A Makovecz Vándoriskola felvételi pályázatához kapcsolódóan – bemutatunk néhányat az elmúlt harminc év több mint száz vándorépítésze közül.
A Kós Károly Egyesülés Vándoriskoláját elvégző építészek mesterekké válnak, jogosultak ők is fiatal vándorépítészeket maguk mellé fogadni. A tényleges mesterré válás útja azonban mindenkinél más és más. Valaki teljesen önálló útra lép, van, aki egy korábbi mestere mellé társul. A Vándorokból mesterek cikksorozatot a Tóth Péterrel készített interjúval folytatjuk. Az interjúk eredetileg az Országépítő című folyóiratban jelentek meg, képanyaguk frissítésre, kibővítésre került.
Mi volt a motiváció, ami az egyetem elvégzése után a Kós Károly Egyesülés felé vitt?
Az első hatás, ami a szerves építészet felől érkezett, egy Makovecz-előadás volt, amit gimnazistaként hallgattam. Nagyon tetszettek a Mester munkái, illetve a személyisége, így az előadás után odamentem hozzá, és megkérdeztem: mi a módja annak, hogy ilyen szellemben tervezhessek, dolgozhassak? Ő nemes egyszerűséggel annyit mondott, hogy végezzem el az egyetemet becsülettel, és jelentkezzek a Vándoriskolába. A törekvésemet erősítette az egyetemi képzés elméleti jellege, ami egyáltalán nem feküdt nekem, mivel számomra az építészet legfontosabb aspektusa az volt, hogy legyenek megépült épületeim. Ennek legjobb terepe a Vándoriskola volt.
Budafok, családi ház
Ha jól tudom, tanultál a grazi egyetemen is. Hogyan illeszkedett ez a kitérő a Műegyetem és a Vándoriskola közé?
Ennek köszönhetem, hogy végül diplomát szereztem, mert harmadévre itthon nagyon kiábrándultam az építészoktatásból. 1999-ben elnyertem egy féléves ösztöndíjat, amit aztán sikerült egy diplomaösztöndíjjal is meghosszabbítanom. A két egyetemet párhuzamosan végeztem, három évig kétlaki életet élve. Grazi professzoromnak, Grigor Doytchinovnak köszönhetem, hogy kitartottam, és elvégeztem mindkét egyetemet. A kinti oktatói hozzáállás és a folyamatos pozitív visszajelzés elmondhatatlanul sokat segített. Például önmagában az, hogy egy országos tervpályázaton tisztességgel helytálltam, elegendő volt az egyik féléves tervezési tárgy teljesítéséhez. A feladat az osztrák alapítású SOS Gyermekfalu-hálózat új típusházának megalkotása volt. Ehhez csak a félév elején kellett a szándékomat jeleznem az oktatónak, aki végigkísérte a pályázati anyag fejlődését. Ilyen akkor elképzelhetetlen volt az itthoni oktatásban. Számomra viszont sokszoros tapasztalatszerzést és inspirációt jelentett.
És hol diplomáztál végül?
Két diplomát szereztem. Az ottani oktatók abszolút támogattak, nyitottak voltak minden gondolatra, és segítettek ezek megfogalmazásában, kibontakoztatásában. A gondolattal foglalkoztak, nem a formával. Egyébként a Kelenföldi pályaudvar környékének rendezését terveztem, és munkámat diplomadíjjal jutalmazták. Izgalmas volt látni a tíz évvel későbbi budapesti fejlesztéseket, és összevetni a korábbi saját gondolataimmal.
És a budapesti diplomázás?
A kétlaki élet miatt lemaradtam a felkapott konzulensekről. A kivitel tanszéken terveztem egy óvodát gyermekkorom helyszínére, a József Attila-lakótelepre. Számomra ez kedves terv volt. Arra tettem kísérletet, hogy az akkor használaton kívüli Pest-Buda mozi helyére hogyan lehet olyan életteret biztosítani a gyerekeknek, ahol a meglévő díszfák lombkoronaszintjével azonos magasságba kerülhetnek a foglalkoztatók. Mindezt rámpákkal, tereplépcsőkkel kialakítva, belső lépcsőház nélkül. Sajnos jellemző, hogy a védésen a fák grafikai ábrázolásának kérdéseivel töltötték a legtöbb időt a bizottság tagjai… A helyi óvónőknek viszont annyira tetszett a terv, hogy elkezdtek lottózni a forrásgyűjtéshez.
