„Vannak, akik a rondára gerjednek. Ez a pszichológusok által mindeddig figyelmen kívül hagyott állapot, ha valamit pusztán azért szeretünk, mert csúnya.” (H.L. Mencken)
Mikor a brit kormány nemrégiben életre hívta az Építsünk Jobbat, Építsünk Szebbet nevű bizottságot, és az élére Roger Scruton filozófust nevezte ki, a konzervatív beállítottságú építészeken és kritikusokon izgatott borzongás futott végig. Úgy tűnt, hogy az antimodernista ellenmozgalom, amely manapság elsősorban amerikai és brit építész körökben látszik erőre kapni, végre átkerülhet a zsurnalizmus köreiből a döntéshozók szintjére. A rövid életű optimizmusnak Scruton gyors kirúgása (majd visszavétele) vetett véget – a lakásügyi miniszter kapkodó intézkedések viharával reagált a mindenható brit média kommentátorainak karaktergyilkosság-sorozatára. Mára a hír újdonságértéke megkopott, ám a kérdés továbbra is nyitva áll: mit érhet el – ha egyáltalán bármit is – az „építsünk szépet” kezdeményezés egy olyan világban, ahol az építészeti kultúra az újítást helyezi mindenek fölé?
A nyugati világ országai a mai napig nemzeti kincsként tekintenek a régi korstílusokat felvonultató épített örökségükre, turistalátványosságként kezelik azt, ám az építészeti szakértők egyetértenek abban, hogy valahol a 20. század elején húzódik egy képzeletbeli vonal, amelyen túl az épületek már nem ilyen módon értékesek. Az építészeti értelemben vett szépséget, vagy legalábbis amit a közgondolkodás a nyugati civilizáció történelmének során annak tartott, innentől kezdve véget nem érően és radikálisan, újra meg újra fel kell találni.
Közismert az az általános döbbenet, amellyel a nagyközönség annak idején a „dekonstruktivista” tanulmányépületeket, az úgynevezett „nagyszerű modern” építészetet fogadta. Ám az kevésbé érthető, hogy a nyugati világ legtöbb építészeti akadémiája harcias megvetéssel illeti a közvélemény által kellemesnek, szépnek tartott építészeti koncepciókat. A megvetés pedig nem csak a klasszikus középületekre terjed ki, hanem az átlagemberek otthonra, lakókörnyezetre vonatkozó elképzeléseire is (mely utóbbi az Építsünk Jobbat, Építsünk Szebbet bizottság tájékoztatójának központi témája). A nagyközönség és a bennfentesek értékítélete között feszülő ellentmondás arról, hogy mi számít szépnek vagy csúnyának, nem újkeletű, legalább az 1950-es évekre nyúlik vissza.
A második világháború után Európa legnagyobb részén a háborús bombák pusztítását három évtizednyi modernista dogma-bomba követte, a közgondolkodás formálásában és a megalomániás várostervezésben egyaránt. Ezek legnagyobb része egy akkoriban rettentően divatos svájci építész, bizonyos Le Corbusier elméleteiből nyert ihletet. Ha próbálunk türelmes megértéssel visszatekinteni erre az időszakra, talán azt hozhatjuk fel mentségül, hogy a háború traumája általános menekülésre késztetett mindentől, ami a múltat idézte. Ám a múlt tagadása, amelynek során az értelmiséget megszédítették az utópisztikus dogmák, tragikus következményekkel járt, és kiterjedt pusztítást eredményezett.
Óriási területeken esett áldozatul a hagyományos városi környezet – amely egyébként tökéletesen menthető lett volna – az úgynevezett „nyomornegyed felszámolásoknak”, és helyét utópisztikus, elszemélytelenedett táj vette át, ahol üres köztereken süvített a szél, és a csöveseken és bűnözőkön kívül senki sem használta őket. E sivár tereket itt-ott toronyházakkal, beton „méhkaptárokkal” tarkították, amelyekben a tudatmódosított munkásosztály tagjai laktak, így valósítva meg az alkotók utópisztikus fantáziáit. Mindeközben az annak idején szerves fejlődés eredményeként létrejött városközpontokat, amelyek szövetét a különböző épülettípusok színes egyvelege adta, hanyagul engedték lepusztulni, elnéptelenedni, semmibe véve a történelmet, amelyről tanúskodtak. A „gerjedjünk a rondára” mozgalom ellenállás nélkül tört előre.
