Tíz éve szenvedte el Devecser, Kolontár, Somlóvásárhely település és a Torna−patak mente Magyarország legnagyobb, emberáldozatokat és mérhetetlen károkat okozó ipari katasztrófáját. A MAL ajkai Timföldgyár tározójából kiömlő kilencszázezer köbméter lúgos vörösiszap tíz négyzetkilométer területet szennyezett, 350 házat tett lakhatatlanná, százakat „égetett” meg, tíz embert ölt meg. A nagy bajban az ország összefogott, a helyreállítás és újjáépítés a határozott intézkedéseknek és a segítőkészségnek köszönhetően nemcsak a világban alig tapasztalható rövid idő alatt, de az újjáépítés tekintetében példátlan szociális és kulturális tartalommal valósult meg. A Kós Károly Egyesülés – a korábbi munkái és tevékenysége alapján – kapta meg a bizalmat az újjáépítés tervezésére és a műszaki irányításban való részvételre. A Beregben meghonosított mintaterv alapú építés itt teljesedett ki mindent átfogó rendszerré a kárfelméréstől a kárenyhítési folyamaton keresztül a közösségi és személyes kapcsolattartásig. Itt sajátos körülmények között lehetett tapasztalatokat gyűjteni a mintaterv-felhasználás műszaki, szociális, jogi szabályozási feltétel rendszeréről, a mintatervek, készházak, hagyományos építési technológiák, innovatív megoldások felhasználásának tekintetében.
Főépítészi munkám során fel-fel bukkant a típusterv, készházépítkezés, zsűriztem mintaterveket, győzködtem építtetőket egy késztermék helyszínre igazítására. A Pilis közepén, választott lakhelyemen, az erdők ölelte kis faluban elnézem az építkezéseket, az új módit. Épülnek az átlagos vagy annál kicsit jobb egy- vagy kéttraktusos, nyeregtetős házak, helyi kő lábazattal, fehér falakkal. S épülnek a késztermékek, a „kész” házak, melyeket egy „BauTesco” polcáról lehet leemelni. Érdekes látni − amit a szakember pontosan tud – hogy semmivel sem gyorsabban, legfeljebb a szerkezetépítés tekintetében készülnek látványosabban, mint hagyományos társaik. De végül is − érvek ide, indokok oda – ez mindegy, a készházzal nem a „készsége” a probléma, hanem a szellem kiszorítása, az építészet pusztán áruvá, fogyasztási cikké silányítása. Talán úgy tűnik, lelőttem az elején a csattanót, de nem célom, hogy diagnózist – és főleg nem, hogy felszínes látleletet – adjak arról a folyamatról, mely, úgy tűnik, velejárója a „jóléti” társadalomnak. Jólét…
Amikor kinyílt a vasfüggöny, és nem a Belügyminisztériumból kellett elkérni a kék útlevelet, akkor megindultunk a Lajtán túli világot felfedezni, lázas izgalommal zsúfoltuk be többedmagunkat szánalmas keleti autóinkba, és kalandoztunk Bécsig a Segítő Mária utcáig, vagy a SCS bevásárlóközpontba, ahol mindent − is – lehetett kapni, így a lehajtó mellett házakat. Idilli környezetben álltak a mutatósnál mutatósabb, az egyszerűbbnél olcsóbb készházak kiszerelt állapotban. Bárki elvihette, s szakemberekkel ripsz-ropsz összeállíthatta választott otthonát. Volt ott minden stílus: a nyeregtetős hosszúház barakká silányítva, a kúria modern IKEA-lapra szerelt architektúrával. S akkor úgy tetszett, ez a jövő, a rögtön fogyasztható jólét: korszerű technológia, biztos árak, garantált műszaki tartalom, bezzeg „Nyugaton” már ez megy.
