Idén harminc éve nyitotta meg kapuit a közönség előtt a sevillai világkiállítás, amelyen a hazánkat képviselő pavilon megtervezése Makovecz Imre munkásságában is mérföldkő volt.
Részlet Turi Attila visszaemlékezéséből:
Nehéz erről beszélni. Újra és újra végigolvasom a dokumentumokat, visszaemlékezéseket, s újra és újra szembesülnöm kell azzal, hogy egyfajta tettlázban, álom-tudatosságban éltem át egy nagyszerű, minden ízében karakteres történetet, mely a rendszerváltozás, az országépítés sűrítménye. Résztvevője voltam egy legendának, mely egyrészt itthon a sajtóhallgatásban öltött testet − innen lehet tudni, hogy helyes: a nagyszerűvel a média nem tudott mit kezdeni−, másrészt néhány év múlva már általános iskolai tankönyvben szerepelt a pavilon. Ez egy belső történet, azaz az intellektuális tudat számára szubjektív nézőpontú, vagyis parciális és elfogult, szemben az objektív, a tényeket saját szájíz szerint csoportosító szemlélettel. Aki viszont megélte a létesülés történetét − kellő lélektartással− képes helyesen súlyozni a történteket, látni árnyékot és fényt, de − szemben a külső szemlélettel− a szeretet megismerő erejét használva feltárni olyan belső viszonyokat, amire az „objektív” szemlélet alapállása okán nem, vagy kevésbé képes.
…
A pavilon építése megemelte a horizontot. Nem szégyenkezve vagy érdekszemüvegen keresztül, sunyítva néztük a kinyíló nyugati világot, hanem láttuk benne helyünket, hiányainkkal és erényeinkkel együtt. Nem az áthidalhatatlan szakadékot, hanem a sajátos, még meglévő képességeink értékét láttuk. Megtapasztaltuk képességünket, hogy egymás munkájában társak tudunk lenni, a kézműves tudás értékét, a munkásintelligenciát, az építésmérnököt, kivitelezőt, irányítót, kiszolgálót egy csapattá kovácsoló erejét éltük át. S ebben a folyamatban eggyé forrt a szolgálat, az odaadás és büszkeség, a Nemzet, az Építés és az Alkotó tisztelete.
Kivételes idő volt, mely csak ritkán jön el, amikor – minden nehézség ellenére − kitisztul az ég, amikor mélyebbre megy a tüdőben a levegő, amikor megemelkedik a mellkas. Egy kivételes személyiség társai lehettünk, kinek tehetségéből és tettrekészségéből − jó társak segítségével− a hétköznapok világából az aranyfénnyel átragyogott időbe kerülhettünk. Ugyanakkor – legalább nekünk, a Kós Károly Egyesülésben− szembe kell néznünk azzal, hogy ez a helyzet, az alkotás ilyen lehetősége más módon, körülményekkel, struktúrában – újra és újra létrehozható. Birtokában vagyunk annak a szemléletnek, mely megemeli a tekintetet, van arányérzékünk, mely a jelenlét alapja. Ugyanaz az országépítő vágy vezérel minket, legfeljebb nem a kivételes idők hőfokán, de ugyanazon eltökéltséggel.
Embert és jellemet próbáló idők jönnek, mindannyian tudjuk, s hogy miként jövünk ki a csúfságból, mit az alakuló „szép új világ” hoz, rajtunk múlik, bármi legyen is az. Minden képességet kicsiszoltunk − amennyire tőlünk tellett−, s igyekeztünk átadni az utánunk jövőknek. A kényszerű számvetés ideje van, de adjon nekünk erőt a harmincéves történet, melyben sokkal nehezebb helyzetben született meg a magyar építészet ikonikus alkotása és története. Álljon itt Károly herceg – ma III. Károly angol király− levelének egy részlete, melyet a pavilonban tett látogatása után küldött Makovecz Imrének:
„Úgy érzem, a pavilon a józan gondolkodás őrtornya egy materialista és középszerű világ örvényében. A pavilon a hit, az összhang, és mindenekelőtt az igaz humanitás szimbóluma. A legemlékezetesebb számomra a fa illata, a toronyban a faszerkezet pusztán hagyott csodálatos látványa volt. A fa gyökereivel az üvegfödémbe ágyazva egy igaz tehetség zseniális ötlete, és én szeretnék teljes szívből, a legmelegebben gratulálni Önnek….
