Salingaros a modern építészet egyik legelismertebb kritikusa éppen egy éve írt ismertetést James Stevens Curl Making Dystopia című könyvéről. Remélve, hogy hamarosan a könyvet is olvashatjuk magyarul, most a recenzió fordítását tesszük közzé.
Immár három éve*, hogy megjelent James Stevens Curl Making Dystopia című könyve, amelyben Curl professzor a 20. századi építészet történetét tekinti át, lerántva a leplet a standard oktatásban tanított tananyagról, átgondolatlan koholmánynak nevezve azt. Az igazság, amelyet bizonyítékok tömkelegével támaszt alá, ijesztő.
Curl kritikája a modernizmus elméletéről és gyakorlatáról lerombolja az évtizedekig hangoztatott gazdasági-etikai-politikai érveket, amelyek azt voltak hivatottak igazolni, hogy miért is kell az embereket embertelen környezetbe kényszeríteni. Az egész csupán hatalmi játszma volt, hogy a humánus építészetet és annak művelőit a földbe döngöljék és ezzel egy új, nem túl hozzáértő építészekből és akadémikusokból álló csoportot segítsenek hatalomhoz.
Sajnos három évvel később a helyzet nagyjából ugyanolyan, mint 2018 előtt volt. Akik eddig is a humánus építészetet elveit vallották, azok ma is ezt teszik. A Curl filozófiáját mindig is alkalmazó szakemberek közé tartoznak a klasszikus és a hagyományos építészek, valamint Christopher Alexander követői (akik nem feltétlenül a klasszikus stílust alkalmazzák, de elutasítják a modernista dizájn kényszerzubbonyát, és élhetőbb struktúrákat hoznak létre). Azok, akik a képi alapú, embertelen építészetet képviselői, nem változtattak irányt, és a curl-i filozófia sem befolyásolta őket érzékelhető módon.
Curl könyve olyan emberi léptékű fejlesztéseket tárgyal, amelyeket évtizedeken keresztül csak a szakma peremén engedélyeztek, amennyiben nem veszélyeztették a reflektorfényben fürdő fősodort. A világ minden táján, legtöbbször elszigetelten dolgozó szakemberek amúgy kiváló és emberléptékű épületeket hoznak létre, ám ezek a munkák szinte soha nem jelennek meg a médiában, az építészeti folyóiratokban pedig pláne nem. Biztos vagyok benne, hogy ezek az építészek most igazolva érzik magukat. Curl könyve talán egyfajta gyülekezési pontot nyújthat azok számára, akik új, humánus építészetre vágynak.
A világ befolyásos építészeti iskolái között, amelyek széles körben tanítják az elveit, egyebek mellett ott van az amerikai Notre Dame Egyetem. Egy másik hagyományos építészetet oktató iskola, amely néhány évvel ezelőtt indult a portugáliai Viseuban, politikai összeesküvés áldozatává vált. José Cornélio da Silva barátom volt a vezetője, amíg erőszakkal be nem zárták. Tudomásom van néhány új, de még nem teljesen kidolgozott, hagyományos építészeti programról a fősodor áramlatán kívül, de az alapítványi iskolákban a modernizmus sérthetetlenül uralkodik. Az építészeti iskolák minősítési szabványainak megváltoztatására irányuló legutóbbi erőfeszítések szánalmas kudarcot vallottak.
Az uralkodó építészeti kultúra annyira bebetonozódott, annyira erős, annyira monolitikus, hogy semmi – abszolút semmi – nem képes megváltoztatni a rendszert. Azt a rendszert, mely először gonoszsággal és szakmaiatlan viselkedéssel reagált Curl munkájára, majd hallgatással, és továbbra is azt gyakorolja és hirdeti, amit eddig.
Szomorú, hogy épp Curl brit honfitársai voltak azok, akik a legvitriolosabban elítélték. Az óceán túlpartján mi, amerikaiak – pontosabban a klasszikusokat művelők meglehetősen nagy csoportja – azzal ismertük el erőfeszítéseit, hogy 2019-ben Arthur Ross-díjjal tüntettük ki a Történelem és Írás kategóriában. Ezt a díjcsomagot a Klasszikus Építészet és Művészet Intézete (Institute of Classical Architecture & Art, ICAA) évente adja át, egy New Yorkban tartott gálavacsora és ünnepség keretében. David Brussat, aki részt vett a rendezvényen, így ír: „E könyv megjelenése végre fordulópontot hozhat az építészetben. Ezt érezték a gála résztvevői, akik királyhoz illő fogadtatásban részesítették a szerzőt, és a díj átvételekor tartott hosszú beszédét a leghevesebb tapssal jutalmazták”.