A késztermék forgalmazásának sajátos történetű hazánkban is voltak – szintén sajátos – előképei, csak itt nem terméket, hanem pusztán szolgáltatást, papírt, engedélyt, bárcát kínáltak a megélhetési építészek. A maszekban tervezett lakóépületek aránya még a legnagyobb, 70-es évekbeli „betonbanya” korszakban is jelentős hányadot képviselt Magyarországon. Az állami típustervek (S5, S6, ma „kádárkockának” hívott borzadály, a családot atomizáló, a vidéki életre alkalmatlan épület) mellett megjelentek a saját gyártású, a tervező és a helyi kivitelező által kidolgozott alacsony színvonalú, de a félkaláka építéshez alkalmazkodó tervtípusok. S végül is mindegy, hogy mi volt az építkezés alapja: állami, „magas színvonalú, ellenőrzött típusterv”, vagy konyhaasztalon golyóstollal rajzolt pausz – a tervek legtöbbször a szalonna és kolbász alátétjeként funkcionáltak a kitűzés után, betöltve némi praktikus szerepet a higiénia terén –, az eredmény ugyanaz a hiánygazdálkodásból és a trógertempóból fakadó talmi palota vagy vakolatlan szükséglakás, jobb megbízói ízlés esetén takaros ház lett.
A kilencvenes évek közepén még találkoztam azokkal a szalmiákos fénymásolaton benyújtott tervekkel, melyek címkéjét és helyszínrajzát vastag lila keret ékesítette: a megélhetési építész ezen felületeket cserélte tucatszámra az aktuális építkezéshez. Megvolt a láncolat, az ilyen terv, mint kés a vajban ment át minden hatóságon. Gizikének nem kellett izgulnia a műszaki tartalom miatt, a kivitelező csukott szemmel tudta építeni – úgy is építette –, a tervezőnek sem volt gondja: a ház műszakilag bombabiztos volt, már épült belőle felségterületén több tucat. Illetve nem épült mindig ugyanaz: hisz a kis magyar valóság szabályai szerint a terv csak egy bárca az építés lehetőségéhez. Mindenki azt épített, amit tudott, s akart lehetőségeihez mérten: a főbb vonalak nagyjából a terv szerint, a többi, a településképet meghatározó elem a kívánságok, a kivitelezői akarat vagy trehányság szerint alakult. Jogos volt hát a nagy állami tervezőintézetekbe kényszerített építészek kritikája az igénytelenségről, a szakma megcsúfolásáról? Ha csak az eredményt nézzük, igen, de ha a körülményeket tekintjük, mélységesen csalárd, elitista, a probléma felszínét megítélő vélemény volt ez, melynek esze ágában sem volt az építési rendszer, a honépítés lényegéig lenyúlni. Készültek nagyszerű tartalmú típustervek – elsősorban a fővárosban –, de ezek adaptálására már nem fordult figyelem. A mi megmondtuk a tutit, ez bárhol jó lesz intellektuális szemlélettel ezek az impulzusok nagyrészt nem töltötték be szerepüket. Sovány vigasz, hogy funkcionális elrendezésük sokszor praktikus volt, de sokuk tipikus városi életformát tükrözött, és csak a késői stádiumban jelentek meg a gazdálkodó életmód igényeit is befogadó tervek. Ugyanaz történt, mint a kockaházak esetében: a lakóépületet – megérne pár szót az épületek funkcionális erőszakos kategorizálásának szellemtörténete is – a család tisztaszobája helyett a tisztaháza lett. A valódi élet a maradék, bontott, teherautóról „leeső” építőanyagból épült, az igényeknek megfelelő nyári konyhában folyt. Ha a vasalt nadrágos városi ember bensőségesebb kapcsolatba került a gazdával, akkor a feszengős utcai szobából hátrahívták az „igazi” helyre pálinkázni (elöl az úri – borzasztó – konyakot kínálták).
