Az Országépítő folyóirat 2022/2-es számában megemlékeztünk a közelmúltban elhunyt Molnár V. Józsefről. Több megemlékező személyes gondolatai mellett egy Krizsán András által korábban készített interjút is leközöltünk, amelyet most teljes terjedelmében honlapunkon is elolvashatnak az érdeklődők.
Krizsán András: Makovecz Imrétől hallottam mindig, hogy a magyar ház az él. Az egy személy, egy olyan ember, aki fekszik az udvaron, és arccal kifele néz az udvarról, az életből, a belső életből, és ennek a magyar háznak szinte minden része, részlete a személyre utal. Hiszen a háznak van két szeme – mert valamikor két szeme volt a háznak −, az is a személyre utal. A szemöldökfa, a homlokzat, a hajazata a háznak, a gerince, ahogy fekszik az udvarban, a talapzata mind-mind személyre utal. Honnan ered ez a fogalomkör? Hányféle értelme, jelentése van a ház szónak?
Molnár V. József: Először is a ház olyan, mint a benne lakó ember. Ők ketten összenőttek, szervesen egybetartoznak. Nem is tudom elképzelni a kettőt egymás nélkül. Ezelőtt jó néhány évvel sokat jártam a kun pusztákon. A kun pusztákon találkoztam olyan öregemberekkel, akik nálamnál öregebbek voltak, akik már egyedül maradtak. Egyedül maradtak, és a ház, amit ők építettek, amiben éltek, amiben leélték egész életüket, az kétoldalt már megroggyant. Középen a konyha fölött – mert hiszen a konyha a legfontosabb része a régi háznak − ott még ki volt javítgatva a tető bádogdarabbal meg kátránypapírral, és csak oda nem folyt be a víz, amikor eső esett. Csak ott nem érte a szél azt az öregembert, aki kitartott a házában élete végéig. Nos, amikor jöttek a sintérek humánus ok miatt összeszedni ezeket az embereket, hogy emberibb körülmények közé vigyék őket, akkor ők elmenekültek a pusztába. Akár napokig távol voltak, és amikor kapták a hírt – kis gyerkőc vitte a hírt, hogy elmentek a sintérek −, akkor visszamentek a házukba. Nagyon szerettem ezeket az embereket, makacsok, kemények, kunok, magyarok, nagyon szerettem bennük azt, hogy ragaszkodnak a helyhez, a házhoz, ahol születtek, és tudták azt, hogy ahol születtek, ott kell meghalniuk is. Döbbenetes látvány az, amikor valamelyik öreg meghal. Amikor valamelyik öreg meghal, akkor a ház is odaadja magát. Talán még él egy hónapig, az a javítgatott tetőrész megmarad, de egy hónap után az is leszakad. A ház utánahal annak, aki építette a házát, aki egész életét abban a házban élte le. És ezek a házak, amelyek együtt haltak az emberrel, ezek úgy visszaszelídültek a természetbe, semmiféle szemetet nem okoztak. De a legfontosabb ház az a ház, ami mi magunk vagyunk. Annak idején a Földre született Isten, Jézus is ezt a házat tartotta templomnak és a legfontosabbnak. Valamikor, ezelőtt néhány emberöltővel még, ott azon a vidéken, ahol eleink születtek, meglátták az áldott Nap világát, és karácsony titokzatos éjszakáján, a születés miséje után, a terített asztal mellett ott állt a nagy család feje, és két sorral kezdte az imádságrendet, ez a két sor pedig így hangzott: „Begyütt Jézus a házamba, házam közepébe megálla.” Egyértelmű, hogy eleink, fölmenőink fontosnak tartották azt a házat, amit a Jóistentől örököltünk, lelkünknek, szellemiségünknek, testünknek, személyiségünknek a házát. Karácsony éjszakáján valóban csoda történik, mert magasabb pályán kezd araszolni a Nap, és a földi környezetből ezt minden teremtett létező észreveszi, és nem tud nem odafigyelni rá. De csak bennünk, emberekben személyesül meg ez a megszületett fény, és ez a mondat erről szól: „Begyütt Jézus a házamba, házam közepébe megálla.” Megszemélyesül bennünk a megszületett fény, bejön házunknak a közepébe, és ott megálla, hogy biztonságot adjon életünknek.
Krizsán András: És ezt a házat építjük akkor is, amikor megházasodunk?
Molnár V. József: Igen, a ház szógyökből következik a házasság. A világ legtermészetesebb dolga volt a régiségben, hogy ha valaki asszonyt hozott az életbe − az első telekre, amit életnek neveztek, mint ahogy már említettem −, akkor házat építettek az új házaspárnak, és innen van a házasság szavunk. Amikor a Habsburgok még nem rendelkeztek afelől, hogy utca mellé kell telepedni a magyar embernek, amikor még szeres településen élhettünk, akkor a szeres településen belül, ahol az egyik házat a másiktól, egyik életet a másiktól még csak sövény sem kerítette el, akkor a teleknek, az életnek a kellős közepére építettük a házat. És ez nagyon jó volt.
