Pásztor Péter: Üzenet

A Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának tagjai 75 éves születésnapjuk alkalmából egy általuk összeállított, megírt, és reprezentatív kiállítású ÜZENET könyvvel kedveskednek kollégáiknak, barátaiknak. Az alábbiakban Pásztor Péter 2023-as könyvét olvashatják.

Lőcsén születtem 1948-ban, de a boldog gyermekkoromat Gölnicbányán, a néhai szabad királyi bányavárosban, az Alsó-Szepesség központjában, a csodás természet ölén töltöttem. Apám ügyvéd, anyám tanítónő volt. E szakmáktól két leánytestvéremet és engem is eltiltottak a szüleink. A szocializmus idején, amikor a vallásüldözés divat volt, és a társadalom lenézte és ellehetetlenítette az intelligenciának még a létezését is, nem volt szabad az ő nyomdokaikba lépnünk. Imádtam a természetet, ezért erdész akartam lenni, de ettől szintén eltanácsoltak (mert hogy minden erdész iszik). Így kerültem a Kassai Építőipari Szakközépiskolába.

Építészeti tanulmányaimat Pozsonyban végeztem 1973-ban, de még akkor sem voltam meggyőződve arról, hogy építész akarok lenni. Egyetemi éveimet – mivel aránylag könnyedén tanultam –  elsősorban a szórakozásnak, a táncnak, a sportolásnak, az utazásnak és a lányoknak szenteltem… Az építészeti pályafutásom Kassához kötődik: a Športprojekta és a Stavoprojekt cégeknél indultam. Itt sajátítottam el a tervezés tudományának alapjait idősebb építész kollégáimtól (Ján Šprlák – Uličný, Ladislav Greč, Igor Rozdobuďko, Jozef Obušek), de lankadatlanul kutattam a valódi ihlet után. Ebből az időszakból származik pl. a kassai Kelet-szlovákiai Elektromos Művek ma már nem létező számítóközpontjának épülete (1984), a liptószentmiklósi városi fedett uszoda és tornaterem (1988, Zahatňanský), a gölnicbányai műjégpálya (1986), a kassai Állami Erdészet székháza (1983, Zahatňanská, Zahatňanský), a kassai volt Építészklub (1983, Zahatňanská, Zahatňanský), ill. a rozsnyói nyári uszoda (1984, Zahatňanský).

Római Katolikus templom, Lónyabánya / Rímsko-katolícky, Lovinobaňa

1976-ban megnősültem, feleségem Zbuško Anka,  a budapesti Műegyetemen végzett kassai építész, Zbuško Nándor lánya.  Ugyanebben az évben megszületett a kislányunk, Zsuzsika. Őszülő fejjel be kell ismernem, hogy a munkámhoz szükséges stabil családi hátteret elsősorban a feleségem teremtette meg számomra. És hozzáteszem, hogy Zsuzsi lányunk három aranyos unokával ajándékozott meg minket.

1984-ben megalapítottuk Kassán az Építészek és Képzőművészek Klubját, amelynek én lettem a vezetője. Fiatal kollégánk, Krcho János révén, aki a budapesti Műegyetem doktorandusza volt, akkoriban értek el minket az első hírek a magyarországi organikus építészeti mozgalomról. A legelső tanulmányutunk ezért Magyarországra vezetett, ennek keretén belül a sárospataki művelődési házban találkoztunk Makovecz Imrével. Az építészete elvarázsolt, de bevallom, hogy csak jóval később kezdtem megérteni őt.

Bankó szálló, Kassa / Hotel Bankov, Košice

1985-ben részt vettem a magyar élő építészet első kiállításán Budapesten, amelyet az OMÉK mezőgazdasági kiállítás keretén belül rendeztek meg. Ez egy újabb életre szóló élmény volt számomra. 1988-ban Imre meghívott az irodájába. Egy évbe telt, amire sikerült elintéznem, hogy fél évig egy másik baráti, szocialista országban dolgozhassak…