Balatonakali, présház
Ezután egyből a vándoriskolai „mély vízbe” ugrottál?
Nem, a 2003-as diplomázás után hazajöttem Ausztriából a sorkatonai behívóm miatt, pedig állást is kaptam egy grazi építészirodában, gyakorlatilag azonnal a végzés után. A BME Középület-tervezésiTanszékén letöltöttem a sorkatonai szolgálatot kiváltó polgári szolgálatot, majd egy évet dolgoztam egy belsőépítész irodában. 2005-ben jelentkeztem a Vándoriskolába, és felvételt is nyertem.
Melyik irodákban dolgoztál?
Az AXIS-ban kezdtem, ahol rögtön kaptam önálló tervezési feladatot, a Patricius borászat közelében egy kis gazdasági épület átalakítását, felöltöztetését. Szerencsémre ez meg is valósult, ami azonnal visszaigazolta az eredeti elképzeléseimet a Vándoriskola gyakorlati oldaláról.
Ezután Sáros László következett, aki azzal a kérdéssel fogadott, hogy önálló tervezési feladatot kérek, vagy inkább tervfeldolgozásban szeretnék-e részt venni. Én az előbbit választottam, így kaptam a váci piac halas pavilonjának megtervezését, ami szintén megvalósult.
A Pagony irodában két mesterem is volt Herczeg Ágnes és Szűcs Gábor személyében. A szakmai bemutatkozás után itt is rögtön önálló tervezési feladatokat kaptam. Meghatározó élményem innen, hogy az akkor épülő pilisszántói templom mellé kellett egy tűzrakóhelyet tervezni, amit egy házi pályázat során én nyertem meg, és egy minikaláka keretében a Pagony építette meg. Óriási tapasztalat volt az a megtiszteltetés, hogy a mesterek kétkezi munkásként részt vesznek a tanítvány tervének megvalósításában!
Ezután rendhagyó fél év következett: Gerle János mellett dolgoztam az Országépítő, illetve a húszéves Kós Károly Egyesülés jubileumi kiállításának anyagán. Meghatározó élmény volt, hogy a kiállítása központi installációja maroknyi vándorcsapatunk (Kováts Ábel, Rüll Tamás, Török Ádám) koncepciója szerint valósulhatott meg, tulajdonképpen Makovecz terve ellenében, de természetesen az ő személyes támogatásával. Gerle János mindenben kiállt mellettünk, pedig igencsak nagy vihart kavart a Makovecz-rajzok mellé letett ötletünk. Szerencsére Imre bácsi minden kétkedőt meggyőzött, amikor kijelentette, hogy neki is jobban tetszik a vándorok terve, mint a sajátja. Amíg élek, nem felejtem el ezt a nyitott hozzáállást a tanítványok munkájához. További visszaigazolást jelentett, hogy a múzeumok éjszakáján megnyílt kiállítás messze a legnépszerűbb volt az összes program közül. Csak az első este több mint tízezren látták. A kiállítás tartalmi része mellett több kritika méltatta az általunk tervezett és kivitelezett installációt is. Ez volt az első alkalom, hogy klasszikus csapatmunkában vehettem részt, ami nemcsak a tervezés, hanem a megvalósítás idejére is igaz volt. Emberileg fontos visszajelzésként János ajánlására a XII. velencei biennále – a szabadkézi rajzról szóló − magyar pavilonjának meghívott alkotói közé is bekerülhettem, egyedüliként az akkori tagok és vándorok közül.
