Z. Tóth Csaba:
Antik toposzok, kortárs híradások
– a magyarság keresése az ókori forrásokban
Régi törekvés, szinte egyidős a kárpát-medencei letelepedésünkkel s a kereszténység felvételével, hogy elhelyezzük magunkat, ősmúltunkat az egyetemes emberiség történelmében. Ez kezdetben főként a Biblia alapján történt, első, középkori krónikáink írástudó, papi szerzői megteszik őseinknek Gógot, Magógot, Nimródot, mivel e nevek hasonló vonásokat tükröznek, mint a korai magyarság, vagyis erőt, hadi készségeket, a vadászat szeretetét, sőt a Magóg név még emlékeztet is a magyarra, s mivel egy AD 6. századi forrás azt is megemlítette, hogy a fehér hunok országa, Hunnia, az indiai Evilát ország szomszédságában feküdt, mely ráadásul szerepel a bibliai „Édenkert” leírásában, „tehát” mi, „hunok vagy hungárusok” is onnan jöttünk valamikor. A Próféták könyveinek tudósításai Góg és Magóg népeiről, „Togarma házáról” sok, megszívlelendő igazságot tartalmaznak, de egyúttal valóságos, ismert történeti események leírásai is az i.e. 8-6. században Elő-Ázsiába nyomuló szkítákról, kimmerekről, s a szkíta vezér neve görögül Madüész, kb. Madya, ami szintén lehetett alapja a Magógnak (Hérod. I. 103). Későbbi források is közölnek fontos történeti leírásokat népeinkről, néprészeinkről, akik ma már csak bennünk, általunk léteznek, a „részek mindig több összegeként”, mint a vízben a H2O, azonban sokáig csak ez a bizonytalanság, meseszerű feltételesmód uralkodott népünk, népelemeink történelmének „irodalmi”, írásos elhelyezésében, mert csak lassan alakult ki a kutató figyelemnek az a precizitása, tárgyilagossága, mondhatni „módszertani ateizmusa”, ami lehetővé teszi a nagyobb bizonyosság, reális ismeretek megszerzését. Lassan ébredtünk fel arra az ún. érzékleti tudatra és az ezzel együtt járó individuális önállóság-érzésre, ami szükséges volt, meg kellett és kell tapasztalni, s ezt a világos tapasztalatot kell újra „felemelnünk”, nem tovább bálványozva a régi meséket, a mai, homályos ösztönökkel, hanem megismerve azok eredeti forrásait, szellemi és történeti értelemben egyaránt.
A réginek és az újnak, a régi világ fennmaradt elemeinek és az új felismeréseknek, az egyre fejlődő, egyre precízebbé váló képességeinknek a „harcában” és természetesen egymásrautaltságukban, ebben a nagy, szellemtörténeti „metabolizmusban”, mely messze nem csupán egy „primitív vs. fejlett” sémában írható le, olykor mégis beigazolódnak, megerősödnek egykori állítások, máskor pedig meg is dőlnek, átalakulnak az újabb kutatások fényében, még a modern koriak is. A kutatás módszertanát illetően el kell sajátítanunk azt a hozzáállást, hogy méltányoljunk minden forrást, a legapróbb utalást, nevet, leírást, sőt elírást, s ezeket meg kell mérni a mai képességeinkkel, mai eszközrendszerünkkel, majd végre együttlátni mindent, képszerűen, az eleven életig menően, melyet régtől fogva máig megél, megismer az emberiség, minden nemzedékre, korra jellemző módon, különböző „hatásfokkal”, ismét csak egymásrautalva. Mert végső soron „csak” az élet megnyilvánulási módjairól van szó, „fizikai” és szellemi értelemben együtt, ezt kutatjuk, minden ókori szerzőnél, minden régészeti, embertani leletben, tárgyi, szellemi hagyatékban, bármilyen közhelyesnek tűnik ezt mondani.
Egy ilyen hozzáállással fogtam neki 20-25 esztendeje egy intenzívebb, tágabb horizontú magyar őstörténet-kutatásnak, egyfajta belső gyakorlatiassággal, a saját vizuális-imaginatív hajlamaim szerint legtöbbször illusztrálva is a mondandómat a leletek rajzaival, fotóival, „őshaza”-térképekkel. Összegző és egyedi jelenségeket vizsgáló tanulmányokat írtam, kezdetben még hozzáigazítva mondanivalómat az ún. „hagyományos” őstörténet-felfogásunkhoz, ahhoz, amit a „kanonizált” krónikásaink, Béla király Névtelen Jegyzője és Kézai Simon, sok száz évvel ezelőtt, még nem kevés „álmodó” történeti tudattal leírtak, keresve az „égi és földi” valóságot. Aztán természetesen egyre inkább „disztingválni” kellett, ahogy főként a szabir- vagy szavárd-kérdés kapcsán jobban belemélyedtem korai történelmünkbe, és tárgyilagosabban kezdtem vizsgálni a krónikáinkat is, a köztük lévő nem elhanyagolható különbségeket. De végső soron a krónikásaink is csak a tényeket közvetítették, nagy vonalakban: mert a magyarság valóban Szkítiából jött, valóban déli, kulturális, földrajzi asszociációkkal is rendelkezett, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe, valóban volt kapcsolata szkítákkal, szarmatákkal, hunokkal. Az eltérés abban áll a krónikák, különösen Kézai, és a történetileg kihámozható valóság között, hogy a szavárdok és magyarok már időszámításunk kezdete táján Kelet-Európába vándorolhattak, nagyon úgy tűnik, hogy épp a hunok legelső, szórványos megjelenése hatására, és csak jóval később, AD 375 táján érte őket a nagy hun invázió. A történeti források, régészeti, embertani leletek, nyelvészeti, genetikai kutatások fényében csak ezt követően beszélhetünk valamilyen kapcsolatról a hunokkal, s átmeneti eltávolodásokat is bele kell kalkulálnunk, szintén az írott források ismeretében (5-6. és/vagy 8-9. sz.). Végülis ugyanezt vallják Anonymus és Kézai krónikái, Anonymus inkább a magyar, Zuard nevekre épített, Volgán túli őstörténeti utalásaival, Kézai pedig a külföldi szerzőkre nagyobb mértékben támaszkodó színesebb, átfogóbb „hun-történetével”, mely nélkülözi a fontosabb hun neveket, pl. Atila fiainak neveit, melyeket Priscus, a szem- és fültanú közöl, s Kézai krónikájából úgy tűnik inkább avar kori, 7. századi események hallatszanak ki, nyilván székely adatközlők nyomán (ld. még Domanovszky, Lászó Gy., Dümmerth). Ezzel együtt viszont nem kételkedhetünk abban, hogy az Árpád-háznak lehetett leszármazási kapcsolata Atila királlyal, s a magyarok jórészének a hunokkal, csakhogy az ogurokon keresztül.