1989-ben nyolc hónapot töltöttem Makovecz irodájában, a MAKONÁ-ban. Ez volt életem legjobb döntése! Most már tudom, hogy egy építész életében nagyon fontos, hogy megtalálja az igazi Mesterét. Nekem óriási szerencsém volt, mivel  negyvenegy éves koromban Makovecz Imre lett a Mesterem. Az íróasztalom az ő cigaretta­füstös, 2×2 m-es mini szobájának a bejáratánál volt, így nagyon hamar képet kaptam arról, hogy kicsoda is Imre és mi mindennel képes foglalkozni. Nemcsak kiváló, Istentől megáldott tehetség és irodavezető volt, hanem olyan ember is, akinek mindene a család, a haza, aki képes volt felismerni a rosszat, de azt is, hogyan lehet vele megküzdeni és segíteni az embereknek. Nem csupán szakmát, hanem emberi tartást is tanultunk tőle!

Családi ház, Bakonszeg / Rodinný dom, Bakonszeg

Itt olyan nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt, mint:  Bata Tibor, Csernyus Lőrinc, Ekler Dezső, Grátz Antal, Heil Tibor, Jánosi János, Kravár Ágnes, Nagy Ervin, Robogány Andrea, Salamin Ferenc, Siklósi József, Szalai Tibor, Szentesi Anikó, Tamás Gábor, Turi Attila, Varga Csaba, Várlaki Erzsi, Vincze László, Zsigmond László. Állítom és vallom, hogy ők mind a mestereim voltak: rengeteget tanultam tőlük, annak ellenére, hogy a kollégák zöme fiatalabb volt nálam. Az irodában más külföldiek is dolgoztak velem egy időben: két holland – Dolf Braat és Paul van Panhuys –, valamint egy keletnémet, a drezdai Kelf Treuner. És ott ismerkedtem meg Callmeyer Ferenccel, Dévényi Sándorral, Jankovics Tiborral, Kampis Miklóssal, Kálmán Istvánnal, Pap Gáborral, Sáros Lászlóval, de olyan világsztárokkal is, mint a svéd Erik Asmussen, az olasz Paolo Portoghesi, ill. a francia François Burkhardt. Ebben a közegben ért el a „bársonyos forradalom“ is. Karácsony előtt elbúcsúztam a MAKONÁ-tól, útravalóul a kollégáimtól egy elismerő oklevelet kaptam, melyen a következő szöveg olvasható:  „Úgy gondoljuk, hazatérve Szlovákiába az a feladata, hogy megtalálja azt az igaz motivációt, mely minden jelentős építészet alapja; reméljük, hogy nálunk szerzett tapasztalatai ehhez hozzásegítik; s reméljük, hogy ezzel jó hírünket is öregbíti a világban.“ Ezt a feladatot teljes komolysággal tettem magamévá. Megértettem, hogy ez az én életprogramom, és elköteleztem magam az élő építészet elvei mellett.

Thália Színház, Kassa / Divadlo Thália, Košice

Hazatérve sok mindenben részt vettem, többrétű tevékenységem közös nevezője azonban az építészet volt. Először is, 1990-ben Martin Drahovskýval közösen saját irodát létesítettünk Kassán. A Szlovák Építészek Szövetségének alelnökeként, kollégáimmal együtt kezdeményeztem a Szlovák Építész Kamara (SzÉK) megalakítását. 1992-ben, Európa volt szocialista országai közül elsőként Szlovákiában alakult meg az építész kamara. 1997 és 1999  között a SzÉK elnöke,  tizenöt éven keresztül az alelnöke voltam. 2005-ben lettem a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja.

Tanári pályafutásomat a Kassai Műszaki Egyetemen kezdtem, ahol 1998-ban megalapítottuk a Művészeti Kart, amelynek keretén belül indult el az építészképzés. Engem bíztak meg az Építészeti Tanszék vezetésével, mely pozíciómról 2016-ban mondtam le. 2004-ben Rudolf Schuster szlovák köztársasági elnök egyetemi tanárnak nevezett ki. 2010-től 2018-ig a kassai egyetem mellett még a lengyelországi Rzeszówban is tanítottam. Közben több építészeti vonatkozású könyvem jelent meg, köztük egy háromnyelvű (szlovák – angol – magyar) monográfia a kassai építészről, Oelschläger (Őry) Lajosról (2012, Adriana Priatkovával közösen). Legutóbbi könyvem címe: Kelet-Szlovákia élő építészete az ezredfordulón (2021, Drahovský, Sečka).