Krizsán András: De akárhova ház nem kerülhetett. Hová építettek házat régen az emberek?
Molnár V. József: Az én ítéletemben minden magyar ház a régiségben szent helyre épült. Szent hely az, ahol az Isten jóságát őrzi az ember, ahol a földanya a lehető legteljesebben az őrző, ölelő sugárzását adja, az őrző, ölelő és megtartó sugárzását adja. Oda házat nem épített a régi ember, ahol már leégett egy ház. Oda házat nem épített, ahova gyakran becsapott a villám. Aztán olyan helyre sem építette a házát, ahol a macska szívesen heverészett. Ugyanis a macska nagyon szereti a vízeret. Az embernek meg nem tett túlságosan jót, ha vízérre építi a házát. Viszont nagyon szívesen húzta föl a hajlékát, ahol a tehén heverészett, amikor legelés közben kérődzés jött rá, meg ahol a kutya nagyon szívesen pihent meg. Gondosan kiválasztotta azt a helyet, ahol a háznak épülnie kell, hogy a megfelelő helyre épüljön a ház. Aztán ha bővült a család, a nagy család, akkor ugyanarra a telekre építettek egy külön házat. Egy másik házat. Amikor a másik házat építették, vagy a harmadik vagy a negyedik vagy ötödik házat építették a belső telekre, az életre, akkor is ilyen gondosan megvizsgálták azt a helyet, hogy hova kerüljön az épület.
Krizsán András: Miből építették eleink a régi házat?
Molnár V. József: Hát abból az anyagból – nem is igen merem anyagnak nevezni, hiszen eleink nem úgy tartották anyagnak a földet, a fát, a követ, mint ahogy mi azt anyagnak tartjuk −, abból, ami ott volt a közvetlen környezetben. Ahol sok fa volt, ott fából építették a házat, ahol a kő volt sok, ott adta magát, hogy kőből készült az épület. Ha földből tömésházat, vagy vályogházat, vagy paticsházat építettek, az építőanyagnak onnan a környezetből kellett kikerülnie. Ennek okát pedig az adta, hogy az ember hat a környezetére, az ember hat a földanyára. Ez a hatás azonban kölcsönös, mert a földanya − ha az ember jó szándékú, ha tele van jósággal, ha tele van a szeretet sugárzásával, akkor a földanya meghálálja ezt. Akkor a földanya is jó anyaként van velünk, és nem szépasszonyként.
Amikor én az Őrségben, ahol édesanyám született, elkezdtem építeni a házamat, akkor megkérdeztem azt, hogy ti, a rokonaim, miért ragaszkodtok ahhoz, hogy a közelből kerüljön ki az építőanyag? Mire az egyik sógorom a következőt mondta: „Azért ragaszkodunk hozzá, mert itt ismer bennünket a föld, és mi is ismerjük a földet, ismer bennünket minden fa, és mi is ismerjük a fát. Nem lehet azt tudni, hogy öt telekkel odébb, de különösen a szomszéd faluban vagy erdőben milyen átok lakik. Hiszen a földnek, földanyának nemcsak olyan részei vannak, ahol a földanya jó, szerető, ölelő, megtartó, hanem olyan részei is vannak, amely részen átok ül. Ezt én magam tapasztaltam. Hiszen amikor én az Őrségben telket vettem, egy kicsi zsákfaluban, Szaknyéron, akkor ez a telek teljesen el volt cserjésedve. Tele volt bozóttal, mindenféle csúszómászókkal, kígyókkal, és erre a telekre senki be nem tette a lábát. Amikor megvettem a telket, csodálkoztam, hogy igen olcsón adta a tulajdonos, és azon is csodálkoztam, hogy nem jött be a telekre, amit ő adott el nekem. Ott állt a telek szélén, az úton, és ott mondta nekem, hogy hol van a telekhatár. Amikor elkezdtem rendezni a telket, senki nem segített nekem, pedig rokonaim élnek abban a faluban, komák, sógorok, annak rendje és módja szerint. Aztán amikor kezdtük a pincét téglával kibélelni, szigetelni, rám dőlt a szigetelőfal. Akkor a sógorom, akinél laktam, elszólta magát, és azt mondta, hogy visszaüt a boszorkány.
Krizsán András: Boszorkány? Miért, milyen boszorkánya volt a falunak?