Így fordultunk rá a szabad világra, legatyásodva, tönkretett, identitás nélküli településképpel, pedigré nélküli környezettudattal. A megoldást csak kevesen fogalmazták meg: a gazda szemléletű, felvállalt konfliktusokkal teli főépítészséget. Makovecz Imre bakonyi, Philipp Frigyes váci, sokak Balaton-felvidéki – a teljesség felsorolása nélküli – tevékenysége megmutatta a lehetőséget, melyben az alkotások helyét és impulzusait szemlélnünk kellett volna. Nem tettük: a bezártság, a lefojtottság gátjainak látszólagos eltűnése a világ felé, az egyéni kiteljesedés felé fordított bennünket, építészeket, anélkül, hogy a fényes, „szép új világ” strukturális alapjait hajlandóak lettünk volna megismerni. Maradt a kettévált világ: a magasépítészet és a maszek, az otthonteremtés területén kezdetben alig néhány – nagyrészt az organikus irányzathoz köthető – példamutató eredménnyel. (Meg is kapták a magukét: az organikusok legfeljebb vidékre, családi házra valók, de ott is inkább a giccs virágzik léptük nyomán.)
A sors – mint annyiszor, ha nem halljuk hangját – a bajban hozta elénk a kérdést: mi a szerepe a minta-terv adaptálásának az otthonteremtésben? Van-e különbség a mintaterv és a típusterv között? Fontos kérdés ez, hisz utóbbi óhatatlanul összekapcsolódott a Kádárrendszerrel, a „tiéd az ország, magadnak lopod” kényszerépítkezéssel. A rossz hangzású „típus” szóösszetétel egyezik a kommunizmus alaptételével: a típusember megteremtésének vágyával, aki csak akkor lehet – keretek között – egyéniség, amennyiben példamutatóan szolgálja a diabolikus rendszer ideológiáját, legyen sportoló, tudós vagy művész. A 2001-es beregi árvíz vetette fel először élesben a kérdést, és rögtön az igényt: miként lehet azonos tervek alapján építkezni (mert az építésszervezés és műszaki ellenőrzés csak így valósítható meg a gyors építési struktúrában). A KKE által bevezetett és az OKF által protokollá emelt struktúra ott kezelte a típustervek problematikáját, ahol annak alkalmatlansága kiderült: helyben, személyes jelenléttel. A Beregben még csak az alapokat tettük le: a személyes kapcsolattartás a károsultakkal és az újjáépítés szereplőivel. A mintatervek kezelése szakember-, építészfüggő, strukturálatlan módon történt: mindenki személyes döntése a terv átalakítása funkcióban, támaszkodva a helyben szolgálatot ellátó kolléga dokumentációjára. S mindezek mellett ott volt az arculatra, az arányosságra ügyelő „újjáépítési főépítész”: Tákoson Zsigmond László, Tarpán Mányi István, Gulácson jómagam.
2010−11-ben a vörösiszap-katasztrófánál már erősebb és hatékonyabb struktúra született: a KKE 16 mintatervében pontosan meghatároztuk az adaptálás kereteit, kijelöltük azokat az elsődleges és másodlagos „beavatkozási helyeket”, lehatárolt plasztikus tervtartalmakat, melyek változtathatók, s rögzítettük a nem változtatható tartalmakat. A struktúra kialakításában a nagy segítséget a kivitelezői elvárások, a munkaszervezés elveinek beemelése jelentette, mely nem korlátozta, inkább észszerű keretek között tartotta az architektúrát, mint a régi időkben a beszerezhető anyagok és a helyi szaktudás. A kulturális keretek között mozgó önkifejezés alárendelt, rendszerbe illesztett impulzus maradt, teljesítve szerepét. Az ambíció egy kultúra közvetítésére irányult, s azt hiszem, minden itt dolgozó úgy van vele, hogy nem az egyes alkotásokat, hanem az egész létrehozásában való részvételt tartja számon. Megtaláltuk azt az arányt, melyben az azonos és egyedi a legjobb eredményt hozta, előbbi a kivitelezés szervezését segítette, utóbbi a károsultak lelkét építette.
