Tizenegy évvel ezelőtt, 2010. október 4-én történt a vörösiszap-katasztrófa. Déli 12 órakor az ajkai timföldgyár 10-es tározójának sarka átszakadt, és 700 ezer köbméter lúgos, maró anyag ömlött ki belőle. A vörösiszap-folyam elöntötte Kolontár település mélyebben fekvő részeit, végigfolyt a Torna-patak medrében, majd hatalmas károkat okozott Devecserben is. Európa egyik legnagyobb ipari katasztrófájában tíz ember halt meg, százötvenen sérültek meg, és 250 épületet kellett elbontani.
Beszélgetőtársaim Turi Attila Kossuth- és Ybl-díjas építész, az újjáépítés idején Devecser város főépítésze, illetve Zsigmond László Ybl-díjas építész. Mindketten a katasztrófa utáni újjáépítés építész irányítói, tervezői.
Cs. B.: Hogyan kerültetek két nappal a vörösiszap-katasztrófa után Devecserbe?
Zs. L.: Kicsit vissza kell nyúlni 2010 júliusába, amikor egy másik katasztrófa történt Borsod megyében: a Hernád és a Bódva kiáradt, elöntötte a Miskolc és Felsőzsolca közti területet, ahonnan Felsőzsolcán keresztül hömpölygött tovább az ár, komoly kárt okozva a településen. Rögtön elindult az újjáépítés, amiben a Kós Károly Egyesülés nagyon intenzíven részt vett. Tervek készültek, részt vettünk a kárfelmérésben, az új házak egyeztetési és építési folyamatában. Szoros kapcsolat alakult ki a Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal, így a vörösiszap-katasztrófa után minket kerestek meg, hogy segítsünk Devecserben is.
T. A.: Megtudtuk, hogy a 2001-es beregi és a 2010-es felsőzsolcai újjáépítéseket részletesen feldolgozta a Katasztrófavédelem. Készítettek egy protokollt, amely szerint a katasztrófa utáni meghatározott napon építészeket kell hívni a területre.
Cs. B.: Mi volt a Katasztrófavédelem kérése felétek?
Zs. L.: Benkovics Zoltán tűzoltó dandártábornok úrtól felhatalmazást kaptunk arra, hogy bármit megnézhetünk, bárhová bemehetünk, minden segítséget megkapunk, de nem volt semmilyen parancs, hogy pontosan mit kellene tennünk.
Cs. B.: Minek alapján alakult ki az újjáépítés menete?
Zs. L.: Az első héten Orbán Viktor miniszterelnök úr bejelentette, hogy kárpótlást biztosít az állam. Ez fontos bejelentés volt. Mivel már volt tapasztalatunk a felsőzsolcai és a beregi újjáépítés révén, tudtuk, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennünk.
T. A.: Abban biztosak voltunk, hogy a magyar állam – mai szóval élve – beleáll ebbe a dologba, tehát nem biztosítási kérdésként fogja kezelnia katasztrófát, mint ahogy erre volt már példa Olaszországban, az Egyesült Államokban, Törökországban vagy Haitin. Ez azért fontos, mert nem a magyar állam volt a károkozó, mégis fedezte az újjáépítés költségeit. Egy ilyen katasztrófánál az állam kötelessége a közvetlen veszélyelhárítás, az emberek kimenekítése, ápolása stb., amihez természetesen mindig csatlakoznak segélyszervezetek, szeretetszolgálatok is. A legtöbb hasonló ipari katasztrófánál azt mondták, hogy innentől kezdve ez biztosítási kérdés, ha volt biztosításod, akkor a biztosító majd kifizeti a kárt. A magyar kormány viszont úgy döntött, hogy nem lehet annyiban hagyni a dolgot. Egyrészt, mert az embereket nem lehet fedél nélkül hagyni, másrészt Magyarország jó híréről is szó van, hiszen ritkán történik egy ekkora ipari katasztrófa.
Cs. B.: Milyen segítségre volt szükségetek a legelső napokban?
