Egyre kevesebben vannak, akik birtokában vannak annak a tudásnak, mely a minket körülvevő természet kincseit úgy tudja felhasználni, hogy közben nem teszi tönkre a forrást maga körül. Sorozatunk harmadik részében a Székelyföldről a Kárpát-medence nyugati szegletébe utazunk, ahol dr. Pottyondy Ákos mutatja be a pannonhalmi Ürmös Portát.
Milyen előzmények, tapasztalatok vezettek oda, hogy e mellett az életmód mellett döntöttetek?
Édesapám családja a Szigetközből származik, életemet erősen meghatározza az onnan örökölt paraszti hagyomány. A dédapám még ebben a paraszti gazdaságban élt, a nagyapám még látta ugyanezt működni, azonban a hagyomány és a tudás öröklődését kettévágta a kuláksors. Édesapám már teljesen kívül került ebből a gazdaságból, értelmiségi pályát választott, Ybl-díjas építészként éli nyugdíjas éveit. Édesanyám újpesti polgári családból származik, különös, hogy mégis ő hozta be az életembe a gyógynövényeket. Pannonhalmára mondhatni véletlenül keveredtem, sokaktól eltérően sosem volt bennem olyan szándék, hogy bencés diák legyek. A gimnáziumi évek alatt enyém lett ez a táj: rengeteget jártunk madarászni, túrázni, hegyet mászni, fotózni, és közben nagyon megszerettem ezt a vidéket. Később a gödöllői agráregyetemre jártam, ahol az Ángyán József-féle Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetben végeztem. Ez nagyon izgalmas hely volt, minden arról a fajta családi gazdálkodásról szólt, ami a nagyapámék révén nekem egy történetében élő valóság volt. Folyton azt hallottam, hogy ez mennyire vagány dolog, és újra vissza kellene hozni. Aztán amikor a kétezres évek elején lediplomáztam, akkor erre a dologra mégis alig valaki volt kíváncsi, mert minden csövön a nagygazdaságok, a nagyüzemi mezőgazdasági technikák, a korszerű gépek, a GPS által uralt, embert nélkülöző mezőgazdaság folyt.
Hogyan jött el a váltás pillanata, a saját gazdaság elindítása?
Az, ahogy mi ebbe belekeveredtünk, nagyon hasonlít mind a Bányász-vonalhoz, mind a Gyuri bácsi-féle történethez. Volt az életünkben egy elég markáns pillanat, amikor el kellett dönteni, hogy hogyan tovább. Szerintem mindenki életében eljön egy pillanat, amikor elér egy útelágazáshoz, és csak jobbra vagy balra lehet menni. Ez a mi életünkben 2018-ban volt. Akkoriban szervezeti átalakítások voltak a főapátságnál, és ennek, illetve egyéb okoknak a következményeként úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy elég volt abból, hogy más szekerét toljuk. Ez nem egyfajta világból kivonulás, nem valami ellen, hanem valami mellett való döntés volt.
Tapasztalatod szerint, ha valaki arra adná a fejét, hogy belevágjon egy olyan önfenntartó gazdaságba, ami képes eltartani a családját, mi az a minimum földdarab, amivel érdemes elindulni?
Ahhoz, hogy az ember megtermeljen magának néhány fűszernövényt, gyógynövényt, játékból valamennyi paradicsomot, elég egy panelház erkélye. De legyünk tisztában azzal, hogy a panelerkélyt nem erre találták ki. Ha valaki gazdálkodni szeretne, egy ezer négyzetméteres hátsó udvar már bőven jó indulásnak. Ha az ember hajlandó egy picit több időt fordítani a kertre, akkor egy ekkora telken bőséggel meg lehet termelni azokat az alapvető zöldségeket és egy-két gyümölcsfával némi gyümölcsöt is, amire a családnak szüksége van. Mindig látszik egy kerten, ha a gazda nyugdíjba ment, mert kivirul a kert a rászánt időtől. A másik, ami látszik a kerten, hogy mekkora a létra otthon, mert addig vannak metszve a fák… Ha az embernek van egy munkahelye, a kert könnyen nyomasztó nyűg lesz, mert nem bírja, hogy már megint nincs lenyírva a fű. Az ilyen embernek nemhogy gazdálkodni nem lesz kedve, de odamenni sem. Kell némi bátorság is, hogy az ember elhiggye: ahhoz, hogy paradicsomot egyen, nem feltétlenül kell lemenni a piacra. Ha valaki végül veszi a bátorságot, és csinál egy zöldséges ágyást, már az első évben azzal szembesül, hogy elképesztő bőség van. Klasszikus példa, mikor valaki cukkinit ültet, és az első évben terem belőle néhány. Mivel emberünk a trendi zöld- magazinokban olvasta, hogy a falura költöző embernek szüksége van komposztra, ezért aztán oda dobja a cukkini magjait, de mi történik a következő évben? A komposzt körül mindenhol cukkini terem, mondjuk százötven darab… A neten ilyenkor elolvas mindent, hogy mit kezdjen a terméssel, már az egész család kapott cukkinit, de még mindig nem szedte le az összeset, cukkini nyomasztja még álmában is. Sokat egyszerűsít, ha hozzászokunk ehhez a fajta bőséghez, ahhoz a gondolathoz, hogy csak annyit szedek le, amennyire szükségem van, a többit pedig el tudom engedni. Ebben a pillanatban nem fog tovább nyomasztani a kertem, hanem örömforrást, gazdagságot jelent.
Ugyanakkor nagyon fontos lenne tisztázni, hogy mit is jelent valójában az önfenntartás. Mindenkit óvok attól, hogy falat húzzon maga köré, és azt mondja, hogy mindent önállóan akar megoldani. Egy-két extrém esettől eltekintve, mint például egy pásztornak magasan fent a Hargitán, az egyénnek sosem kellett száz százalékban önfenntartónak lennie. Régen sem kellett minden egyes család udvarába kovácsműhely, elég volt egy jó kovács a faluban. Valójában a falu, az emberi közösség volt az, ami önfenntartó volt, ami mind fizikai, mind szellemi értelemben megtartott. Itt is kialakult egy ilyen közösség, a Sokorói Tájegység Egyesülés, aminek tagjai vagyunk mi is. Ebben nemcsak gazdálkodók, hanem több szakma képviselői is jelen vannak, akik önállóan is életképesek, de rájöttünk arra, hogy ha a pék, a kereskedő, a fuvarozó, a hentes és a többiek mind összedolgozunk, akkor mindenkinek sokkal könnyebb.
A teljes cikk a 23/1-es Országépítő folyóiratban olvasható, amely beszerezhető ITT.