A következő lépések 2014-től a Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Programban épülő, majd annak mintájára folytatott tervezések voltak. A négytípusú, nagyságú tornatermeket többnyire működő iskolák mellé kellett telepíteni, igazodva vagy javítva azok megjelenését, üzenetét. Itt még határozottabban megfogalmazódott a plasztikus elemek lehatárolása, a kapcsolható építészeti elemek – tornácok, előtetők – lehetősége. Ezeknél a középületeknél az adaptálás legfőbb kérdése – a műszakiakon túl – a települési arculathoz való illeszkedés. Illeszkedés, mely nem azonosulást jelent, hanem a fogalom térben és időben értelmezett megvalósulását. Térben, amennyiben – sokszor – a község legnagyobb tömegű épülete jelent meg egy utcában, melynek egyrészt elég markánsnak kell lennie, másrészt nem nyomhatja el a környezetében lévő épületeket sem tömegével, sem architektúrájával. Időben, amennyiben példamutatónak kell lennie, olyan mintákkal, melyek követése az általános építéskultúrát nemesíti. Olyan házak épültek – már több mint ötven – melyek első ránézésre mindig is ott lévőnek hatnak, de a mai kort – is – tükrözik. Örökkévaló az altudat, s korszerű a tudatos észlelés számára. Létesítésük gesztusa nem a pillanatnyi és tünékeny mára – kortársra –, de a múlt impulzusait a helynek és időszerűségnek megfelelően közvetítő időre vonatkozik.
Természetesen ismerem szakmai környezetemet: nem várom, hogy a kollégák vállveregetve értékeljék az organikusok erőfeszítéseit, de talán érdemes lehet újragondolni a felvetést: a mintaterv azonos-e a típustervvel, hol a különbség – ha van? A korábban megfogalmazott tételt ismétlem: nem a terv minősége – annak természetesen meg kell ütnie egy mértéket –, hanem annak kezelése, a szolgáltatás komplexitása, minősége, ami elválasztja a típustervet a mintatervtől. A terv minőségénél annyi a kérdés, hogy a megfogalmazott épület egyáltalán alkalmas-e adaptálásra, vagy csak reprodukálásra? Azaz rendelkezik-e olyan általános, a Kárpát-medencére, vagy szűkebb tájegységre, beépítési módra, életmódra jellemző vonásokkal, melyek alkalmasak kifejtésre? Befogadó a terv, vagy olyan egyedi alkotás, melynél legfeljebb néhány anyag változtatható: a kőlábazat téglára, a cserép palára váltható – ez esetben nem mintaterv.
Mi arra törekedtünk Devecseren, hogy minél többet hozzunk ki azonos alapanyagból. Hétköznapi példával: azonos húsból miként lehet százfajta ételt készíteni a gasztrokultúra sokszínűségét gazdagítva. Apró vagy erősebb hangsúlyokkal adtuk elő ugyanazt, máshol volt a fókuszpont, más minta, struktúra volt a vezérmotívum, de ugyanaz a képlet. Apróságnak tűnő plasztikus helyeket fogalmaztunk meg, melyekben nagy előnyt jelentett a kerítéssel egybeépített házkonstrukció:
– Utcai homlokzat minta-/formarendszere (ablak, oromzat, keretezés stb.)
