Sokáig hezitáltam, hogy szaporítsam-e eggyel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusának Budapestre költöztetéséről íródott cikkek sorát. Vonakodásom oka a megjelent írások színvonala, célja. Nem kívántam és ezen írással sem kívánok beállni a sorba és aktuálpolitikai karaktergyilkossághoz asszisztálni, vagy a Makovecz-tanítvány pózában tetszelegve könnyen beseperhető lájkokat szerezni.
Célom inkább az építészetről való – közérthető nyelvezetű – elmélkedés, részben egy konkrét példa kapcsán. Arról, hogy miért csak keveseknek szúr szemet, hogy napjaink egyik meghatározó és minden tekintetben pozitív „kultúracsinálója” hungaro-Disneylandként aposztrofálja ezt az épületegyüttest, holott minimális gondolkodás és utánajárás után kiderülhetne számára, hogy erről szó sincs. Sőt, éppen ellenkezőleg: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusa voltaképpen egy ellen Disneyland, amennyiben szellemi gondolatokat közvetít, a mindenek feletti profittermelés helyett.
Nem vitatkozom a campus költöztetésének mai racionalitásával, csupán árnyalni szeretném azt a képet, amely törvényszerűen kudarcra ítéltnek tekinti ezt a világszinten is egyedi vállalkozást. Szilárd meggyőződésem, hogy az épületek megjelenése és az egész építéstörténet nem játszott közre a jelenlegi állapot bekövetkeztében, sőt be kívánok mutatni olyan egyéb történéseket, amik szerethetővé és folytatásra méltóvá teszik ennek az épületegyüttesnek a történetét és az azt formáló építészeti gondolkodásmódot.
A rendszerváltáskor állami program szólt a felhagyott (szovjet) laktanyák egyetemi célú hasznosításáról. Így került a PPKE – magán személyek által létrehozott – alapítványának látókörébe a piliscsabai Perczel Mór laktanya területe, amelyről a helyi önkormányzat lemondott az alapítvány javára, a későbbi eladás hatalmas bevételétől fosztva meg magát. Így a terület 1990-ben ingyenesen került a Katolikus Egyetem Alapítvány tulajdonába, amelyben hatalmas része volt Schneider József helyi önkormányzati képviselőnek, az Alapítvány egyik fő mozgató rugójának. Az első, adományként készült vázlattervben egy hatalmas tömbszerű építmény szerepelt, amelyet a pénzszerző utak visszajelzései miatt elvetettek az alapítók.
Ekkor került a képbe Makovecz Imre, aki szintén részese volt az Alapítvány létrejöttének a nyolcvanas évek végén. A mester – a tőle megszokott gyakorlat szerint – nem a saját kizárólagos feladataként kezelte a megbízást, hanem önzetlenül, munkatársait, tanítványait bevonva egy építészetileg egységes, de mégis sokszínű épületegyüttes vízióját vázolta fel.
A tervezés nagyon vázlatos tervezői program alapján, iszonyatos időbeli nyomás alatt zajlott (1994 őszén indult az első évfolyam 700 fővel) és egy teljességre törekvő kampusz kialakítását célozta meg. Az első ütem öt épület felújításával (és további 28 elbontásával) valósult meg, 8.000 nm összes alapterülettel, hihetetlenül alacsony költségvetéssel. A költségek felét az állam állta, másik felét magánadományokból fedezték, illetve elég komoly tandíjat fizettek az ide járó hallgatók. Az első években volt olyan időszak, amikor hét kivitelező cég 300 alkalmazottja dolgozott egyidejűleg a – működő – campus területén.
Ma már nem tudjuk elképzelni az akkori időket, amikor az egyetemi kapacitások szűkösségének felszámolása, illetve az állami rendszertől független egyetemi hálózat (PPKE, Károli Gáspár Református Egyetem) létrehozása a legfelső európai politikai körök által is támogatott folyamat volt. Egyszerre kellett kitalálni egy új oktatási struktúrát, megkerülni az állami egyetemek féltékenysége miatti gáncsoskodásokat, fejleszteni az intézményi hátteret és hadakozni az időközben baloldalivá váló, egyházellenes kormányzattal, az állami oktatási kvótával megegyező finanszírozásért.
Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egy új színt hozott a kommunizmus évtizedei alatt megcsontosodott felsőoktatási struktúrába, amely hallatlan komoly elvárásokkal és lelkesültséggel járt együtt, mind a hallgatók, mind az oktatók részéről. Természetes volt, hogy a campus épületeinek is sugároznia kell ezt az újdonságot, a változást és ezzel párhuzamosan a visszatérést az egykor volt – békebeli – rendhez.
