Wales hercegének tíz alapelve a hagyománytisztelő és fenntartható városi fejlődésért.
Károly herceg írása eredetileg a The Architectural Review folyóirat honlapján jelent meg 2014. december 20-án. A cikk – szerkesztőségünk részéről korábban eltervezett – újraközlésének nem várt aktualitást ad II. Erzsébet királynő halála és ezáltal Károly herceg trónra lépése.
Némiképpen meglepett, amikor a The Architectural Review felkért arra, hogy fejtsem ki, miért tartom nagyon fontosnak a hagyományos eljárásokat és irányelveket az építészetben és a városi környezet kialakításában. A szaklap szemléletváltásra bátorító kezdeményezése számomra szívmelengető, mivel mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam az emberléptékű, természetet középpontba állító épülettervezésnek. Úgy gondolom azonban, hogy ezt a szemléletet, gyakran félreértik.
Számtalan alkalommal ért az a vád, hogy szeretném visszaforgatni az idő kerekét és visszahoznék egy letűnt Aranykort. Ám mindez távol áll az én elveimtől. Gondolataim a jövő körül forognak. Szembe kell néznünk azzal az aggasztó kilátással, mely szerint 2050-re még hárommilliárd embernek kell otthont teremteni ezen a bolygón, az építészek és a településtervezők pedig óriási szerepet játszanak e probléma megoldásában. Ki kell dolgoznunk azt, hogyan tudunk ellenálló, valóban fenntartható és emberi léptékű városi környezetet létrehozni, amely hatékonyan használja fel a rendelkezésre álló területet, az épületek alacsony széndioxid kibocsátásúak és lakói függetleníteni tudják magukat az autóhasználattól. Annak érdekében, hogy ezek a helyek valóban javítsanak az emberek életminőségén és erősítsék a közösségi kötelékeket, vissza kell térnünk az évezredeken át csiszolt hagyományos megközelítésekhez és technikákhoz, melyeket csak a 20. század során tekintettek „régimódinak” és a modern kori fejlődés számára haszontalannak. Itt az ideje, hogy érettebben gondolkodjunk ennél.
Véleményem szerint, ezek az egyetemes alapelvek a természet rendje szerintiek, amiket soha nem tekinthetünk „régimódinak”. A természet az egyetlen, ami kiemelkedő fontossággal bír ma is, habár sokan úgy gondolják, hogy – saját felelősségükre – a természet rendjét és szabályait következmények nélkül mellőzhetik. Pedig ezek okkal léteznek.
A természet rendje nem egyszerű. Összetett, figyelemreméltó, elemei szorosan összekapcsolódnak, amin érdemes eltűnődni. Különös, hogy az nem racionális döntésünk, hogy miért találunk egy rózsát szépnek, egyszerűen csak annak látjuk. Véleményem szerint azért, mert azonnali és őszinte belső rezonanciát vált ki belőlünk az alakja és a látványa. Ez az érzés nagyon hasonló, ahhoz amikor egy gótikus katedrális rózsaablaka előtt állunk. A középkori Európában, akik ezeket az épületeket tervezték, az univerzum isteni rendjének fizikai megnyilvánulásait igyekeztek megteremteni, egyszóval a Földi Mennyország modelljét. Emiatt előképeiket a természet gyönyörű és változatos geometriai mintáiból merítették, amelyek egyetlen egyszerű művelettel kezdődnek: egy kör felosztásával.
A rózsaablakok esetén a kör az egység ősi szimbóluma, a pont és a vonal közötti kulcsfontosságú kapcsolatból formák és minták sokasága születik. Ezen kapcsolat változatossága határtalan, ám minden mintánál láthatjuk a közvetlen kötődést a kiindulási ponttal, az eredeti körrel. Így szemlélve, a rózsaablakok valóban egyedi műalkotások. Szemléltetői a dolgok eredetének – egy teremtő elvnek, amelyet a világ szent hagyományaiban Isteni eredetűnek tartanak. A hagyománytisztelő művészet és építészet a megtestesítője ennek a felfogásnak, szimbolizálva ezt a megvalósuló épített világban, ahol a természet rendjéhez hasonlóan minden összefügg. Emiatt a körre szent geometriai alakzatként tekintenek. Nem azért, mert templom ablakokban jelenik meg, hanem mert szimbolizálja az Isteni és sérthetetlen rendből fakadó sokszínűséget. Gondoljunk csak bele, hogy nincs két egyforma hópehely és mégis mindegyiket ugyanaz a hatszoros geometriai minta alkotja.