Római Katolikus templom, Kassa / Rímsko-katolícky kostol, Košice-KVP

A legnagyobb büszkeséggel megvalósult épületterveim töltenek el.  1993-ban készült el Szlovákia védőszentjének, a Hétfájdalmú Szűzanyának szentelt templom Lónyabányán. 1996-ban újítottuk fel a Kassához közeli Bankó Szállót (Drahovský, Simko). 2002-ben lett kész a Kassai Thália Színház Márai-stúdiója (Jankovič). 2012-ben adták át az első lakótelepi templomunkat, az Isteni Irgalmasság templomát a kassai KVP lakótelepen (Simko, Neufeld, Drahovský, Friedmann, Rozman). 2018-ban készült el a volt kassai belvárosi laktanya épületeinek felújítása, ill. átépítése, ahol a Maraton Szálloda esküvői termét alakítottuk ki (Capek). 2021-ben ért véget a borsi Rákóczi-kastély felújítása (Wittinger). Az ünnepélyes átadón jelen volt Zuzana Čaputová, szlovák köztársasági elnök és Áder János is, Magyarország akkori köztársasági elnöke. 2022-ben két újabb jelentős épületet sikerült befejezni: a szepsi Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpontot (Horváth†, Capek, Sečka), ill. egy másik lakótelepi templomot Kassán, a Savio Szent Domonkos templomot a téhányi lakótelepen (Drahovský, Friedmann, Jankovič). Összesen több, mint százötven épülettervem valósult meg. Másrészt, a műtermem tele van meg nem valósult tervekkel is…

Skate-park, Kassa / Skate-park, Košice

Munkásságom elismeréséről díjak is tanúskodnak. 1997-ben kaptuk meg Martin Drahovskýval és Simko Palival közösen a legmagasabb szlovák építészeti kitüntetést, a Dušan Jurkovičdíjat a Bankó Szálló felújításáért. 2013-ban Adriana Priatkovával közösen részesültünk a Martin Kusy-díjban az Oelschläger (Őry)-monográfiáért, és ugyanabban az évben megkaptam Kassán a Főpolgármester Díját, valamint jelöltek a szlovák Kristályszárny díjra is. 2014-ben a Magyar Építőművészek Szövetségétől vehettem át a Magyar Építőművészetért díjat, 2016-ban a Szlovák Püspöki Konferencia nekem ítélte oda a Fra Angelico Díjat.  2018-ban vettem át a prágai várban a Josip Plečnik díjat. 2019-ben az MMA készített rólam egy közel egyórás dokumentumfilmet Lélekemelő címmel. 2022-ben Wittinger Zoltánnal közösen megkaptuk az ICOMOS Díjat a borsi Rákóczi-kastély felújításáért.

Családi ház, Kassa / Rodinný dom, Košice

Ilyen apró elemekből, de még inkább rengeteg munkából áll össze egy viszonylag „sikeres“ építész élete… Természetesen nem vagyok teljes mértékben elégedett, többet is produkálhattam volna, de talán még nincs mindennek vége!

Ami a leginkább aggaszt, az a társadalom, illetve az emberek viszonya az építészethez és az épített örökséghez. Az évek folyamán megfogalmazódott bennem néhány alapelv, ezeket igyekszem továbbadni a hallgatóimnak is:

– építeni csakis környezetbarát módon szabad;

– egy építésznek minden tettével a környezete javát és egészséges fejlődését kell szolgálnia;

– világunknak vannak saját építészeti hagyományai, ezeket kötelességünk megismerni és átörökíteni az utánunk jövő nemzedékekre;

– az építészet nem csupán képzőművészeti alkotómunka, elsősorban az emberiségnek tett szolgálat;

– tehetségünk Isten adománya, ezért minden alkotásunkban kötelesek vagyunk Őt dicsőíteni!

