A II. Ars Sacra Filmfesztivál keretein belül kerül levetítésre a Belül kell felépíteni a házat – Faluház-építés és közösségfejlesztés című film, 2017. szeptember 20-án 17 órakor a DocuArt moziban (Budapest IX., Erkel utca 15.)
Makovecz Imre és a népművelők közös tevékenysége az 1970-80-as években a magyar művelődéstörténet kellően fel nem dolgozott, homályos időszaka. A Nyitott ház közművelődési kísérlet, a Faluházak építése, a közösségfejlesztés, egyesületek alapítása, a helyi társadalom megmozdítása, a településfejlesztés, a főépítészi tevékenység hatása máig nem tudatosult.
A civil szféra érdekérvényesítésének, az autonóm ember törekvéseinek megjelenése jellemzi a korszakot.
„A társadalmi tervezés első példái a ’80-as évek elejétől, a helyi lakosok és az építészek-közösségfejlesztők együttműködései során jelentek meg. Beke Pál, Varga Tamás, Makovecz Imre, Csernyus Lőrinc, Ekler Dezső, Nagy Ervin állt az élén az ún. faluház-építő mozgalomnak, mely minden helyszínen kiegészült társadalmi tervezési és közösségi folyamatokkal. A legfontosabb helyszínek: Zalaszentlászló (Makovecz Imre – Varga Tamás), Csenger (Csernyus Lőrinc, Makovecz Imre, Tamás Gábor, Turi Attila, Siklósi József építészek és Varga Tamás), Jászkísér (Makovecz, Varga), Cered (Gergely Zsolt és Sattler Anna építészek, Pálinkás Sándorné közösségfejlesztő), Csurgó (Bihariné Asbóth Emőke közösségfejlesztő és Varga Tamás, valamint Nagy Ervin építész), hogy csak néhányat említsünk.”
(Legalább ennyit a közösségfejlesztésről…Varga A. Tamás és Vercseg Ilona MMI 1998.)
Makovecz Imre gondolatai a faluházak építéséről:
“Az építésznek soha nem elég a szakmai tudás. Ha egy építész csak szakmailag közelít valamihez – ami nincs is egyébként–, akkor az rossz építész.
Akkor is, ha csak egy családi házat tervez. Ha nem érdekli, hogy az emberek hogyan élnek, de a vonatkozó építési szabályokat betartja, egy közepes színvonalú, lakható lakást épít.
De ha odafigyel arra, hogy mit szeretne az asszony, hány gyereket akar, mivel foglalkozik a család és így tovább, akkor másmilyen lesz az épület.
Ugyanígy van ez a művelődési házzal, a templommal és bármilyen épülettel. A mi témánknál maradva: egy építészt kell, hogy érdekelje, hogy Magyarországon a háború előtt egy ezer fős faluban – túl az iparegyleten, túl a kereskedők kamaráján – legalább négy egyesület létezett, a katolikus leányegylet, a legényegylet, és így tovább, olvasókör, rengeteg mindenféle, hiszen ha egy társadalom szellemileg erős, a koherencia nagy, akkor az integráció következtében az emberek sok olyasmivel foglalkoznak, ami közös.
És mi a közös?
Közös a szülőföld és közös az a szellemiség, amely mindannyiunk számára rendelkezésre áll. Ha visszaemlékszünk, ezeket mind fölszámolta a kommunizmus, és egyetlen kultúra lett.
Annak a kultúrának az volt a lényege, hogy van egy nagy terem, van egy akár-milyen kicsi, de színpad, a színpadra föl lehet tenni egy asztalt vörös lepellel és a népköztársaság címerével, Sztálin képével vagy akármivel.
Fönt ülnek az “okosok”, lent ülnek a “hülyék” –, a termelés-elosztás elve működik a kultúrában is, hiszen a kultúra felépítmény; nagyon egyszerű.
Mi kell ehhez?
Először is az kell, hogy a biztonság és az éberség működjön. Tehát az előcsarnokban kell legyen egy üveggel körülhatárolt terület, ahol egy megbízható portás van, aki, ha belép valaki a házba, és az történetesen nyitva van, akkor azt kérdezi, “maga hova megy, meg kit keres, meg ki küldte”.
Mi pedig arra gondoltunk, hogy ezt meg kell szüntetni, ezt a bizonyos “portát” likvidálni kell.”