Vándorokból mesterek – Kuli László

A Makovecz Vándoriskola felvételi pályázatához kapcsolódóan – bemutatunk néhányat az elmúlt harminc év több mint száz vándorépítésze közül. Az interjúk eredetileg az Országépítő című folyóiratban jelentek meg, képanyaguk frissítésre, kibővítésre került.

Vándorokból mesterek a rovat címe. Minek tartod magad? Hol tartasz a mesterré válásban é a megszerzett tudás továbbadásában?
Érzésem szerint vannak olyan gondolataim, amiket át tudok adni az újabb építésznemzedéknek, de nem tudom, hogy van-e rá fogadókészség. Ha visszagondolok arra, hogy kik és hogyan motiváltak és gazdagították építészeti-létszemléleti felfogásomat, akkor lehetséges, hogy mestereim számára akár jelentéktelennek tűnő epizódok is segíteni tudtak nekem. Tehát ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni, hanem azok a fiatalok, akik esetleg kíváncsiak a véleményemre, és a kialakult szellemi értékrendemre. Én nyitott vagyok ebben az irányban. Ezért is fogadtam el a Magyar Hüperión és az Országépítő folyóirat felkéréseit építészet- és művészetelméleti tanulmányok, cikkek megírására.

Mit jelent számodra az építészet? Ismerve gondolkodásmódodat, sokkal több egyszerű szakmánál, épületek megvalósításánál.
Eszköznek tartom, ahogyan minden mást – például a zenét, vagy a motorkerékpározást −, amivel még foglalkozom. René Guénon írta, hogy a középkorban a mesterségek még egyfajta bázisként szolgáltak a beavatáshoz. Tehát az építészet nemcsak az épület használóit „neveli” és irányítja, hanem a tervezőt is nemesíti, csiszolja, és segíti személyes spirituális előrehaladásában. Az ennél kisebb ambícióval alkotó ember szerintem nem tekinthető építésznek, legfeljebb jó szándékú dizájnernek. Az építészet ennél sokkal több: gyógyító tevékenység. Erre a roppant kifejező „ép-ít”, „éppé tesz” szavunk is utal.

Csömör, családi ház

Köztudott rólad, hogy filozófiailag meglehetősen felkészült vagy. Milyen szellemi források inspirálnak tervezéskor, hogyan alakultak ezek a szakma tanulása során?
Filozófiailag felkészültnek azt szokták nevezni, aki minden irányzatban elmélyült, és ezeket egymással párhuzamba tudja állítani, képviselőik életrajzi adatait tudja és értékeli. Én zsákutcás fejlődésmítoszokkal terhelt népboldogító modern elméletek tanulmányozására nem szántam időt, mert azzal szerintem mindannyian híján vagyunk, ezért inkább csak a létszemléleti alapok lefektetésénél keresgéltem. Az alapvető és hiteles forrás megtalálása után alakítottam ki egy szilárd álláspontot, ahonnan értékelhetőek és megítélhetők a világban felbukkanó jelenségek. Így lehetett ez annak idején Makovecz Imre, Kampis Miklós és Kálmán István esetében is, akik a 60-as évek kádári rendszerében, egy szellemi-spirituális értelemben légüres térben találtak rá Rudolf Steinerre és az antropozófiára, ami a friss, tiszta hegyi levegő erejével hatott rájuk. Csak egy ilyen szintű fundamentum megléte és megélése esetén valósítható meg a „gondolkodásból fakadó azonnali cselekvés” (Makovecz kifejezése), vagyis: az intellektuális intuíció. Ezt hiányolom ma az építészeti felsőoktatásból, ahol úgy akarnak helyes formaképzést, rítusteremtő építészetet oktatni, hogy szó sem esik a szellemi alapokról. A spiritualitásról nem is beszélve. A magam részéről ezt a forrást a metafizikai tradicionalitásban találtam meg.

Mi hajt a szellemi központ, az axis mundi felé?
Önmagam megtalálása, visszavezetése önmagamhoz, önmagam által. A modern kori individualizmus ezzel szemben felépíteni akarja önmagát, hogy aztán gyönyörködjön önnön hamis tükörképében. Ebben a zavarban kell megtalálni az önvalónkat. A választás tehát a között van, hogy a periférián és egyre kijjebb sodródunk-e a tengelyünk körül bepörögve, vagy tudatosan haladunk a középpont felé.