Piliscsaba egyértelmű lelkesedéssel fogadta az egyetemet, amely megvalósulásának kezdetben nagyon sokat köszönhetett: például a település infrastruktúrájának kiépítését (gáz és szennyvízhálózat). A településen belül, elsősorban a Klotild-ligeti részen épült kisméretű, családias kollégiumokat egyházi rendek működtették, amelyek valójában visszatértek a településre, hiszen a II. világháború előtti időkben saját – elsősorban tüdőgyógyászati – intézményeket működtettek itt. Ráadásul a rohamosan növekvő lakosságú, agglomerációs település oktatási infrastruktúrájának kiépítésében is sokat segített az egyetem, hiszen szerves módon alapult katolikus bölcsőde, óvoda és általános iskola is itt.
Az mindvégig magától értetődő adottság volt, hogy Piliscsabán „csak” a bölcsészettudományi kar kerül elhelyezésre, a jogi kar és a hittudományi képzés helye a kilencvenes évtized közepére tisztázódott csupán. Sokáig még esztergomi helyszínek is szóba kerültek, ami a tagoltságot tovább erősítette volna. Így az okosak már akkor mondhatták volna, hogy ez nem vezet jóra, nem lesz fenntartható a többközpontúság. Talán voltak ilyen hangok, én nem találtam erre vonatkozó forrásokat. A kilencvenes évek első felében nem volt előre látható a felsőoktatási rendszer EU-s tagság miatti átalakulása, a hallgatók szakválasztási szabadságával együtt járó preferenciaváltozásai, az ingázás nehézkességének felértékelődése és még sorolhatnám a valós, építészettől teljesen független, döntő tényezőket.
A fentiek alapján látható, hogy a közelmúlt cikkei – finoman szólva – hatásvadász szólamokkal bélyegeztek meg egy – általuk a mai nézőpontból vizsgált – harminc éves folyamatot. Elhallgatva, illetve nem bemutatva a valós mozgató erőket, törvényszerűségeket, ellenben felelőssé téve ártatlan szereplőket.
Természetesen látom a piliscsabai épületek és épületfelújítások „múltba révedő” jellegét, helyenkénti kulisszaszerűségét, mint a két leggyakrabban felvetett érvet ezek építészeti formavilága ellen. Ugyanakkor felhívnám a szíves figyelmet arra, hogy a mai agyontechnicizált világunkban a divatos minimalista épületek is (szerelt) kulisszahomlokzatokkal épülnek. A szigorodó energetikai és egyéb jogszabályok miatt épületeink megjelenésükben üresekké és sematikussá válnak, míg a mögöttes, nem látható szerkezetek sosem látott bonyolultságúak. Ezt a belső ellentmondást nem szokás ma tudomásul venni az építészetről való gondolkodásban. Makovecz Imre és az organikusok egyik legnagyobb bűne, hogy mernek valamilyenek lenni a mai végletekig leegyszerűsödő világunkban. Biztos, hogy nem tökéletesek az épületeink és így a Pazmaneum épületei sem, de szerethetők, amelyek megszólítják használóikat. Ez a cikkekre válaszul született hozzászólások többségéből is kitűnik. A hallgatók szerettek ide járni, az egyetemi campus (építészeti) hangulata hozzájárult az egyetem általános, pozitív képéhez.
Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a Pazmaneum felújított (laktanya)épületeinek díszletszerűsége, karakteres formanyelve tudatos tervezői döntés volt. Egyrészről nem szabad elfelejtenünk, hogy tervezésükkor éppen hogy túl voltunk a Magyarországon csak a nyolcvanas évek közepén beérő posztmodern időszak formai túlburjánzásán. Ráadásul az újraalapított Pázmány Péter Katolikus Egyetem esetében a múlthoz való viszonyulás különösen fontos, érzékeny kérdés volt. A katolicizmus múltját megidéző toldalékok egyfelől „költséghatékonyan” eltakarták, mozgalmasabbá tették a megtartott, nem túl jó arányú laktanyaépületeket, másrészt orientációs pontokat igyekeztek teremteni az életre keltett senkiföldjén.
Azt is tudni kell, hogy a tervekből kivilágló építészeti gondolkodás „nagyon sok pénzt hozott a konyhára”, mivel szívesebben adakoztak mind a külföldi (főleg amerikai) szervezetek, mind a magánemberek egy egyedi formálású épületcsoportra. Az egyetemek építészeti stílusa – az angolszász területeken – még a közelmúltban is magától értetődően klasszicizáló volt, új épületek esetében is.
