Korábbi ígéretünkhöz híven egy írásával emlékezünk a közelmúltban elhunyt építészre. Az illusztrációk az „értelmező ábrák a szellemtudományos stúdiumokhoz” rajzsorozatból származó grafikái.
“Ős patkány terjeszt kórt miköztünk a meg nem gondolt gondolat”
(József Attila)
Tisztában vagyok azzal, hogy szellemi áramlatokat meghatározni annyi, mint megölni őket, amivel rögtön azt is közöltem, hogy élőlénynek tekintem a valódi inspiratív gondolatokat. Egy bálnáról vitatkozni vagy egy bálnát meghatározni nem érdemes; csodálni lehet és kell, valamint küzdeni lehet vele, őt azonban másként, mint képszerv folyamatokban – vagyis a művészet eszközeivel – megismerni valójában nem lehet. Sok évvel ezelőtt, amikor a “Szabadság filozófiája” ciklusát hallgatta vagy ötven fiú és lány, egyikőjüket megkérdeztem, hogy mi módon tudna egy virágot megismerni. A viruló fiatal leányka mosolyogva mondta, hogy: letépem, felhasítom, kettészelem, mikroszkóp alá teszem a darabjait; egyszóval – mondtam – előbb megölöd. Távol álljon tőlem ez a törekvés, legyen az eredmény bármilyen pontos, átfogó fogalmi háló, különösen akkor. ha az organikus építészetről van szó, amely jelen esetben egy egész virágoskerthez hasonlítható. Sokkal inkább lehet valamiféle képben hírt adni erről az eleven tüzű, illékony és mégis állandó; áramló. növekedő és mégis mozdulatlan jelenségről, mint hideg-rideg elemzéssel véget vetni, elpusztítani azt, ami a cím lényege. Két gondolat kívánkozik ide: a lényeg szóban utalás van a lényszerűségre, amelyről már szóltam, ezért inkább képről, jelenségleírásról lehet szó, s a teljes megismerés csak az eszme teljességével való azonosulás útján lehetséges. Ugyanakkor ez a kép, amely a jelenben bennünk keletkezik, törekszik arra, hogy a képszerű gondolatot az örökléthez, a tartamhoz kösse, ez azonban csak igyekezet lehet részünkről, véges és nem végleges törekvés valaminek a kifejtésére.
Hamvas Béla írja egy helyütt, Alexandriai Kelemenről szólva. Hogy ő volt az első keresztény, aki felvetette a kérdést: szabad-e egyáltalán valamit leírni. Mint minden spirituális lény – írja Hamvas – világosan azt, válaszolta, hogy nem, és mint minden spirituális lény, ezután megírta mindazt, amit meg kellett írnia. Weöres Sándor a Le journal című versében pontosan és kérlelhetetlenül ugyanezt rajzolja meg – utána azonban mégis tovább ír. Csapda ez: a kreativitás csapdája, ami a szeretet csapdája is egyben.
Mindezek ismeretében és ellenére, ha elolvasok egy Nyugat-európai elemzést, pl. Jesberg cikkét (Paulgerd Jesberg: A szerves építészet, Országépítő 1993/4) a kérdésről, óhatatlan kényszert érzek a megszólalásra. Vértelen, halott, stilisztikai szempontból is hideg és száraz közeg árad belőle; így szól arról, ami él, eleven. Tobzódik, alakul, növekszik, szaporodik, lázad, drámává vagy sodrássá válik. Drámává, melynek szereplői vagyunk mi magunk is, elbukunk és felemelkedünk, melyben emberek élete, valóságos emberi lét, földi és kozmikus létünk, nemzeti létünk forog kockán, valóságos folyamatokban és nem puszta szerepekben. Mit tud, mit tudhat erről a szenvtelen elemző, kinek számára a jelek szerint az organikus építészet eszméje egy a sok közül, szándéka pusztán egy áttekintés, de a rokonszenv-ellenszenv legkisebb jele nélkül, vagy ha már vizsgáljuk a kérdést, mintha inkább a türelmetlen ellenszenv jellemezné, mintha valami érthetetlen, kellemetlen dolgot vizsgálna.