A legérdekesebb az, hogy már a középkori szerzők keze ügyében lehetett volna a reális történelmünket megerősítő Plinius és Ptolemaios, akik már az 1-2. században Krisztus után megemlítették mind a szavárdokat, magyarokat a Meótisz-Don-Volga térségében, mind pedig a hunokat a Káspitól, Közép-Ázsiától még keletre, igaz, utóbbiakat olykor tévesen elhelyezve a Dnyepernél is, vagy torzított neveken (Phruri, Thuni). Hosszú idő után, a reneszánsz Bonfini veszi elő a klasszikusokat s említi a Plinius-nál, Ptolemaios-nál szereplő „szárd” szkítákat és suardenokat (Első Tized, Első könyv), de anélkül, hogy észrevette volna az egymással és az anonymus-i Zuard névvel mutatott feltűnő hasonlóságukat. És egészen máig „csodálkozhatunk”, mert annak ellenére, hogy egyetemi tankönyveink említik, tanítják Ptolemaiost, Pliniust, még ma sem vették észre, nem integrálták történeti kutatásukban a szakemberek ezt a nyilvánvaló sard-suard-zuard névazonosságot – helyette azon igyekeztek, hogy a szavárd és a szabir nevet különböző népekre vonatkoztassák, s török, finnugor, sőt orosz eredetűnek állítsák be –, pedig a suard mellett ott van a mater név is, a finn Pekkanen asztalán már 1973-ban. Ezt követően több mint húsz év elteltével (!) Harmatta reagált erre dióhéjban, esetlegesen – anélkül, hogy észrevette volna a sard, suard adatokat –, holott e nevek bizonyos fokig erősítik az eddigi „finnugor” nyelvtudományi elméletet, legalábbis földrajzilag, ha „együttlátjuk” a szavárd, másképp szabir – s innen szibériai – néprészünk s nyilván a magyarság szereplésével az uráli folklórban, a hanti, manysi énekekben, a gazdag, lovas, harcos sober, saper nép neve alatt, és az orosz régészet kutatási eredményeit is idevesszük, természetesen az egykori szomszédsági viszonyok s nem valamilyen „finnugor” közös eredet vízionálásával, amit nyelvi szőrszálhasogatások közepette még ma is állítanak, mikor felvázolják a finnugor „nyelvcsalád”-elméletet, s közben már kimondják, hogy nyelvi és néperedet nem feltétlenül azonos, de magyarságról nem beszélhetünk, mielőtt az „ugor egység” szétszakadt volna (Türk Attila: „Az orosz meló”, Youtube; ettől még az Uelgi-, s egyéb, ottani leletek természetesen rendkívül izgalmasak).
A filológiai-történeti kutatások nehézségét tehát ez adja, ezt kell fokozottan figyelembe venni, hogy egyfelől mind az ókori, mind a középkori szerzőknél, legyenek külföldiek vagy honiak, a konkrét külső szemléletet még áthatotta egy bizonyos „álmodó”, a külső világra még kevésbé precízen fókuszáló tudatforma, s ezért mindig egy sajátos „poézis” jelenik meg, vagy egyszerűen már egy érthetetlen kakológia, a nevek, események, földrajz, időrend keveredése, vegyítve a mítoszokkal, isteni-angyali lények alakjaival, az egykor valóságos szellemi látásnak egyre halványuló, kiüresedett tartalmaival – másfelől pedig a mai megközelítéseink szükségképp más alapokról indulnak, az igazságot tényszerűen, „kézzelfoghatóan” akarják megragadni, s ebben is sokszor van egy jó adag naïveté, egyoldalúság. Valójában az archaikus, „álmodó” szemlélet nem egy „eleve téves”, „primitív” világfelfogást jelent, hanem csak azt, hogy egykor élt az emberekben egyfajta „világelőttes” szellemi látás, mely sokáig beszűrődött a fizikai érzékelésükbe, s emiatt a leírások ma „fantasztikusnak” tűnnek. A mítoszok, vallások eredetének igazi oka a belső, magasabb látás, inspiráció, mely azután fokozatosan kaotizálódott és eltűnt, s itt maradtak a réges-régi emlékek, a múlt emberének levetett „ruhái”, „hulladékai”, melyek mindazonáltal a hagyomány ősigazságára, lényegére figyelmeztetnek, ami nem veszett el: az ember és a világ szellemi eredetű, az élet isteni-szellemi lények ajándéka, s ma is át van hatva ezzel az egész világ, az egész életünk, ma sem szakadtunk el a gondolkodás, érzés, akarat szellemi gyökereitől, s a népszellemektől sem, csupán a nappali tudatunkban mintegy kiléptünk egy másfajta, körvonalazottabb, egyéniesebb gondolkodás, érzés, akarat és érzékelés terepére. A „kapu” itt van, ki-be járunk rajta, a szellemi-isteni lényekkel együtt, akkor is, ha öntelten tagadjuk ezt, ha nem szeretnénk ezt, ami a különböző egyéni, népi, túlzottan „evilági” tudatfejlődési fokok miatt sokszor érthető. De persze ezzel mindjárt fel is merül a kérdés, hogy akkor ez a tagadás miféle „szellemtől” származik, s lehet-e erre a „szellemtagadó szellemre” építeni a jövőnket, a fejlődést, szabad-e csak és kizárólag ezzel a tudományos és egyéb rangra emelt „csőlátással” kezelni embert és világot? Ugyanakkor a hagyomány túlhajtása, a „tradícionalizmus”, mely szintén a külsőségekre és az ösztönökre támaszkodik, egy lényegi koalícióban a „szellemtagadókkal”, a másik, elkerülendő végletet is jelenheti, melyet a népek fejlődése ellen fordíthatnak, politikailag kihasználnak. Maradjunk tehát a kutatás tényeinél.