– Oromkialakítás (3 variáció: ereszdeszkás, oromfalas, macskalépcsős)
– Gyalogkapu-/ház-/tornáckapcsolat
– Tornác, teraszoszlopok, szerkezet
– Kerítés (3-fajta: áttört lábazatos, bástyás, tömör)
– Kémény (5 típus)
– Lábazatkialakítás (4 típus)
– Keresztszárny udvari oromzat kialakítás
Az apróbb eltéréseket nem számolva a választék matematikailag több mint 61 000 variációt jelent, s akkor csak hétféle kapuval és homlokzati kialakítással számolunk. Mi volt hát az alapállás, melyben a újraépítők személyes életterét kellett megtervezni (egy hét engedélyezési terv, két hét kiviteli terv)? Sporthasonlattal élve: ha tudomásul veszi az ember, hogy ez nem verseny, hanem edzés, jobban megközelíti a helyes lélektartást. Ha nem az önkifejezésbe görcsöl be a lélek, hanem tudomásul veszi a kulturális, műszaki, strukturális kereteket, nagy eséllyel olyan művet hoz létre, melyben megjelennek az építőművészetben fontos, arányosságot, egységet jelentő elemek a kötött, nagy konstrukciótól az épületrészeken keresztül a részletekig. Ha tudomásul vesszük, hogy szabott keretek között kell kihoznunk a legtöbbet a „hozott” anyagból – tervből –, és figyelmünket, jóravaló akaratunkat a részletekre irányítjuk, az eredmény olyan ház és szolgálat, mely mindenki megelégedésére válik. Ez az adaptálás művészete, alkalmazott művészet, mely mindig feszegeti a kereteket, de nem lép túl rajtuk, tevékenységében mégis kiteljesíti azokat. Mondjuk, nem lehet vele az építészeti divatlapok címlapjára kerülni, de akinek csak ez az ambíciója, annak nem kell tovább olvasnia ezt a fejtegetést.
A második nagy háború utáni típustervekben mindig ott lappangott egyfajta tökéletességként megfogalmazott tartalom, mint ahogy a korban is, melyben születtek. S pont ez a vágyott tökély volt egyik mérge is a kornak, mert a féligazság csak a rosszat hozza. A háború előtti terveknek az építész mozgástere, társadalmi szerepe miatt teljesen más volt a karaktere: nemcsak megmondani, de megvalósítani is kellett a jó szándékot, s ez hatalmas különbség az alapállásban. Pszichológiai alaptétel, hogy a bűnös korban a bűnt erősítő tetteket utólag tagadjuk, mert az elme önfenntartó reflexe kiutat keres, mégis ott lappang a háztervekben, a „rendezési” tervekben a KGB 45 pontja. „Nem hibák ezek, hanem eredmények”, mondta Makovecz Imre, s ez volt az egyik legerősebb mondata, mellyel végleg kivívta a gyarmatcsinálók gyűlöletét.
A korban, melyben élünk, s mely többre tartja a hangzatos szavakat, mint a szívós tetteket, melyben a házipapucs, a komfort és a gyáva beképzeltség nemcsak hogy többre való, de ellentétes fogalom a megtartó erejű közösséggel, e korban az otthonépítés egyre inkább pusztán a fogyasztás kategóriájába sorolódik. S valóban, ha sorra vesszük az érveket, akkor az egyén biztonsága (minősített termékek, zártnak tűnő rendszer, a konfliktushelyzetek kiküszöbölése) a típusterv/késztermék vásárlása felé mutat. Mert nincs szakember – építész – aki teljes körű felelősséggel és biztosítással szabott áron, határidőre megvalósítja az otthont. Ennek sok oka van, legfőképp az építész társadalmi szerepének kommunista torzulása, melynek megszokott, kényelmet adó – valójában kiszolgáltatottá tevő – langymelegében élünk. Nem tudunk biztos bekerülési összeget mondani, alábecsüljük, hogy megkapjuk a megbízást, túlbecsüljük, hogy ezzel is védjük becsületünket. Mert nincs biztos, elfogadott bázisunk, mint például Németországban, ahol rendszeresen épülettípusokra kategorizálva, pontos műszaki tartalommal megjelentetik az egyes épületek létesítési költségeit.
