Dr. Kapy Jenő Ybl-díjas építész, egyetemi tanár 2019. augusztus 19-én, 77 éves korában, hosszú betegség után elhunyt. Búcsúztatása szeptember 17-én, kedden 9:45-kor lesz a Farkasréti temető
Makovecz-ravatalozójában.
Az alábbiakban egykori tanítványai, végzett vándorépítészek emlékeznek rá saját gondolataikkal, a mestertől kapott útravaló gondolatokkal.
Kovács Ágnes:
„A Műegyetemen ismertem meg külsős óraadóként úgy, mint aki friss levegőt hozott abba a nehézkes épületbe. Tőle hallhattunk először és egyedül sok neves kortárs építészről, pl. Makovecz Imréről.
Miatta mertem otthagyni az egyetemet negyedévesen, átmenni a YBL Miklós Főiskolára diplomás félévére, majd pedig a tervezői szakmérnöki posztgraduális képzésére.
Megszállott elhivatottsággal tanított. Nyitott volt, kísérletező kedvű, derűs kedélyű. Újszerű, összetett gondolathálóval borította be mindannyiszor hallgatóságát, amit a legváratlanabb pillanatban oldott fel sajátos humorával. Évtizedekig a tanítás volt lételeme, több neves építész szakmai mesterének vallja.
Tanítványi köre igen erős, összetartó közösségként működött, mai napig baráti körként tud egymásról.
Két hónapja úgy fogalmazott a telefonban, hogy hála Istennek, megszabadult az építész szakmától.
Piliscsabai kertes háza az utolsó öt évben igazi menedékként szolgált a szellemi önképző műhelyének, ami a festés által teljesedett ki. Nap, mint nap komoly belső műveleteket végzett, amit a 2018. januárjában látható önálló kiállításán példásan összegzett.
Isten nyugosztalja! Köszönjük a mintaadást.”
Pintér Balázs:
„Az Ybl főiskola alapvetően mérnök (építésvezető, építéskivitelező) profilú volt, de minden évfolyamon volt a racionális hallgatóságban néhány tervezésorientált, nyugtalan fiatal. Őket évről-évre két lelkes pólus fogadta be: Szabó László tanár úr Népi Építészeti TDK-ja, és Kapy Jenő tanár úr tervezés fakultációja (illetve diploma után az építésztervező szakmérnökije).
Az egyik a népi építészeti tradíciót és az organikus szemléletet, a másik inkább az urbánus, indusztriális vonalat képviselte, egymást messzemenően respektálva. Mindkettő alapélmény volt, főleg, hogy nagyjából ugyanazok az arcok jártak mindkettőre, még közös programok is voltak.
Kapy Jenő az érdeklődő hallgatók részére (évente 10-15 fő) a műegyetemet szellemileg meghaladó, kreatívabb és szabadabb építészképzést akart megalkotni. Fakultációs gyakorlatain valós országos tervpályázatokon indultunk. Az előadások vendégelőadói repertoárja elképesztő szakmai és világnézeti sokszínűségből állt. Jenő alapvetően – mint régi Iparterves – szintre bárkit (építészt, urbanistát) meg tudott hívni. Számára nem létezett az éledező törzsi gyűlölködés. A fősodor nagy nevei mellett, Makovecz és Csete is sokszor megjelent. Nem építészként rendszeres előadó volt Pap Gábor és Molnár V. József.
Visszagondolva Jenő meglepő szellemi autonómiával rendelkezett. Bár, ebben nyilván az is közrejátszott, hogy nem szigetelési részletekről, vagy Gerber-tartóról adott elő. Alapvetően máshogy viselkedett, mint a főiskolán tanító munkatársai. Nem kezelt tudatlanként. Nem követelt és nem kért számon. Egyszerűen létrehozott bennünk egy érdeklődést az adott téma iránt, majd az ezzel kapcsolatos megismerést számunkra bármilyen szélesre tudta tágítani.
Mindig mondta, hogy el kell menni – minél előbb – építészirodákba dolgozni, mert a tudást ott lehet megszerezni, mester mellett (mint például a Vándoriskola). Az építészet oktatását filozófiai rendszere részeként értelmezte, ahogy írta: “A tanító elsősorban gondolkodni tanít meg, ehhez módszert ad, és csak másodsorban ad át ismereteket. Féléves feladatoknál én sohasem a végeredményen mérem le tanítványom fejlődését, a végeredmény – úgymond – el is maradhat, de a gondolkodás folyamatainak állomásait be kell mutatnia. A magasabb rendű képességek kifejlesztéséhez a gondolkodás igen terhes munkáját vállalni kell.”