Molnár V. József: Azon a telken egy boszorkány élt. Zsófinak nevezték, és mindent tönkre tudott tenni. Amikor a falunak arra a részére ment, amelyet átokrésznek, hidegségnek tartanak, akkor senki nem lép be oda. Zsófi éjfél körül teheneket rontott, és nemcsak teheneket rontott, nemcsak csúfolkodott a falura, hanem embereket is meg tudott rontani. Nagyon utálták Zsófit. Nagyon utálták, de féltek tőle. A mai napig még tabu a Zsófi nevét kiejteni ebben a faluban. Aztán egyik alkalommal Zsófinak a fia fogta a fejszét, nagyon szelíd, jólelkű parasztember volt, de fogta a fejszét, és széthasogatta az édesanyját, mert nem tűrte tovább azt a szégyent, amit a családra hozott. Nem tűrte anyjának a gonoszságát. Azon a telken, ahol én a házamat építettem, egy jámbor parasztember fölaprította az édesanyját. Ezen a telken átok volt. Mondom, átok volt. Azért szabadult meg tőle olyan könnyen a tulajdonosa, azért nem járt oda senki, azért nem jöttek oda a rokonok segíteni, amikor elkezdtem rendbe tenni a telket. Aztán amikor én megtudtam a boszorkány minden galádságát, akkor két lehetőség volt előttem. Vagy menekülök onnan, vagy ott maradok. De én úgy gondoltam, hogy a Jóisten nem véletlenül adta nekem azt a telket, ezt az átkos helyet, nekem valamit tennem kell. A falu lakossága protestáns. Ennek ellenére az egyik barátom segítségével én rá tudtam venni az egyik tisztelendő urat, hogy jöjjön el, és szentelje meg a telket. Azon a napon – mert tudták a rokonaim, hogy mikor lesz a szentelés – minden családból legalább egy ember odaszivárgott a környékre, megálltak jó távol, de kíváncsiak voltak, hogy mi fog történni.
Krizsán András: És mi történt?
Molnár V. József: Először tüzet raktam, mert őseink tűzzel-vízzel szentelték a környezetüket. A tisztelendő azt megáldotta, de a tűz nem akart meggyulladni. (Pedig aki volt az én táboraimban, az tudja, hogy én a somogyi pásztoroktól tanultam a tűzrakást, és az eső sem tudja elmosni azt a tüzet, amit én rakok.) Széltelen idő volt. A barátom családja, az én családom, a tisztelendő úr körbeálltuk a tűzrakást, és nem akart meggyulladni a tűz. Amikor úgy tűnt, hogy most már talán lesz ebből valami, akkor csak füstölt, csak füstölt, csak füstölt. Nem volt szél, félreértés ne essék, és az a füst körbetekeredett. Körbetekeredett, és csípte a szemünket. Miközben körbetekeredett, azok a fák, amelyekből raktam a tüzet, azok sípoltak. Kemény módon sípoltak, mintha Zsófi lett volna ott bent a tűzben. Az egyik fán, az öreg almafán, ami még mindig megvan, ott pedig a kuvik kezdte el a maga nótáját. Csontig hatolt belénk a félelem. Azok, akik jöttek kíváncsian, s ott álltak viszonylag közel a tett színhelyén, azok mind kezdtek még hátrább menni, amikor mindezt tapasztalták. Aztán mégis meggondolta magát a tűz, a Jóisten megsegített minket, és mint Attila kardja, úgy vált hatalmassá és szökkent az ég fele a láng. Akkor visszafordultak azok, akik már el akartak menni, a tisztelendő úr pedig a világ négy égtája felé vízzel megszentelte, és attól kezdve az átok elmúlott erről a telekről.
Krizsán András: Igen, a régiek még számon tartották azt a helyet, ahol a földanya jó hozzánk, és azt a helyet is számon tartották, amely helyen ilyen-olyan ok miatt átok ül. De mi arról a véleménye, hogy a mai ember hihetetlen fáradsággal, eszméletlen fölös költséggel a távolból hozza az építőanyagot arra a helyre, ahol éppen föl akarja építeni a házát?
Molnár V. József: Ez ostobaság. Ezt én nem tudom másként minősíteni, és ha így minősítem, hogy ostobaság, akkor visszafogom magamat. Az ember azért érezte jól magát a házban, mert a mindenség modellje volt. Az ő meghosszabbított része volt, mert ismerte és szerette az az anyag, amiből építette a házat. Amikor összehordták az építőanyagot onnan a környékből, akkor rögtön áldomást tartottak. Az áldomás úgy történhetett, hogy egyetlenegy kupából vagy kulacsból ivott mindenki. Mielőtt ittak volna, megköszönték a teremtőnek, hogy összegyűlhetett az az anyag, amiből majd a ház fog épülni. Előtte egy kortyot loccsantott a kulacsból vagy a kupából a kalákának a vezetője − hiszen még kalákában épültek régen a házak −, és utána elmondták az áldást, áldomást. Meg kell köszönni a Jóistennek azt, hogy eddig eljutottunk, és kérni kell az Ő áldását a további munkákra. Aztán még áldomást ittak akkor is, amikor az alap elkészült. Az alapot általában nagy gerendákból készítették el, ezek általában tölgyfa gerendák voltak. Amikor elkezdték az alapot építeni, kiválasztottak egy rönköt, és azt a rönköt leásták az alapba. Utána kezdték el az alapot építeni, és ebbe a rönkbe fejszével az az ember, aki a kalákát vezette, belevágta az egyenlő szárú keresztet. Ez az alap. Erre épül a ház. Ittak akkor is, amikor már a ház odáig épült, hogy a szelemeneket körberakták rajta, és ittak akkor is áldomást, amikor már a lécezet rajt volt a tetőn.