Lakodalmas terem, Kassa / Svadobná sála, Košice

Egy épület minőségének elbírálásához is összegyűjtöttem néhány általános alapelvet. Elsősorban az alábbiakra gondolok:

– a városrendezés minősége – főként a valós összefüggések keresésének, de az urbanisztikai fegyelem és belátás vonatkozásában is;

– funkcionális minőség: az egyes terek és építészeti elemek természetes, funkcionális követelményeinek kielégítését, a terek hierarchikus elrendezését, az egyes szerkezetek és anyagok természetes tulajdonságainak kihasználását tekintve;

– az épület részleteinek minősége, ill. kifinomultsága;

– az építészet kifejezőereje, filozófiája vagy küldetése.

Rákóczi kastély, Borsi / Rákócziho kaštieľ, Borša

Meggyőződésem, hogy amennyiben következetesen ezen alapelvek szerint járnánk el egy-egy építészeti alkotás megítélésekor (és most nemcsak az építészekre, hanem a kritikusokra is gondolok), akkor az építészeti folyóiratok – tisztelet a kivételnek – nem lennének tele olyan építészeti megnyilvánulásokkal, amelyekről csak olyan jelzők jutnak az eszembe, mint „táj- és környezetidegen”, „nemtelen”, „megüresedett”, „steril”, ”személytelen” stb.  Vitathatatlan, hogy az efféle építészeti alkotásokban hasztalan keresnénk az otthonosság érzését…

Ezzel állnak szemben az élő építészet elvei, melyek tekervényes útjain próbálok bukdácsolva előre haladni. Talán az általam tervezett épületek nem mindig tükrözik ezt az igazságot, és nem képesek meggyőzni az olvasót, de én, ezt az utat járva, a boldogság fenséges, olykor szinte szakrális érzését élem át!

Nagyon összetett, bonyolult időket élünk, ennek ellenére mégis hiszek egy jobb jövőben! E mai kort – amelynek úgy tűnik, nincs egyértelmű irányzata – mi, építészek, egy óriási kihívásként is értelmezhetjük, amikor lehetőségeink és legjobb képességeink szerint kell hozzájárulnunk a kézzelfogható kulturális környezetünk kialakításához. Mindezt úgy, hogy a szent, isteni teremtés alkotómunkáját folytassuk. Ezért is merem a fiatalok nemzedékét arra ösztönözni, hogy induljanak el az élő építészet útján. Vallom, hogy ez az az út, amely képes összekötni az eget és a földet!

(Megjelent 2023-ban, a MMA Építőművészeti Tagozat Üzenet könyvek sorozatában)

Egyházi iskola, Szepsi / Cirkevná škola, Moldava nad Bodvou

Peter Pásztor: Odkaz

Narodil som sa v Levoči v r. 1948, ale svoje šťastné detstvo som prežil v centre Dolného Spiša, bývalom kráľovskom banskom meste Gelnici, v lone prírody. Otec bol advokát, mama učiteľka – tieto dve povolania v ére socializmu (v časoch náboženskej neslobody, resp. podceňovania, ba až znemožňovania inteligencie) rodičia nám deťom (mám ešte dve sestry) zakázali, pretože si nepriali, aby sme kráčali v ich šľapajách… Miloval som prírodu, preto som chcel byť lesníkom, ale ani toto mi nebolo doporučené (lebože všetci lesníci pijú)… Tak som sa dostal na stavebnú priemyslovku do Košíc.

Architektúru som vyštudoval v Bratislave v r. 1973, ale ešte ani vtedy som nebol presvedčený o tom, že ozaj chcem byť architektom – svoje vysokoškolská roky (keďže som sa ľahko učil) som venoval predovšetkým zábave, tancu, športu, cestovaniu a dievčatám… Moja profesionálna kariéra sa viaže ku Košiciam (začínal som v Športprojekte a Stavoprojekte), tu som sa naučil od mojich starších kolegov (Ján Šprlák – Uličný, Ladislav Greč, Igor Rozdobuďko, Jozef Obušek) základy projektovania, ale pritom som neprestal hľadať tú svoju pravú inšpiráciu. Z tohto obdobia pochádza napr. moja dnes už neexistujúca budova výpočtového strediska Východoslovenských elektrární v Košiciach (1984), komplex krytej plavárne a telocvične v Liptovskom Mikuláši (1988, Zahatňanský), umelá ľadová plocha v Gelnici (1986), budova Štátnych lesov v Košiciach (1983, Zahatňanská, Zahatňanský), Klub architektov v Košiciach (1983, Zahatňanská, Zahatňanský), ako aj Letné kúpalisko v Rožňave (1984, Zahatňanský).