Tekintsük át ezt a kellemetlen dolgot, és próbáljuk meg először összeszedni mindazt, amit a magyarországi organikus építészet produkált önnön kinyilatkoztatása terén, ami – véleményem szerint – kisebb könyvtárnyi anyag, de gondos válogatás esetén is legalább egy vaskos kötet. Ráadásul ezt nem filoszok, hanem alkotó építészek nyilatkozták vagy írták; hitelességüket a felépült épületek százai támasztják alá (vagy ingatják meg – de ez már a történeti értékeléshez, és nem a jelenkori elemzéshez tartozó feladat.)
Elsőként Makovecz Imre cikkeit, interjúit, előadásait, naplóját kell említeni, amelyekben számtalan kép, költői pontosságú mondat található, s ezekben az organikus építészeti eszme eredetéről, módszeréről, fajtáiról és képviselőiről éppúgy szól, mint a megismerés rajzos-mintázós formájáról, a templomépítés rituális rendjéről, a jelekről, vagy az emberi lény és a világ összefüggéseiről. Ha összehasonlítom az 1976-77-es Napló szöveg- és ábraelemzéseit, s összevetem az említett cikk száraz fogalmi erőlködéseivel, bizony érthetetlen számomra, hogy miért nem tanulmányozza ezeket az írásokat valaki, mielőtt meg mer szólalni, hiszen nyilvánvaló, hogy nem ismeri őket.
A korai kísérletek – minimáltér-pályázat, ruhapályázat, mozgáskísérletek – kellő időben és alapossággal tártak fel összefüggéseket, amelyekről ez a cikk nem szól, s amelyek nélkül az organikus építészetről szót ejteni többé nem lehet.
Nem vitás, hogy tanítványainak értő és alapos értekezései – Ekler Dezső és Gerle János cikkeire gondolok önmagukban is többet tartalmaznak a téma lényegéről, mint az említett cikk. Bizonyosan mindnyájan hibásak vagyunk abban, hogy ezt az elméleti anyagot nem vittük be eléggé a köztudatba, de ettől függetlenül megszületett, és itt van.
Külön kell választani a volt Pécsi Ifúsági Iroda tagjainak és szimpatizánsainak más szempontú elméleti működését. Csete György és társai irgalmatlanul sok tárgyszerű ismeretet, felmérést, fotót, diapozitívot készítettek, halmoztak fel és dobtak közhasználatba számtalan előadáson, rendezvényen, kiállításon. Elméleti elemzéseik, plakátjaik, előadásszövegeik; hallatlanul friss és élményszerű közlési formáik adekvátak voltak épületeikkel; legalább annyi érték halmozódott fel bennük az évek során, mint azokban. Ez a szemlélet, gyökerében más volta ellenére, kényszerű rokonságban van az organikus építészet egészével, lévén eredeti forrásuk, a népi kultúra azonos.
Meg kell említeni az 1985-ös kiállítási katalógus szövegeit is. Az összes kiállító megnyilatkozott itt, s ha elméleti felkészültségük fokának különbözőségét természetesen tükrözi is az anyag, kénytelen vagyok azt mondani, hogy még a legügyetlenebb próbálkozás is több valódi kínlódásról, igyekezetről, a megfejthetetlennel való igazi birkózásról ad hírt, mint a fent hivatkozott cikk. Gondoljuk meg a történelmi hátteret és a társadalmi helyzetet is: több bátorság kellett akkor mindehhez, tehát szükségszelűen több emberség is. Ezekben a szövegekben maguk az emberek tükröződnek igaz belső valóságukban, s nem a hűvös intellektus.
Utalni kell a Kós Károly Egyesülés konferenciáira is, amelyekről közel huszonnégy órás videófelvétel készült.
Óriási anyag, s ha szempontjainknak csupán mintegy harmada felel is meg, ezek is éppúgy hozzátartoznak a hazai elméleti alapokhoz, mint a már felsoroltak.
Szemmel láthatóan nem szorulunk importra, ha organikus építészetről szóló fejtegetést akarunk hallani. Élek a gyanúperrel, hogy ennek az anyagnak a töredékét sem ismerik az építészek, sem ennek az irányzatnak a hívei, sem pedig azok, akik valamely okból ellene vannak.