Krizsán András: Ez az áldomás ugye a mai napig megmaradt. Ha jól tudom, ezt hívják bokrétaáldásnak?
Molnár V. József: Igen, ilyenkor a kalákavezető istenfákból − fenyőből, tiszafából, tujából vagy cédrusból − készített egy kicsi csokrot, és az asszony fölszalagozta azt. A szalag a lélek, az asszony lelke. Fölerősítette, aztán annyi kendőt is tett arra a kicsi csokorra, ahányan a kalákában jelen voltak, építették a házat. Hasonlóképpen a kendő is a lelke annak, aki azt a kendőt adja, benne van a szeretete, hiszen a kendőt a régiségben hímezték, de a szalagok is hímzettek voltak, amelyek rákerültek erre a bokrétára. Ez azt fejezte ki, hogy a jövendőbeli ház asszonyának a lelkesültsége az ott van a ház oromzatán, az utolsó áldásnál, az utolsó áldomásnál.
Krizsán András: Áldás és áldomás – de a házépítéskor áldozatot is kellett hozni.
Molnár V. József: Szerte ebben a hazában, de nem csak Magyarországon, ismerik az építő áldozatot. A Kőmíves Kelemenné ballada tartotta meg számunkra azt, hogy valamikor élő áldozatot kellett hozni, hogy az építmény erős legyen, hogy az építmény betöltse feladatát. A velünk rokon komiknál ennek a balladának megmaradt egy olyan változata, hogy nem asszonyt falaznak be a kőművesek, amikor építik a házat, hanem egy szűzlányt falaznak be. Tehát szűz áldozat volt. A szűz áldozat emléke – emberáldozatról van szó, hogy félreértés ne essék − szinte a mai napig megmaradt az Ó-Kárpát hazában. Ezelőtt tíz-egynéhány évvel, amikor az emberélet szentségéről sorozatot szerkesztettük a rádióban Hintalan László néprajzos barátommal együtt, akkor a Galga mentén, palóc vidéken három olyan asszonnyal találkoztam, akiket áldozatra adott a család. Áldozatra adta, és amikor születtek, akkor nem almafát ültettek a tiszteletükre – mint ahogy a régiségben, ha lány született, akkor almafát ültettek a tiszteletére −, hanem diófát ültettek a tiszteletükre. A diófa egyértelműen azt jelentette, hogy áldozatra adni azt a leányzót, aki megszületett. Mind a három esetében az öreganya, a nagynéni, illetve az anyja álmodta meg, hogy ki legyen az a személy, akit vissza kell adni Istennek. Mind a három alkalommal az áldozat oka az volt, hogy átok volt a családban, és az átoktól meg akartak szabadulni. A három asszony esetében apácának szánták őket. És csak azért nem lett ebből a három lányból apáca, mert Rákosi Mátyás föloszlatta az apácarendeket. Tehát a szűz áldozatra adása, annak emléke a magyarságban a mai napig jelen van. Nagyon régen, jóval a történelmi idők előtt még emberáldozat volt, de ez az áldozat szelíddé változott már jóval a kereszténység előtti időkben. Áldozatnak lennie kellett, szelíddé pedig úgy változott, hogy tyúkot vagy kakast falaztak be a házba. Néhány emberöltővel ezelőtt ezeket élve falazták be, de ha az ember a környékén érdeklődik, akkor azt mondják, hogy mostanában már ilyen nincsen, hanem levágják a kakast vagy a tyúkot, és a vérét belecsorgatják a kötőanyagba. A vér az kötőanyag. Amikor a közénk született Isten az utolsó vacsorán a vértelen imával az apostoloknak a bor kelyhét a vére kelyhének mondja, akkor egyértelmű, hogy a vére kelyhével, az ő áldozati vérével kötötte magához az apostolokat, és kötött magához minden embert. A vér az kötés. A vér a kötésnek a legnagyobb eszköze, a legkeményebb és legtisztességesebb kötés. Egyértelmű, hogy amikor Árpád magyarjai készülődtek visszafoglalni a Kárpát hazát, mielőtt a Kárpát hazába értek volna, vérszerződést kötöttek. A vérszerződés a legkeményebb és legtisztességesebb kötés.
Krizsán András: De ha jól emlékszem, néhány emberöltővel ezelőtt még a legényavatás sem abból állt, hogy a nagyobb legények tök részegre itatták a legényt a kocsmában, hanem vérszerződést is kötöttek.