Mennyire érzed áthidalhatatlannak a szolipszizmus mindennapjaidra gyakorlott hatását és a mindennapok kaotikusságát, a bürokráciát, a tömegmédia hatását, és még sorolhatnám…?
A nyelvtani sajátosságok miatt a szolipszizmust irányzatnak érezzük-értjük, de ez koránt sem igaz. Itt nem valamiféle neospirituális, népboldogító, szektariánus közhelygyűjteményről van szó, hanem egy gyakorlatról, ami élethosszig tart. Ebből következően nincsenek üdvözült mosollyal az arcukon sétáló „szolipszisták”, de befordult szobafilozófusokról sincs szó esetükben. A modern világ: a fogyasztói társadalom, a tömegelvű demokrácia és a teljes pályás letámadást játszó ellenértékrend abszurditásait a korszellem sajátosságának és az általános emberi psziché süllyedésének tudom be. A mennyiség uralma ez a minőség felett, de ez (egyelőre) nem jelenti azt, hogy nincs lehetőségünk felmutatni a minőséget. A normalitás benne van az emberekben, csak elő kell csalogatni, ez a feladat. Nehéz, de nem megvalósíthatatlan.

Telki, pincére épülő ház

Te is annak az Ybl főiskolán végzett csapatnak a tagja vagy, aki a Vándoriskola mellett elvégezte Kapy Jenő szakmérnöki képzését. Miben kaptál mást ott, mint a Vándoriskolában?
Ezek egymásra épülő grádicsok voltak, nemcsak az iskolák, de a mesterek tekintetében is. Olyan szerencsém volt, hogy gyakorlatilag kézről kézre „adtak” a mestereim. Úgy lettem építész, hogy egy percet sem töltöttem a Műegyetemen, és ennek utólag még örülök is. Az Ybl főiskolán Szabó László tanár úr indított el a helyes irányba, aki a Népi Építészeti TDK vezetője volt. Hazaszeretet és hagyománytisztelet építészetbe oltva. Az ő segítségével készítettem el országos diplomadíjas diplomatervemet is 1992-ben. A posztgraduális képzésen Kapy Jenő tanított minket, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. Jenő nagyon nyitott volt minden építészeti irányzatra, és mindig leásott azok szellemi forrásáig. Ha valami nem volt megokolt, felfedezte benne a semmitmondó ürességet, a manírt, a divatot, s azt azonnal lesöpörte az asztalról. Ez nagy hatással volt rám. Ezenkívül olyan személyeket hívott meg az Yblre előadni vagy korrigálni, akik erősítették ezt a hozzáállást. Így ismertem meg az iparterves Dobó Jánost vagy Sáros Lászlót is, aki meghívott a műtermébe a másoddiploma után. Sárosnál pedig megismertem Makoveczet és a Vándoriskolát, ami így meghatározta a további mozgásomat.

Egy ilyen karakteres gondolkodású alkotó hogyan tudott aktív tagja lenni a Vándoriskolának, ahol − kis túlzással – minden a mester−tanítvány-viszonyon alapul? A mestereid hozzátettek a szellemi utadon való előrehaladáshoz, vagy inkább elbizonytalanítottak?
Nagy erővel vetettem bele magam a Vándoriskolába. A középkori céhek működési rendjéhez hasonlatos rendszer számomra rendkívüli módon inspiratív közeg volt, mivel akkoriban nem tudtam huzamosabb ideig egy helyben ülni. A tudat, hogy fél év múlva úgyis továbblépek, olyan fegyelmet és erőt adott nekem, hogy fát lehetett vágni a hátamon. Tudtam, hogy ezekkel a rövid együttműködésekkel rengeteget gazdagodom. Minden mesteremtől (Sáros László, Ekler Dezső, Makovecz Imre, Lomnici Péter, Zsigmond László, Turi Attila, Csernyus Lőrinc) fontos dolgokat tudtam elcsenni, és ezek egyértelműen erősítettek. Egy diplomázott vándor, ha kilép az életbe, és elmondhatja, hogy öt-hat komoly építészirodában dolgozott, az hihetetlen stabil és magabiztos hátteret ad neki az elinduláshoz. Feltéve, ha komolyan veszi önmagát.