De vajon fellélegezhetünk-e végre? Nos, igen is, meg nem is. Az biztos, hogy az utópisztikus kollektivizmusba vetett megingathatatlan hit az 1970-es évekre hál’ istennek elpárolgott. Azt már szinte mindenki belátja, hogy építészekre és várostervezőkre bízni a kérdést, hogy mire van a társadalomnak „szüksége” és hagyni, hogy megalomániás projektjeik keretében, uniformizált módon elégítsék ki ezen szükségleteket olyan, mintha egy szerszámgépekkel és néhány zsák cementtel felszerelt kisgyereket engednénk szabadjára, hogy újítsa fel a lakást. Ezt szinte mindenki belátja, kivéve az építészeti akadémiák elefántcsont-toronyban lakó oktatóit, az építészkarok kötelező olvasmányainak lángelméjű szerzőit, és a magukat vezető építészeti folyóiratoknak képzelő kiadványok szerkesztőit.
Mára szinte mindenki számára világos, hogy a Corbusier-i örökség teljes egészében mérgező, még azok számára is, akik soha nem hallották ezt a nevet. Gyakran felmerülő kérdés, hogy volt egyáltalán lehetséges annak idején, hogy ez a komor, beton megalománia ilyen elsöprő népszerűségre tett szert? De aki ezt a kérdést bármelyik mai, nyugati építészeti iskolában teszi fel, meg fog döbbenni! Jó eséllyel azt fogja látni, hogy változatlanul, mind a mai napig köztiszteletben álló építészetfilozófiai uralkodók a nemzetközi stílus úgynevezett „atyjai”, különösképpen pedig Le Corbusier (akinek ezt a tabula rasa megújító városépítészeti koncepciót köszönhetjük, amely csak rombolni tud és mindent betonnal helyettesíteni).
***
Első kézből tapasztalhattam meg e jelenséget az építészképzésben az 1980-as években. Iskolámban „Corb” (e becenéven kellett hívnunk) hős-státusza megkérdőjelezhetetlen volt, és e hittől eltérni kockázatos volt. A csordaszellem hatása, sajnos még az egyetemeken is érvényesült. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy hősünk megalomániás oldalát (aminek keretében annak idején lerombolták például Párizs teljes belvárosát) akkoriban legalább már nem reklámozta senki. Na, de mit gondoljunk azokról az istentelen ronda háztömbökről, amelyek Európa-szerte egyre-másra nőttek ki a földből az ő nevében, a „lakosság” életkörülményeinek „racionális” megoldására? Nos, azzal kapcsolatban megnyugtattak minket, hogy azok nem Corb hibái, hanem az őt követő építészek botlásai, mert nem értették meg rendesen a tanait. A hős-státusz mellett van még két, rosszindulatú daganatként terjedő aspektusa is Corb örökségének, amik szintén a mai napig tartják magukat építészeti iskoláinkban.
Az egyik, hogy minden építésznek, aki nagyságra törekszik, egyúttal az újdonságra is törekednie kell. Ez a kényszeres innováció az alapja a dekonstruktivisták vázlatos, diagrammatikus dizájn koncepcióinak. Az innovációval önmagában természetesen semmi gond, de azzal igen, ha ez a zsigeri reakció mindenre, ha a XX. század közepének esztétikai örökségeként morális kötelesség mindent úgymond „újraértelmezni”. A szakmával szemben lenne tisztességtelen nem megvédeni azon – a nagyközönség számára többnyire ismeretlen – építészek kiváló munkáit, akik valami újat alkottak a középületek terén. E nem hivalkodó, a szaksajtó által nem agyonajnározott acél-, üveg- és téglaépületek azonban sajnálatos módon elhomályosulnak a köztudatban a sztárépítészek csillogása mellett, akiknek tragikus tevékenykedése nyomán napjainkban a városközpontok egyfajta kaliforniai útszéli bazárrá változnak, ahogy James Stevens Curl frappánsan megfogalmazta.