Elsőként egy 1998-ban született tanulmánysorozatom, A hun-magyar eredethagyomány kérdései I-III. megírását követően, és a miskolci egyetem kulturális antropológia tanszékére készülve találtam rá a Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba c. egyetemi jegyzet két kötetére az MTA könyvtárában, s az első kötetben, a régi térképkészítők között Martin Waldseemüller nevére, aki az 1507-es világtérképén, melyet Ptolemaios földrajzi munkája nyomán alkotott meg, feltüntette a suardeni népnevet, a Volgán túl (az egyetemi jegyzet csak épphogy közölte a nevet, térkép és Ptolemaios említése nélkül). A tankönyvön bizonyára felnőtt néhány régész-, történész-generáció, mégsem tűnt föl senkinek, milyen nagy értéket jelent ez az apró információ, milyen nagy mértékben „forradalmasíthatja” őstörténetünket, a történeti valóságnak megfelelően. Valamivel korábban írtam meg Az Aranyfejedelem éneke c. elemzésem egy osztják/hanti énekről (Életünk 1999/6), melyben szerepelnek a szabir-magyarok, és ennek adatgyűjtése során is meggyőződtem arról, hogy belevegyem Waldseemüller és a suardeni név említését a HMEK 2-be (Turán, 2001/6, p.36, n.26). Még az utolsó pillanatban, mert aztán az egyetemet is félretolva lényegében a családalapítás kötelmei közt találtam magam, másfelől az aktuális világesemények hatására sürgetővé vált, hogy egy politikatörténeti sorozatot írjak az Országépítőben 2005-ig. Ekkortájt fordultam ismét az őstörténet-kutatás felé, és összeállítottam A szabir népnév változatai a történeti forrásokban c. gyűjteményem (Turán, 2006/3, p.103, később javítva Chrestomathia Suardo-Magorica, Mikes Intl., 2010), és egy azerbajdzsáni kutatás és őstörténeti konferencia terve is felötlött bennem, melynek dokumentációjával megkerestem az akkori nagykövetet, Dr. Hasan Hasanov urat (ebből lett később néhány kiselőadás a követségen). 2008 tavaszától újra nekifutottam a szavárd-kutatásnak, amikor letöltöttem végre a netről Ptolemaios AD 150 körül írt Geographia-ját görög nyelven, a régi, 1843-as, Nobbe-féle német kiadás facsimile-változatát (2009-ben vehettem kézbe Ptolemaiost az OSZK Régi Nyomtatványok tárában, latinul), és legnagyobb örömömre valóban ott volt mind a Souardeni (szuard v. szovard + gör. toldalék + többesszám), mind pedig ettől pár sorral lejjebb, szó szerint Üpo dé tus Souardenous, a szovárdok alatt, két sorral, és néhány stadiummal, a Materi népnév, a Meótisz-Don-Volga térségében (V. 9,16-17., Sarmatia Asiatica leírása; a Materi nevet említi a Bev. a m. őst. kut. forr., Pekkanenre hivatkozva, akinek szintén utánanéztem, ld. Turán, 2009/1). Emellett átvizsgáltam az eredeti Pliniust is, a Naturalis historiae-t (melynek csak kis töredéke jelent meg magyarul a 70-es években), és ismét jött a csodálkozás, mert ő is feljegyezte a szavárd nevet, csakhogy a rá jellemző „pongyolább” módon, de mégis sokatmondóan, Sardi Scythae alakban, azaz mint szkíta „szárdokat”, ugyancsak a Meótisz környékén, ami lényegében teljesen párhuzamos adat Ptolemaios-szal, „hangtörvényileg” is, ráadásul kb. 100 évvel korábbról (Nat. hist. IV. 83., Caius Plinius Secundus, az idősebb, †79). Ezeket a „heuréka” élményeket egy rövid áttekintésben foglaltam össze, melyet először a saját honlapomra tettem föl 2008 nyarán, majd megjelentettem az akkor általam szerkesztett Turán 2009/1. számában (Magyarok, szavárdok, hunok a 2. századi Szármáciában, térképekkel). Akkor még nem találtam meg Pliniusnál a magyar népnév valószínű torzítását, a Mazacasos-t (VI. 21), s mint „déli maradékainkra” utaltam a nyugat-iráni Matien, Matiani nép fennmaradt emlékeire. Ez azonban inkább a mitannik utódaira vonatkozhat (CAIS, a Subartu, Suwardata nevekkel együtt), noha nem kizárt, hogy a magyar népnévvel azonos jelentésű nevekről lehet szó, mivel az avesztai, védikus indoiráni nyelvben a maidhya, madhya = ’közép’, mint helyhatározó, közel áll a magy-, mada-, mita- tövekhez, s így valóban a „Közép népeiről” beszélhetünk e három, úgy tűnik egyaránt iráni, proto-árja eredetű, bár különböző „pályát” befutott nép esetében. Ezt az etimológiát nem zárja ki, hogy az ómagyarság a Kazah-sztyeppén élhetett a késő bronzkori, kora vaskori időkben, mert az árják nagy tömegei is a sztyeppéről vándoroltak tulajdonképpen vissza, az ősi, első Irán területére, és foglalták el India északi részét egy csapadékos éghajlatváltozás miatt (az egyik ősi árja királyság neve is Madhyadesa volt a Gangesztől délre). E folyamat során úgy tűnik a magyarság barna hajú, barna szemű árja elődei nem tartottak ezzel a népvándorlással, hanem a „hyperboraeus” vidékeken maradtak a szavárdokkal, vagy pedig később csatlakoztak hozzájuk az Uráltól keletre. Ekkor kezdődhetett meg őseinknél a nyelvi kiegyenlítődés, a „nyelvcsere” a szomszédos hantikkal, manysikkal, akikkel a szavárdok valószínűleg már korábban kapcsolatba kerültek (bronzkori Szintasta, Petrovka, Fjodorovo és Alakul, valamint az ősiráni elemek az uráli nyelvekben és nálunk, ld. M. Witzel és mások kutatásait).