2019-ben a Miniszterelnökség Építészeti és Építésügyi Helyettes Államtitkársága ötletpályázatot hirdetett mintatervekre három kategóriában. A pályaműveket a szakma széles körét képviselő zsűri bírálta, az építészeti minőség mellett a megvalósíthatóság, felhasználhatóság, épületgépészeti, elektromos, energetikai rendszerek tekintetében is. A munka során tapasztalataim és a kollégák meglátásai hatására határozottan fogalmazódott meg bennem a meggyőződés: a mintatervek esetében – is – a tervminőség „csak” alapanyag, a minőség, a kulturális tartalom, a közösségnek szóló üzenet a végrehajtás körülményeitől függ. Le kell számolni azzal a beteges – a tervezőasztalhoz szegezett – alapállással, hogy létezik tökéletes terv, melynek pontos végrehajtása majd boldogságot és magaskultúrát eredményez. Azzal a téveszmével, hogy az építész feladata a magas minőségű terv létrehozása. A többieknek – építtetőnek, kivitelezőnek, hitelintézetnek, hatóságnak – csak végre kell hajtaniuk a szobaépítész tervinstrukcióit, nincs szükség kimozdulni az irodából, nem kell művezetni: minden ott van a terven. A kultúra területén minden a cselekedeteinket, alkotásunkat átható arányosságon, ennek mindig változó, lassan szilárduló közegén múlik. A tervezési folyamatban is változik az építőművészet és a mérnöki szolgáltatás aránya, súlya, impulzusa a különböző szituációkban.
A mintaterv alapú építés feltételeinél, a struktúra kialakításánál figyelembe kell venni, hogy nemcsak fényes, felemelő, de emberi gyengeségünk okán a folyamatokat lehúzó, beszennyező erők – felelősségelhárítás, elszemélytelenedés, az esztelen haszonvágy, konformidiotizmus és sok más – is hatnak, olyan „módi” kell, melynek impulzusai legalább a negatív hatások ellenében mutatnak:
-Minél komplexebb a mintaterv, annál kevésbé fog helyhez illeszkedni a garanciális feltételek és az emberi lustaság, trehányság és haszonelv miatt. Egy komplex terv biztosítékot jelent a hitelintézetnek, a hatóságnak és a kivitelezőnek – aki megtanul két típust, és csak azt építi. Nem érdekük a kulturális illeszkedés befogadása, mert az rendszeridegen. Olyan módon „tálalt” mintatervet kell létrehozni, melyben a plasztikus helyek, beavatkozási pontok meghatározottak (tapasztalatunk szerint ez a műszaki tartalom cca. öt százaléka…), és lehatároltak.
-Minél inkább késztermék feldolgozásáról van szó, annál inkább szükséges az építész-/mérnökszolgáltatás a létesülés folyamán. Egyedi tervezés esetén feltételezhető, hogy a tervezési programot, annak téri megfogalmazását a szakember segítségével magáévá tette a család. Késztermék esetén ennek megtörténéséhez ugyanennyi energiabefektetés szükséges, és többlet-energia kell a konfliktuskerülés negatív hatásainak ellensúlyozására. Ott kell lennünk a tervkiválasztásnál, a személyre és helyre szabásnál, a hitelfeltételek műszaki tartalom megállapításánál és az építésnél, s végül az átadásnál, hogy biztosítsuk a művészeti, környezeti, műszaki kultúra tartalom testet öltését a házban.
– A mintaterv alapú építés – legfontosabb − alapja az építész szerepének rehabilitálása. Az építész nemcsak terveket gyárt, hanem a család spórolt és egy közösségtől kölcsönvett – szintén spórolt – erőforrásaival segít gazdálkodni, szolgáltatásával: tervezésével, felvilágosításaival, tanácsaival végigkíséri az építési folyamatot. Kezeli a tervváltozásokat, az anyagváltásokat nemcsak terv, de beruházási, forrásigény, határidő tekintetében is. A Lajtán túl az építész ellenjegyzi a kivitelezői szerződést, kollaudálja a benyújtott számlákat, személyével, szaktudásával jótáll a tervek tartalmáért a hitelintézet felé is. (Ezért 10-12% a tervezési díja a HOAI szerint.) Ehhez az építészeknek el kell mélyíteniük azokat – a tervezőirodába szorult idők alatt csökevényesedett – képességeket, melyek alapvetően szakmánk műszaki jellegéből fakadnak, fel kell vértezzük magunkat a műszaki ellenőrök, beruházásszervezők szaktudásával.