T. A.: Az újjáépítés helyének kijelölése mellett az önkormányzatot segítettük a rendezési terv módosítása érdekében. Az normál esetben fél év, de ha fél évig várunk, akkor nem lesz kárpótlás. A terület biztosítása is lényeges kérdés volt: a terület nem az önkormányzat tulajdona volt, azt meg kellett venni, be kellett vonni belterületbe, közművesíteni kellett, szabályozási tervet kellett rá készíteni.
Emellett igyekeztünk az aktuális feladatok előtt járni, és egy olyan koncepciót megfogalmazni, ami az egész újjáépítés és kárpótlás folyamatát, az államigazgatási feladatokkal, telekvásárlással, rendezésiterv-módosítással és az önkormányzati feladatokkal együtt áttekinti. Ebből kiderült, hogy mi lesz a feladata az önkormányzatnak, a Katasztrófavédelemnek, az államnak (kvázi a Belügyminisztériumnak), a kivitelezőnek és a tervezőnek. Tisztáztuk azt is, hogy a károsultak milyen pontokon tudnak ebbe a folyamatba bekapcsolódni. Tapasztalatból tudtuk, hogy a koncepcióban megfogalmazódott kérdéseket a Katasztrófavédelem fel fogja tenni. Gyakorlott, településrendezési ismeretekkel rendelkező főépítészként, újjáépítési tapasztalatokkal rendelkező építészként, a Kós Károly Egyesüléssel a hátunk mögött olyan pozícióban voltunk, aminek köszönhetően mindegyik oldalra tudtunk instrukciót vagy megoldást javasolni. Ebből aztán a Katasztrófavédelem egy olyan folyamatábrát tudott készíteni, amelyet végre is tudott hajtani.
Cs. B.: Felmerült-e, hogy a katasztrófa helyszínén épüljenek újjá az épületek?
T. A.: Számos labor vizsgálta ezt a nagyon erősen lúgos anyagot. Attól tartottak, hogy a lúg hosszú távon tönkreteszi a habarcsot és a betonvasakat is a meglévő házakban. Ebből kifolyólag az állam nem akart egy bizonytalan időzített bombát hagyni a helyszínen; egyértelművé vált, hogy a meglévő házakat nem lehet megmenteni. Elkezdtük tehát a károk felmérését, próbáltuk megbecsülni, hogy mekkora egy átlagos ház… Emellett vizsgáltuk, hogy hol lehetne újjáépíteni az elpusztult településrészeket.
Zs. L.: Kolontár és Devecser esetében is két szempontunk volt: az egyik, hogy az új építési terület kapcsolódjon a meglévő településszövethez, ne egy szatellit lakópark alakuljon ki. A másik pedig, hogy az újjáépítést viszonylag magas pontra helyezzük, lehetőleg távol a katasztrófa helyszínétől. Ennek nem csak racionális okai vannak: ugyanolyan fontos, hogy lelkileg az emberek úgy érezzék, az új hely biztonságos, és ez a borzalom nem fog még egyszer megtörténni velük.
Cs. B.: Hogyan vett részt az Egyesülés az újjáépítés munkálataiban?
Zs. L.: Végigjártuk a település utcáit, amelyek egyfajta mintát mutattak arra vonatkozóan, hogyan is építettek itt házakat az elmúlt századokban. A közeli Magyarpolányban megnéztük a település központját, gyűjtöttük az inspirációt. Kezdtek körvonalazódni a lehetőségek. Ekkor a Kós Károly Egyesülés tagjainak vázoltuk a helyzetet, és terveket kértünk 50-140 négyzetméteres házakra. Ahogy korábban is történt, ez egyfajta belső pályázat volt. Felajánlásként mindenki elkészített egy-egy alaptervet, amihez részünkről volt egy kis instrukció az építészeti karaktert illetően.