Igen nagy baj, hogy az emberek többsége, úgy tűnik, azzal áltatja magát, hogy a mai világban a technológia az egész élet alapja, semmint annak csak egy hasznos és fontos aspektusa.”
Részlet Harmath-Gyetvay Enikő interjújából Lomniczi Péterrel:
A sevillai világkiállítás magyar pavilonjával kapcsolatban több helyen olvashatjuk Makovecz Imre és tervezőtársainak gondolatait. Arra lennék kíváncsi, milyen volt ezt a történet a kivitelezői oldalról?
Nekem igen jó volt, mert Makovecz Imre nemcsak a mesterem, hanem a barátom is volt. Ezért is kerültem Sevillába is, és ő is többször járt nálam, a családomnál.
Hogy ismerkedtek meg? Úgy tudom, már Szigetváron is együtt dolgoztak.
Igen, a Vigadó volt az első közös munkánk. Akkor még a Surjánnál („Surján Völgye” Szövetkezeti Mezőgazdasági és Szolgáltató Rt.) dolgoztam. Úgy tartom magamról, hogy mindig is építésvezető voltam, Szigetvárt Ribics Sanyi bácsi művezetővel építettük. Makovecz minden kedden lent volt, és mindig megállt Szigetvár szélén, leterítette a pokrócot, és megebédelt. Már a vége felé járt az építkezés, mikor egyszer azt mondta, gyere el velem enni, mert beszélni akarok veled. Kimentem vele, és megkérdezte: Kisfiam, eljönnél velem messze? Kérdeztem, hogy milyen messze, mire azt mondta, hogy nagyon messze. Mondtam neki, hogy ha te is jössz, akkor én biztosan. Akkor azt mondta: Menj haza, mondd meg a főnökeidnek, hogy pályázzák meg a sevillai világkiállítást, és nagy valószínűséggel ti fogjátok megnyerni, ha te leszel az építésvezető. Persze a főnökeim nem hitték el, amikor elmondtam nekik, mit üzent Makovecz, föl is hívták telefonon. Aztán megnyertük a munkát. Így kezdődött, aztán még igen sokáig építettem vele utána is: Százhalombattán, Mártélyon, a Balaton-felvidéken.
A sevillai pavilonnak nagyon összetett szellemi programja volt. Erről beszélgettek Makovecz Imrével? Fontos volt, hogy ezt is lássák az építők, vagy inkább a gyakorlati kérdések voltak hangsúlyosak a közös munka során?
A tervek nagy része már készen volt – persze az összes soha nem készült el teljesen –, amikor Imre egyszer behívott magához, és elmondta, hogy mit szeretne. A vázlatokon mutogatta meg, hogy mit, miért, hogyan képzelt el, de azt mondta, a lényeg az, hogy úgy csináljuk, hogy a szívünk-lelkünk benne legyen. Sevillába minden hónapban vagy két hónapban jött ki, és olyankor is mindig leültünk kettesben. Mindig elmondta, hogy mit hogyan kellene csinálni, és mindig kikérte róla az én véleményemet is. Ha valamit kért, akkor azt megcsináltuk. Egyszer például azt mondta, hogy a tornyokon valahogy meg kellene jelölni a mesterek névjegyét, akik dolgoztak rajta, mint a régi templomtornyokban. Mire legközelebb jött, a tornyok ácsmunkájában, a felső szelemenbe az ott dolgozó ácsok neve volt belevésve, a falazott részen a kőművesek neve volt a vakolatba beírva. Erre azt mondta, hogy nem vagyunk normálisak. Azt is elmondta, hogy azt szeretné, ha az állásokra kerülő zsaludeszka burkolat rajzolata egy pontba szűkülne az épület végénél. Ez azért nem volt nagyon egyszerű, mi mégis megcsináltuk. Erre azt mondta, valami nincs rendben a fejünkben.
Szöveg: Turi Attila, Harmath-Gyetvay Enikő
Fotó: Geleta, Makovecz Alapítvány
A cikk teljes szövege az Országépítő folyóirat 2022/4-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.
