Kedves Miklós,
nem lehettem ott utolsó földi utadon, s ez nagyon fáj. De tudom, megbocsátasz. Kénytelenek vagyunk most így beszélgetni, mint Te tetted Imrével, én beszélek a számmal, Te szavak és test nélkül. Földi életed teljes volt, bár a miénk is ilyen lenne, ha csak félig is. Utolsó beszéded belém égett. Egy félig vak öregember beszél hozzátok – mondtad, és fiatalabb voltál mindannyiunknál. A test kihull, a szellem ragyog tovább. Bár sokat beszéltél Gandalfról, Te mindig is hobbit voltál. Igazi hobbit. Tudtad fizikai léted korlátait, de mindig tudtad, hogy van nálunk hatalmasabb, akit teljes odaadással és szerényen szolgáltál, életed tengelye mentén, úgy, hogy azt a Feljebbvaló ott, rejtekedben is látta. S amint mondtad:
„ha szerencsénk van, és ha az életünk során ezt megalapoztuk, akkor egy kettős folyamatot látunk kibontakozni: az egyik az a keserves folyamat, hogy a fiziológiai létünk teljes mértékben lassan-lassan tönkremegy; a másik az, hogy eközben az öregember tudata kitágul, egyre tágabb és egyre szélesebb lesz, egyre jobban fog emlékezni a legfontosabb emlékeire és tapasztalataira, és tudata egyre inkább fog hasonlítani a szellemi világ lényeinek tudatához.”
Tudatod és figyelmed egyre tágabb lett. Bár ritkán találkoztunk, figyelmed érezhettük mindig. Valóban, mert ettél a tudás fájáról, és ezért hasonlatossá váltál őhozzájuk. Mindig eltűnődöm, hogyan lehetséges az, hogy az, aki odaát van, a tértől függetlenül ott tud lenni mindannyiunkkal, egyszerre, ha gondolunk rá. Te már ittléted alatt képes voltál erre.
Ha valaki távozik közülünk, lényének egésze ott áll előttünk, rá tudunk tekinteni.
Ki ez az individualitás, aki közöttünk járt? Ki ez a három individualitás, akik földi életük során barátok lettek és 1989 sorsfordító évében létrehoztak egy intézményt azzal a céllal, hogy valósítsa meg működésében a hármasan tagolt társadalmi organizmust, mai kifejezéssel az önigazgató társadalom eszméjét?
Makovecz Imre látomásai Atlantiszról tudósítottak. Járhatott ott. Vitorlázhatott azon az óceánon, mely levonult, és ma az ősóceán kiszáradt medrének alján ücsörögve idézzük fel a vitorlások emlékét. Amikor Imre az európai Középről beszélt, az arról tanúskodott, hogy vélhetően a hiberniai misztériumok egyik tanítványa volt, akiket akkoriban, sok évszázaddal a golgotai misztérium előtt arra készítettek elő, amit Krisztus fog elhozni a távoli jövőben: a Közép minőségére, a polaritások világában. Ezt a tudást kellett magával hoznia, hogy jelenkorunkban felmutathassa. A három barát ott is találkozhatott, egyik előző földi életük során. Hogy kik ők, még nem tudjuk, csak sejthetjük.
Most egyedül vagyunk itt, Te és Imre már odaát, István és mi még itt. Ez nem szabad, hogy elszomorítson minket. Ti úttörőként áttörtétek a szellemvilág határát és oda-vissza közlekedtetek, ki hogyan. Imre látomásokban, István tűpontos fogalmakban közvetítette, amit látott, Te, mint hobbit, állandó figyelemmel felfelé, emberként a szó legteljesebb értelmében. Két világ határán álltál és megtetted, amit megtehettél, éltetted a Gyűrű Szövetségét. Fő műved, az Egyesülés itt áll életének középpontjában. Feltámad vagy sírba száll, ez most csak rajtunk, ivadékokon múlik. Nem tehetünk mást, mint hogy összeszedjük minden erőnket, hogy a feladatnak meg tudjunk felelni. Ez testamentumod, ezt hagytad ránk. Bilbó Frodóra és társaira.
Most, amikor az egész emberiség vajúdik a küszöb átlépésén, ti fogjátok a kezünket, nekünk csak ki kell nyújtani. Most rajtunk a sor.
Vándorok, kószák és mesterek, feladat van.
Előttünk az Isten országa áll.
Ertsey Attila