Személyes emlékek Borbás Tibor Munkácsy-díjas szobrászművészről – halálának harmincadik évfordulója alkalmából, a hevesi Halász-Kúriában megrendezett retrospektív kiállítása kapcsán, mely 2026 február 15-ig látogatható.
Ükapánk, Jungfer Gyula császári és királyi kovácsmester terveit és keze munkáját a kiegyezés utáni Budapest számtalan palotáján megcsodálhatjuk. A kor nagy építészeivel, mestereivel dolgozott együtt… Aztán a történelem inkább ügyvédeket, orvosokat adott a családnak. Majd 1941-ben megszületett végre egy kisfiú, kinek ereiben ismét a művészet iránti tenni akarás csörgedezett.
Borbás Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész mesterei Somogyi József, Pátzay Pál, Szabó Iván voltak a Képzőművészeti Főiskolán. Kortársai, barátai pedig azok a ma is jól ismert fantasztikus nagy szobrászok, mint Kő Pál, Melloco Miklós, Péterfi László, Rieger Tibor, Csíkszentmihályi Róbert, Asszonyi Tamás, Rétfalvi Sándor és Tóth Béla…- gyerekekként mindnek lovagoltunk a térdén:) Nem véletlen a mostani kiállítási helyszín sem, hisz Kő Pál emlékszobáiban emlékezünk. Lujos és Apu, a két kolléga és jóbarát – ismét együtt.
„Az 1970–80-as évek művészete kivételes gondolkodással reagált saját idejére. A rendszerváltást megelőző évtizedek sűrített időként élnek az emlékezetünkben: egy világ lezárulásának és egy másik bizonytalan kezdetének határán. Ebben az intellektuális feszültségben alakult ki az a szobrászati nyelv, amely már nem a kor ideológiájához alkalmazkodott, hanem új, időtálló formát keresett. E kivételes korszakban élő, alkotó művészek nemzedékéhez tartozott Borbás Tibor is. Munkáikban egyértelmű ez a kinyilatkozás: a forma nem öncélú eszköz, hanem erkölcsi állásfoglalás. Egy korszaknak nem illusztrátorai, hanem annak valós mércéivé váltak ezek a szobrászok! Olyan alkotások összességeit hozták létre, amelyek végül túlmutattak saját korukon.” – mesélte öcsém, Borbás Márton Munkácsy-díjas szobrászművész a hevesi Halász-kúriában megnyílt kiállításon.
Apánk harminc évvel ezelőtt, mindössze 53 évesen hunyt el, mikor a Mezőtúri Művésztelepre sietve (melynek egyik alapítója, vezetője volt) – autóbalesetet szenvedett. Közel hetven köztéri szobrot, száznyi kisplasztikát és számtalan érmet hagyott hátra. Még most is élhetne… Fájdalmas belegondolni, vajon egy ilyen termékeny művész mi mindent alkothatott volna még?
„Borbás Tibor művészetének lényegét első sorban portrészobrászatában szokták aposztrofálni. A magyar kultúra nagyjait szuggesztíven formálta meg Radnótitól Mátyáson át Bartókig. Karinthy, Kosztolányi, Kodály és Petőfi vált általa halhatatlanná. Ugyanakkor aktjaival kisebb dimenzióban bizonyította, hogy e műfajban is lehet frisset, újat alkotni. Szobrain a kidolgozottság és a stilizáltság finom egyensúlya teremti meg a művek erejét. A kevésbé részletezett felületek nem hiányként, hanem hangsúlyként működnek. Teret nyitnak a néző számára, hogy belépjen az alkotás belső rendjébe. A tudatos visszafogás adja a művek frissességét és időtállóságát.” – magyarázta szobrász öcsém.
Emlékszem kiskamaszként én is, ahogy zenét hallgatva, könyvet olvasva készült egy-egy köztéri szobrára. Alázatosan tanult, képezte magát, hogy majd hitelesen ábrázolja Széchenyit, Sztravinszkijt, Adyt. Példamutató szenvedéllyel dolgozott. Öcsémmel mindketten emlékszünk alkotó mozdulataira, szerszámaira, ahogy küzdött az életnagyságnál nagyobb gipszalakokkal. Elmélyült tekintetére, a kerti műteremre, az üvegpolcokon sorakozó vázlatokra, a falra rajzolt egyvonalas kompozíciójára, skiccekkel teli telefonkönyvére. Ó, és azok a metszett tollal írt hosszú, kalligrafikus levelek, melyekkel az analóg világban mindannyiunkat elkényeztetett!
Lelkes tanítványok vették körül. A műterem élő tér volt: beszélgetések, viták, közös gondolkodás, zene- és vershallgatás, hangos nevetések és búslakodások. Kölcsönös szakmai tisztelet helyszíne volt. A művészet akkor még emberi kapcsolatokon keresztül formálódó, valódi közösségként jelent meg. Persze más művészeti ágak kortárs mesterei is voltak vendégei: Vadász György, Finta József építészek, Pege Aladár, Geiger György és Benkó Sándor zenészek, Gyurkovics Tibor és Kodolányi Gyula írók is….
Apánk halála óta eltelt harminc év. A világ nagyot fordult, kíméletlenül zakatol tovább!
A vér nem válik vízzé – mondják: Márton öcsém szobrász, én üvegművész lettem. Unokái is aktív, kreatív alkotók. Mindannyian igyekszünk helyt állni, miközben tisztelettel, nosztalgiával és kicsit irigykedve gondolunk vissza Borbás Tibor és kortársainak érzelmileg gazdag, talán humánusabb világára. E retrospektív kiállítás erről is szól…
Megtisztelő, hogy Halassy Csilla szobrászművész, Kő Pál özvegye vállalta a kurátori feladatokat, a tárlatot pedig Borbás Márton Munkácsy-díjas szobrászművész nyitotta meg. Terveik szerint a következő, általuk szervezésre kerülő 2026-os Hevesi Szobrászkonferencia is ezt a rendkívüli korszakot, így azon belül Borbás Tibor művészetét lesz hivatott bemutatni, melyre portréfilmekkel is készülünk. Bízunk a folytatásban, e „nagy szobrászgeneráció” hagyatékának méltó ápolásában.
A kiállításról készült egy kisfilm is, melyet Lukácsi Liza – Borbás Tibor unokája készített, megtekinthető ITT.
Szöveg: Borbás Dorka Ferenczy- és Vármegye Príma-díjas üvegművész
Fotók: Lukácsi Liza, Rázga György és Jakab Tibor