Budajenő, családi ház

Azon kevés vándorok közé tartozol, aki a kivitelezésbe is belevágott inasféléveinek egyikén. Mi volt az indíttatásod? Kényszerűségből, vagy önként vállaltad a százhalombattai félévet?
Az egyik félévváltás előtt hirdette ki Makovecz Imre, hogy az általa tervezett, akkor épülő Szent István-templom kivitelezésére is lehet menni az ácsok mellé vándorfélévet letölteni. Ez kapóra jött nekem, mert jött a nyár, és nehezen viseltem az irodában ücsörgést, mentem volna motorozni és csavarogni. Úgyhogy rögtön jelentkeztem. Reggelente kimotoroztam Százhalombattára, és másztunk fel a kupolákra. Az ácsok csak hetek múlva tudták meg, hogy diplomás mérnök a segédjük, ezen jókat röhögtünk utána. Általában jól kijövök az építőkkel, nagyon jól éreztem magam közöttük. Akkor meg is fordult a fejemben, hogy váltok, és inkább ács leszek, de Salamin Ferenc megérezte ezt rajtam, és még idejében visszaterelt a következő vándorállomásom felé.

A vándoriskolai felvételi feladatatod 1995-ben a nagymarosi ravatalozó bővítése volt. Érdekelne, hogy milyen hozzáállással fogtál neki a feladatnak. Tudtál azonosulni vele?
Egy kezdő építésznek szakrális épületet tervezni túl nagy falat, de mint gyakorlat vagy előtanulmány mindenképpen hasznos és tanulságos. A felsőoktatásból kikerülő építészek formakincse szegényes. Nem volt ez másképp az én esetemben sem: tudtam, mit akarok mondani, de nem tudtam magam kifejezni. Ezért a felvételi feladatot úgy oldottam meg, hogy a spirituális alapgondolat (a négy elem megjelenítése a térben) leolvasható legyen, de kifejezetten kerültem az organikus építészeti fordulatok alkalmazását. Ennek ellenére, vagy éppen ezért felvettek a Vándoriskolába. Ez egy csapásra eloszlatta gyanúmat, hogy a Vándoriskola valamiféle stílusiskola lenne. Nagyon feltöltött, hogy a formai esetlenség, sőt primitívség ellenére értékelték a mesterek a háttérgondolatot, amit a tervben kifejtettem. Az akkor készülő szakmérnöki diplomamunkám is ravatalozó volt. Budajenő ravatalozóját terveztem meg, de a kifejezőképesség hiányos volta miatt az sem lett különösebben sikeres terv. Viszont tizennégy év múlva, már a Vándoriskolában tanultak birtokában, élesben tervezhettem meg ezt az épületet, ami meg is épült, és Pest Megye Építészeti Nívódíját kapta meg 2009-ben.

Budajenő, ravatalozó

Azért is érdekes nekem ez a kérdés, mert egyik meghatározó épületed a szarvasi ravatalozó, ami a képeken is agyon erős hatású épület. Mennyit változott az évek során a feladathoz való hozzáállásod?
Nem a hozzáállásom változott meg, hanem megtaláltam hozzá a kifejező formanyelvet. A ravatalozó mint funkció csak alig több mint fél évszázad előképeivel rendelkezik. Itt nehéz az építészeti hagyományból meríteni, ezért mindig a hely szelleme szerint kell rögtönözni, és a rítust befogadó, azt erősítő teret létrehozni. A szarvasi ótemetői evangélikus ravatalozó esetében is ezt a munkamódszert alkalmaztam. Itt azonban egy 60-as években épült, lapos tetős halottasház bővítményeként kellett kialakítani a ravatalozót úgy, hogy hamisítatlan szarvasi kisugárzású, de új építészeti minőség jöjjön létre. A meglévő épület előtt áll egy beton pengefal, három apró nyílással, aminek semmi funkcionális értelme nincs. A helyiek elmondása szerint ez a szentháromságot jelképezi. Ezt az otromba, mégis esetlenségében oly heroikus gesztust nem volt erőm elbontásra ítélni, mert úgy gondoltam, hogy az az építész, aki a Kádár rezsim légkörében vette magának a bátorságot, hogy a temető hátsó, eldugott részében épülő halottasház elé egy ilyen gesztust rajzol és azt meg is építik, az kivívta alkotásának a megmaradás jogát. Ez a pengefal egy fasorral keretezett út végén áll. A ravatalozónak itt nem volt elég hely, ezért azt a hidegház mellé raktam le, folytatva a meglévő épület kontúrját, de egy negyvenöt fokos csavarral tisztán észak-déli tengellyel szerkesztve fel a ceremónia-teret, amihez egy tipikus szarvasi fakapu csatolja a fedett-nyitott előteret. A tetőt átfúró négy faoszlop a négy evangelistát idézi meg. A fasor végi területre így kerülhetett egy különálló harangtorony-építmény, ami sokkal méltóbb lezárása ennek a méltóságteljes felvezető útnak. A torony által kitakart pengefalat beépítettem az épületegyüttest keretező új urnafalba és szerettem volna, ha nyílásaiba szélcsengőket helyeznek el, melyek angyali hangburokba csomagolnák a ravatalozó környezetét, de sajnos ez a kivitelezés során lemaradt.