Az Urálon, Káspin túli „történetekhez” nagyon kevéssé vezet az írásbeliség fonala, a Kazah-sztyeppe térsége, különösen északi részei túl voltak mind a római, görög, mind az óperzsa és kínai „földleírók” látóhatárán, s csak nagy általánosságban ismertették a sztyeppei szakák, masszagéták, etc. életét, szokásait, földrajzi elhelyezkedését, azt követően, hogy érintkezésbe kerültek velük, mint tudjuk, a görögök a Krím-félsziget és a keleti Pontus-mellék térségében, illetve Nagy Sándor ázsiai hadjárata során az ezt követő Szeleukida érában, a baktriai, indiai görög kolóniák kialakulásával. Ide, a Kazah-sztyeppére nem hatolt be a hellenizmus, romanizmus (legfeljebb a kelet-iráni Chorezm hatása), s mondhatni a nagy sztyeppe és a kapcsolódó térségek, az Urál, Irtis-mellék, Altáj-hegység népei még sokáig a korábbi, nagy világkorszakok, csillagászati értelemben a precessziós Ikrek- és Bika-korszakok (i.e. 6260-1940 k.) jórészt érintetlen álmát élték, életét álmodták, ősidők utódaiként, akik még őrizték a nagy összefüggések mély igazságait az istenek és az ember, természet között, nem kis keménységgel, vadsággal fűszerezve, amit a fennmaradásuk lényegében meg is követelt. Eközben délen, a görögök, rómaiak és zsidók a Kos-korszakban (i.e. 1940-től AD 220-ig) lassan már elindultak a „fizikai”, érzékleti tudatú „emberréválás” külsődlegesebb útjain, sokáig ugyanúgy ballasztként cipelve az állatáldozati szokásokat, „ősbűnöket”, a hanyatló „istencsászárság” vagy a „jahvizmus” merev maradványait, melyek aztán a római katolicizmusban és az imperializmus, pénzhatalom egyre dekadensebb, erőltetettebb formáiban éltek, élnek tovább. Görögök, rómaiak, zsidók voltak a Kos-korszak „kiválasztottai”, s mi, szkítiai magyarok, Isten, a Sors akaratából részévé váltunk e fejlődési áramlat következő, keresztény-közép-európai ágának, a Halak-korszakban, mely lassanként el is fogy alattunk, rég túlhaladt a zenitjén. S bár közben a kor materializmusa egyre kifinomultabbá és direktebbé vált, a jövőbe nem vihetünk át mindent, csak a legfontosabbat: Krisztus üzenetét, Igazságot és Szeretetet (Ján. ev. 1,17.), szellemi és szociális értelemben egyaránt. Ez a kelet- és közép-európai népek komoly feladata, felekezetiségtől, „pártoktól” független, igazi integrációs bázisa, köztük a magyarságé, akinek ebben teljesedhet ki iráni-turáni „karmája”, a következő, 2380 táján kezdődő Vízöntő vagy Szláv-korszakban, a „filadelfiai gyülekezet” korszakában (Ján. Jel., 3,7), melyért már most dolgoznunk kell, előszele már érezhető, s persze az ellenszél is, mely a világot ismét szakadékba akarja sodorni egy hamis „kelet-nyugat” háborúban.
A magyarság tehát ebből a szkítiai, még jórészt álmodó, ösztönösebb, a mindennapok gyakorlatával teljes, állattenyésztő, vadászó, halászó, gyűjtögető, harcos, fémműves, cserekereskedelemmel is foglalkozó, „félig letelepült”, házat is építő, panteista, erdős-sztyeppei életből érkezett, amikor a szavárdokkal együtt megjelent európaivá válásának peremén, első állomásánál, a Volga-Don térségében, mintegy 2000-2200 esztendeje. Mire alapozhatjuk ezt az állításunkat? Az eddigi tudásunk legjavával együtt, valóban iránytűként szolgálnak az ókori történeti források, melyeket eddig nem nagyon vett komolyan a kutatás, noha, mint említettem, már igen régóta zöldágra vergődhettünk volna általuk a „honnan jöttünk” kérdésében, s akkor talán többet, alaposabban foglalkozhattunk volna a „hová megyünk”-kel. A történeti iránytűnk mindenekelőtt Hérodotosz (i.e. 484-425 k.), aki a régóta rejtélyes isszedon névvel nem jelölhetett másokat, mint a kelet-uráli Iszet-folyó menti szavárd-magyarokat, az Itkul régészeti kultúra népeit, míg a szkíták által adott, talán félig tréfás arimaszp, „egyszemű” névvel a szomszédos, Tobol-Irtis menti ogur törzseket, a Szargatka-kultúrát. Ezek a kultúrák Hérodotosz, ill. az ő forrása, az Európai Szkítia északkeleti, uráli részéig ellátogató Ariszteász idején valóban említésreméltó, virágzó transzuráli kultúrák voltak, fejlett fémiparral, fegyverzettel, sáncerődökkel, rönkházakkal, nagyállattartással, lovas harcmodorral, és ismerték őket, kereskedtek velük a nyugat-uráli szomszédaik, az Ananyino-kultúra népei (Z.T.Cs.: Isszedónia, Mikes Intl. 2013/1, második rész a néprajzi-régészeti párhuzamokkal megjelenés alatt; a régészet korábban az Ananyino-kultúrához társította azokat a kultúrákat is, melyeket ma már későbbre keltez a kutatás, pl. Kara-Abyz).
Kép 01 Hérodotosz népneveinek földrajzi elhelyezése (The Geography of Herodotus, J. Talboys Wheeler, 1854.), pontosítva az isszedonok és arimaszpuk lakhelyeit, s feltüntetve az Urál-hegységet (Z.T.Cs.)
„Isszedonok” és „arimaszpok” kelet-uráli megjelenése összefügghetett azzal az összecsapás-sorozattal, amit Hérodotosz az ismert sztyeppei „dominó-elvként” ír le: az arimaszpok megtámadták az isszedonokat, ezek a szkítákat, akik viszont a kimmereket űzték el lakóhelyükről, s így jutottak a szkíták a Kaukázuson keresztül Elő-Ázsiába, ahol „28 évig” uralkodtak. Ezt a lényegében hihető leírást azonban eddig még nem tudták megerősíteni a régészek, mivel nem találták meg az összecsapás nyomait (tű a szénakazalban, de oka lehet a sztyeppei halomsírok nagymérvű kirablása, az elmúlt századok során, s már az ókorban is), és a fennmaradt leletanyag azt mutatja, hogy a kapcsolat békés természetű volt, vagy lett az „isszedon” itkuliak, szavárd-magyarok, és az „arimaszp” szargatkaiak, ogurok között, akik szintén kereskedtek egymással (itkuliak fémeszközöket adtak, szargatkaiak háziállatokat, marhát, lovat). Jómagam hajlok arra, hogy az itkuli népességben a szintastai gyökerű szavárdokat vagy szabirokat lássam, s mivel komoly, ráadásul magyar követektől származó közlésnek kell tekintenünk, hogy „régi nevünk” a szövetségeseinkről a „szavarti aszfali” volt (lovas vagy rendületlen szavárd, DAI 38, 950 k.), így a korai magyarság is az Itkul-kultúrában, vagy az i. e. 6-5. században kelet, délkelet felől bevándorló, szaka típusú nyílcsúcsokkal felszerelt Gorokovo-népességben kereshető, amely elsősorban az itkuliakkal lépett szövetségre, noha a szargatkaiakkal is kialakultak a kölcsönös kapcsolatok. Hérodotosz isszedon és arimaszp adatainak tehát úgy gondolom, konkrét szavárd-magyar őstörténeti és régészeti vonatkozásai vannak, fontos őstörténeti iránytűvé válhatnak, az orosz régészeti eredményekkel (kiváló összefoglaló a bronz- és vaskorról Koryakova-Epimakhov, 2007), illetve az uráli népek folklórjának ismeretével együtt. Nézzük tehát újfent, összefoglalóan a szavárd-magyarságot és más rokonnépeinket az antik forrásokban, melyek adatai helyszíni tudósításokból származtak, majd ún. toposszá, konkrétumok nélküli hivatkozássá váltak a későbbi szerzőknél, illetve gyakran kettős, sőt hármas elnevezések szerepelnek, amikor az illető nép már nem ott, nem azon a területen élt, mint korábban, de a szerzők mégis föltüntették a régi és az újabb neveiket, névtorzításokat, a valóságos népek saját és másoktól kapott neveit (pl. a DAI 950 körül négyféle néven említ bennünket: Savarti asfali, Mazarus, Megere, Turk, mintegy „őstörténetet” is adva). Elsőként tehát Hérodotoszt kell a hozzánk közelebbi forrásnak tekintenünk (IV. 13, 16, 25-27, 32, 1854., Vol. I., eredeti görög, ld. magyarul Hérodotosz: A görög-perzsa háborúk története).