Ez a módszer úttörőnek tűnik, és tulajdonképpen szembe megy a hagyományos iskolarendszerrel. Figyelembe véve Kapy Jenő műveltségének és oktatásfilozófiájának metafizikai hátterét, a “hagyományos” iskolarendszernél jóval mélyebb és tradicionálisabb metódusról van szó. Szintén ő írja: “Tanítvány akkor lesz valaki, ha megérett arra, és akkor jön a mester, aki rátalál. Nem a tanítvány választ, hanem fordítva, mert tanítani csak azt a tanítványt lehet, aki be is tudja fogadni a tanítást.”
Az ősi mester-tanítvány viszonyrendszerben akart – a maga szerény és kedves módján – mester lenni, úgy, hogy magát sohasem nevezte, vagy képzelte annak. Ettől volt és marad igazi Mester.”
Bán Zoltán:
Kapy Jenő a szó szoros értelemben mesterem volt a mestereim között.
Mindig is csodáltam az építészt aki egyengette utamat fiatalon. Ő több volt, mint építész, mester volt, mert látta a tanítványaiban a helyes irányt és terelte őket. Hitvallása túlmutatott a szakmán, az építészeten, mert ő az embereket, az emberi összefüggéseket és kapcsolatukat vizsgálta.
Az építészet egy nyelv és ritmus volt számára. “Csak az lesz jó építész, aki ismeri a nyelvet és jól beszéli” – mondta.
A szakmérnöki oktatáson mondta nekünk egy előadásán: „Ne akarjatok meggyőzni másokat a saját igazatok felől, még akkor sem, ha biztosak vagytok benne. Vannak emberek, akik képtelenek befogadóvá válni. Az ilyenekkel szemben ne küzdjetek, mert fölösleges. Csak tegyétek a dolgotokat!” Ez nagyon megmaradt bennem.
Sosem felejtem azt a nyugalmat és stabilitást, amit sugárzott. Ezt mellette – a DOM-ban – dolgozva is megtapasztalhattam. Minden reggel mantrázással indította a napot, volt egy saját, személyes mantrája. Minden előadása előtt is ezt tette. „Vannak emberek, akikben béke, nyugalom és ezáltal rendezettség van. Az ilyen emberek – még ha kaotikus helyzetbe, vagy helyre kerülnek is – megváltoztatják a környezetüket, a környezet elkezd általuk rendezetté válni.”
A megoldandó helyzeteket sosem kezelte sztereotíp módon. Olyan volt, mint aki a színfalak mögül látja a rendszert, a munkáinkat teljesen váratlan, meglepő módon korrigálta. Először összezavart bennünk mindent, hogy a sztereotip dolgok kihulljanak és utána összeállhasson a kép. Ő tudta, hogyan kell oktatni. Kőkeményen megmondta, ha valami nem stimmelt.
Amit létrehozott a főiskolán: a posztgraduális, szakmérnöki képzést, majd ahogy azt összekapcsolta a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájával, az egyedülálló volt.
Kapy Jenő egy hihetetlen ‘minőség’ volt a főiskolán és az életben példaértékű Ember!”
Füzes András:
„Nekem, sajnos nem volt különösebben mély kapcsolatom Kapy Jenő tanár úrral. Talán az első vagy második évfolyam alkotóhetén Ő volt a csoportunk mentora a Rajzi Tanszéken, ami az első meghatározó élményem volt az egyetemen!
Meghökkentően nagy szabadságot adott, ám ezt mély gondolatokkal terelgette bennünk, aminek eredményeképp egy igen erős, máig megmaradt közösség, barátság épült fel az általunk készített Világtojás körül.
A Világtojás – egy, a Kopaszi gát mellett a vízen lebegő hangmúzeum – Kapy Tanár Úr gondolatai szerint egy performance lett volna. Mi, hallgatók meg voltunk ijedve, hogy hogyan lesz ebből rajzi ábrázolás, de ő csak egyre hajtogatta, hogy egy performance-t kell csinálni! Találjunk ki akármilyen eszement dolgot, mondjuk acél traverzeket össze-vissza! Sajnos, a rajz elveszett, csak a zenére emlékszem, meg az alkotóhét hangulatára.
A világtojást készítették: Kiss Gyöngyi, Réti Lucia, Klopp András, Kosztolányi Zsolt, Füzes András”
Erhardt Gábor:
„Az általa életre hívott és vezetett ún. szakmérnöki képzés egyik utolsó szemeszterében találkoztam vele először, mivel felkért, hogy legyek külsős korrektor a tanya-tervező félévben. Ez volt az első felsőoktatási élményem, az asztal másik, oktatói oldaláról. Azon túl, hogy hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra, rengeteg tapasztalattal is gazdagabb lettem. Csodáltam azt a könnyed, bizalommal teli hozzáállást, amivel a tanulóival foglalkozott és ami az általánosan tapasztalt szeretetet és elismerést hozta számára. Nekem ugyanezért, mármint a hallgatók elismeréséért keményen meg kellett dolgoznom.