Legnagyobb baj az, hogy ez az anyag nem ismeretes széles körben – külföldön egyáltalán nem -, gyakorlatilag olyan, mintha nem is létezne. Holott elméleti alapvetése mindannak, ami történt és történik, s így maga a történés is a kívülálló számára érthetetlen fordulatot vesz vagy vehet, s az értetlen jóindulat ugyanolyan hiba, mint a puszta – értetlen – gyűlölködés. Sürgős szükség van ennek az anyagnak a rendszerezésére és kiadására; másként az elkallódás veszélye fenyegeti.
Ezután az áttekintés után, melynek célja csupán annyi volt, hogy felhívja a figyelmet arra a felelősségre, amelyet az elmúlt évtizedek és a jelenkor produktumai jelentenek – egy nagyon határozott, szubjektív kijelentést kockáztatok meg: az organikus építészet lényege, egyedüli lehetséges eszmei alapja a teljes – anyagi és szellemi – valóságot átfogni képes szemlélet.
Nincs valóságos lehetőség egy, az építészetben kialakult belső erő, az egyénben lefolytatott belső küzdelem nélkül ennek megragadására. Ez annyit jelent, hogy valójában világszemléleti-világnézeti alapjuk van a különböző építészeti felfogásoknak, s ez alól nincs, és nem is lehet kibúvó, akár tudunk róla, akár nem. Ez az igazi alapkérdés, melynek kifejtése a már említett Jesberg-cikkből jóformán teljesen hiányzik, vagy oly szemérmesen búvik meg benne, hogy végül is csak az egyik szempontnak tűnik, holott az egyetlen. Nem lehet az organikus építészetet egyfelől stílusként elemezni, másfelől meg tézisekben körülírni; úgy gondolva, hogy ily módon eleget teszünk a tudományos szemléletnek, megcibálva a tigris bajuszát. Hamvasra utalva újból: nincs mód a modern tudomány, a scientia profana kiszolgálására, ha bensőnkben megérintett már a scientio sacra, a szent tudomány. Nem győzöm hangsúlyozni ennek jelentőségét: ideje már világosan az emberek értésére adni, hogy az organikus építészet a földi és a szellemi világ határterületén áll, arra törekszik, hogy az általa készített térstruktúrák, tömeg- és felületi struktúrák a szellemi világ számára is észlelhető, jelenlétünket igazoló jelekként valósuljanak meg a földi világban, ezáltal az emberi lény mintájára egyszerre létezzenek mindkét szférában, egyszerre ragadják meg mindkét princípiumot.
Más kérdés, hogy az organikus építészet művelői egymás természetes társaiként közösségalakításra, intézményesedésre, szerveződésre törekszenek. Ennek felszínes, látható oka, hogy a körülöttük lévő, kissé idegen világot látva szövetségeseket, magukhoz hasonlókat keresnek és találnak egymásban, s így már nem látszik reménytelennek vagy elveszettnek az ügy, nem magányos farkasként – vagy inkább kivert kutyaként kóborolva – kell életük küzdelmeit végigharcolniuk: legalább csapattársaik vannak. Mélyebb, sokkal mélyebb oka is van ennek, melynek kifejtésére itt most nincs lehetőség, de létezéséről lehet tudni, és tudatosan is ennek szolgálatába szegődni, mint ahogy jó néhányan ezt tettük a múltban, és tesszük jelenleg is.
Az organikus építészet megismerési folyamatához az intellektus ereje kevésnek bizonyul, mint minden élő folyamat esetében. Ahogy azt a bevezetőben leírtam: egy virágot sem lehet valójában megismerni a tárgyi, értelmi erőkkel. A jelenség valójában sokkal bonyolultabb, mint egy virág: sokaság, mely egyedekből áll; egyedek, melyek a sokaság része, s mindez tetézve az ember közreműködésével, sőt eredeztető cselekvésével, képességeivel, különbözőségével; állandóságra és változatosságra való egyidejű törekvésével, egyszóval: szabadságával. Történetisége, vagyis a korszerűséghez való viszonya csak fokozza a bonyolultságot – külön kérdés, hogy vajon utóhatás-e, vagy előkép. A magyarországi organikus építészet esetében mindehhez még hozzájárul az a drámai tény, hogy miközben végletesen ellentétes társadalmi és világnézeti közegben született és fejlődött több párhuzamos forrásból eredően, magában hordja az összeütközés csíráit, kettős csillagrendszerként működik, a vonzások és választások örvényében kavarog.