A Stephaneum állítólagosan nem katolikus jelentéstartalmaival kapcsolatosan csupán annyit jegyeznék meg, hogy ezen vád megalapozatlanságáról egy teológusokból álló szakértői csoport hivatalos szakvéleménye tanúskodik, ami a tervezés idejében regnáló rektor, Gaál Ferenc felkérésére született… A vádak egy konkrét szereplőtől származtak és nem egy templomra, hanem az egyházi előírások által nem szabályzott oktatási célú épületre vonatkoztak. Érdekes módon az ilyen álhírek még 25 év távlatából is erősebbek (még egy Makovecz-tanítvány számára is), mint a mindenki által könnyen elérhető, jól publikált, valós tények, történések és tervezői gondolatok.
Most nem megyek bele a Stephaneum részletes építészeti, szimbolikai ismertetésébe, csupán két releváns idézetet citálnék ide, hogy érthetőbbé váljon a laikusok számára is az eredeti tervezési szándék. Nyílván mindenki műveltsége, lelki alkata, vagy aktuális érdekei mentén mást-mást lát bele egy épületbe, de ez a különleges épületek sajátossága. Márpedig, hogy különleges épülettel van dolgunk, azt senki sem tagad(hat)ja.
„Valóságos mikrokozmoszban élhetünk, mozoghatunk általa (mármint Makovecz Imre építészete által – a szerk.). Kedvenc triviális példám a pilicsabai Stephaneum épülete. Az egész lényege egy gyönyörűséges nagy aula és egy csomó kisebb-nagyobb előadóterem, megfelelő mennyiségű irodával kiegészítve. Ez természetes, mert az épület funkciója így kívánja. A lényege, amiért példaképpen hozom, hogy mindez egy várost imitál. Belső utcák, kis terek kötik össze egymással a termeket, szobákat, ablakaik ezekre a titkos kis utakra néznek, sőt erkélyek alatt megyünk el, lépcsőkön föl-le, mert még dombok is (nem emeletek) mozgatják ezt a „várost”. Nagyon fontos, hogy a kompozíció a funkció sérelme nélkül élhető otthonná, minivilággá alakítja így a hatalmas épület egész belső terét. S ezzel kitágítja, a benne rejlő téri lehetőségeket megsokszorozza. Meg nem unhatóan sétálok benne…” – írja az Országépítő folyóirat 2010/2. számában Isten építésze című cikkében Dávid Katalin művészettörténész, aki 21 éven át volt a PPKE Hittudományi Akadémiájának tanára.
„Az én építészetemben is ez a legdöntőbb kérdés (mármint összekötni az eget és a földet – a szerk.). Ami alul van, olyan legyen, mintha a földből nőtt volna ki, ami fölül, az pedig mintha az égből ereszkedett volna alá. Ez a helyzet a Stephaneummal is. Nehéz alszerkezet, két ferde kupola. Ennek egyébként akusztikai oka van. Hagyományos kupola alatt a hang összevissza verődik, itt meg tökéletes az akusztika. Csak épp nem ezzel foglalkoznak az épület kapcsán, hanem az extremitással, mondván egy katolikus építmény mértéktartó, fehér, egyenes, nem ilyen. Ezt egyes szereplők – messze nem mind – ősmagyarnak, gnosztikusnak érzik.” – nyilatkozza Makovecz Imre Stumpf Andrásnak a Heti Válasz 2011. január 5-i számában.
A témában megjelent cikkek problematikája – meglátásom szerint – az építészethez való mindennapi viszonyulásunk hiányossága, esetlegessége. Régi vesszőparipám, hogy az építészet nem része a közbeszédnek, ahogy része például a borok világa, vagy a gasztronómia. A szürke panelvilághoz és a kockaházak naív díszítésének sekélyességéhez szokott tekintetünk, nem lát az építészeti formák mögé. Ez természetesen – nagy mértékben – az építészek hibája is, de legalább annyira az alapfokú vizuális nevelés hiányáé is.