Érdekes a további sorsa ezeknek az isszedon és arimaszp elnevezéseknek. Strabo (i.e. 66-AD 24), aki egyébként nagyon sokat ír a szkítákról, sztyeppei népekről, említi az Arimasp nevet (XI. 6,2., az isszedont nem), de Hérodotosszal ellentétben inkább Kelet-Európában látszik elhelyezni, megkülönböztetve a Káspin túli szakáktól, mintha egy földrajzi „eltolódás” tanúi lennénk, melyben a tobol-irtisi Szargatka-kultúra ogurjai megjelennének az Uráltól nyugatra. S valóban, a nyugat-uráli Kara-Abyz félnomád kultúra nagy sáncerődjei, ezres sírszámú temetői, enyhén mongolos típusai, i. e. 2. századtól bukkannak föl a Kámától délre, vagyis itt számolhatunk hun töredékekkel is, akik az Urálon túli Szargatka-kultúra „arimaszp” ogurjainál már i.e. 3. század vége felé szórványosan megtalálhatók (Szidorovka, Iszakovka), amikor Maotun egyesíti az összes íjfeszítő népet (levele a kínai császárhoz i.e. 176-ban), jóllehet a szargatkai hunok talán nem akarhattak központi uralom alá kerülni, ezért mentek az ogurokhoz. Az i. e. 3. sz. vége felé úgy tűnik épp ogur-hun nyomásra költöznek az Uráltól nyugatra Itkul és Gorokovo népei, az isszedon szavárd-magyarok, leleteik, edényeik ott vannak a prokorovoi, Felső-Bjelaja-menti korai szarmatáknál (É.-Baskíria), s innen költöznek az Alsó-Don, Alsó-Volga térségébe (Kalinovka), ahol nagyjából a nyugati türkök vagy kazárok megjelenéséig lakhattak, beleértve a Kaukázus északi előterét is, majd pedig visszaköltöznek északabbra, a Volgai Bulgária, s a Donyec környékére, ahonnan végül a besenyők támadása mozdítja őket nyugati irányba, illetve szavárdjainkat a Transzkaukázusba (DAI 37-38; ld. még Hyperboreus, Sauromata, Arimasp, Skytha, Keltoskytha neveket, Strabo, 1852, XI. 6,2.).
És hamarosan jött az idősebb Plinius († 79), aki mind az Essedones, mind a Sardi Scythae neveket feljegyzi a Meótisz környékén, tehát „toposzként” megismétli a hérodotoszi nevet, és meglepő módon, térben nem messze ettől egy vadonatújat, a szkíta „szárdokat”(IV. 83., saját észrevétel, Z.T.Cs.), akik mintha Plinius idejében jelentek volna meg. Ugyancsak a Meótisztól keletre szerepel Pliniusnál egy Mazacasos név is (VI. 21., saját észrevétel, Z.T.Cs.), lefordítva mazakászok (később egy arab író is „madzsarkáknak” becéz bennünket), ami szintén erősen rontott formában úgy vélem a korai, kelet-európai magyarokat jelenti, saját nevükön, de nyilván régebbi szövetségben a szabirokkal, és szarmata környezetben, amit alátámasztanak a honfoglalók antropológiai analógiái is (Tóth T., Turán 2009/1, Éry K. 1982, Fóthi E. 1984). Természetesen ebben az időben, és még jó sokáig, nem kereshetünk rovátkolt, arany-ezüst palmettás-rozettás mustrát a szavárd-magyar sírokban (remélhetőleg egyszer sikerül azonosítani sírjainkat a kelet-európai szarmata-hun korból is; mindenesetre a nyugat-keleti sírtájolás és a szabályos részleges lovastemetkezés már ekkor is meglehetett nálunk, akárcsak a bronzkori Szintastán és a vaskori szaka-szkítáknál, női temetkezésben is). Tehát Pliniusnál jól látható az antik toposz használatának jelensége, mely keveredik a kortárs közlésekkel (Plin. IV. 83., „szárdok” a szirákokkal [ld. Strabo XI. 2,1, Tacitus XI. 15.], IV. 88., VI. 20. Sauromatae et Essedones, a Meótisz „felett”, majd Arimaspi, ld. a Strabo-nál mondottakat, végül a Káspin túl ismét az Essedones, VI. 50, toposzként, vagy éppenséggel keleten maradt szavárd-magyar néptöredékként, hiszen Ptolemaios egész valószerűen ír az Issedones, mega ethnos-ról, „nagy népről”, és Issedon skythike városról, az Emod/Pamír-hegység környékén, VI. 15,4, és 16,5):
Kép 02-03 Plinius népnevei a Meótisz környékén: Sardi Scythae, Mazacasos, Essedones (Nat. hist. IV. 83, VI. 21)
Kép 04 „Hylea” a térképen, melyet Hérodotosz a szkíták eredetmondájának görög verziójában említ, azonban a szavárdok inkább a Meótisz keleti oldalánál, a Manyics-folyónál lakhattak ekkor, a szirákok pedig, tőlük délre, a Kubán mentén