Szarvas, ravatalozó

Alapvetően kis léptékű tervezési feladatok kötődnek a nevedhez: családi házak, kisebb középületek. Jól érzed magad ebben a léptékben? Jól elműködik ezekkel egy építészpraxis?
Igen és nem. (Ha röviden akarok válaszolni a kérdésedre.) Az építészeti minőség nem léptékfüggő, és bár jól érzem magam a feladataimmal, de tény, hogy egy középület esetében a végeredmény sokkal inkább függ az építésztől, mint a magánberuházások esetében. Utóbbinál ugyanis az erősen érzelmi szerepkörök miatt könnyen kicsúszhat az alkotó kezéből a kontroll. Csak családi házak rajzolásából eléldegél az ember, de erre céget nem lehet alapítani és fejleszteni. Kellenek a középületi megbízások, de egy kistelepülés esetében ez néhány feladat után bezárul mint lehetőség. Budajenő község még rendelkezik egy általam tervezett, műemléki környezetben létesülő új óvoda engedélyével. Ehhez telket vásárolt és vont össze az önkormányzat, amely magas önrésszel is rendelkezik. Viszont évek óta nem írnak ki megfelelő pályázatot, és a pártoktól független helyi képviselőtestület és a polgármester sem tud politikai lobbierejére támaszkodni. Ez lenne a falu legnagyobb középülete, ami a létező kistérségi igényeket is ki tudná szolgálni, de egyelőre ez az utolsó nagy feladat megrekedt a tervfázisban. (Frissítés: a budajenői óvoda azóta már épül, átadása 2019. decemberére várható – a szerk.) Más településnek tervezni pedig csak személyes kapcsolatok révén lehet. A szarvasi, budakalászi vagy mádi munkáim is így születtek.

Budajenő, családi ház

Legnagyobb megépült épületed a budajenői tornacsarnok. Hogyan érkezett ez a megbízás?
Kiköltözésemkor felajánlottam segítségemet az akkori vezetőségnek, készítettem is Turi Attila felügyelete mellett egy tanulmánytervet a skót bencés rendház műemléki épületegyüttesének rendezésére, melyben az általános iskolánk működik. Az akkori testület lesöpörte az asztalról a tervet, de néhány év múlva mégis az általam javasolt helyre engedélyeztek egy tornatermet. Mivel a terv markánsan mutatta fel a modern építészet attribútumait, ezért általános felháborodást gerjesztett a településen. Akkor ajánlottam fel ismét, hogy megtervezem a tornatermet és az öltözőket. Az új polgármester, Budai István (aki egyébként azóta is vezeti a települést) felkért a feladatra, és terveim alapján meg is építettük azt. Az épületegyüttes, amelynek Fő utcai földszintes épületeibe az önkormányzati hivatalt is beköltöztettük egy felújítás után, végül megkapta Pest Megye Kulturált Települési Díját.