T. A.: Itt érdemes kitérni arra, hogy kaptunk megjegyzéseket: miért nem „kádárkockát” építünk, hiszen Budapestről szemlélve az a vidék építészete. A helyi képviselő-testület pedig erősen preferálta az Ajka külvárosába épülő mediterrán házakat, mert épp akkor az volt a divat. Ezzel szemben mi a helyi karaktert és anyagokat kerestük. Kő van, oromzatok vannak, erős, vaskos házak, zárt kerítések vannak. A kerítések és a házak is kint vannak az utcafronton. Ez meghatároz egy sajátos utcaképet, amelynek alapján átiratokat készítettünk. Természetes anyagokat használtunk: téglát, vakolatot, fát és kerámiacserepet.
Cs. B.: Milyen volt az első napok hangulata a helyszínen?
T. A.: Az emberekben hihetetlen feszültség volt. A halottak és a rengeteg sebesült mellett a legtöbben mindenüket elvesztették, csak az a ruhájuk maradt meg, ami a katasztrófa idején rajtuk volt. Volt olyan, hogy a ház alsó szintje teljes egészében vörösiszapban úszott, tehát semmi sem maradt, csak az élet. Ez megviselte az embereket. A károsultak között volt, aki menekülni akart a környékről, mert nem tudta feldolgozni, ami történt. Voltak, akik öt éve elváltak, de a házat nem tudták eladni, ott éltek egymás mellett. Most megszabadultak ettől a helyzettől. Volt, aki évek óta Sopronban dolgozott, próbálta eladni a házát, de nem tudta. Nagyon sok élethelyzet volt, amelyre a kárrendezésről szóló kormányrendelet próbált megoldást adni. Ennek a lényege az volt, hogy a károsultak a kárrendezésért cserébe beleegyeztek, hogy a magyar állam képviselje őket a MAL Zrt. elleni perben.
Az első két-három hétben rengeteg folyamat zajlott párhuzamosan: a Katasztrófavédelem és az önkormányzat folyamatos gyűléseket, tájékoztatásokat, fórumokat tartott.
Zs. L.: Amikor a beépítésekről már volt gondolatunk és rajzunk, akkor elmentünk egy gyűlésre. Ott bemutattuk, hogy milyen lehetőség lesz az újjáépítésre. Még nem részletesen, csak épphogy vázlatszerűen, nagy vonalakban. Az a gesztus volt nagyon fontos, hogy megmutattuk, vannak tervek, lesznek megoldások. Ebből kaptunk impulzusokat, beszélgetések indultak. Voltak emberek, akik kommunikatívabban együttműködtek akár a képviselő-testülettel, akár a polgármesterrel. Mérföldkő volt, hogy immár személyessé lehetett tenni az elképzeléseket, tehát nem a levegőben lebegett valami, hanem már konkrét emberekkel zajlott a beszélgetés.
A következő lépésben a kárpótlás módját választhatták ki a károsultak. Nemcsak az újjáépítést lehetett választani, hanem ingatlanvásárlásra is lehetőség nyílt. Nyilván nagyon sokan az idő és egyéb okok miatt is azt az utat választották, hogy kerestek egy olyan ingatlant, amibe viszonylag gyorsan beköltözhettek.
Minket pedig az vitt előre, hogy jó munkakapcsolat alakult ki a Belügyminisztériummal és a Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal. A megfelelő emberek megismerték a terveinket, és pozitív visszajelzéseket kaptunk arról: jó irányba haladunk.
Cs. B.: December elején a károsultaknak egy kirándulást szerveztetek Beregbe, a 2001-es árvíz utáni helyreállítás helyszínére. Miért tartottátok ezt fontosnak?
Zs. L.: Az egy hirtelen ötlet volt. Láttuk, hogy az új építéssel kapcsolatban sok a bizonytalanság az emberekben. Arra gondoltunk, ha nem tudják még elképzelni, hogy milyenek lesznek ezek a házak, akkor mutassuk meg nekik a 2001-es beregi árvíz után felépített házakat.