Ezeket a szavárd, magyar adatokat jól alátámaszthatják T. Pekkanen kutatásai, aki 1973-ban utalt a magyarság igen korai, kelet-európai, sőt Duna-menti, Kárpát-medence környéki megjelenésének lehetőségére, bár sajnos nem vette észre az általa is idézett ptolemaios-i Souardeni nevet, noha kereste a DAI 38. Savarti asfali nevének megfejtését (On the Oldest Relationship between the Hungarians and Sarmatians, Ural-Altaische Jahrbuch 45., helyenként még a „hivatalos” finnugor jelzővel is illet bennünket, de ennek ma már nincs túl nagy jelentősége). Pekkanen két fontos adatot említ, korábbi filológus szerzők kutatásai nyomán: a Metere népnevet, melyet egy al-dunai szarmata-jazig támadásban említ Ovidius AD 8-10 körül, amikor Tomi városában töltötte száműzetését (Tristia, II. 191, Meterea turba, a „meterek tömegei”; a pannóniai rómaiak „jazig”-jai voltak a görögök „aszi”-jai, vagyis a jászok kelet-iráni ősei), illetve egy, a celjei várban (Szlovénia) a 19. században talált római sírkövön szereplő Mattzaris nevet, a „mattzarokat”, akik a felirat szerint megöltek egy „Matt” (-aeus) nevű férfit AD 40-ben, nyilván ismét egy szarmata támadásban, hiszen a szarmaták ekkortájt kezdik elfoglalni a magyar Alföldet (Corpus Inscriptione Latinarum, CIL, 5234; v.ö. Mattiarios, azaz buzogányos légió, Amm. Marc., XXXI. 13,8, és Matiary, Notitia Dignitatum, Speyer, 1542, Bayerische Staatsbibliothek, pdf. 186, 189. old., de itt nincs szóközépi dz-, dzs-hang, ami egy lágy gy-re utalna, mint a magyarban). Ovidius: Tristia, II. 191. (Publii Ovidii Nasonis, Libri Tristium, 2. Aufl., Leipzig, 1829):
Kép 05 Ovidius: Tristia, II. 191., a Metere névvel
Nyersfordításban: „Száműzve vagyok, az ellenség karjaiba lökve; nem lehetnék távolabb hazámtól. Egyedül küldettem a hétágú Ister-torkolathoz, a parrhasi szűz ridegségével fenyítve. Jazigokat, Colchokat, a Metere tömegeit és a Gétákat alig tartja távol a Danubius vize.” Megjegyezzük, hogy néhány kiadásban egy Terete alak szerepel a Metere helyett (netes angol kiadásokban is), de a kutatás már rég a Metere név elfogadása mellett döntött, illetve furcsának tűnhet a colchi, kolchisziek feltűnése, amely inkább valamely meóta, meótiszi népet jelenthet, akikről azt írja Strabo, hogy bár földművelők, nem kevésbé harciasak, mint a nomádok (XI. 2,4), vagy egyszerűen egy szarmata lovasnépet, melynek neve a kolchisziakéhoz hasonlított, és ezzel téveszthette össze Ovidius.
Kép 06 A celjei sírkő (CIL 5234)
Ez utóbbi emlékek a magyarság legkorábbi, kelet-európai megjelenésének bizonyítékai, a celjei kő valóságos, kézzelfogható formában is – jó volna a magyar államnak megszereznie, megvásárolnia a Nemzeti Múzeum számára, hiszen e források szerint, Ovidiustól számítva, úgy tűnik épp a 2000. évfordulóját ünnepelhetjük a magyarság kelet-európai megjelenésének, első, ismert szereplésének!
A következő forrásunk maga a nagy, alexandriai Claudius Ptolemaios (AD 85-165 k.), akinek Geographia-ja hosszú évszázadokon keresztül mértékadó volt a földrajztudomány fejlődése számára, s akinek Souard és Mater adata (V. 9,16-17), mint két tojás, annyira hasonlít, sőt egyezik a szavárd és a magyar nevekkel, éppen ott, abban a földrajzi térségben, ahol alig száz évvel korábban Plinius a Sardi Scythae és a Mazacasos neveket említi, vagyis a Meótisztól keletre, s ezzel egymást kölcsönösen megerősíti a két nagy, ókori szerző, a korai meótiszi tartózkodásunkat illetően.
Kép 07 A szavárdok és magyarok említése Ptolemaios-nál, a Don-Volga alsó szakaszainál (Geogr. V. 9,16-17, 10. sor: Souardeni, és 23. sor: Materi, a Volgától keletre, „ap anatolon tu Ra potamu”); érdekes, hogy V. 9,19-nél szerepel egy Mithridates vidék, ami az itteni lovasnépek részvételét jelzi a mithridates-i háborúkban, a rómaiak ellen); a Tabula Peutingeriana (4-5. sz., ld. alább) innen meríti s a Meótisztól keletre helyezi a Sardenae nevet (tévesen rekonstruálták Sardecae alakban), majd a Ravennai Geográfus (680-700 k., Pinder-Parthey, 1860.) ezt veszi át toposzként és/vagy kortárs híradásként, Sardonium, Sardatium országnév formájában, tehát mint „Szavárdiát” (IV. 11, 14., saját észrevétel, Z.T.Cs.; Ravennai adatközlői lehettek Alcek ogurjai is, akik a Ravennától délre fekvő Pentapolis környékén telepedtek le Theophanes, Nikephorus szerint). Megj.: Ravennainál a Meótisztól kb. Bajorországig szerepelnek a sztyeppei lovasnépek különböző ágai: kazárok (IV. 1, Chazaros, akiket Iordanis nyomán Agaziros-nak is nevez, & I. 12, Gazor-nak), onogurok (IV. 2, Onogoria), szavárd-magyarok (IV. 11, 14, Sardonium, Sardatium; H. Kiepert térképe a Pinder-Parthey kiadásban összekeveri az I. 12-nél szereplő Dardaniá-val, de ezt Plin. III. 149. a Balkánra helyezi; hasonlóképpen Rav. IV. 3, Licania, Plin. V. 102, 145, Phrygia et Lycaonia), majd a pannóniai avarok (I. 11, IV. 14, Unorum gens, Uni qui et Avari, Datiában, Gepidiában; v.ö. avarok, Ptolem. VI. 11,6: ouarni, Baktriában, VI. 17,3, ovareis, Areiában, nem „zsuan-zsuanok”! a mongol elem a hunoktól eredt), végül talán az avaroktól nyugat felé továbbköltöző fehér ogurok, bolgárok (IV. 18, Albis Ungani, ld. Poveszti „belije ugri”? Fredegár 72. bulgari?); v.ö. Z.T.Cs.: Ismerjük-e krónikáinkat? Turán, 2010/1., jav., bőv. Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Intl. 2010.