Ahogy gondolatai, úgy a korrektori, tanítási habitusa is érthetetlen volt számomra. Úgy tudta megnyitni a belső ajtókat, hogy nem utasított, nem mondta, hogy mit hogy kell csinálni, csak csiklandozott, inspirált. Ilyenek voltak épületei is: megfoghatatlanok, bizonytalanul kérdezve állítók…
Csak remélni tudom, hogy mind az építész oktatásban, mind az építész közéletben lesz olyan a tanítványai között, aki be tudja tölteni az utána maradt űrt. Reischl tanár úr távozása után már a másodikat!”
Papp Dávid:
Bár én is az Ybl Főiskolára jártam, valahogy úgy alakult, hogy Kapy Tanár Úrral nem volt igazán közvetlen viszonyom. Az egyik konzultáción, az egesz evfolyam elott elhangzott egy mondata, megmaradt es mai napig szoktam idézni:
“Lehet igénytelenkedni, de nem biztos, hogy érdemes!” Nagyon finom kritika es humor volt ez egyben.
Bártfai-Szabó Gábor
Paradigmaváltás
Kapy Jenő Tanár úr emlékére
Thomas Kuhn szerint a paradigma egy adott időszakban az adott tudomány művelői között kialakult és intézményesült közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudomány tárgya, feladata, hol húzódnak a tudományosan érvényes ill. érvénytelen kérdésfeltevések közötti határok, ill. mely feltételek mellett lehet valamely álláspontot egyáltalán tudományon belülinek elfogadni. Kuhn megfigyelése szerint ez a mindennapi kutatási gyakorlatot irányító tudásrend a fejlődés egy bizonyos pontján válságba juthat. Nem egyszerűen az anomáliák száma okozza ezt, hiszen a tudományos gyakorlatnak természetes része az anomália: tények, amelyeket – még – nem tudunk megmagyarázni.
Kapy Tanár úrral először az Ybl Főiskola graduális képzésén, majd a tervezői szakmérnöki keretin belül ismerkedtem meg. Az utána elvégzett Vándoriskola, Mesteriskola és DLA képzés során sok értékes és karakteres építésszel volt szerencsém találkozni, de ő kiugróan más volt. Jelenléte, órái, gondolkodása egy éltre szóló muníciót adtak, elindítottak azon az úton, amin azóta is töretlenül haladok. Minden egyes órája egy szárnyalás jelentett az aznapi letudandó szürke tananyagok sorában. A legszembetűnőbb újdonság volt viselkedésében, hogy hitt bennünk, végtelenül erősen. Hitt a fiatalságban, az eredeti gondolat erejében, mely meg tudja változtatni a körülötte lévő világot. Nem ragadt le stílusoknál, nem próbált vezetni minket, nem próbálta megmondani, mi az elfogadható, mi az értékes, őszinte érdeklődése és lelkesedése jelentette számunkra az útmutatást.
A Szent István Egyetem nagymarosi nyári tábora különleges élmény volt Tanár úrral. Csak pár példa a sok közül – a helyszín a Duna-part, az időpont a napfelkelte. A korán kelő hallgatókkal hajnalban jógagyakorlatokat végeztünk Tanár úr vezetésével a vizes fűben. Felemelő élmény volt megélni a napfelkeltét, fejen állva, üvöltő oroszlán pózban feszültséget levezetni, s kifacsart pozíciókban akkor még éretlen huszonévesként meditálni tanárunk vezetésével. Egyik nap a tetőtéri teremben euritmia gyakorlatokat végeztünk meghívott euritmista vezetésével, ahol is építészhallgatóként először éltük meg a formarajz térbeli megnyilvánulását, a mozgás és az áramlás által kialakuló térbeli formák szépségét.
Kapy Tanár úr saját útja, mint ahogy tervezési és oktatási munkája is paradigmaváltás volt sok szempontból és sokunk számára. Új lehetőségeket mutatott meg, új energiákat és tapasztalások adott. Nem véletlen, hogy az általa vezetett tervező szakmérnöki sok alkotó, elkötelezett építészt adott a szakmának. 60 éves azt mondta – miközben felszállt egy hőlégballonnal a Duna-kanyarban – hogy boldog, hiszen elérkezett élete feléhez. Most sem tűnt el, inkább csak feszegeti a lét paradigmáját, mindig itt marad közöttünk. Köszönünk mindet Tanár úr, Isten vele..
Illusztrációk: Dunaharaszti, Szent Imre Plébánia Templom vázlatterve