Még napjainkban is dívik a teoretikusok részéről az építészet ideológiamentességének elvárása, jelentsen is ez bármit. A posztmodern irodalom szövegfelfogása a többi művészeti ág, így az építészet területére is átszivárgott. A szövegről lassan levált a jelentés, a formákról a mögöttes tartalom. A mindenkori középszer nem bírja befogadni a „valamilyen”, karakteres építészetet. A gazdaságosság jelszavával eltakart igénytelenség keresztbe fekszik az így mind ritkábbá váló minőségi építészet előtt. Organikusnak, modernistának, regionalistának egyaránt. A téma a végtelenségig folytatható lenne, elég legyen itt megemlítenem a Magyar Művészet 2020/1-es számában Turi Attila és Wesselényi Garay Andor textusait az építészeti kritika (nem léte) kapcsán. Az általános értékválság mellett – szerencsére – azonban hallhatók olyan hangok, amelyek kérdeznek és a korábbi kliséktől eltérő válaszokat adnak. Mégha ezek a vélemények egyelőre nem is vetnek komolyabb hullámokat, gondolkodásunk a kortárs és a történeti építészet viszonyáról lassan változik.
Makovecz Imre építészete egy ilyen lehetőség, hogy bepillantsunk ama bizonyos fal mögé és legalább megsejthessünk valamit az anyagi valón túli világról. Mint ilyenek, Makovecz épületei és különösen a Stephaneum ünnep, ami az ide járók jelentős részének megélt valóság volt, a cikkekhez fűzött hozzászólásaikból, válaszcikkükből kiolvashatóan.
Azt természetesen egy percig sem akarom állítani, hogy Makovecz Imre tökéletes lett volna, nem vagyok elvakult Makovecz hívő. De azt – egykori tanítványként és fél évtizede az egyetemen az általa életre hívott építészeti gondolkodást oktató „írástudóként” – bizton állíthatom, hogy mind szellemileg, mind lelkileg nyitott, megszólítható és megérthető alkotó volt. Nem voltak megfellebezhetetlen döntései és semmi sem volt jobban az ellenére, mint sztárkultuszt, dogmák uralta rendszert építeni ki maga körül, s az általa megfogalmazott gondolkodásformát, alkotómódszert puszta stílusként éltetni. Ha tisztában le(hete)tt volna a történet végkifejletével, akkor bizonyosan más, életképesebb forgatókönyv szerint cselekedett volna a pilicsabai campus tervezésekor. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha az eredeti telepítési koncepció szerint valósult volna meg az épületegyüttes, akkor bizonyára jóval életképesebb lett volna (kiszolgáló és kollégium épületek maradtak el.)
Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy napjaink felszínes, információkkal és álinformációkkal túlterhelt világában egyszerűbb egy facebook kommentet zsigerből, szimpla szimpátia, de inkább antipátia alapján kiizzadni, mint az én gondolatmenetemet végig követni. Ugyanakkor szükségesnek és fontosnak tartom leszögezni, hogy én hiszek ebben az építészeti felfogásban – amely ezer formában van jelen a Stephaneum és a Pazmaneum többi épülete mellett a Kárpát-medencében. És azt is elismerem, hogy a Pazmaneum épületei több odafigyelést igényelnek mind építéskor, mind fenntartáskor, mint egy átlagos, kortárs, funkcionalista épület. (Bár a cserébe kapott belvárosi paloták felújításával és üzemeltetésével szerintem állnák a versenyt.) De vajon a kultúrtörténet legfőbb mérföldköveit nem éppen ilyen épületek adják? Olyan nehéz elfogadnunk azt, hogy nekünk is adatott egy ilyen „mérföldkő”, amit megbecsülnünk kellene és nem konformista módon felhagyni, hanem inkább továbbfejleszteni azt.
Ehhez azonban bizonyos nagyvonalúság szükséges, ami Makovecz Imrében megvolt, mint alkotóban és emberben. Nagyvonalúság, ami szükséges ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű gondolkodót el tudjunk helyezni agyonszabályozott és agyonmaterializált világunkba. És nagyvonalúság, ami engem is arra vezetett, hogy az Újév napját azzal töltsem, hogy megírjam ezt a cikket, nem annyira Makovecz építészete és a Pazmaneum épületeinek védelmében, hanem sokkal inkább a szemek felnyitásának reményében. Ahogy Makovecz Imre mondta: úri jókedvemben. Mert csak így érdemes és lehetséges élni, alkotni.
Szentendre, 2021. január 1. Erhardt Gábor építész
Ui.: Jelen cikkemet egy délelőtt alatt írtam, forrásként az Országépítő folyóirat (honlapunkon elérhető) számait, illetve a Makovecz Imre életművét bemutató köteteket használva. Azaz a tényeken alapuló információközlés forrásai mindenki számára biztosítottak, kiderítésük nem kíván emberfeletti erőfeszítést…
fotók forrása: Makovecz Imre Alapítvány, mma.hu