Ha ebben az írásban néhány problémát felvetek, azzal nem oldódik meg sem maga a probléma, sem maga a helyzet. Csupán tisztázódhat a problémák körüli félreértés, vagy némi segítség lesz hozzá. Az első ilyen probléma maga a fogalom, az organikus architektúra fogalma. Nem véletlen, hogy latin műszavakat használok: 1985-ben még legkiválóbb művelői is bajban voltak a fordítással. Mindkét szó, mindkét fogalom nehezen ültethető át magyarra, mivel a szótövük, gyökük jelentésében lévő számtalan társjelentés elvész a fordításban. Az organikus kifejezést szerves-ként használtuk egy darabig, amíg rá nem jöttünk ennek dualista szemléletet tükröző voltára, amely ellentétével, a szervetlen-nel jelezhető. Márpedig a már hivatkozott világszemléleti alap éppen monista jellege miatt alkalmas a teljes valóság megragadására, így ez a fordítás ezt a rendkívül fontos tényt elfedi. Az 1985-ös kiállítás címe: Magyar élő építészet e szempontból kevésbé problematikus, de az egész cím jelentése a mindennapok nyelvén nem irányzatot jelöl, hanem az egész, egyidejűleg jelentkező, összes magyarországi építészetet sugallja, ami viszont egyáltalán nem igaz. Tisztán érezhető ez a szórend megváltoztatásánál: Élő magyar építészet. Ami azt jelenti, hogy az építészet – mindegy, hogy milyen – nem halott, hanem él. És persze ez igaz is.
Nincs kisebb probléma az architektúra szóval sem. Gyönyörű szavunk, az építészet csodálatosan fogja össze az éppé, egésszé formálást, valamelyest utalván az orvoslással való kapcsolatra – lásd: IMHOTEP – de tökéletesen hiányzik belőle az ARCHÉK-ra, a Fejedelemségekre, az Őskezdetekre, mint az égi hierarchia lényeire való utalás, ami által emberibbé válik ugyan, de egyúttal el is veszti kapcsolatát az égiekkel. Próbálták ezt az építőművészet, vagy műépítészet ragadványokkal kifejezni, de véleményem szerint ezzel csak tovább fokozták a távolságot a valóságos tartalom és a szó, a fogalom, mint kifejezés között.
Világos, hogy ha már a verbális kifejezés első lépcsőfokánál bajok vannak, akkor a későbbiek során temérdek nehézség adódik az indoklás vagy leírás terén. Félreértés ne essék: ezen a ponton nem épületekről van szó, amelyekben ugyancsak lehetnek, és vannak is félreértések, de ekkorák véleményem szerint nincsenek, ettől ezek még pontosan megfelelnek igaz valójuknak. Amiből csak az derül ki, hogy könnyebb dolguk van az építészeknek, ha térben, tömegben, rajzban fejezik ki magukat, mint ha a nyelv segítségével kísérlik meg indokolni tetteiket. A Pietilä-interjú egy részletére hívnám fel a figyelmet: új szavakat kellett alkotnia, mert a rendelkezésre álló szavak elégtelenek voltak a kifejezés pontossága szempontjából.
Az organikus építészet esetében a térről és időről is, éppen a már említett szemlélet következtében másként kell gondolkodnunk: lényiségnek kell felfognunk ezeket a filozófia nyelvén dolognak mondottakat. Az idő éppen az ARCHÉK, az őskezdetek szubsztanciája, a tér pedig az ARCHANGELOS, az időről való híradást hordozók lényisége. Az idő születése belső szemlélet, a téri külső a megszületett időben való visszatükröződés eredménye. Ennek ismerete nélkül mind az idő, mind a tér halott fogalom, amelyből élő építészet, élő kultúra nem születhet.