Molnár V. József: Akkor még komoly rituáléja volt a legényavatásnak, és a rituálé közé tartozott az is, hogy a legénynek egy keresztapát kellett választania ebből az alkalomból. Egy olyan legényt, aki már katonaviselt volt, aki már megpróbált legény volt. A kocsmában történtek a legényavatások, mert a kocsmának szakrális szerepe volt a régiségben…
Krizsán András: Tessék megnézni a régi falukat a kiszélesedett utcáknál, amit térnek is nevezhetünk. Egyik oldalon ott van a templom, a másik oldalon pedig a kocsma. Nem a McDonald’s vagy a pizzéria, hanem a kocsma.
Molnár V. József: …és ilyenkor, amikor keresztapát választott magának a legény, kezet fogtak a kocsmában ezen alkalommal, és a legénybíró egyik segédje (egyik hadnagya) az összefogott két kezet leöntötte borral, a másik hadnagya pedig fölfogta ezt a bort egy tálkába. Azt először odaadta a keresztapának, hogy igyon belőle, majd odaadta a legénynek. Egyértelműen a vérszerződés maradványa ez, hiszen a régiségben is, amikor valóságosan csorgatták a kupába a vért eleink, azt borba kellett csorgatni, mert egyébként azt nem lehet meginni, mert a vér igen hamar megalvad. A legényavatásnál is kötés volt ez. Egy életre szóló kötés a legény és az általa választott keresztapa között, de a házépítésnél is a vér a kötés. A levágott tyúknak, vagy a levágott kakasnak a vére az kötés. Szeged környékén még azt is teszik, hogy ezt a tyúkot elhamvasztják, és a tyúknak a hamvát is beleteszik, belekeverik a kötőanyagba. Tehát vér és hamu van a kötőanyagban. Aztán az is általános volt valamikor – Székelyföldön ma is csinálják, nem ajánlom senki fiatalembernek −, hogy olyankor menjen el házépítő hely mellett, amikor az még nincs egészen készen, mert lefogják, és jól elfenekelik. De nemcsak a házépítők fenekelik el, hanem ha templomot építenek, ha iskolát építenek vagy községházát építenek, bármit építenek, valakit ott nagyon meg kell verni. Méghozzá fiatalembert, hogy soká emlékezzen arra a napra, amikor azt a házat építették.
Krizsán András: De térjünk vissza a házépítésre… Régen az emberek megtanulták, hogyan alkalmazkodjanak a domborzat, az éghajlat, a nap és a szél járásához. A házat mindig a napfény felé fordították, irányuk legtöbbször kelet−nyugati tájolású volt, hogy a tornácos-ajtós-ablakos oldalukat járja a déli nap.
Molnár V. József: De arra is figyeltek, hogy az egyik ház ne adjon árnyékot a másiknak, mert Isten ellen való vétek, hogy az áldott napot elfogja valamelyik ház a másik elől. A nap az alkalmas arra – miután túlmutat önmagán −, hogy a közénk született Istent, Jézust idézze meg. Egy példát hadd mondok, mert sajnos nem általános ez a tudás. Tápé környékén, ha két velem egykorú ember találkozik egymással, akkor az egyik azt mondja a másiknak, hogy: „Mit látol a fényes napon?” Mire a másik úgy felel, hogy „Ahun gyün a fényös Jézus”. Azután mind a ketten mondják, hogy „Adjon Isten neked is jó napot”. Igen, nem a televízió Napkeltéjével kezdődik a nap, hanem a fényes Nappal, amely alkalmas arra, hogy a bennünk lévő jézusit előhívja és szereplővé tegye. A Tápé környéki öregek a mai napig azt tartják, hogy Jézus a Napban lakik, és onnan irányítja a világot. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy az egyiptomi napisten imádata volt a régiségben a magyaroknak. Bármennyire is elegánsan hangzik ez, ki kell mindenkit ábrándítani: mi soha nem imádtuk istenként a Napot. Soha. Ez egy másik téma, itt csak hadd jegyezzem meg azt, hogy a tápéi öregek a mai napig is tudják, hogy nem a Nap az Isten. A Napban lakik Jézus, és onnan irányítja a világot. Amikor már a Nap válik az imádat tárgyává, akkor valami már eltakarja előlünk Istent. Erre érdemes lenne nekünk egyszer már odafigyelni.
Krizsán András: A régi házakon, a tapasztott és meszelt, egyszerű homlokzatok mellett igen gyakori a vakolattagozatos, vakolatdíszes homlokzat. Csigavonal, növényi ornamentika, levéldísz, virág, a nap és a hold mind-mind megannyi szimbólum, amely gondolkodásra késztet. Honnan erednek ezek a motívumok?