Kép 08 A Ravennai egyik fő forrása, a 4-5. századi Tabula Peutingeriana eredetijének, és rekonstrukciójának részlete, a fenti, hosszan elnyúló Palus Maeotides sötét foltjával, s ettől jobbra, keletre az elmosódott Sardenae népnévvel (kiemelve, nyíllal); e név rekonstrukciója semmiképp nem lehet Sardecae, ahogy eddig megjelent (ld. Tab. Peut., Wikipedia), mivel látszik a H-betűhöz hasonló N-betű két felső szára (ld. a CANNATE felirat), és a Tab. Peut. etekintetben Plinius Sardi, és Ptolemaios Suardeni neveire támaszkodott, melyek a szavárd-magyarokat jelentik.
Kép 09 A 7. század végén íródott Ravennai Anonymus műhöz készített térképrekonstrukció, melyet kiegészítettem az eredeti szövegben szereplő meótiszi Onogoria és Sardonium országnevekkel a Golfus Ponticus, azaz a Fekete-tenger felett (Pinder-Parthey, 1860, IV. 2, IV. 11, 14, vö. Mappae Mundi, Konrad Müller, 1898).
Ez egyszersmind elénkvetíti a „csodaszarvas-monda” ősibb rétegét, melyben a testvérpár, az eponym ősök neve „Szavárd és Magyar” lehetett, ám kérdéses, hogy ekkortájt, AD 1-2. században, a hunok, ogurok tömegeinek 375-ös inváziója előtt, a velük való korai kapcsolat feltételezhető hiánya, vagy csekély volta miatt beszélhetünk-e arról a monda-típusról, mely a 6. században Iordanesnél (24,123, téves időrenddel hivatkozva Priscusnak a 433. évnél említett Amilzuri etc. neveire) és Prokópiusnál az ogur-hun törzsekkel kapcsolatban maradt fenn (Kuturgur, Uturgur, DBG, IV. 5, p. 475, a tokur/9-, és az otur/30-ogur törzs szövetsége). Vélhetően volt egy hasonló ősmondánk, mítoszunk, amely eredeti formájában talán a perzsa Ezeregynapban bukkan fel a nővé változó szarvas alakjában (Kerényi K.), és gyakran a kaukázusi alán-oszétek Nart-mondáiban is (L’Harmattan, Bp., 2009), amit érdekes módon Kézai vissza is ad azzal, hogy a szarvasvadászatot összeköti a feleségek megtalálásának motívumával – méghozzá részben alán feleségekkel –, eltérően a bizánci szerzőktől, akik csak a Meótiszon való átkelésről tudnak a hunok szarvasvadászatának következményeként. Ősgesztánkban talán épp egy nővé változó szarvas jelenhetett meg (krónikáinkban a lat. cerva szarvastehenet jelent), melyet ebben a formájában még Kézai mester is „túl pogány” képzetnek tarthatott (Anonymus teljesen kihagyja, csak egy közönséges szarvasvadászatot ír le, Borsod várának egy káliz vitéz általi alapításával kapcsolatban, Anon. 34.). A magyar népmesekincsben talán az Üldözött szarvasünő típust kell itt említeni (Berze Nagy J.: Magyar Népmesetípusok, 401/2-22-31-36-38), melyről Berze Nagy feltételezte, hogy valamikor egységes mítoszi képzetkört alkothatott a Két egyforma testvér (303. t.) és a Tündér Ilona (400.) mesetípusokkal. Mindenesetre, a hunok, ogurok érkezése előtti meótiszi-volgai tartózkodásunk az AD 1-2. században jól adatolt a fentiek alapján.
Tekintsük most át röviden a magyarság kialakulásában későbbi, s így másodlagos, de nyilván nem elhanyagolható szerepet játszó néprészeinket az antik forrásokban, mindenekelőtt a hunokat, akik már az ősi Zend Avesztában, az óirániak szent könyvében megjelennek, a valószínűleg csatakiáltásból eredő hiiaona, hyaona nevükön, majd i.e. 840-823 körül megrohanják a Csou-királyságot Ordosz környékén, mint xianyun-ok (hszianjün, Si King négy versében), és Mongólia északi részén telepedhetnek le. Ezután csak hosszú idő múlva hallunk róluk ismét, amikor xiongnu (hszionnu) néven említik őket a kínaiak, s támadásaikkal gyakorlatilag eggyé kovácsolják Kínát az i.e. 3. század végén (Szema Csien). Mivel azonban most nem célunk visszanyúlni a kezdetekig, így csak a görög, római források első hun-adatait említjük, melyekben a szerzők szemmel láthatólag nehezen birkóznak meg a valamely közép-ázsiai, baktriai görög adatközlőtől származó, s talán szogd vagy kínai közvetítőn is „átszűrt” nevek szó eleji mássalhangzó-torlódásával, de földrajzilag megfelelően elhelyezve őket:
Phruni (Strabo, XI. 11,1, Seres, Serica, azaz Kína határainál v. Nyugat-Turkesztánban)
Thuni et Focari (Plin. VI. 55, a tochárok és a Hindukus lábánál élő hazarák mellett, a Periegesis-ben Phruri et Tocari; Attacoris öböl és nép – IV. 90.-nél is –, a 4-5. századi Orosiusnál folyóként és városként szereplő „Ottorogora”, s innen ered Kézai „Togorája”)
Ptolemaios sokat vitatott Khouni adata a Borysthenes/Dnyeper környékén (III. 5,25) túl korai a hunok kelet-európai megjelenésére, s valójában három megoldása lehetséges, melyek lényegében egyaránt elírásra vezethetők vissza, több-kevesebb valóságértékkel: 1.) Ptolem. tévesen helyezte őket ide, Közép-Ázsia helyett, az akkori nyugati forrásokban még sehol nem használt névalakban, 2.) vagy, ami valószínűbb, egy másik népnév, a burugundi, burugunni utótagjáról van szó, melyre Maenchen-Helfen utalt, mivel ezt a népet valóban ezen a vidéken említik egyéb források (The World of the Huns, 1973, X. fej., Turán 2009/4.; ld. a Phrugundiones, Burgiones alakokat is, Ptol. III. 19.), illetve 3.) talán mégis volt valamilyen hír a Volga-Káma vidéki, fent említett Kara-Abyz kultúra népességéről, akik között már minden bizonnyal lehettek kis számban, s talán a vezető rétegben hunok, bár ezek elhelyezésében is téved Ptolemaios, a Ra/Volga és a Riphaeus/Urál közé kellett volna kerülniük, a Daix-tól északra (VI. 14,2,5, a Yaik folyónév származhat török névadásból is, talán épp a kara-abyziaktól). Ez utóbbi felvetés voltaképpen a Khuni-kérdés eddigi legvalószínűbb megoldása, az orosz régészet eredményei segítségével, melyek természetesen további kiértékelésre várnak idehaza.
