Előszó
A magyar vidék mélyen alszik, és várja, hogy újra és újra felfedezzék, mert még mindig vannak – mélyen rejtőzködő – feltárásra váró kincsei. És a városok? Lakótelepek, lila bölcsődék, piros iskolák – nincsenek utcák, nincsenek terek. Az itt felnövő fiatalság beláthatatlan károsodást szenvedett.
A felduzzasztott, gyakran falanszter jellegű városrészek, városok mai lakóinak nagyobb része faluról költözött ide. Mi lett a vége? A falu szegényebb lett, összezsugorodott, színtelenebbé váltak a hagyományai. Az immár panelvárosokban élő munkabíró generáció gyerekei itt születtek az úgynevezett demográfiai robbanás időszakában. A jelenlegi helyzetben azt gondolnánk, hogy az elköltözöttek majd visszatérnek régi lakóhelyükre. Ez nem lehet tömeges, hiszen manapság sehol nem teremnek munkahelyek és a mezőgazdaság sem igényli a hozzá nem értő embereket.
Régi kultúránkat keletről hoztuk magunkkal. Tudtunk házat építeni, megvolt a családi rendszerünk, halásztunk, vadásztunk, még a földműveléshez is értettünk. Voltak fegyverkészítőink, vasverőink, ötvöseink, háziasított állataink. A harcos ősök békeidőben zenéltek, táncoltak és vadásztak. Mindent tudtak, ami egy vándorló nép megmaradásához szükséges. A Kárpát-medencében történt letelepedés után is állandó küzdelem folyt az életben maradásért. A kereszténység felvétele európai stabilitást adott hazánknak, és ha az élet nem is vált könnyebbé, a magyarok nem jutottak azoknak a nomád népeknek a sorsára, akikből hírmondó sem maradt. A magunkkal hozott kultúra, a munkaeszközök, mesterfogások nyugati hatás után átformálódva éltek tovább – vagy feledésbe merültek. A hajdani Napba öltözött asszonyból, Boldogasszony anyánkból Szűz Anya vált, Patrona Hungariae.
Egykori építményeinkből a földvárakon kívül jóformán semmi sem maradt. A sok száz év alatt kikristályosodott formájú építmények viszont dacoltak az idővel. Hiába volt téeszesítés, és hiába volt ezer évig a nyugat-európai építészet gyakorlata, a különleges építményeinkből máig maradtak hírmondók, és ezeknek a kis alkotmányoknak az ősei Kelet felé tartanak rokonságot. Persze vannak szép városaink, hídjaink, középületeink, amikre büszkék vagyunk. Itt az idegen egy nyugat-európai orientációjú kultúrát talál, latin-német műveltségű előzményekkel rendelkező országban érezheti magát. A középkorban diákjaink Nyugat-Európa egyetemeit látogatták, ezért természetes, hogy országunk tőlük kapta a fejlődéshez szükséges inspirációkat. Első látásra egy európai ország vagyunk – szeretjük, ha ezt mondják ránk –, de lenn a mélyben, ahová gyökerezünk, az ott a régi keleti kultúránk.
Arra a kérdésre, hogy a népi műemlékek miben különböznek a többi építészeti emléktől, azt hiszem, eddig nem sikerült pontos választ adni. Írtunk a gyorsan pusztuló szerkezetről, írtunk arról, hogy végül nyomtalanul eltűnnek a föld színéről. A népi építészeti emlékeknek – nem úgy, mint a grand art épületeinek – nincs az európai kultúrához tartozó építészeti stílusa. Eredete még a finnugor korba nyúlik vissza, amint ezt szókincsünk is bizonyítja. A népi építészet – bár szerkezeti megoldásokat vagy stílusjegyeket tartalmazó dekorációt vett is át a „nagy építészet”-től, időrendi hovatartozása teljes mértékben eltér a stíluskorszakok kronológiájától.