A másik, daganatként burjánzó elképzelés szerint egy épület dizájnjának olyan társadalmi, pszichológiai és makro-ökonómiai dimenziói vannak, amelyeket egy építész, pusztán annál a ténynél fogva, hogy ő építész, kompetens lenne meghatározni. A valóságban viszont egy átlagos építészhallgatót leginkább a rajzolás foglalkoztat, ami rendben is van, egészen addig, amíg gyökeret nem ver az a hiú gondolat, hogy e rajzok bármiféle víziót testesítenének meg az emberiség jövőjét illetően. Az én iskolámban a hallgatók tervbemutatásának kötelező része volt egy szóbeli magyarázat, legtöbbször csak úgy utólag, összefüggéstelenül odavetve és szinte kivétel nélkül sületlenségeket összehordva arról, hogy a forma, a tömeg és a felhasznált anyagok hogyan fejeznek ki olyan megfoghatatlan dolgokat, mint a felhasználók és a szélesebb társadalom feltételezett pszichológiai szükségletei és vágyai, illetve hogyan fogja ezeket a megvalósuló épület szolgálni. A hallgatók egyszerűen felmondták az oktatóktól hallott szövegeket, ilyen kifejezéseket használva, hogy ez az épület majd „örömöt fog okozni”, „gondolatébresztő”, „demokratikus”, „befogadó”, és ehhez hasonló értelmetlenségek.
Az 1980-as évek végére ismét felismerték – legalábbis elméleti szinten -, hogy a „hagyomány” az építészképzés fontos része. Természetesen addigra már társadalmi méreteket öltött a tömbházak utópiájával szembeni zsigeri elutasítás, és a „megőrzés” és „megóvás” villámgyorsan felkapott fogalmakká váltak. Építésziskolai nyelven azonban a hagyománytisztelet nem egészen azt jelenti, amire az ember gondolna, hiszen például az is beletartozik, ha mindenáron megépítünk valami abszolút oda nem illő elemet, mondjuk egy városképileg védett házsor üres telkén, mint az a bizonyos, fejjel a tetőbe fúródott cápa – legalábbis képletesen, ha nem is szó szerint (lásd: borítókép – a szerk.). A korábbi fennhéjázó ikonrombolás helyett mára az lett a legfontosabb, hogy az építész vehemensen demonstrálja, mennyire tiszteletteljesen „értelmezi újra” a tradicionális formákat. Az építészet oktatói ilyen megbecstelenített formán „tették magukévá” a hagyománytiszteletet.
Ismétlem, nem lenne fair napjaink építészetével szemben azt állítani, hogy a közelmúltban csak negatív dolgok történtek. A spekulatív céllal, tömeges méretekben felhúzott lakónegyedek kinézete és építészeti minősége, a „hagyományos” téglaburkolatú dobozokkal és sátortetőkkel hagy kívánnivalót maga után, de ez valószínűleg így volt az 1930-as években is, az 1950-1980 közötti időszaknál pedig mindenképpen jobb. Fontos hangsúlyozni, hogy az építészet, a művészethez és a zenéhez hasonlóan soha nem képviselt korszakokon átívelő, egységesen magas színvonalat, sőt, a végső esztétikai megoldásokra irányuló keresés időnként elengedhetetlenül és kivédhetetlenül olyan megoldásokhoz vezet, mint valami B-listás sci-fi díszlete.
***
Merre vezet innen tovább az építészképzés útja? Egyetemi és szakmai körökben sokan hisznek abban, hogy tudják az irányt, vagy legalábbis elhivatottan dolgoznak a megtalálásán. Pesszimistának lenni könnyű. De a dolgok változnak és vannak tehetséges, fiatal építészek, akik nem fognak teljes egészében a csordaszellem szerint gondolkodni. Bár a jelenlegi építészeti elit óriási koloncként nehezedik a nyakukba, mégis látszik az utóbbi években valamiféle újjászületés, amely (leginkább Amerikában) az antimodernista újságírás terjedésében ölt testet. Ma már az a hallgató, aki ellenáll annak, hogy a tanárai erőszakkal betereljék a Corb-Decon csordába, már nem feltétlenül érzi magát olyan elszigeteltnek, mint az én időmben.