-A mintaterv olyan, mint egy kiváló minőségű élelmiszer-alapanyag: nyersen nem fogyasztható, kellenek az elkészítéséhez szükséges beavatkozások. Szükséges az elődleges és másodlagos plasztikus részek meghatározása, a beavatkozási helyek megjelölése. Kellenek a sztenderd műszaki, csomópont-gyűjtemények, hogy az anyagváltásokat megbízhatóan, rendszeren belül kezelni lehessen.
– A településképi rendeletben javaslat lehetőségét kell biztosítani a helyi környezetkultúra megjelenítésének. A mintatervnek tartalmaznia kell a felhasználás helyére vonatkozó erős ajánlásokat. Lehet Balaton-felvidéki házat más tájegységre is adaptálni, de akkor valószínűleg sokkal több beavatkozás szükséges hozzá. Az adaptálási folyamatban a településképi megfelelőségnek nagyobb szerepet kell kapnia, az ebben részt vevőknek erősebb felhatalmazással kell rendelkezniük egy kontrollrendszer keretei között.
– A szakmagyakorlás feltételeinél világossá kell tenni, hogy a mintaterv adaptálása nem a helyszínrajz elkészítése, a mintacsomag tervlapjainak felcímkézése. Egyértelművé kell tenni egy kamarai rendszer − szakmagyakorlási mediálás és ellenőrzés – mellett az adaptálás elvárt minőségi követelményeit, eljárásformáit.
-Új parcellázású területeken keretek közé kell terelni az önkifejezési erőket, és megteremteni az egymást erősítő kulturális tartalmak megjelenését. Nagyobb figyelmet kell szentelni a másodlagosan kezelt, valójában a környezetet erősen befolyásoló tartalmakra: kerítés, közterületi és telken belüli faültetés és fenntartás, műszaki kiegészítők (klíma, hőszivattyú, napelemek, hasznos innovációk) kialakítására. Megfontolandó például egy kerítés sztenderd készlet kötelező rendszer létrehozása.
Mi hát az adaptálás művészete: virtus, melyben kötött keretek között kifejezésre jut az építészet szabadsága, az ezer és ezer megoldás? Az alázatos teremtés keskeny útja, melyben az alkotó elfogadja egy magasabb elv érvényesülését, és ezen belül keresi a véges-végtelen megoldásokat?
Adaptálható-e a művészet? Ha sokszorozásnak tekintjük a mintatervet, akkor az típusterv, és a válasz nem. Ha az építészetet nem tárgyalkotásnak, szépen csomagolt terméknek tekintjük, akkor a válasz igen. Az építészet több mint művészet, a legnehezebb, hétköznapi, megkerülhetetlen alkotások sorozata, melyben az egyes elemek, az elemeken belül azok részletei egymás melletti viszonyukban is képesek hatni. Mint egy zeneműben a különböző módon felcsendülő, halkuló, visszhangzó hangok, effektusok. De más művészeteknél az egyes alkotások sora legfeljebb életműveket (utcák), korszakokat (város) hoznak létre a szellemiség világában, míg az építészetben ez látható, belakható, tapintható, minden érzékszervünkkel érzékelhető világgá válik.
Az építészet a teremtés folytatása, a teremtett világból kiszakított anyagok, erőforrások felhasználásával. Alapvető erkölcsi mércéje, hogy magasabb szintre emelje azt az anyagot, melyet egy beláthatatlanul magas intelligencia hat át. S bár eszünkkel tudjuk, hogy megközelíteni tudjuk csak – ha megvan bennünk a teremtő alázat képessége –, mégis megtesszük a Jóisten vidámítására.
A szöveg az Országépítő folyóirat 2020/3 számában jelent meg.
Fotó: Erhardt Gábor, MNSK, Dénes György
