„Virágozzon száz virág”, avagy nem lehet eltekinteni az időtől. Bukta Imre Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművésszel Füzes András beszélgetett.
F.A.: Az ezredfordulós szimpozion kiadványban (Országépítő, 2001/2. melléklete) Gerle János öt kérdést tett föl jeles művészeknek a művészet akkori helyzetéről, és te is megválaszoltad azokat. Akkor azt írtad: „A kultúra megszervezi önmagát a létezéséhez, bármiféle művészet-népszerűsítő akció a művészet kárára mehet, mert ilyenkor nem hagyható ki a populáris szempont.” Én most úgy érzékelem, elmosódtak a művészet határai, nem látni, hogy mi az érték.
B.I.: Az értékek összemosódása egy régóta megkezdett folyamat, de most nagyon fölerősödött a közösségi média miatt. Én így látom. Naponta több milliárd képet tesznek föl, és azok elérhetőek mindenki számára. Ez egy befolyásolás tulajdonképpen. Egy fénykép elkészítéséhez 50 éve kellett egy fényképezőgép és egy műterem, most már a mobiltelefonnal mindenki profi képet tud készíteni, és ez jó, de többségében csak virtuálisan maradnak fönn az utókornak. Az unokám az unokájának már nem biztos, hogy meg tudja mutatni, hogy én hogyan éltem, mert ezek a képek nem biztos, hogy meglesznek. A családi emlékezet ma virtuálisan létezik, a családi albumok már nincsenek, amikbe be van fűzve a családtörténet. Nem tartjuk fontosnak, mert bármit bármikor meg lehet nézni. Hogyan őrizhető meg a családi emlékezet? Megőrizhető, de nem nagyon. Sok a kép, hihetetlen mennyiségű! El kell gondolkozni ezen, hogy ez jó-e.
A művészetben is minden elérhető. Meg lehet tanulni festeni különböző technikákkal, mindenféle módszer megnézhető a YouTube-on, hogyan kell eget festeni, tengert festeni stb. Ez nekünk, képzőművészeknek jó, mert az amatőrökből lesznek az érdeklődők. Látom a Lidlben, hogy ott vannak a festővásznak, és veszi az anyuka a gyereknek, hogy majd ő is fest, kipróbálja, másol valamit. Terjed, popularizálódik a tevékenység, ez is egy fontos dolog.
A képzőművészetek, miután kikerültek az egyházi motívumvilágból, teljesen szabaddá váltak, autonóm lett a téma. Impresszionisták, avantgardizmus. Jöttek különböző korszakok, konceptualizmus, transzavantgárd, és aztán már sok minden lett. Még politikai aktivizmus is van a képzőművészetben, azonnal lereagálják a politikai történéseket performansszal stb. Ezzel több bajom van: ezek naprakészek, lehet, másnap már nem értékes, mert elmegy fölötte az idő. Másnap már más történik. Kevés mű maradt meg, amelyet társadalomkritika keretében alkottak. Dogmatikus művekké lesznek. Ha nem éri el a magas művészeti minőséget, és csak a politikai aktivitás marad, akkor már nem is emlékszünk rá.
Hogyan lehetne kiszélesíteni a közönséget? Régen, valljuk be, volt olyan, hogy népművelés. Állami szintről utasításba adták, és annak azért köszönhető volt valami. De a világ más volt, közösség is létezett. Ide Mezőszemerére is lejött sok író, felolvasóesteket tartottak, az emberek találkozhattak velük. Jókai Anna is volt Mezőszemerén a hatvanas években. Ma már nagyon kevés a kultúrház, itt faluház van, van egy terme, van egy könyvtár, de alig olvasnak nyomtatott könyvet, mindenki internetet néz.
Nehéz hatni egy vászonképpel, ugyanúgy, mint régen, de a művészet birtoklása most már egy másfajta elité. Szakma lett, kurátorok szervezik, nem a nézettség számít, hanem az ismertség, a sztárság, az eladhatóság. Nyilván vannak olyan szubkultúrák, amikben érdeklődés van a képzőművészet iránt, különben nem lennének sorok a Szépművészeti előtt. De az kérdés, hogy kik ezek az emberek, akik kiállításokra járnak.