Mindezért különös hangsúlyt fektetek a geometria oktatásra az akadémiámon (School of Traditional Arts), amely a klasszikus művészetek tanítását tűzte ki célul. Ezt a „lelki matematikát” Platón találóan az emberiség egyik egyetemes nyelvének nevezte. A geometria egy pontos nyelv a harmónia kifejezésére és én újból és újból ráébredek arra, hogy az emberek legbenső érzéseivel közvetlenül kommunikál.
Lenyűgöző volt hallani, a British Museum egyik új kezdeményezéséről, mely a „Meeting of Minds” (Gondolatok találkozása) nevet kapta és az a célja, hogy a School of Traditional Arts egyik professzorának tolmácsolásában sikeres tervezők és kreatív szakemberek ismerkedjenek meg a geometriára vonatkozó fenti nézetekkel. Nagyon sokan azt nyilatkozták, hogy már az mély benyomást tett rájuk, hogy az előadások során első alkalommal használhattak körzőt és ceruzát a rajzoláshoz, ám amikor a tervezés gyakorlatban megvalósuló oldalát is megismerhették, elkezdték megérteni a kurzus lényegét. Megtanulták, milyen összetett bonyolult mintázatok hozhatók létre egy körből származó négyzetből. Előadójuk tudatosan engedte, hogy a ráció kizárásával, szabadon formálhassák a folyamatot egészen addig a pontig, amíg a motívum váratlanul kirajzolódott. Ez a felismerés mindössze egy lélegzetelállító pillanatban sűrűsödött össze és a visszajelzésekből ítélve, lenyűgözte a hallgatókat. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy „szemléletváltó” volt számára ez az élmény, és bevallotta azt, hogy az előadásokat éjszakákba nyúló diskurzusok követték, az újonnan megismert szemlélet mindennapi, gyakorlati hatásairól. Többen érdeklődtek, hogy a professzor tartana-e hasonló előadásokat tervező irodáknak, és volt olyan is, aki bevallotta, hogy most értette meg miért olyan lélekébresztő egy katedrális szépsége. „Hirtelenjében láttam azt, hogy minden a számokról és a természetről szól.”
Egy nagyon jól ismert cég egyik rangidős ügyvezetője némi szorongással elmondta, hogy ráébredt arra, hogy épülő irodaházuk nem valószínű, hogy működőképes lesz. Korábban az épületegyüttes több egységből állt, a településközpontok mintájára. Ezek a cég növekedésével egyidejűleg szervesen terjeszkedtek. Ám, ezek lebontásra kerültek és a helyükön egy óriási nyitott egyterű iroda komplexum kerül kialakításra, mely a közösség építését egyáltalán nem szolgálja. Megértette, hogy a régi épületek elrendezése kulcsfontosságú volt a cég rendkívül változatos munkáiban és fejlődésében. Erre mindössze egy helyi építész mutatott rá, ám az ő „régimódi” ötletét, felülírta a felsővezetés vágya egy olyan ikonikus épület iránt, mely szimbolizálhatja a cég sikerességét. Az idő majd megmutatja, kinek volt igaza.
Semmi kétségem afelől, hogy néhány építésznek, akik a „való világban” tevékenykednek, ez egy nagyon elvont érvelésnek tűnik majd, de az a tervezői felfogás, amit éppen jellemezni próbálok, a természet rendjének kristálytiszta megfigyelésén és analízisén alapszik.