Az utolsó állomás a Szűcs Endre vezette Mérmű volt, ahol „dupláztam”. Az első nap egy önálló feladat várt az asztalon: tornácbővítés tervezése Pusztazámorra. A mester éppen a feketetói vásáron volt, hazaérkezve a kész tervemet látta, amit el is fogadott. Innentől klasszikus tervfeldolgozói munkát nem kaptam, de nem is ez a jellemző az irodára. A Mérműben az első vázlatok készítésében ugyanis mindenki részt vehetett. Az aláírás nélkül bemutatott lapokból pedig a megbízó döntötte el, hogy kinek a koncepciója valósuljon meg.
Szigliget, nyaraló
Mi volt számodra a vándoriskolai évek hozadéka?
Az, ami a Vándoriskola mottója volt, és amiért ide jelentkeztem: az önálló alkotói, tervezői ambíciók kiteljesítése. Minden vándorállomásról megvalósult munkával a tarsolyomban távozhattam.
Alakult-e ki a vándorévek alatt valakivel azóta is tartó emberi vagy szakmai kapcsolatod?
Szűcs Gáborral nagyon jól együtt tudtunk működni. Azóta is számos helyre engem ajánl, ahol a megbízónak a kerttervező mellett építészre is szüksége van. Neki köszönhetően a Rába-parttól egészen az Aggteleki Nemzeti Parkig valósulhattak meg munkáim. Szándékosan a vándorlásom végére hagytam a Mérműt, illetve a Makonát. Hasonlóképpen tett Terdik Bálint vándortársam, így az utolsó előtti félévben pénzfeldobással döntöttük el, hogy melyikünk hova megy. Neki jutott a Makona, nekem pedig a Mérmű. Ő a Kecske utcában ragadt, én pedig Szűcs Endre mellett.
Miért éppen mellette kötöttél ki a vándoriskolai évek után?
Elsősorban a már említett alkotói önállóság és a megbízások otthonos, számomra átlátható léptéke miatt.
Meglátásom szerint ő nem „önmegvalósító” építész, hanem inkább a Kós Károly-i modellt követi. Belehelyezkedik az adott helyszín lelkületébe, fel tud oldódni abban. Nem kulisszát tervez, hanem továbbgondol. Igyekszik minimális személyes nyomot hagyni. Ahogy a Misztrál énekli: „hajnali hóban cinkenyom”-ot. Kós Károly épületeire mondják, hogy a leghangsúlyosabban a saját épületei voltak a leginkább a genius locihoz illeszkedők. Megtermékenyítően hatottak egymásra. Nagyon hasonlóan éreztem Szűcs Endre mellett is: fellélegeztem az egyetem és a formalista világ önmegvalósítási kényszere okozta frusztráció után.
Dörgicse, lakóépület
Inkább a formái, vagy a személyisége miatt alakult ki hozzá a kötődésed, esetleg a hely, a Balaton-felvidék volt meghatározó?
Mindkettő. A személyiségéből közvetlenül következő formavilága hatott rám. Számomra ez a kettő nem elválasztható. Lehet, hogy meglepő dolgot mondok, de a Balaton-felvidék másodlagos számomra. Nem az a fontos, hogy itt tervezhetek, hanem az, hogy ha már ide kerültem, akkor viselkedjek úgy építészként, mint az előbb említett, példaként kiemelt mesterek. Az ő építészetük sokkal inkább következik a helyből, mint a saját személyiségük erőszakos megmutatásából. Aztán mégis ez a szelíd hozzáállás jelenik meg egyre karakteresebb személyiségjegyként a munkásságukban, és lesznek végül összetéveszthetetlenek a házaik.
Szentbékkálla, nyaraló
Az iroda helyi kötődése sehol sem vezetett főépítészi megbízáshoz? Egyáltalán, mi a véleményed a főépítészségről?
Látok jó példákat a főépítészi tevékenységre. Az Axis nagymarosi és Bodonyi Csabával, Kovács Ágnessel közösen felvállalt Tokaj-hegyaljai tevékenységének látom értelmét. Sőt! Salamin Ferenc mottóját, a „lehetett volna” világépítését ugyanolyan követendő példának tartom, mint Szűcs Endréét vagy Kós Károlyét. A világháborúkat követően és a kommunista diktatúra idején kettétört Kárpát-medencei természetes fejlődés elszakított szálait kell összevarrnunk a jelennel, hogy megfelelő jövőt teremthessünk az utódainknak.