T. A.: Az egész történetben párhuzamosan futott egy építészeti és egy dramaturgiai szál. Azt szoktam mondani, hogy az újjáépítés 90 százaléka valójában emberépítés volt, és csak 10 százaléka volt az építkezés. A lakossági fórumokon nagyon nehéz helyzetben voltunk. Egy művelődési házba bezsúfolódott 300 ember. Álltak a fal mellett − a vörösiszap elvitte mindenüket; vagy rokonok fogadták be őket, vagy segélyszervezetek segítették őket. Ebben a helyzetben odamegyünk mi, vasalt nadrágban, akiket estére puha, meleg ágy, és egy otthon vár. Ebből a helyzetből 300 kétségbeesett embernek vetítsünk szép képeket arról, hogy milyen szép házat kapnak? Ha normálisak maradtak, akkor vasvillával kergetnek ki az épületből. Nem szabad ilyet tenni velük. Akit ilyenfajta méltánytalanság ér, az először sokkot kap, a második lépés az, hogy aki a legközelebb van hozzá, abba rúg bele, mert valakibe bele kell. Valami okot kell találni. Lehetetlen, hogy ne legyen ok. Tehát kit rugdostak? A Katasztrófavédelmet. Miért így csinálja, nem jól csinálja, nem is így kéne, nem is úgy… Egy ilyen helyzetben rendkívül fontos, hogy tudd, hogyan kell viselkedni, és ennek egy része volt a beregi kirándulás is.
Cs. B.: Mit tapasztaltak ott, hogyan fogadták őket?
Zs. L.: A beregiek pálinkával, pogácsával fogadták, vendégül látták őket. Egyébként is vendégszeretők, de azon túl megértőek és reményt adóak is voltak. Aki egyszer már átélt egy ilyen katasztrófát, az másképp reagál, a közös sors, a megélt tragédia alapján közös hangra találtak.
A károsultak bemehettek a házakba, és találgatták, hogy hány négyzetméter lehet az épület. Teljesen más épületekhez voltak szokva, mert a régi házaik általában középfolyosósak voltak. Beregben viszont az egybenyitott 30-40 m2-es nappali-étkezőkkel egy egész más térélményt kaptak. Csodálkoztak, a 70 négyzetmétert hatalmas háznak érzékelték.
T. A.: Mindig nagyobbra becsülték a házat, mint amekkora az valójában volt, és ez inspirálta őket.
Cs. B.: Devecserben és Kolontáron összesen 250 ház került bontásra. Ha csak ezt a számot nézzük, akkor ez 800-1000 embert jelent, ami egy kisebb településnyi lakos. Mik voltak a lehetőségeik?
Zs. L.: A kárpótlás módosított ezen a számon, tehát nem 250 házat építettünk újjá, hanem annyit, ahány tulajdonos jelentkezett az újjáépítésre.
T. A.: Kolontár egy kicsi falu, ahol egy utcát vitt el a vörösiszap. A károsultak kaptak egy másik utcát, melyet beoszthattak. Ez nem volt túl bonyolult: ismerték egymást, rokonságban voltak. Devecserben sérült kétszáz ház, megszűntek szomszédságok, mert az egyik vásárolt, a másik pénzt kapott, a harmadik elköltözött… Nagyjából a károsultak harmada akart ott helyben építkezni.
Cs. B.: Az, hogy ki hol kapott telket, minek alapján dőlt el, mi volt a szervezőelv?
T. A.: Ez nagyon nehéz szituáció volt. Építészként nem kérdezhettük meg az első hét után, hogy melyik az alvég, és melyik a felvég. De egy hónap múlva azért már megjött a bizalom. Akkor már elmondták, hogy melyik a rendesebb rész. Ki az, aki karban tartotta a közterületet is, a házát is, akivel nem volt soha gond, és ki semleges vagy problémás. Ezeket az embereket nem szabad keverni, mert akkor nem fognak egymás mellé építkezni, hanem inkább vesznek Ajkán egy házat. Zsigmond Laci készített egy zseniális térképet: felosztotta rajonokra a sérült területet, és ennek megfeleltetett egy területet az új helyen. Azt nem mondhattuk, hogy neked itt van a helyed, hanem megpróbáltuk terelni őket, és az emberek ezt megértették. Kiakasztottunk egy hatalmas térképet a művelődési házban, és oda lehetett beírni a neveket a telkekre.