Molnár V. József: Amikor a házat és a tetőzetet fölépítették, akkor szükségesnek tartották, hogy megvarázsolják a ház oromzatát. A ház homlokzatának a megáldása, varázslása azért kellett, hogy a veszedelem kerülje el a házat, hogy mindenféle kórság hátat fordítson, amikor meglátja, hogy mi megáldottuk, megvarázsoltuk a házunk homlokzatát. A régi ember ebben hitt, és a hit az óriási dolog. Jézus mondta, ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, akkor hegyeket tudnátok elmozgatni − és ez a kerek egész, teljes hit megvédte őt veszett időkben is a pusztulástól. A ház oromzatának a megvarázsolása még a múlt századnak az elején is úgy történt Székelyföldön, hogy egy lókoponyát tettek a ház oromzatára. De minden egyház, nemcsak az evangélikus, a református meg a katolikus, hanem az unitárius is tiltotta ezt a pogány szokást. Tiltotta, mert az egyházak azt is pogánykodásnak tartják, hogy mi a fehér ló fiai vagyunk, pedig mi valahányan a fehér ló fiai vagyunk, magyarok. A Jóisten úgy döntött, hogy ránk bízza a lóságot, és ezt nyugodtan lehet jóságnak is érteni. Mi a fehér lónak, a fehér jóságnak a népe vagyunk. A székelyek ezt tiszteletben tartották. Mint ahogy a sátraikban, a jurtában is ott volt a lókoponya egy póznán, úgy a székely házakon is, a házak elején is ott lehetett látni a lókoponyát. Aztán később a székelyek úgy gondolták, hogy ne- hogy kiprédikálják őket a templomban, ezért a lókoponya helyére egy napjelet tettek. Csíkménaságban majdnem minden székely ház tetején ott van ez a napjel. Ha a lókoponya nem kerülhet oda, akkor a lókoponya helyett a napjel kerül oda. Ez a napjel ősidők óta együtt van az ember mindenségében. Ősidők óta. Minden gyerekkel vele születik a világ minden táján, és döbbenetes az, hogy minden kisgyerek rendeltetés szerint használja a napjelet. Oda rajzolja, ahol annak helye van. A régiségben például, honfoglalás kori sírokban találtunk olyan lószerszámot, ami a lónak a fején volt. A lószerszámon napjeleket találtunk, nem is egyet, és ahány napjel, annyiféle forma.
Krizsán András: Miért, hogyan függ össze a ló és a nap?
Molnár V. József: A ló a Nap állata. A ló minden idővillanásban odafigyel a Napra. Mi annyira tiszteltük a lovat, mint a Nap állatát, hogy amikor gyerek született − és a gyereknek otthon kellett születni az első házban, a tisztaszobában, a ház kápolnájában −, akkor a meztelenkét, miután apja beáldotta kalapjával a családba, miután megmutatta a tűznek, hogy itt van, uram, te küldted, áldd meg őt, a meztelenkét, ha fiú volt, vitte ki az istállóba, és tette rá a ló hátára. Mondom, tette rá a ló hátára. Néhány emberöltővel ezelőtt, Székelyföldön, Göcsejben, Tiszaháton ez még megtörtént, de a moldvai csángó magyarságban is megtörtént még egy emberöltővel ezelőtt. Ugyanis a férfiembernek a Nap útját kell járnia, de a férfi- embert a Nap útjára a ló vezeti. Nálunk a férfiember nem gazdája volt a lónak, hanem társa volt a lónak. A mi lovunk és szerepünk egészen különleges itt, európai környezetünkben. A velünk rokon türk népeknél ugyanaz megtalálható, de Észak-Mongóliában, ahol a kazakok élnek, a mai napig, amikor fiú születik a családban, akkor ráteszik a lónak a hátára. Két ős- szomjúság találkozik ilyenkor. Még azzal toldottam meg, hogy énszerintem az a fiú is érzi, hogy ott van a ló az istállóban, és várja, hogy rátegyék a hátára.
Krizsán András: Ki hiteti el velünk, hogy a teremtett létezők között nincs titokzatos misztikus kapcsolat? Ki hiteti el velünk?
Molnár V. József: Ez egy eszeveszett világ. Ez a világ minden misztikus, titokzatos kapcsolatot megszüntet a környezetünkben élő létezőkkel, amik közül Isten fölösen egyiket sem teremtett. Pedig a világmindenségben minden dolog egyetlenegy törvénybe foglalható össze. Isten egyetlen alaptörvényébe, igéjébe ragozott mindent. Van egy világvége jóslat, ami elterjedt az egész Kárpát-hazában. Ezelőtt 200 évvel keletkezett ez a jóslat, és ebben a jóslatban az van, hogy akkor lesz vége ennek a világnak, amikor három ablaka is lesz egy háznak. Akkor lesz vége ennek a világnak, amikor több kémény lesz egy házon, amikor nem egy Isten fogja össze a családot egy tűz mellett.
Krizsán András: Ezért kellett ott lenni a tűznek a lakásban egész esztendőben?