V r. 1976 som sa oženil s Ankou Zbuškovou, dcérou košického architekta Ferdinanda Zbuška, absolventa budapeštianskej Techniky. V tom istom roku sa narodila naša dcéra Zuzanka. S pribúdajúcimi šedinami priznávam, že jedinečné rodinné pozadie mojej práce mi vytvorila predovšetkým moja manželka. A dodávam, že Zuzanka nás obšťastnila tromi zlatými vnúčatami.

V r. 1984 sme založili v Košiciach náš Klub architektov a výtvarných umelcov a ja som bol poverený jeho vedením. Vtedy – prostredníctvom kolegu Jana Krcha (v tom čase bol doktorandom budapeštianskej Techniky) – dorazili k nám prvé správy o maďarskom hnutí organickej architektúry. Aj z toho dôvodu naša prvá exkurzia viedla do Maďarska, v rámci nej sme sa stretli v kultúrnom dome v Sárospataku s Imre Makovczom. Jeho architektúra ma očarila, ale priznám sa, že som ju začal chápať až omnoho neskôr.

V r. 1985 som sa zúčastnil vernisáže prvej výstavy maďarskej živej architektúry, ktorá sa uskutočnila v samostatnom pavilóne poľnohospodárskej výstavy v Budapešti. Bol to jeden z mojich ďalších veľkých životných zážitkov. V r. 1988 som dostal od Imre Makovcza  pozvanie pracovať uňho v ateliéri. Trvalo to však rok, kým som si vybavil povolenia k polročnému pracovnému pobytu v spriatelenej socialistickej krajine…

Nakoniec som v r. 1989 strávil v Makovczovej kancelárii MAKONA osem mesiacov. Bolo to určite najlepšie rozhodnutie môjho života! Pochopil som, že v živote každého architekta je najdôležitejšie, aby si našiel svojho Majstra! Ja som mal obrovské šťastie – ako 41-ročnému sa stal mojím majstrom Imre Makovecz! Moje pracovné miesto  bolo pri vstupe do jeho zafajčenej šéfovskej minikanceláriie o veľkosti 2x2m – v dôsledku čoho som sa rýchlo zorientoval  v tom, že kto je vlastne Imre a čím všetkým sa dokáže zaoberať! Nebol to iba Bohom obdarený talent a skvelý šéf kancelárie, ale aj človek, pre ktorého boli pojmy ako rodina, vlasť všetkým, ktorý dokázal definovať zlo, ale aj to, že akým spôsobom sa dá proti nemu bojovať a pomáhať ľuďom. Naučil nás nielen profesii, ale aj ľudským postojom!

Ale boli tam aj ďalší vynikajúci kolegovia: Tibor Bata, Lőrinc Csernyus, Dezső Ekler, Antal Grátz, Tibor Heil, János Jánosi, Ágnes Kravár, Ervin Nagy, Andrea Robogány, Ferenc Salamin, József Siklósi, Tibor Szalai, Anikó Szentesi, Gábor Tamás, Attila Turi, Csaba Varga, Erzsébet Várlaki, László Vincze, László Zsigmond – vyznávam a tvrdím, že aj oni všetci boli mojimi majstrami! Veľmi veľa som sa od nich naučil, napriek tomu, že prevažná väčšina z nich bola mladšia ako som bol ja! V kancelárii pracovali aj ďalší cudzinci – dvaja Holanďania Dolf Braat a Paul van Panhuys, ako aj mladý kolega z východného Nemecka Kelf Treuner z Drážďan. A tu som sa zoznámil aj s Ferencom Callmayerom, Sándorom Dévényim, Tiborom Jankovicsom, Miklósom Kampisom, Istvánom Kálmánom, Gáborom Papom, Lászlóm Sárosom, ale aj s takými architektonickými hviezdami akými boli Švéd Erik Asmussen, Talian Paolo Portoghesi alebo Francúz Francois Burkhardt. V tomto prostredí som prežil aj našu „nežnú revolúciu“. Pred Vianocami 1989 som sa rozlúčil s MAKONOU, na cestu som dostal od kolegov prepúšťací diplom, kde sa píše: „Myslíme si, že jeho úlohou po návrate na Slovensko bude nájsť tú pravú motiváciu, ktorá je základom každej architektúry; dúfame, že u nás získané skúsenosti mu v tom pomôžu; a dúfame, že tým bude šíriť aj dobrý chýr o nás vo svete.“ Túto úlohu som si zobral k srdcu. Pochopil som, že toto je mojím životným programom a stal som sa prívržencom princípov živej architektúry.