És hogyan fogadták a könyvet az Egyesült Királyságban? Hugh Pearman, a RIBA (Journal of the Royal Institute of British Architects) akkori szerkesztője nagyon ellenszenves kritikát írt róla, amelyben kijelentette, hogy „James Stevens Curl legújabb könyve egy (nyilvánvalóan) antimodernista kirohanás”, és vonakodva elismerte, hogy „tud egy kicsit rajzolni”. A közösségi média kommentárok nevetségessé tették Curl professzort, azt állítva, hogy elmebeteg és a halálos ágyán fekszik (szerencsére ez is hazugság). Egy kiváló brit klasszikus építész, aki biztos volt abban, hogy a szakmában és az építészeti médiában dolgozó jó barátai soha nem vennének részt ilyen rosszindulatú támadásban, sajnos kénytelen volt e nézetét visszavonni, amikor szembesült a korábban megbízhatónak hitt emberek által jegyzett szövegek képernyőfotóival. Az anyagot később levették, de nekünk még időben sikerült archiválnunk.
Az építészek azért állnak ellen a Curl könyve által közvetített üzenetnek, mert az lerombolja mindazt, amit jó építészeti gyakorlatként tanultak, megkérdőjelezve az etikai alapját mindannak, amivel a kenyerüket keresik. Ám az építészet egyetemi oktatói reagáltak a leghevesebben, mivel ők általában nem a konkrét építkezésekből keresnek pénzt, hanem egész létüket a modern építészet kultuszának fenntartására áldozzák. Az életbe vetett hit és szent küldetés elvesztése sokkal fenyegetőbb, mint a jövedelem elvesztése. Itt jutunk el oda, hogy mi történik, amikor a szektán kívüliek megkérdőjelezik a hívő világképét formáló álvallás alapjait.
Az ingatlanfejlesztőket ugyanakkor nem érdekli sem a kultusz, sem az építészettörténet, sem az elmélet, csak az, hogy sok pénzt keressenek. Ez az, amiben a modern mozgalom nagy sikert aratott: tömeges építkezés szabványosítottan, olcsón, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a felhasználó érzelmeit és pszichológiáját. Építsünk és adjunk el minimalista dobozokat, majd kényszerítsük az embereket, hogy bennük éljenek. A spekulatív ingatlanfejlesztés számára ez maga a valóra vált álom, különösen akkor, ha az akadémikusok és eladósodott építészkritikusok lelkes kórusa támogatja ezt.
Az 1920-as évek modernizmusa ugyanolyan fanatikus társadalmi szintű pszichológiai befolyásolás volt, mint bármely politikai mozgalom.
A tervezők és a hatóságok általában meglehetősen merev és konvencionális bürokraták, akik csak a szabályokat követik. Soha nem jutott eszükbe, hogy ezek a szabályok a modernisták politikai győzelmének eredményei, amelyek közvetlenül a második világháború előtt váltották fel a régebbi humánus szabályokat. Lehetetlenné vált emberi léptékű városi környezetet építeni, amivel megvalósult a Curl könyvének címében szereplő disztópia bevezetésére törekvő szándék. Curl könyvének egyik kinyilatkoztatása, hogy az 1920-as évek modernizmusa egy olyan elszánt és fanatikus társadalomépítési terv volt, mint bármelyik a párhuzamos politikai mozgalmak közül, amelyek ugyanebben az időben keletkeztek szerte a világon.
A Curl által megfogalmazott érvek hamarosan visszhangra találtak a londoni Építész Szövetség hallgatóinak példátlan kiáltványában, amelyben a tanterv radikális reformját követelték. A 2019 júniusában közzétett, oktatási reformra irányuló felhívás nem említi kifejezetten Curl könyvét, ám mégha nincs is közvetlen összefüggés, az építészeti oktatás megváltoztatása iránti globális érdeklődés éppen ekkor kezdődött és esszék, konferenciák sorához vezetett, amelyek eredménye a 2020-as Pune-i Nyilatkozat lett.
Curl könyve szükséges lökést és támogatást adott azoknak, akik már akkor is tudták, hogy az építészeti oktatás és gyakorlat ijesztően rossz úton halad. Egyúttal a felszabadító gondolkodás irányát is megadta azoknak, akik a rendszerben valahogy nem érezték jól magukat a dicsőséges kijelentések ellenére, miszerint minden tökéletesen rendben van.
Az egyenletből itt kimaradtak (és Curl munkájában is a történelmi narratívánál kisebb hangsúllyal szerepelnek) azok a gazdasági és ipari erők, amelyek soha nem törődtek az emberi értékekkel. A gátlástalan építészek egyszerűen csak az ipar marketingeseiként szolgáltak, a monstre projekteket csábító jelmezbe öltöztették a képzőművészet díszleteivel, miközben az egyetemek egy eljövendő utópiát ígértek. Amit ehelyett létrehoztak – ahogy James Stevens Curl aprólékosan dokumentálja – az maga volt a disztópia.
* Az írás éppen egy évvel ezelőtt, 2021. augusztus 30-án jelent meg. https://thecritic.co.uk/still-making-dystopia/
fotó:
Fortepan 193593: Sárospatak, Eötvös út 6., A Művelődés Háza és Könyvtára, 1983, Adományozó: Gábor Viktor és
Fortepan 84963: Salgótarján, Kistarján út 5-7., az MSZMP oktatási épülete, 1974, Adományozó: Erdei Katalin