A főépítészségnél is a gyakorlati változatban hiszek. Azzal a modellel értek egyet, amikor az illető felelősségvállalása (legalább részben) tervezési munkákon keresztül nyilvánul meg.
Bármennyire furcsán hangzik is, a Balaton-felvidéken mi nem vagyunk ilyen helyzetben. Nem kaptunk felkérést se főépítészi munkára, se Településképi Arculati Kézikönyv készítésére.
Jól értem: Településképi Arculati Kézikönyvek készítésében sem vettetek részt a területen?
Így van. Ennek lehet az is az oka, hogy a mi kapcsolatrendszerünket szinte teljesen a magánmegbízói szféra uralja. Az önkormányzatokkal gyakorlatilag csak mint hatósággal találkozunk. Sőt, talán kicsit belső konkurencia is vagyunk. Mindennapi tapasztalat, hogy bár az épületeink a helyi TAK-ok törzsét képezik mint jó példák, azaz elismerik a tevékenységünket, de az új tervek megvalósulását akadályozzák a főépítészek. Évtizedek óta ugyanazokat a kifogásokat halljuk a főépítészi konzultációkon, mondván: a házaink túldíszítettek, nem elég modernek, puritánok. A főépítész nem érti a hozzáállásunkat, amit az idő azonban egyértelműen igazol, hiszen folyamatosan jó a munkaellátottságunk, illetve egy több évszázados építési hagyományt folytatunk.
Balatonfüred, Lukács-ház
A fentiek fényében mi a véleményed a TAK-okról? Szükség van rájuk általánosan, illetve speciálisan a Balaton-felvidéken?
Én azt gondolom, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk. Már csak azért is, mert mi benne vagyunk, ami egyértelműen pozitív visszajelzés a szakmától is. Visszaigazoltnak látjuk a gondolkodásunkat. Ami a népzenében túlélte a huszadik század viszontagságait és népszerű érték az egyetemessége miatt, annak építészeti megfelelőjét igyekszünk művelni mi. Ennek megmutatására alkalmas a Települési Arculati Kézikönyv. Ugyanakkor hasznos abból a szempontból is, hogy eddig, ha számunkra ismeretlen településen kaptunk megbízást, akkor mi kényszerültünk rá egy-egy privát TAK készítésére minden tervezési munka előtt. Ettől mentesülünk, ami nagy könnyebbség a helyi adottságokhoz illeszkedni kívánó építész számára.
Mestered mellett leginkább kis présházak felújításával, nyaralóépületek tervezésével foglalkozol. Kielégít ez a lépték és funkció, vagy néha bezártságként éled meg?
Az igazság az, hogy ez csak látszat: az iroda és a saját praxisom sokkal szélesebb spektrumot ölel fel ennél. Az elmúlt tizenöt évben nagyjából hetven helyszínen dolgozhattam. A feladatok az építészet széles skáláját ölelték fel, az ipari épülettől a szakrálisig, a présháztól az ötcsillagos szállodaegyüttesig. Jó érzés, hogy ezek majd’ fele meg is épült egész vállalható minőségben. Hogy ez nincs benne a köztudatban, annak az az oka, hogy kevés időt töltünk a reprezentációval. Egyrészt azért, mert inkább a munkára koncentrálunk, másrészt csak állandó céltáblák lennénk az építészetünk miatt. Én szívesen vállalnék akár nyilvános eszmecserét is, ha létezne Magyarországon értelmes, építészeten belüli vitakultúra. Például az egyik Tokióban kiállított munkámat itthon azzal fogadta az egyik kommentelő, hogy miért kell uniós pénzt szórni olyan játszóvár építésére, amelyet a szomszédos lerombolt végvár inspirált. Diósgyőr és Füzér sikere is mutatja, hogy nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is elemi szükségletük az erővel eltörölt múltjuk visszaépítése testben és lélekben egyaránt.