Molnár V. József: A tűz nagyon fontos volt. A mi ősi hitünkben Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzből kipattanó szikrával. A tűz a teremtő Istent idézi meg. Régen egyetlenegy tűzhely volt a háromosztatú házakban, az én paraszt öregapám pankaszi házában is egy kemence volt, ahol az öregek aludtak. Mi, gyerekek, meg az asszonyok a kamrahálóban aludtunk, ami nem volt fűtve. Télidőben öreganyánk melegített egy tetőcserepet vagy téglát, azt bebugyelálta rongyba, és odatette a lábunkhoz meg a derekunkhoz, és dunnával takarództunk. Senki nem fázott meg. Senki. Pedig csak egy tűz volt a háznál. Egy tűz, ami mindig égett. Két alkalommal lehet csak ezt a tüzet kioltani. Egyszer nagycsütörtökön, ugyanis nagycsütörtökön készült az ember alászállni a poklok poklába, és akkor kötelező volt ezt a tüzet kioltani. A kioltott tüzet húsvétvasárnapon barkával gyújtották meg, az előző év elszáradt, szentelt barkájából való parázzsal. De akkor is ki kellett oltani a tüzet, mikor halott volt a háznál. A halottat felravatalozták a tisztaszobában − ahol érkezett a gyerek is, mert a tisztaszobának ez volt a szerepe −, megmosdatták tetőtől talpig, felöltöztették abba a ruhába, amelyet ő előre kért magának, és akkor a javasasszony gondoskodott arról, hogy odavigyék a tűzhöz és azt mondta, hogy „Vedd el Uram a lelkét, immár a Te birtokod”, és eloltották a tüzet. Eloltották a tüzet, vigye el a tűz, hogy ne maradjon a lélek ott kísértőnek, hogy ne legyen belőle a ház szelleme. Három napig, amíg otthon volt fölravatalozva, a tűznek nem volt szabad égnie.
Krizsán András: De ha jól tudom, a házat is tűzzel szentelték fel. Tűzzel áldottak meg minden sarkot, amikor a ház elkészült.
Molnár V. József: A ház az szentség. Nem véletlen, hogy jó néhány székely házra még most is odafaragják azt a feliratot: „Ez a ház a jóistené, mi csak vendégek vagyunk benne”. Az az ember, aki a kaláka vezetője volt − rendszerint egy bárddal, szekercével ügyesen bánó ember kellett hogy legyen − tüzet vett abból a forgácsból, ami ott maradt a ház építése közben, és a parázzsal végigszentelte a ház minden helyiségének minden sarkát. Közben a kalákamunkásság követte őt, és régi imádságot mondtak. Aztán a gazdának vízzel kellett megáldani minden sarkot. Miután megáldották tűzzel és vízzel a háznak minden szögletét, minden sarkát, még nem mentek be. A kamrában egy hasáb fát eldöntöttek. Az hatalmas zuhanással dőlt el, hogy a boszorkányt megtévesszék, hogy itt már valaki meghalt. Aztán kutyát altattak bent, és a kutyát az ablakon keresztül ugratták ki. A kutya a keleti állatövi jegyrendszerben a Kos. A Kos jegye pedig a férfi biztonságát vitte be a hálóhelyre, és csak utána háltak a szobában. A bútorok közül először az asztalt vitték be a kész házba, a konyhába. Ami asztal volt, az állandóan le volt takarva. Én meztelen asztalt nem láttam gyerekkoromban soha. A meztelen asztal ma is iszonyatot kelt bennem. Az asztal alja anyaméh. Minden asztal alja az anyát, az örök anyaságot idézi meg. Figyeljék meg a pici gyereket, mert a gyerek és a kutya látja a fényt, orrával megérzi. Igen, látni lehet a fényt. Ezért rajzolja szívesen a lányt, a királylányt. Ezért rajzolnak királyfit, ezért sugárzik a fiúgyerek rajzán az apa, amikor az apát rajzolja le. A gyerek látja a fényt, a gyerek még látja a fényességet. És ha nem lát valakin fényt, aki jön látogatni a családot, akkor bebújik az asztal alá, és alig lehet kiimádkozni: „Kisfiam, gyere ki, legalább köszönd meg Jancsi bácsinak, hogy hozott neked narancsot.” És a kisfiú makacs, mint a rosseb. Nem akar az asztal alól előjönni.
Az asztal hihetetlen fontos. Az asztal az anyaméh. Az asztal védelmet ad a legveszettebb időben is. Hányszor kapunk olyan híradást, hogy valahol földrengés volt, és az asztal alól élve húztak elő valakit később, a földrengés után. Csoda, csoda! Elvileg meg kellett volna neki halni, de az asztal megőrizte. Régen, ha tűz volt a faluban, akkor vitték az asztalt. A leterített asztalt vitték, és az asztalnak a lábát tartották a tűz felé, és imádkoztak, és alábbhagyott a tűz lángolása.
Krizsán András: És mi került az asztalra?