Az, hogy mindezek hogyan manifesztálódnak a természetben és magában az emberi lényben – további részletes vizsgálódás tárgya. Mindezek után azonban világossá válhat, hogy az organikus építészet esetében nem egyszerűen a jelenségutánzás (mimesis) vagy utánérzés az építész tennivalója, hanem a jelenségek teremtési, keletkezési formáinak ismétlése, mely azonban ezek mélyebb ismerete nélkül nem lehetséges.
A fentiekből persze számos további probléma keletkezik, de ennek alapján ezeken már könnyebb eligazodni. Ilyen probléma a forrás, a szellemi forrás kérdése, amely Magyarországon kettős: az antropozófia által orientált szellemtudomány, és a népi építészet, a népművészet, a népszellem kutatása. Miután a népi kultúra ősi, eredetileg “organikus” kultúrák üzeneteit hordozza, ennek megismerése és törvényszerűségeinek alkalmazása természetes módon rokonítja az így épült épületeket az organikus építészet más forrásokból táplálkozó épületeivel. E rokonságot és a benne rejlő üzenetet felismerni kötelesség, így ez a kérdés tovább bonyolódik: itt nyílik a magyar organikus építészetet kívülről szemlélők számára a legnagyobb lehetőség a teljes tévedésre: akik csak formai-stiláris alapon közelítik meg a problémát, mindkettőt “érdekesnek”, “egyéninek” és “sajátosnak” fogják tartani, de ugyanakkor nem fognak tudni különbséget tenni a kétféle forrásból származó építészet között, adekvát törekvésként, és – adott helyzetben – nem poláris ellentétként fogják érzékelni, ahogy az már nemegyszer megtörtént. Különbségtételre való képesség híján pedig az értékelés feltétlenül szubjektív, ebből eredően téves lesz.
Sok egyéb kérdés is felmerülhet az organikus építészet kapcsán. Ilyen például a továbbfejlődés, a hatások begyűrűzése. a lépték- és feladatfüggőség, az anyaghasználat, az ökológiával való kapcsolat, és más kérdések. Megemlítem még, hogy Paolo Soleri neve elő sem fordul az említett cikkben, és sok más olyan jelenkori építészé (Bruce Goff, Herb Green) sem, akik az ilyen áttekintésekből nem hiányozhatnának, s ebből a szempontból G. Cordier táblázata 1968-ból, vagy az ennek nyomán keletkezett későbbi amerikai kísérletek sokkal világosabbak és áttekinthetőbbek. Itt volna az ideje, hogy egy hasonlót alkossunk hazai és külföldi elődeink és reménybeli utódaink feltérképezésével, mert e tekintetben hitelesebbek vagyunk a teoretikusoknál.
Az organikus építészet továbbfejlődése egy organikus szemléletű kultúra születési esélyeitől függ, ami azonban nem feltétlenül a közeli jövő problémája. Valószínűleg sok évszázad elszánt és hallgatag küzdelmeiről van szó, amelynek mi – közülünk a legnagyobbak is – csak szerény kezdetei, és félig öntudatos vagy öntudatlan szolgái vagyunk.
Eltűnődöm, végigolvasva ezt az írást, vajon mi értelme volt annak, hogy ebbe belevágtam, kínlódtam, belső titkaimat kifecsegtem, kitéve magamat dühödt ellenségeskedésnek, és a meg nem értettség keserveinek. Biztos, hogy ezt a kérdést, az organikus építészet kérdését nem lehet egyetlen, mégoly hosszú cikkben is egyszer és mindenkorra megoldani, hiszen akkor nem lenne organikus, nem lenne élő, tehát szaporodni, növekedni és változni képes. Talán az lehet az értelme, hogy felvetettem néhány gondolatot, amelyeket érdemes meggondolni – s a meggondolt gondolatok talán másképp fognak hatni a világban, mint az ŐSPATKÁNY.
Az írás eredetileg az Országépítő 1994/1 számában jelent meg.