A felsőbogáti kastély iránt is a nemzetközi siker után nőtt meg itthon az érdeklődés, de csak válogatott helyeken publikáltuk érdemben. Ennek ellenére sok munkát hozott, ami hitelesebb visszajelzés a számunkra, mint egy-egy építészeti orgánumban való megjelenés.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy fontos lenne publikálni, elsősorban azért, hogy a gondolkodásmódunkat minél többen megismerhessék, elsősorban a fiatalok, akik egyetemi tanulmányaik során gyakorlatilag semmit nem hallanak erről az építészetről.
A publikálásra kiváló és hiteles felület az Országépítő, de engem zavar, hogy nem tiszta számomra a lap célközönségének meghatározása. Ugyanakkor a szerves építészet eredményeinek dokumentálásával egyetértek. Úgy tekintek e folyóiratra, mint egy fórumra, amely az utánunk jövőknek kincseket rejt el, nyilvánosan.
Szigliget, lakóépület
Milyen felállásban dolgoztok / dolgoztatok Szűcs Endre mellett?
Ahogy azt már említettem: teljes gondolati egyenlőségben dolgoztunk. Ő azért is erőltette, hogy mindenki részt vegyen a koncepcióalkotásban, mert szilárd meggyőződése, hogy mindenki sokkal szívesebben rajzolja, bontakoztatja ki a saját gondolatait, mint hogy a Mester vonalait fejlesztené tovább. A mérműs együtt gondolkodásra jó példa volt a verőcei templom: az épület elkészültekor már egyikünk sem emlékezett, hogy melyik részlet kihez kötődött, mégis szerves egységgé állt össze a tervezési folyamat, így az épület is.
Hol tartasz most a mesterré válásban?
Őszintén szólva ennél alapvetőbb kérdések foglalkoztatnak. Állandóan visszatérő kérdés számomra, hogy meddig akarok egyáltalán építészként dolgozni. Szilárd meggyőződésem, hogy az a közeg, amit az építészek saját maguknak teremtenek, egyszerűen lehetetlenné teszi az építészet rangjához méltó szakmagyakorlást. Számomra ez egy folyamatos meghasonlottságérzést okoz. Ennek része az anyagi megbecsültség hiánya. Örök vesszőparipám, hogy a szakmának elemi érdeke lenne a megélhetési építészek kizárása, legyenek tehetségesek, vagy teljesen fakezűek. Jelenleg egy lefelé irányuló árversenyben élünk, az ideális, felfelé emelkedő minőségi verseny helyett. Ebben egy belső konszenzus kellene a szakmában, például arról, hogy egy közösen meghatározott minimáldíjazás alá senki sem mehet. Nyilvánossá tenném a tervezési díjakat, hogy látható legyen a minőség és a megfizetés egyensúlya.
Természetesen elviselhetetlennek érzem a bürokrácia elburjánzását, illetve az építtetők bizalmatlanságát. A megbízókkal elhitetni a fent említett minőségteremtő képességünket leginkább a showbiznisz, az előadó-művészet, illetve helyenként a stand up kategóriájába tartozik. Ezt nem tanítják az egyetemen. Szerencsés esetben el lehet lesni valakitől, de az építészeknél nagyon kevés ilyen személyiséggel találkoztam. Ezek nyomják rá a bélyegüket a szakmagyakorláshoz fűződő kapcsolatomra, ami nem a mesterré váláshoz vezető ideális lélekállapot.
Csopak, borház
A közelmúltban bekövetkezett függetlenedésetek mennyire volt tudatos folyamat eredménye?