Kép 10 „A Baszternákon és Roxolánokon túl a Khuni” – a Dnyepernél, Ptolemaios művében (III. 5, 25)
Következnek a Cadusi, Kadisenus, a kadocsák, kadicsok, akikre az Anonymus-krónika a Cadusa személynévvel utal (Kadusion tartomány, a Káspitól délrem Strabo XI. 13,3), majd Cadusia, a kaukázusi Albania mellett, a kaduszokkal (Plin. VI. 36, 48, „gélek” is, Ptol. Kadusii VI. 2,2-5; ld. a 6. században az akori perzsa-örmény ütközetben hun, avar/aparhajk, katisz, gél lovasíjászok a perzsa oldalon, Lazar Parpeci, Elise Wardapet, ld. Marquart: Streifzüge, pp. 278-280). A Kadusz tartományhoz kapcsolódik a szászánidák első királya, Artaxar születési mondája (Agathias II. 26.), s a kaduszok gyakran szerepelnek az ókori, kora középkori forrásokban, Xenophontól Theophylactosig, majd eltűnnek, nagy valószínűséggel az ogur-hunokhoz csatlakozás miatt, s végül a 7. századi Kuber „csabán” és a székelyek „első honfoglalásakor” jöhettek a Kárpát-medencébe, majd beolvadtak az ittmaradt székelységbe (ld. baranyai és erdélyi helynevekben Kacsóta/Kadosa-, Kadács-, Kadicsfalva, és a székelyek különböző antropológiai típusairól Fóthi E., 2014. jan., Youtube). A legérdekesebb számunkra, hogy AD 486-ban a kadiszokat „hunoknak”, azaz hun szövetségeseknek nevezi Antiochiai János: „Kadisenus legomenus Unnus” (214,9., Fragm. Hist. Graec. V., p.27-28), s noha itt általában csak a heftalita, közép-ázsiai „fehér” hunokra szoktak gondolni a kutatók, azonban nagyon is számításba jöhetnek a kaukázusi-dagesztáni hunok, akikről a 6. századtól vannak adataink (Zakariás rhétor), de AD 687-ben is részletesen ír róluk az örmény-albán Dasxurantsi, és velük szomszédosak voltak a meótiszi ogurok is (Onogoria, Magna Bulgaria):
Kép 11 „Hunoknak nevezett kadocsák”, Ioannes Antiochenus, szíriai görög krónikásnál
Következnek a sorban az utolsó csatlakozóink, akik 895-től, a katonai szokásaink szerint az elsők lettek a hadrendben, együtt a székelyekkel: az ősi, sokat szereplő Chorasmi, chorezmiek vagy khwárezmiek, akiket magyarul, egy alán-görög lágy kiejtés alapján kálizoknak hívtunk, s akik Kinnamos szerint (Khalisi, CSHB 1836, LIII, LV., és Khorasmini is) zoroasztriánusok és „mózeshitűek” és/vagy muszlimok voltak. Ízelítő a szerzői „szubjektivizmusokból”: Anonymusnál az általa megvető, „pogány” értelemben használt kumán néven jelennek meg, sőt „kutyáknak”, „legyeknek” titulálja őket a kijevi csatlakozásuk leírásánál, aminek az az oka, hogy Anonymus korára 1200 körül már kezdtek terhessé válni a királyra, a pénzügyekre, kereskedelemre gyakorolt nagy befolyásuk, birtokpereik miatt (ld. Aranybulla XXIV: izmaeliták, zsidók ne legyenek kamaraispánok, sótisztek; Ld. még Virág Benedek 1805. évi kiadásában Töredék II. András király Históriájából: „A környülmetéltek száma s hatalma kimondhatatlan volt”, ami alatt zsidókat, muszlimokat egyaránt lehet érteni); a DAI-ban ők a kavarok, akik olyan „kiválóak”, hogy elöl harcolnak; 555-578 körül, Menandrosnál kholiaták, khliaták, a Káspitól keletre, Zakariásnál pedig k.w.l.s-ok a Kaukázustól északra, utóbbi lehet téves elhelyezés, bár a chorezmieknek már ekkor is lehettek kapcsolataik a Kaukázus környékével (ld. még Ptol. VI. 11,7, Χοαρα/Khoara, VI. 11,8: Καυαρις/Kavaris városok Baktriában, Médiában, Parthiában, és VI. 12,4: Χωρασμιοι, Khorasmioi, khwárezmiek az Oxusnál).
Kép 12 Kálizok, azaz a honfoglalókkal érkező khwárizmiek utódainak említése a 12. századi Joannes Kinnamos bizánci történetíró művében, akik II. Géza király seregében harcoltak Manuel Komnenos bizánci császár és besenyő szövetségesei ellen: „részben hun (magyar) lovasok, részben a köztük élő, de más hiten levő kalizok (Χαλισίων, Chalisii) közül. Mert míg a hunok a keresztények hitét vallják, emezek most is a nem egészen tisztán élt mózesi törvényeket…, s egy részük vallása eltérő, perzsa szokású (L. III. 8, p. 107, L.V. 16, p. 247, Ioannis Cinnami: Epitome Rerum ab Ioanne et Alexio Comnenis Gestarum, Corpus Scriptorum Historiae Byzantiae, Bonn, 1836, görög-latin; a szöveg archaizáló módon hunoknak nevezi a 12. századi magyarokat).
Ezzel a végére is értünk rövid „felfedező utunknak” az antik források őserdejében, ahonnan a sok azonosíthatatlan név közül, némi „restaurálást” követően kiragyognak ősi népneveink, szavárdok, magyarok, ogurok, hunok, kadocsák és khorezmiek, akik keleti, kezdetben proto-iráni, majd iráni és némi turáni, ótörök jelleggel, örökséggel, különböző időpontokban járultak hozzá a kárpáti magyarság kialakulásának hosszú és összetett folyamatához.
Kép 13 Szkíta tegezdísz, Bashadar, Altáj-hegység, 9. kurgán, i.e. 6. század (Marszadolov, in Kurgans, Ritual Sites, and Settlements, Oxford, 2000)
A borító képen
Suardeni és Materi népnevek Sebastian Münster térképén, a Meótisz-Don-Volga-Kaukázus térsége (Ptolemäus: Geographia universalis, 1540, térkép forrása: www.raremaps.com, ld. még Ptolemaios illusztrált kiadása latinul: Geographia Cl Ptolemaei Alexandrini, Venetiis, MDLXII., OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 4756)
A tanulmány szerkesztett, nyomtatható formában innen tölthető le.