Cs. B.: Minek alapján történt az új házak alapterületének meghatározása?
Zs. L.: A kártérítés nagyon emberséges átszámítási mód alapján történt: a Magyar Mérnöki Kamara szakemberei felmérték a sérült házakat, illetve ingatlanosok is megállapítottak egy-egy kárértéket. Ezt a károsult vagy elfogadta, vagy nem. Ha vitatta, akkor újabb szakértő jött. Miután megegyeztek, akkor az általunk javasolt átszámítási arány alapján kiszámolták az új épület méretét. A Belügyminisztérium elfogadta ezt a számítási módot, Kolontáron 100 ezerrel osztották a kárértéket, Devecserben pedig 120 ezer forinttal. Ennyi volt ugyanis az ingatlanárak különbsége.
T. A.: Volt, aki 115 négyzetméterre volt jogosult, de mivel már ketten maradtak az asszonnyal, nekik a 78 négyzetméter is elegendő volt. A különbözetet pedig megkapták készpénzben. Aki magához vette a családtagját, annak kifizették a kárértéket, de előfordult ennek az ellenkezője is. Ott viszont nem 120 000 forintért adtak egy négyzetmétert, hanem a rendes piaci áron.
Zs. L.: Volt egy bemutató, ahol elmagyaráztuk, hogyan működnek a házak. A károsultak kézbe vehették a terveket, füzetek jártak körbe, az interneten meg lehetett őket nézni. Hozzáfértek a terveinkhez, egymás közt is beszélgethettek róla.
Amikor az emberek már tudták, hogy mekkora házra jogosultak, akkor az alapterület alapján körülbelül 3-4 házból választhattak, mi pedig az egyéni kívánságaik szerint növeltük vagy csökkentettük a típusterveket. Főépítészi fogadóórákat tartottunk, a Katasztrófavédelem pedig beosztotta az embereket. Egy óra jutott egy családra, de többször is jöhettek. Hozták magukkal a tervet, mi pedig egy A/4-es lapra írtuk a megjegyzéseket: ő ott nem kér ajtót, máshová kér kéményt, még egy ablakot kér, nagyobb szobából két fél szobát, két kis szobából egy nagy szobát stb. Egy dologhoz ragaszkodtunk: lehetőleg a vizesblokkot ne tegyék át máshová.
T. A.: Az egyik alapvetés az volt, amiben megegyeztünk, hogy úgy viselkedünk, és úgy építjük föl az építkezés dramaturgiáját – de nem az építészetét, hanem a folyamat dramaturgiáját −, mintha ezek az emberek önként szerettek volna építkezni. Pontosan tudtuk, hogy ez nem így van, de igyekeztünk állandó partnerek lenni. A legapróbb dolgokban is kikérdeztük őket: kandallót vagy cserépkályhát szeretnének-e, tervezik-e később bővíteni az épületet, hogyan tudnak a ház mellé építeni egy melléképületet, akkor oda ne tegyünk ablakot… Azt, hogy mi a variálás lehetősége, megtapasztaltuk Beregben. Az egyik oldalon fontos az előregyártás és a szervezhetőség, a másik oldalon pedig az egyediség biztosítása. Nem úgy lesz egyedi egy ház, hogy kedvem szerint rajzolok, hanem úgy, hogy megvalósítom, amit az új ház lakója szeretne. Az ő lakása legyen ez az épület.
Amikor aztán megegyeztünk, aláírtuk ezt a lapot, és ezzel mentek a Katasztrófavédelemhez, ahol már várták őket a szerződésekkel. A szerződéshez hozzátartozott az elfogadott terv.
Cs. B.: Tizenöt mintatervből választhattak, de minden ház más utcai homlokzatot kapott.
T. A.: Volt bennünk egy ambíció, hogy ne legyenek egyformák a házak. Nem azért, hogy kipróbáljuk, építészetileg hány homlokzatot tudunk rajzolni, hanem hogy ők azt érezzék, egyedi házat kapnak, ilyen nincs máshol. Ez állandó egyensúlyozást igényelt a tervezés során is: a kiválasztott típus mitől lesz egyedi. Milyen mértékig keverjük ezt a két dolgot ahhoz, hogy egy élő szövet jöjjön létre. Ez az igazán fontos ebben.