Po návrate domov som sa začal zaoberať všeličím, ale spoločným menovateľom mojich aktivít bola vždy architektúra. V prvom rade sme si v r. 1990 s Martinom Drahovským založili vlastnú kanceláriu v Košiciach, ktorá funguje dodnes. Ako podpredseda Spolku architektov Slovenska (SAS) som spolu s kolegami inicioval proces založenia Slovenskej komory architektov (SKA). V r. 1992 došlo k založeniu komory architektov na Slovensku – v ako prvej postsocialistickej krajine Európy. V rokoch 1997 – 1999 som bol jej predsedom a 15 rokov jej podpredsedom. V r. 2005 som sa stal členom  Maďarskej akadémie umení (MMA).

Svoje pedagogické pôsobenie som začal na košickej Technickej univerzite, kde sme v r. 1998 založili Fakultu umení, v rámci ktorej sa začala aj výučba architektúry. Ja som bol poverený vedením Katedry architektúry (tejto funkcie som sa vzdal v r. 2016). V r. 2004 som si z rúk slovenského prezidenta republiky Rudolfa Schustera prevzal svoj menovací dekrét vysokoškolského profesora. V r. 2011 – 2018 som pedagogicky pôsobil súčasne aj na Polytechnike Rzeszów v Poľsku. Medzitým som napísal zopár kníh s architektonickou tematikou, medzi nimi v r. 2012 spolu s Adrianou Priatkovou trojjazyčnú (slovensko – anglicko – maďarskú) monografiu košického architekta Oelschlägera (Őryho); mojou ostatnou knihou bola Živá architektúra Východného Slovenska na prelome tisícročí (2021, Drahovský, Sečka).

Najviac si však cením svoje architektonické realizácie. V r. 1993 bol posvätený kostol Sedembolestnej Panny Márie – Patrónky Slovenska v Lovinobani, v r. 1996 sme ukončili rekonštrukciu hotela Bankov pri Košiciach (Drahovský, Simko). V roku 2002 bola ukončená prestavba Máraiho štúdia maďarského divadla Thália v Košiciach (Jankovič), v r. 2012 bol posvätený náš prvý sídliskový kostol Božieho milosrdenstva na sídlisku KVP v Košiciach (Simko, Neufeld, Drahovský, Friedmann, Rozman). V r. 2018 bola ukončená rekonštrukcia a prístavba bývalých kasární pre účely svadobnej sály hotela Maratón v centre Košíc (Capek). V r. 1921 bol odovzdaný do prevádzky po rekonštrukcii Rákócziho kaštieľ v Borši (Wittinger), na jeho slávnostnom odovzdaní sa popri slovenskej prezidentke Zuzane Čaputovej zúčastnil aj maďarský prezident János Áder. V r. 2022 sa nám podarilo dokončiť ďalšie dve vážne stavby – Cirkevné školské centrum v Moldave nad Bodvou (Horváth†, Capek, Sečka), ako aj jeden ďalší košický sídliskový kostol sv. Dominika Savia v Ťahanovciach (Drahovský, Friedmann, Jankovič). Celkove sa mi podarilo realizovať vyše 150 stavieb. Na druhej strane mám plný ateliér ďalších nerealizovaných projektov…