„Az ember-központú tervezési folyamat” túl mutat azon, hogy kizárólag a létfenntartó szükségleteinket szolgálja ki. A hagyományos tanítások szerint, ha egy tervezési folyamat alapjául a természet rendjének időtálló és egyetemes alapelveit vesszük kiindulásként, az emberi lényegünk teljes egészében kiteljesedhet, a fizikális, a közösségi, a kulturális és a szellemi szempontokat egyaránt figyelembe véve. Ami engem aggodalommal töltött el, nagyon sok modern, a 20. században épült városi környezettel kapcsolatban, hogy ez a négy összefüggő szempont teljesen el lett hanyagolva, olyannyira, hogy ezek mai felfedezésére egy izgalmas jövőképként tekintenek. Tévesen a hangsúly egyedül a funkcionalitáson volt, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a természet rendje milyen módon járul hozzá az ember életminőségéhez. Ebből adódóan, a városokat szisztematikusan részekre osztották fel, az üzleti és kereskedelmi negyedet elhatárolva a lakónegyedtől, amelyet kiszolgál és ezek többsége pontosan ugyanúgy néz ki és ugyanazokból az anyagokból épült, bárhol is legyen a világban. Tekintettel arra, hogy az üzleti központok és a szabadidős terek mind a városok peremén épültek fel, ez a kialakítás csak az autó használattal működőképes. A távolságtartás és az elidegenedés lehetősége mindenhol fellelhető.
Ezért az általam létrehozott „Foundation for Building Community” (Közösségépítésért Alapítvány) rendkívül nagy hangsúlyt fektet az „utcára”, arra, hogy átláthatók és jól bejárhatók legyenek, ezzel a tervezés központjába állítva az embert. A végső cél olyan városrészek létrehozása, amelyek gyalogosan bejárhatók és ahol eltérő jövedelmű emberek otthonai, boltok, üzleti épületek és szabadidős központok helyezkednek el egymás mellett. Ez a keveredés változatosságot teremt, amelyet mégis összekapcsol egy mögöttes koherencia. A helyi építőanyagok használata kiemelten fontos, csak úgy, mint egy átfogó részletes fejlesztési mesterterv létrehozása, ami egy régió meghatározó, megkülönböztető építészeti arculatán alapul. Ebben a formában egy fejlesztési folyamat nem csak követi az aktuális divatokat, amelyről gyorsan kiderül, hogy elcsépeltté és alkalmatlanná válik, inkább arra törekszik, hogy illeszkedjen a helyi arculathoz és erős helyhez való kötődést alakítson ki. Összetartó közösségeket szüljön, ahol az emberek osztoznak a lakóhelyük iránt érzett büszkeségen.
Azért, hogy ezt elérjük, az említett részletes fejlesztési mestertervnek mindenképpen tartalmaznia kell tíz alapszabályt (lásd alább). Ezek nem utasítják el a modern kor előnyeit és kényelmi vívmányait. Éppen ellenkezőleg, a cél az, hogy egyesítsük a régi és az új elvek legjobb elemeit. Véleményem szerint az új technikák és eljárások önmagukban nem elegendők. Gondolnunk kell a közösségek számára megépített terek, épületek hosszútávú jelentőségére és már a tervezési folyamat során vissza kell követelnünk emberi lényegünket és kapcsolatunkat a természettel, amely sérül a multinacionális nagyvállalati érdek szerint kialakított városi területeken. Úgy vélem, annak érdekében, hogy ezt a fenyegetettséget elhárítsuk, újra vissza kell térnünk a hagyományos tervezési eljárások alkalmazásához, mivel ezek mélyen gyökereznek a természet folyamataihoz és előképeihez fűződő kapcsolatainkban.
Sok kritikus kihívással kell szembenéznünk az elkövetkező években, ezért elengedhetetlen fontosságú az alábbi alapelvekhez visszatérni a kortárs tervezés gyakorlatában.
⦁ A fejlesztések tiszteletben kell, hogy tartsák helyszínüket. Nem szabad „betolakodónak” tűnniük; mindent úgy kell megterveznünk, hogy illeszkedjenek a környezetbe, ahol megjelennek.
