetnek úgy kell visszahoznia az életet a falvakba, ahogy a sekély vizű víztározók hozzák vissza az életet a félsivatagos Homokhátságra. A sekély felszíni vízborítás lassan megemeli a talajvíz szintjét, ezáltal csökkenti a növények szárazságnak való kitettségét. A párolgásnak köszönhetően a víz hatással van a mikroklímára, párával telítődik a levegő, könnyebben alakul ki eső, a víz által átjárt talajt kevésbé fújja el a szél, csökken a termőtalaj eróziója. A növényzet burjánzik, növekszik az élet „mennyisége” és változatossága a talajban és a felszín felett.
Az építészetnek „egyszerűen” jelen kell lennie a magyar vidéken és „megnedvesíteni” azt. Át kell járnia a „talajt”, „párásítani a légkört”. Ez azonban nem működik az adott helyhez kötődő közösség megismerése és „mozgósítása” nélkül. Ezt leginkább az építészek építészethez való egzisztenciális kapcsolata indíthatja el, erősítheti meg. Ez vonatkozik a folyamatos megszólíthatóságra, elérhetőségre, illetve az építész saját életkörülményeinek transzparens „helyességére”. A főépítészi egyeztetések, tervtanácsi birkózások, helyszíni művezetések nem helyettesíthetők mégoly olvasmányos elméleti tanulmányokkal, látványos tervpályázati tervlapokkal. A kapcsolattartásnak legalább olyan erősnek kell lennie a helyi közösség felé, mint a szakmai nyilvánosság felé.