Számomra mindig is fontosak voltak az önálló tervezői ambícióim. Ezt minden mesterem, így Szűcs Endre is pontosan tudta. Ő a vándorfélévem végén marasztalt, az önállóságom megtartása mellett. Szerencsés időszak volt ez mindkettőnk számára. Most ott tartunk, hogy bár helyileg nem egy helyen, de a Mérmű Stúdió brand szellemiségében dolgozunk, a mester rajzolta logóval a terveinken. Az alapvető nézeteltérés az volt közöttünk, hogy ő – talán a korábbi hiánygazdálkodás beidegződései miatt – minden munkát el akart vállalni, mi, fiatalok pedig csak annyit, amennyi „jólesik”, illetve amennyit jó lelkiismerettel el tudunk végezni.
Önálló irodaként a Mester terveinek feldolgozása mellett kacsingattok más területek, funkciók, léptékek felé?
A Mérmű Stúdió márkanév lett, megtestesítője annak a szemléletnek, amit mesteremtől tanultam. Két iroda képviseli ezt az építészetet. Számunkra megtiszteltetés, hogy az alapító mellett mi, a Hetedhét iroda lehetünk a másik tag, és igyekszünk ennek megfelelően alkotni, akármilyen léptékkel vagy feladattal találkozunk is. Egyébként elindítottuk a Mérmű Stúdió közösségi oldalát is, mely mostanra Magyarország legnépszerűbb építészirodai oldala lett. Nagy lendületet ad ez a visszajelzés nekünk.
Szigliget, nyaraló
Tervezitek a Kós Károly Egyesülés tagságába való bekerülést?
Köszönöm az invitálást. Azáltal, hogy a vándorok felfedeztek minket, és jönn(én)ek hozzánk, tagoknak tekintjük magunkat. Óvatosan vetem fel, hogy az Egyesülés létét bizonytalannak érzem, nem feltétlenül fizikailag, hanem inkább szellemileg.
A szakmagyakorlás mellett folytatsz valamilyen egyéb közéleti tevékenységet?
Ha az – elsősorban egyetemi – oktatásban való részvételre gondolsz, akkor a válaszom: nem. Annak a mai formájára nem tudok értékként tekinteni, elsősorban a gyakorlatorientáltság hiánya miatt. A vándoriskola lenne a működő modell, mint azt a saját példám is mutatja.
Talán ide sorolható még a székelyföldi kalákákban való részvételem. Ezt azért tartottam értékesnek és támogatandónak, mert itt a gyakorlatban tapasztalhatjuk meg a tervezés komplexitását. Nem elég jól rajzolni, olyat kell rajzolni, amit meg is tudsz építeni. Ennek elemi erejű példái a kalákák. Ezen felül nagyszerű közösségi események.
Badacsonyörs, nyaraló
Hogy alakult ki a kapcsolatod a Székelyföldi Fürdőépítő Kalákákkal?
Természetesen a Pagony irodában eltöltött vándorfélévem során. A már említett pilisszántói „minikaláka” volt az előkép, ahol tervezőként és résztvevőként egyaránt érdekelt voltam.
Tervezőként, vagy „csak” építőként veszel részt a mostani kalákákon?
Igazság szerint az idei kaláka hosszú szünet után az első részvételem volt, ahol csak építőként vettem részt, mégpedig a tizenkét éves lányommal, Bogival. Szerencsémre mindketten nagyon élveztük. Örömmel tapasztaltam, hogy a generációváltás itt is zajlik. (Jobban, mint az Egyesülésben!) A tíz évvel ezelőtti kalákások közül többen összebeszélés nélkül az idén jelentek meg újra, de már a gyerekeikkel. Öröm megtapasztalni, hogy a néptánc-mozgalomra jellemző
fiatalodás a mi területünkön is megvalósulni látszik.
A közelmúltban DLA-fokozatot szereztél. Miért érezted szükségét ennek?
Már az egyetemi évek, illetve a polgári szolgálat alatt is izgatott a középület-tervezési tanszék építészeti gondolatisága. A korábbi tapasztalatok alapján azt gondoltam, hogy ott tudnék még az egyetemi évek után is mit tanulni. Az ottani oktatók – látszólag − más elvek alapján terveznek épületeket, ami engem érdekelt. Az oktatás is foglalkoztatott. A doktorandusz időszakban mind a magyar, mind az angol nyelvű képzésben is kipróbálhattam magam korrektorként, amit nagyon élveztem.