A lakóépületeket alaprajzi elrendezésük és tüzelőberendezésük szerint csoportosítjuk. Az egyes tájegységek háztípusai jól elkülöníthetőek. A lakóházakon alkalmazott dekorációk nem kapcsolják a népi épületet a nagy építészet emlékeihez. Példa erre, hogy amikor a templomban lévő román kori oszlopfőt lemásolják a XIX. század közepén épült lakóház tornácánál, az oszlop esetleg egy kicsit suta lett, de felismerhető a származási helye. Természetesen ettől a parasztház nem lesz románkori. Ha egy szélmalom 1820 körül épült, attól még nem lesz klasszicista, és az 1700-as évekből való „gótikus” szerkezetű tornyaink sem barokk fatornyok. Talán nem kell ezek után hosszasan taglalni, hogy egy egysejtű szőlőhegyi hajlék, egy füstösház, vagy egy tanya és a csónak alakú fejfás temető sem illeszkedik a nyugat-európai kronológiai rendbe, és ezt tévedés volna ráerőltetni.
A jó értelemben vett másféleségünket a hagyományos építészetünk emlékei is bizonyítják. Kultúrkincsünk jelentős részét még őseink hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Ez a messziről származó erő képes volt arra, hogy több esetben átformálja a nagy építészet szerkezeteit, díszítő motívumait. Természetesen a nagy építészetnél is megjelent a keletről hozott gondolkodásmód. Példa erre a középkori keresztény templomainknál a magyargyerőmonostori madárlány, vagy a tordai templom falában korsóban elhelyezett fekete kakasos építőáldozat is.
Sajátosságaink büszkeséggel töltik majd el utódainkat, hiszen a hozzánk látogató idegenek is dicsérik a balatonfelvidéki tornácot, az alföldi tanyát, vagy a kis falusi templomot.
Nem azért keressük múltunk gyökereit, mert jobbak akarunk lenni másoknál, hanem azért, mert mi valóban mások vagyunk. Ezt a másságot szeretnénk megértetni az idegenekkel.
Aki ezt tudja és felvállalja, megkeresi és kiássa a fundamentumot, az egy igazi kincskereső. Lehet fotográfus, etnográfus, nehéz rá pontos definíciót találni. Egy nép kultúrkincsét őrizni kell. Az őrzők kiválasztott emberek, ezek közé tartozik Kunkovács László is. Igyekszik megtalálni a magyar kultúra emlékeinek pontos helyét a világ koronaékszerei között.
Sisa Béla
Kunkovács László fotográfus, etnográfus, évtizedek óta járja a világot, s elkötelezetten dokumentálja a hazai népi kultúrkincs utolsó mementóit. Néprajzi, kultúrtörténeti fotósorozatainak egyike az „ősépítményeket” dokumentáló anyag, melyeket ebben az albumban mutat be.
A kötet első része egy tanulmány, melyben a szerző az összehasonlító néprajztudomány módszerével ismerteti a magyar népi építészet archaikus formavilágú, elsősorban a Nagy-Alföldön jellemző építményeit, melyeknek egyértelmű párhuzamait lelte meg a világ egyéb tájain. Fotóin láthatunk dél-olasz kőrakás házakat, mongol pásztorépítményeket, tibeti vályogházakat, ázsiai porták rontás elleni, vagy éppen szerencsehozó díszítményeit, megalitikus kialakítású kapukat, vulkanikus kőzetbe vájt lakóházakat.
Az album második felében a tanulmányban említett építmények fotói szerepelnek gyűjteményes formában. A Hortobágy pusztáin álló, gesztus-szerű, tisztán funkcionális „alig-építményeket” követik a kupolákat formázó ólak és füstölők, majd a maradandóbb és változatosabb formavilágú „lacikemencék”, végül a gazdagságot jelképező, hatalmas, téglapilléres gazdasági épületek zárják a sort.
A bemutatott fotókon sok esetben szerepelnek maguk az építők is, ezáltal még emberközelibbé válnak a „simogatástól gömbölyödő” építmények. A kötet célja, hogy ezeken az archaikus formákat mutató műtárgyakon keresztül rávilágítson: egyetlen emberiség van, s bármilyen irányba is fejlődött a kultúra, annak mélyrétege közös, hiszen azonos formákat érlelt ki. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy az alkotó ember egyénisége az egy tőről fakadó formakincsnek végtelen változatát hozza létre.
Harmath-Gyetvay Enikő
Kiadó: Kós Károly Alapítvány, Örökség Könyvműhely, epl
Kiadás éve: 2000
Terjedelem: 110 oldal
Kötészet: puhatáblás borító, cérnafűzött kötés
ISBN 963 00 6699 8