Ennek azért megvoltak a keretei is: a tervadaptáció adott egyfajta szabadságot, hiszen volt egy alaptervkészítő, aki felajánlotta a tervét felhasználásra, de nem biztos, hogy ő folytatta tovább azt a konkrét tervezési programot, amit a helyszínen felvettünk a család elképzeléseinek megfelelően.
Oromzatos házakat csináltunk. Ez is egy rendszerszintű gondolkodás eredménye volt, amit a Lacival kitaláltunk. Volt három-négyfajta oromzati típus, egyedi, de azért figyelemmel kellett lennünk a kivitelezőre is, tehát valahol határt kellett szabni. Volt három-négy kéménytípus, lábazati típus, kaputípus. A tornácot tartó oszlopok szabadon válaszhatóak voltak, mert a haladás szempontjából nem lényeges az egy ház mellé tett részlet, nem befolyásolja jelentősen a kivitelezést. Így rengetegféle típust meg lehet csinálni.
Cs. B.: Miért döntöttetek az utcavonalra épített lakóépületek mellett?
T. A.: A korábbi újjáépítésekből megtanultuk, hogy a jog nyelvében az ingatlan és az ingóság nem ugyanaz. Azt is tudtuk, hogy a kormányrendelet ingatlanról fog szólni, hiszen az ingóság végtelen, abban a tévé, a kerítés is benne van. Tehát ha ez ingatlanról fog szólni, a kerítés már nem fog beleférni a kártérítésbe, és azt segélyszervezetek fogják megcsinálni, építészetileg befolyásolhatatlan módon. Ez könnyen tönkretehette volna az utcaképet, hiába építettük fel a szép házakat. Ezért úgy rajzoltuk a beépítési terveket, hogy az utca viszonylag széles, de kint van a telekhatáron a kerítés és a ház, és előttük van egy háromméteres zöldfelület, onnan kezdődik a járda. Ezt az előkertet mindenki a magáénak érzi, gondozza; ma is sövény, gyönyörű virágoskertek vannak itt. Nem mennek közel az ablakokhoz, megvan az intimitás. Ha a 20 méteres telekből a ház elfoglal 9 métert, van mellette egy gépkocsi- és egy gyalogoskapu, akkor marad 6-7 méternyi kerítés, amit már valahogy bele lehet nyomni az építésbe. Így pedig a kezünkben tudjuk tartani a dolgot.
A másik szempont az volt, hogy ha az épület utcafrontra épül, akkor el tudjuk fogadtatni azt is, amit nem tudtunk Beregben: hogy legyen beépített redőny, spaletta az utcai homlokzaton. Szintén fontos az intimitás és az utcakép összhangja miatt, hogy ne az átadás utáni héten kezdjenek el redőnyöket feltenni a házakra.
Cs. B.: Mikor éreztétek először a károsultakon, hogy elfogadnak benneteket?
T. A.: Amikor panaszkodni jöttek, mert nekünk panaszkodhattak. A Katasztrófavédelemmel konfrontálódni lehetett. Ugyanaz történt, mint Beregben: a katasztrófavédők és a kivitelezők is nagyon hamar rájöttek, hogy mi borzasztó jók vagyunk villámhárítónak. A károsult a gondjaival nem hozzájuk, hanem inkább hozzánk fordul, kisírja magát a vállunkon, vagy azt mondja, intézzük el. Ez volt az a pont, amikor elfogadtak minket.
Zs. L.: Lényeges volt, hogy mi az első perctől ott voltunk, és nem változtunk. Nagyon sokan változtak, ami a szituáció természetes velejárója, de mi ugyanazok maradtunk.
T. A.: Ráadásul mi kézzelfoghatót adtunk. Azt mindig elmondtam nekik: értsék meg, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyan tőlem kapnak valamit, de ezt nem egyedül én adom, hanem egy egész csapat, akit most épp az előbb szidott vagy ócsárolt; mi együtt adjuk ezt a dolgot.