⦁ Az építészet egy nyelv. Muszáj tartani magunkat a nyelvtani alapszabályokhoz, máskülönben hemzsegni fog a disszonanciától és a félreértéstől. Ezért tekintem nagyon fontosnak egy építészeti szabályzat létrehozását.
⦁ Az arányosság szintén kulcsfontosságú. Az épületek nem csak az emberi léptékhez kell, hogy igazodjanak, de összhangban kell lenniük a körülöttük álló épületekkel és tárgyakkal is. Túl sok városunk lett tönkre téve, ad hoc módon elhelyezett, túlméretezett épületekkel, melyek alig hordoznak megkülönböztető jegyeket és semmilyen közösségi célt nem szolgálnak.
⦁ Harmónia – a részletek összecsengése. Minden épület megjelenése harmóniában kell, hogy legyen a környezetével, ám ez semmiképpen nem szabad, hogy egyformaságot szüljön. A változatosság gyönyörködtet, ahogyan azt a természet is demonstrálja, ám kell, hogy legyen valamiféle összefüggés, ami sokszor az olyan apró részletekben rejlik, mint az ajtókeretek, az erkélyek, a párkányok vagy a korlátok formája.
⦁ A körülzárt területek kreatív megteremtése. Különálló házak rendezetlen csoportja helyett, a terek, melyeket épületek körbe zárnak, nem csak vizuálisan vonzóbbak, de egy biztonságosabb élettér érzését nyújtják.
⦁ Az építőanyagok szintén számítanak. Az Egyesült Királyságban, mint mindenhol máshol is, a gyenge és szabványosított építőanyagoktól függünk. Túl sok beton, műanyag burkolat, alumínium, üveg és fém van használatban, melyek megakadályozzák, hogy az épületek egyedülálló karakterrel rendelkezzenek. Ha olyan létesítményeket kívánunk teremteni, amelyek a környezetbe simulnak, igénybe kell vennünk a helyi építőanyagokat és szükséges, hogy megjelenítsük a régióra jellemző eredeti stílusjegyeket.
⦁ Jelzések, lámpák és közművek. Könnyű túlzásba esni velük. Fontos, hogy annyi vezetéket rejtsünk el, amennyit csak tudunk és próbáljuk meg limitálni a feliratokat, jelzéseket. Érdemes tanulni Poundbury városának esetéből, ahol bebizonyították, hogy minden közlekedési jelzőtáblától meg lehet szabadulni, ha 60-80 méterként egy kanyar, egy tér vagy egyszerűen csak egy fa lassításra készteti az autóvezetőket.
⦁ A gyalogosok a tervezési folyamat középpontjába kell, hogy kerüljenek. Az utcákat vissza kell hódítani az autósforgalomtól.
⦁ Sűrűség. A tér mindenki kiváltságává vált, de nem szükséges égbetörő torony épületek csoportjának létrehozásához folyamodnunk, melyek elidegenítenek és elszeparálnak. Úgy gondolom sokkal több közösségi előnyt nyújt a sorházak és kúriák együttese. Csak végig kell gondolnunk az olyan helyek szépségét és báját, mint a londoni Kensington és Chelsea, hogy megértsük mire utalok. Sokszor feledésbe merül, hogy Londonnak ezek a legsűrűbben lakott városrészei.
⦁ Rugalmasság. A szigorú és konvencionális szabályok azonnal semmissé és érvénytelenné teszik a fentebb felsoroltakat, habár meglátásom szerint lehetséges, hogy rugalmasságot vigyünk a sémákba és nagy örömömre szolgál, hogy kijelenthetem, nagyon sok innovatív ötlet, amit az elmúlt 20 évben kipróbáltunk, mostanra megjelent olyan országosan elismert mérnöki segédletekben, mint például a The Manual for Streets. (Kézikönyv az utcákhoz)
Fordította: Horváth Petra
Borítókép forrása: www.duchyofcornwall.org