Budajenő alpolgármestereként az építészettől egészen távol eső területeken kell aktivitást kifejtened. Mennyire „fekszik” neked ez a feladat? Egyáltalán, mit takar ez a mindennapokban?
A településvezetés munkáját először kívülről mint külsős bizottsági tag segítettem, majd a polgármester felkérésére 2006-ban indultam először képviselőjelöltként a választáson. Azóta képviselőként és a településfejlesztési bizottság elnökeként tevékenykedtem. Ez a mostani alpolgármesterség tulajdonképpen jutalomjáték az elmúlt tíz-tizenkét év munkájáért. Egy ilyen kis közösség életében nem lehet csak építészként, vagy csak orvosként, előkelő idegen módjára részt venni, ez tipikus városi értelmiségi hozzáállás lenne. Ekkora lakosságszámnál még működnek az emberi kapcsolatok, könnyen megismerik az embert, és ha elfogadják emberileg, akkor rábíznak olyan döntéseket is, amelyek távol esnek ugyan a szakmájától, de a közösség bízik az illető értékítéletében. Ezt kell felvállalni, és amíg bírja az ember, csinálni. Alpolgármesterként elsősorban a polgármester helyettesítése a feladatom, amihez természetesen hozzácsapódik a műszaki beruházások figyelemmel kísérése, koordinálása is, és a szokásos képviselői munka.

Budajenő, osszárium

Milyen építészeti hozadékai vannak e megbízatásodnak?
Ha egy képviselő-testületnek van építész tagja, akkor a tudása a döntésekbe is gyorsan be tud épülni. Ha bizonyítani is tud egy-két épülettel, akkor a testület és a polgármester is jobban megbízik benne, és ez jó együttműködést eredményezhet. Úgy érzem, ez a mi esetünkben sikerült. Az elmúlt időszakban a falu több díjat is nyert a településfejlesztés területén (Belügyminisztérium Falumegújítási Díja – 2011; Urbanisztikai Társaság Különdíja – 2011; Települési Hild János-díj – 2014), amiben Budai István polgármester és Mátéffy Anna főépítész mellett nekem is volt némi részem. Mindeközben ügyeltem arra, hogy az adódó feladatok megoldásához a Kós Károly Egyesülés és a Vándoriskola tagjai közül is felkérjek kollégákat munkára. Így többször is dolgozott velem volt cégalapító társam, Ferenc Attila a Vándorépítész Kft.-ből, tervezett az önkormányzatnak Buella Mónika tájépítész, vagy Tusnádi Zsolt az Axisból. Amikor főépítészünk nyugdíjba ment, én javasoltam Csóka Balázs volt vándorépítészt a helyére, akit a polgármester úr el is fogadott. A magam részéről ezt a kapcsolati hálót komolyan veszem, és lehetőségeimhez mérten ápolom is. Ha ezt mindenki prioritásként kezelné a Kós Károly Egyesülésben, sokkal eredményesebbek lennénk.

Budajenő, Hagyományőrzők Háza

Milyen a viszonyod a mai Vándoriskolával, az építész-utánpótlással?
Egyetlen vándorom volt az elmúlt években, Juhász Attila, akiben nemcsak jó építészt, de remek embert ismertem meg. Ezen kívül nincs kapcsolatom a jelenlegi vándorokkal, de ha tehetem, elmegyek a felvételire és a diplomázásukra. Székely kivitelező barátommal, György Attilával közösen építettük meg pinceműterem-irodánkat a falu helyi védelem alatt álló pincesorán. Ha belaktam, és megkörnyékez egy-két komolyabb építészeti feladat, akkor újra tudnék vándort fogadni. Egyelőre Parócai Imre építész segít nekem a kisebb feladatokban. Általánosságban elmondhatom, hogy furcsállom a vándoriskola „elnőiesedését”. Ez nem kritika, mert a hölgyek munkássága is igen tiszteletre méltó és értékes számomra. Sokkal inkább, rólunk, férfiakról mutat lehangoló képet, mert azt mutatja, hogy nem merünk komoly vállalásokat tenni. Persze nem tudom, hogy manapság mekkora vállalás vándornak lenni, mindenestre a mi időnkben komoly kötelezettségekkel, szellemi tornagyakorlatokkal és hegymagas megoldandó feladatokkal árasztottak el minket mestereink, ami fegyelmet, lemondásokat és következetességet kívánt meg tőlünk.

Budajenő, pinceműterem

Az interjút készítette: Erhardt Gábor építész
A fotókat Kedves Zsófia és Kuli László készítette.

A cikk eredetileg az Országépítő 2017/2 számában jelent meg. Ez az írás annak kibővített változata.