O uznaní výsledkov mojej práce svedčia aj ocenenia: v roku 1997 sme spolu s Martinom Drahovským a Pavlom Simkom dostali najvyššie architektonické ocenenie na Slovensku – Cenu Dušana Jurkoviča za obnovu hotela Bankov v Košiciach. V r. 2013 sme s Adrianou Priatkovou obdržali Cenu prof. Martina Kusého za Oelschlägerovu monografiu, v tom istom roku som dostal Cenu primátora mesta Košíc a bol som nominovaný na Krištáľové krídlo. V r. 2014 mi bola Maďarským spolkom architektov (MÉSz) udelená Cena za maďarskú architektúru a v r. 2016 som dostal Cenu Fra Angelica Slovenskej biskupskej konferencie. V r. 2018 mi bola na pražskom hrade udelená Cena Jože Plečnika. V roku 2019 natočila o mne MMA takmer hodinový filmový dokument pod názvom „Pozdvihnúť ducha“. Za rekonštrukciu Rákócziho kaštieľa v Borši nám bola v r. 2022 udelená spolu so Zoltánom Wittingerom cena ICOMOS.

Z takýchto čriepkov, ale v prvom rade z množstva práce pozostáva moja relatívne „úspešná“ architektonická kariéra… Určite však nedokážem byť spokojný s tým, čo som vykonal – mohlo byť toho aj viac, ale snáď ešte nie je všetkým dňom koniec!

Predovšetkým ma trápi postoj našej spoločnosti k architektúre, resp. k nášmu hmotnému kultúrnemu prostrediu. Postupom času som dospel k princípom, ktoré sa usilujem vo svojej tvorbe dodržiavať a ktoré sa snažím vštepovať aj svojim poslucháčom:

  • ináč ako ekologicky sa stavať nesmie;
  • každý počin architekta má smerovať k ozdraveniu svojho prostredia;
  • tento svet má svoje vlastné architektonické tradície, ktoré sme povinní spoznať a odovzdať nasledujúcim generáciám;
  • architektúra nie je iba výtvarným počinom, ale predovšetkým službou človečenstvu;
  • náš talent je darom božím a preto sme Ho povinní svojimi dielami osláviť!

Na hodnotenie architektúry som si stanovil nasledovné kritériá, podľa ktorých by sa mala kvalita architektonického diela posudzovať. Myslím predovšetkým na:

  • urbanistickú kvalitu riešenia – predovšetkým v zmysle hľadania skutočných kontextov, ale aj v urbanistickej disciplinovanosti a ohľaduplnosti;
  • funkčnú kvalitu – v zmysle naplnenia prirodzených požiadaviek na funkčnosť priestorov i architektonických prvkov a správnej typologickej hierarchizácie priestorov, na využitie prirodzených vlastností použitých stavebných systémov, konštrukcií a materiálov;
  • kvalitu, resp. domyslenosť detailov stavby;
  • výpovednú silu, filozofiu, či posolstvo architektúry.

Som presvedčený, že ak by sme sa dôsledne držali týchto kritérií (nielen tvorcovia, ale aj kritici architektúry), potom by neboli architektonické časopisy (česť výnimkám) plné takých architektonických  prejavov, ktoré neviem označiť inými prívlastkami ako nekompatibilné s obrazom krajiny a prostredia, bezpohlavné, vyprázdnené, sterilné, neosobné, atď Je nesporné, že v takýchto architektúrach by sme darmo hľadali pocity domova….

Oproti tomu stoja princípy živej architektúry, po jej komplikovaných chodníčkoch sa pokúšam postupovať. Možno, že moje stavby neodrážajú dostatočne túto pravdu a nedokážu o nej presvedčiť čitateľa, ale ja prežívam na tejto ceste naozaj slávnostné, ba až sakrálne pocity šťastia!

Napriek tomu, že žijeme vo veľmi komplikovanej dobe – verím, že bude lepšie! Súčasná doba, ktorá akoby nemala jasné smerovanie, sa podľa mňa dá pochopiť aj ako výzva pre nás architektov, aby sme podľa svojich najlepších možností a schopností prispeli k tvorbe nášho hmotného kultúrneho prostredia tým, že sa pokúsime pokračovať v požehnanom diele božského stvorenia! Preto sa odvažujem nabádať mladú generáciu k tomu, aby sa vydala cestou živej architektúry, lebo ona je tou, ktorá dokáže spojiť nebo a zem!