Az elvárásaidhoz képest milyennek élted meg ezt a folyamatot?
Leginkább nagyon hosszúnak: nyolc év alatt sikerült abszolválnom a képzést, aminek sok oka volt. Azt nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy a tanszéki oktatók részéről jóval nagyobb nyitottságot észleltem, mint amit előzetesen elgondoltam. Témavezetőnek Gerle Jánost és Sugár Pétert kértem fel, akik nagyon sokat segítettek. Gerle halála után Sugár Péterrel konzultáltam tovább. Csak jót tudok mondani az együttműködésünkről. Örökké hálás leszek neki a támogatásáért.
A nehézség mindig akkor jelentkezett, amikor felületes bírálók előtt kellett megfelelnem. Én voltam a messziről jött ember, akivel szemben az építésztársadalmat jellemző előítéletek, sztereotípiák abszolút érvényesültek a felszínes megítélések szintjén. A tanszéki személyes kapcsolatok nagyon jól működtek, még azokkal is, akiktől amúgy előzetesen nagyon féltem.
A Vándoriskola számára is példamutató lehet az ott tapasztalt pezsgő szellemi élet. Felkészült, nyitott fiatalokkal találkoztam, akiket a vályogépítészettől a közösségi építészeten át a Vándoriskoláig minden érdekelt. Én nem tapasztaltam beskatulyázást a részükről.
Mi volt a témád?
A rendszerváltó borászatok volt a címe, amit Major György ötlött ki, nagyon fején találva a szöget. A borászatok csupán az apropót szolgáltatták, a téma akár az evangélikus templomépítészet is lehetett volna. Arra tettem kísérletet, hogy megfogalmazzam: milyen tematikával lehetne megszüntetni az építésztársadalom megosztottságát.
Kerestem azokat a kommunikációs csatornákat, amelyek segítségével a szekértáborok kapcsolódási pontjai megtalálhatók, és amelyek által − a közös értéket felismerve − az építészet csodálatos világát kifelé lehet közvetíteni.
Miért éppen ezt a – nem túl hálás – témát választottad?
Mert naiv voltam.
Szándékod volt egyfajta provokáció a hivatalos építészoktatással szemben?
Nem. Csupán naiv voltam, de elmúlt a naivitásom.
Vannak további terveid a tudományos kutatás területén?
Vannak, de most még magamban érlelem őket.
Milyen munkákat visztek jelenleg?
A Szűcs Endrén keresztül érkező Balaton-felvidéki munkáink továbbra is zajlanak. Ezek közül kiemelném néhány családi borászat koncepciótervét, valamint egy olyan munkát, ahol az egykori középnemesi udvarházak21. századi változatának megalkotására teszünk kísérletet. Tavaly adtuk le a mezőhegyesi ménesbirtok fejlesztési koncepcióját a 10 000 hektáros terület építészeti hasznosításáról. Dolgozunk a Belvárosi Plébániatemplom következő felújítási ütemein. Ez Budapest egyik legizgalmasabb épülete a 2000 éve egymásra rakódott épített rétegeivel. Majd’ minden építészettörténeti korszak megtalálható itt egy házba gyúrva. Fantasztikus építészelődök után dolgozhatunk. Különleges érzés évszázados gondolatokat, szándékokat megérteni egy-egy aprócska részlet kidolgozása során.
Épül a korábbi vándoriskolai pályázaton Füzes Andrással közösen, illetve megosztva megnyert kispesti piac. Külön értéke a tervezési folyamatnak, hogy a mesteremnél megszokott együttműködésen alapuló közös gondolkodással készült, amelynek Faragó Melinda vándor is a részese volt.
Nagy felelősség és izgalom kíséri ezt a munkát is, hiszen ez az egyetlen új középület a Wekerletelep századfordulós fejlesztése óta.
Az interjút készítette: Erhardt Gábor építész
A cikk eredetileg az Országépítő 2018/3 számában jelent meg. Ez az írás annak kibővített változata.