Az építészképzés társadalomra gyakorolt hatását szinte lehetetlen túlértékelni. Goethe híres megállapítása szerint az építészet tulajdonképpen megfagyott zene. Ez egy hízelgő hasonlat, de ha az építészet valóban zene volna, mindannyian képesek lennénk olyan városi környezetet választani, amely csak szép épületekből áll. Az összes többi művészeti ágban kiválaszthatjuk a jót és figyelmen kívül hagyhatjuk a többit, ám a rossz építészet foglyul ejt és nincs menekvés. Így, hát az építészeti oktatásban már nagyon itt van az ideje az újjászületésnek, amire több lehetséges út is nyitva áll.
Az egyik az lehetne, hogy visszaszorul az építészetelmélet dominanciája, amely a nagy társadalmi víziók (a modernizmus és az összes belőle sarjadzó többi –izmus) alapját adta, átadva helyét a tiszta esztétikai értékítéletnek és remélhetőleg olyannak, amely tisztában van a tér, a kontextus és technológia fogalmával. E nézetet talán legjobban Sir Reginald Blomfield 1934-es megfigyelése fejezi ki, amely szerint „…az irodalom és az írott szó pusztító mértékben vette át a hatalmat a különböző művészeti ágakban, amelyekhez amúgy semmi köze, így sok furcsa elképzelés vert gyökeret, amelyek lelkes megvalósítása során rendszeresen mellélőttek, hiszen e célok legtöbbje tökéletesen irreleváns az építészet, mint művészet területén.” E nézőpont szerint az építészet elmélete Vitruvius ékes antik aforizmájával összefoglalható három szóban: utilitas, venustas, firmitas, azaz hasznosság, élvezetesség és tartósság.
Egy másik megközelítés éppen, hogy elmélyítené az építészeti hallgatók képzését, minőségi elemekkel kiegészítve. Ennek elengedhetetlen része lenne, hogy a hallgatókban tudatosítsák: az emberek pszichológiai attitűdje radikálisan eltérő, ha saját, privát otthonukról, illetve ha bármely más épülettípusról van szó. A modernisták tévedései közül a legnagyobb talán az volt, hogy az összes épülettípust ugyanolyan öntőformába képzelték. A legtöbb ember – magamat is beleértve – elragadtatva csodálja a repterek és nagyvállalati központok acél-üveg palotáit, de lakókörnyezetében nem ilyenekre vágyik.
Nagyon szeretem a falamon lógó képet Frank Lloyd Wright híres Fallingwater házáról és el is tudom képzelni, hogy valaki számára ilyen az álomotthon. A legtöbbünknek azonban az otthon melege egy archetipikus, sátortetős lakóház ilyen vagy olyan változata és a legfontosabb, hogy ezt tiszteletben tartsák. Azt állítani, hogy a lakóházak esztétikai „modernizációra” szorulnak, csak hogy megfeleljenek valamiféle korszellemnek, amellyel állítólag haladni kellene, legalább olyan abszurd, mint ha valaki azt erőltetné, hogy bármit az élet apró örömei közül – mondjuk a szexualitást – modernizálni kellene. Bár, ahogy belegondolunk, manapság vannak, akik szerint annak is itt lenne az ideje.
Graham Cunningham írt már a The New Criterion, Quadrant, Spectator.au, és számos egyéb kiadvány számára is.
A fenti cikk eredetije a The American Conservative honlapján jelent meg, 2019. november 1-én. A szöveg magyar fordítását a honlap engedélyével közöljük.
https://www.theamericanconservative.com/urbs/why-architectural-elites-love-ugly-buildings/
Fordította: Horváth Ágnes