F.A.: A művészeti koncepciód egyrészt mindenkihez szól, másrészt egy izgalmas vidéki, rurális közegbe helyezed a dolgokat. Például amikor pókhálót szőttetek az úton, és abba belehelyezkedtetek, vagy amikor fölkötötted magad az elevátorra.
B.I.: Én a kezdetektől fogva sokféle műfajban megnyilvánultam és nyilvánulok meg ma is. Ez annak is köszönhető, hogy a festészettel kezdtem, de vasesztergályos a szakmám, a katonaság alatt és előtte is fotóztam, filmeztem, ilyen multimédiás dolgokkal is foglalkozom már a kezdetektől fogva. Mostanában vált folyósodorrá a festészet, és ez Szemerének köszönhető, mert nem volt mit csinálni, csak festegetni tudtam. De ha van lehetőség egy helyspecifikus munkát készíteni, az engem inspirál, ily módon képzőművésznek definiálom magamat. Én vagyok Bukta Imre, gondolkozom úgy, ahogy, és amilyen műfaj az én gondolkodásomnak megfelel, úgy nyilvánulok meg. A 90-es évek végén kényszerűségből Mórra mentem egy művésztelepre. Ott bronzból öntöttek, én is kipróbáltam, öntöttem. Keramikusok is voltak, és akkor én is készítettem kerámiákat. Szeretek komplexebben megnyilvánulni.
F.A.: Elég korán találkozhattál Makovecz Imrével. Mesélnél a kapcsolatotokról?
B.I.: Elég fiatalon találkoztunk. Ő olyan ember volt, aki figyelt. A hetvenes évek közepén ő még azért a fényes szelek szemléletet kicsit megörökölte, azt, hogy a vidékről származó tehetségeket fel kell fedezni. Amikor tarisznyával, hamuba sült pogácsával elindul valaki a faluszélről, ő is lehet tehetséges, belőle is lehet művész. Makovecz vonzódott ehhez, az ő filozófiájában benne volt a népiség, a nép szeretete. És bennem is és Samu Gézában is valami ilyesmit látott, függetlenül attól, hogy Gézával az utunk kettévált. 78-ban volt egy projektje Zalaegerszegen − Imrének főleg Zalában voltak megértői −, ahol a lakótelep és a város között egy szabadidőparkot próbáltak létesíteni. Én Imréhez tartoztam mint mesterhez, a képzőművészet hozzá tartozott ebben a projektben, ott volt még Szabados Árpád, Kéri Ádám, de ott volt Fekete György is az Iparművészeti Főiskoláról. Ekkor dolgoztam először teamben: építészekkel, kerttervezőkkel, formatervezőkkel. Sajnos csak a tervekig jutottunk, de műhelyek álltak rendelkezésünkre, maketteket készítettünk, és nagyon élveztem. Terveztem két munkát, az egyik egy természetművészeti mű volt: ástak volna a domboldalon egy nagy gödröt, és abba elhelyeztünk volna hetvenes évekbeli tárgyakat: hűtőszekrényt, televíziót, autót, be lett volna földelve homokkal, és közé aprópénzeket tettünk volna egyfajta katalizátorként, aztán majd húsz-harminc év múlva kiírtuk volna, hogy gyerekeknek ásatási terület, az aprópénzgyűjtés izgalma közepette a gyerekek kiásták volna az elföldelt „tárgyszobrokat”. Imrének ez nagyon tetszett. Később is kapcsolatban maradtam Imrével. Amikor létrehozta a művészeti egyesületét, az MMA ősét, meghívott, volt székem is mint „akadémikusnak”. Ez aranyos gesztus volt tőle, hiszen alig voltam negyvenéves, helyileg ez a Kecske utcai házában volt, akkor hetente megfordultam ott, és nagyon szerettem. Olyanok jártak oda, mint Kocsár Miklós, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula. Anekdotáztak, szájtátva hallgattam őket, nagyon jó hangulat volt, és sok kortárs zenét hallgattunk, például Dubrovay Lászlót.
Szöveg: Füzes András, Illés Zsuzsanna
Fotók: Bukta Imre-archívum
A teljes cikk az Országépítő folyóirat 23/4-es számában olvasható, amely megrendelhető ITT.