Molnár V. József: Az asszony vitte a kenyeret, az ember vitte a sót. A búzát életnek nevezzük éppen annak okán, hogy Napra mutató, a Nap pedig Jézust idézi meg. Az ilyen búzából készült kenyeret is életnek nevezzük. Minden falat kenyérben benne van Jézusnak a része. A só, az pedig a férfi keménysége, a férfi darabossága, a férfi ereje. Minden háznál volt régen megszentelt só. Nem a páduai Szent Antal napján, hanem a remete Szent Antal napján szentelték meg a templomban, január 16-án. Aztán később a katolikusoknál odakerült a feszület, a protestánsoknál pedig odakerült a Biblia. Csak utána került oda minden a házba. Minden más bútordarab. A bútort természetesen ők maguk készítették el, ugyanaz a csapat, amelyik építette a házat, elkészítette a bútorokat is. Amikor a kemence épült, akkor a kemencének az utolsó tégláját, ha téglából készült a kemence, azt az asszonynak, az új asszonynak kellett lerakni. Ha sárból készült a kemence, akkor az utolsó marok sarat az asszony csapta oda a kemencére. Az asszony ugyanis kemence. A kemence, hasonlóképpen, mint az asztal, az anyaméhet idézte meg. Amikor a templomi esküvő után a menyasszonyt lesegíti anyósa a kocsiról, akkor bevezeti a konyhába, és a jövendő asszonynak az az első dolga, hogy megöleli a kemencét. Ott van szent esküvése, hogy anyaméh akarok lenni. Mag. „Őtet kívánom, őtet hordom, a napocskát, csillagocskát világra szülő anyaméh akarok lenni.” Aki élt a régiségben − ahogy én éltem −, az tudja, hogy ott mindig pattogott a tűz a kemencében, ott mindig volt valaki, aki főzött vagy mesélt. Ott mindig érezte az ember, hogy ott az örök anya, a fényt örökké óhajtó teremtett anyaság. A mi gondolkodásunkban, de nem- csak a mi gondolkodásunkban, hanem a keresztény gondolkodásban általában az egész ház az Nő. Mindenben nő természetű. A házon belül a konyha, az pedig Anya. Ez a világ, amelyik függővé akarja tenni – nem Isten-függővé, hanem diktátorfüggővé akarja tenni − az embert, ez a világ megszünteti a konyhát. Megszünteti a konyhát, ahol az anyaság öleli egybe a családot, közepében a tűzhellyel, a kemencében lévő tűzzel. Ez baj, mert a konyha nélkül nincs együtt a család. Valami borzalom, iszonyat, hogy manapság ilyen kutricákat, kibuc-házakat építenek. Amikor végigmegyek az országon, és látom ezeket a lapos tetejű házakat, akkor a sunyi ember benyomását keltik bennem, mert az ablak fölött rögtön ott van a tető. A sunyi ember mindig a sapkáját vagy a kalapját ráhúzta a szemére. Valahogy sunyi emberrel lett tele a haza. Iszonyat, iszonyat. Ezekben a förmedvényekben − mert nem tudom, minek nevezzem őket, mert háznak nem nevezhető, és épületnek sem, mert az épület az épületességet hoz −, ezekben az akármikben amerikai típusú hodályok vannak konyha helyett. Ennek semmi köze a konyhához. Ha meg akarod ölni az ember lelkét, ha tönkre akarod tenni a társadalom legkisebb egységét, a családot, akkor vedd el tőle a konyhát. Kiszolgáltatott lesz. Minden maszlaggal meg lehet etetni. A fogyasztói társadalomban ilyen emberekre van szükség. Kiszolgáltatottakra. A híradóban mutatták az aranytömböket, amiket meg lehet vásárolni. Elveszett a pénz iránti vonzalom, és az emberek egy része most aranyba fekteti a vagyonát. Hat és félmillió forint egy ilyen aranytömb, de azok is vehetnek, akiknek nincs ennyi pénzük, mert fölszeletelik. Fölkacagtam, hogy íme, kimérik az aranyborjút. A civilizáció szét fog esni. Minden ilyen dekadens társadalom – és ilyen dekadens soha nem volt a társadalom − az szétesett eddig.
Krizsán András: De minden szétesésben már benne van az új élet kezdete.
Molnár V. József: Igen, de ahhoz serkentő emberek kellenek. Kétféle módon van jelen itt az ember a teremtett világban. Jelen lehet úgy, hogy parazita, tehát elpusztítja azt a környezetet, amely léte lehetőségét adja, vagy úgy, hogy serkentő. De ehhez egy egészen más életfelfogás kell. Olyan, mint amilyen eleinknek volt. Ők azt vallották, hogy az életünk egy hatalmas életfolyamatnak egy szakasza. Egy szakasz. Én folytatok valamit, amit eleink kezdtek el, és valaki majd folytatni fogja azt, amit nekem abba kellett hagyni. Az ember élete is befejezetlen marad itt a földön, és úgy kell majd elmennünk, hogy át tudjuk adni azt, amit mi tudunk, hogy valaki majd tovább folytassa.
Az írás eredetileg megjelent a Csütörtöki Iskola – Érdekes emberekkel beszélget Krizsán András című kötetben (Terc Kiadó, Budapest, 2013)
A többi megemlékező szöveg az Országépítő folyóirat 2022/2-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.