Cs. B.: A katasztrófa után két hónappal elkezdődött az első ház építése Kolontáron. Mi volt ennek a jelentősége?
T. A.: Onnantól fogva át lehetett élni, hogy milyen lesz a ház, amit ők választanak. Látszott, hogy meg lehet építeni, nem fog évekig tartani, másrészt meg lehetett nézni a házat oromzatostul, berendezésestül, burkolatostul, mindenestül. Ez megint egy nagyon fontos lépés volt ahhoz, hogy a károsultakban a bizalmat és az együttműködést erősítsük.
Cs. B.: Mostanában sokat beszélünk a közösségi tervezésről, az utóbbi években ez állandó beszédtéma lett szakmai körökben. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb és jelentősebb közösségi tervezés nem volt az elmúlt 15-20 évben Magyarországon.
Zs. L.: Valószínűleg igazad van. Azt lehet mondani, hogy az együttműködés az önkormányzattal, a Katasztrófavédelemmel, kvázi az állammal, a minisztériummal és az emberekkel egyensúlyban tudott maradni egész végig, és mindenki a saját feladatával kapcsolódott az újjáépítéshez. Az egész folyamatban nagyon fontos volt, hogy bevontuk a károsultakat is a döntésekbe, feladatot adtunk nekik. Óriási különbség, hogy kritizálok-e, vagy feladatom van. Ha nekem károsultként az új házammal dolgom van, akkor részt veszek a feladat megoldásában, és a ház az enyém lesz. Ha más oldja meg, akkor kritikával fogok élni. Fontos, hogy lehet kritikával élni, de ha részt veszek a döntésben, akkor azért máshogy viselkedem. Akkor csak magammal szemben tudok kritikát gyakorolni, amiért valamikor rosszul döntöttem. Viszont még azon is lehetett javítani. Másnap jöhetett és mondhatta, hogy bocsánat, ez mégsem így van, igaza volt a Turi építész úrnak, legyen inkább akkor úgy… A Katasztrófavédelem is együttműködően viselkedett, jó volt az összhang. Ilyen értelemben a közösségi tervezés nem kizárólag az építészetre vonatkozik, hanem az együttműködés teljes egészére.
Cs. B.: Visszajártok a területre, maradtak kapcsolataitok a károsultakkal, a településsel?
Zs. L.: Figyelemmel kísérem, hogy mi történik a környéken, és ha arra járok, akkor be is megyek. Néhány személyes kapcsolatom van, de az a természetes, hogy idővel eltávolodnak tőlünk, és élik a saját életüket.
T. A.: A történetünk véget ér, amikor beköltöznek. Mi a porban, a stílfűrész zajában éltük végig ezt az időszakot, nem pedig a csendben és a fák növekedése közben. Ennek ez a természete. Addig vagyunk ott, ameddig dolgoznak. Az átadásnál, a Himnusz szavainál én már idegennek érzem magam, az már egy vendégség számomra. Persze ha arra járok, bemegyek. Azt hiszem, három hete voltunk utoljára Devecserben, drága barátunk természetesen rögtön kétfajta pálinkával jelent meg. A mai napig megismerik az embert. Mérnök úr, itt a mérnök úr! Ezek jó dolgok.
Cs. B.: Makovecz Imrének van egy írása arról, hogy az építés utáni időszakban már csend van, csak az angyalok szárnysuhogását lehet hallani, ahogy a jól végzett munka után elszállnak. Egy esős, júliusi éjszakán még a konténerben dolgoztam az építési területen. Már égtek a lámpák az utcákon, a házakban már laktak, a kapuk bezárultak, és akkor volt ilyen érzésem, hogy mi elvégeztük a munkánkat, már kívülállók vagyunk.
Ezzel a gondolattal szeretném megköszönni a beszélgetést.
Az interjút Csóka Balázs készítette.
A 2021. szeptemberében a helyszínen készült fotóalbumunk az alább linken érhető el:
https://orszagepito.net/devecser-2021-10-evvel-a-bekoltozes-utan/