Településeink képéhez hozzátartoznak a temetők, melyek jellemzően a lakott terület szélén helyezkednek el, kerítésük, kapujuk elválasztja az élők városát a holtakétól. Míg egy élő település sajátságos és egyedi keretbe foglalja az ott lakó közösség életét és életszervezését, addig a temetőkerteknek is megvan a maga belső rendje.
Nem nehéz analógiát találni az adott város szerkezete és temetőjének belső szerkezete között. Míg az elsőben a házak az alapelemek, az utóbbiban a sírok adják az alapegységet. Az élő városban a házak tömbökbe, a temetőben a sírok parcellákba rendeződnek. Méretük és díszességük mutathatja a társadalmi rangot, melyet az adott család elfoglal a közösségben, de képet adhat az utódok tiszteletéről, anyagi helyzetéről is. Míg korábban tájegységeken belül a síremlékek közel azonos formai kánon szerint készültek, manapság a sírépítmények az általános szabályokat többé-kevésbé betartva nagyon különbözőek is lehetnek. Nemcsak formájuk, de helyzetük szerint is hierarchikus rendet lehet felfedezni közöttük, hisz az utak csomópontokba rendeződnek és a csomópontok körül vannak a jelentősebb középületek, a sírkertben viszont kripták, díszesebb sírok, de sírkerti utak csomópontjában akár mauzóleum épületek is megjelenhetnek. Egy település fejlődése, terjeszkedése magával vonja temetőinek külső és belső átalakulását is, de eredményezheti felszámolásukat is.
A Fiumei úti temető is (a szegélyező utat 1923-ban nevezték át Fiumei útra, neve korábban Köztemető utca volt) története kezdetén egy városszéli temető volt, amely egy a XIX. század első évtizedeiben már dokumentált kis katonai temetőből alakult ki. A század első felében lassan növekvő-átalakuló temető az 1848-as tavaszi hadjárat első szakaszának döntő ütközetében, április 6-án, az isaszegi csatában elhunyt honvédek végső nyughelye is lett. A városvezetés által már 1847-ben köztemetőnek kijelölt területet először az 1854-es várostérképen nevezik „neuer Friedhof”-nak, azaz új Temetőnek. A temetőkápolnát az 1867-es térképen jelölik először, majd egyre több épület helyét rögzítik a későbbi térképek, melyek közül sok még ma is áll. A temető területének kontúrjai is rögzülnek, a változó belső úthálózatot és szerkezetet a várostérképek egyre nagyobb részletességgel mutatják be, mint a városszövet egy speciális territóriumát. Az első, egyszerű parcellakiosztást később már felváltják a nagyobb ívű kertkompozíciós elképzelések. A század utolsó negyedében gyorsult fel a parcellakiosztás és így a temető közvetlen szomszédságba került a Salgótarjáni úti zsidó temetővel. A két sírkertet innentől kezdve magas, tömör fal választotta ketté. A sírkert épített lehatárolása már 1849-ben megkezdődött, amikortól a terület szélén folyamatos szerkezetű, kerítéssel egybeépített un. falsírboltokat hoztak létre, melyeket a fővárosi tehetősebb családok vásároltak meg és alakítottak ki egyedi kivitelezésű kriptáikat a kerítés belső oldalán. Sajnos 1953-ban a Taurus gumigyár terjeszkedése okán az északkeleti oldalon a falsírboltok közül 170-et felszámoltak, az elhunytakat exhumálták és áttemették, a gyár területét pedig a temető rovására megnövelték. Ezzel a végleges nyomvonal menti építménnyel alakult ki a sírkert jelenlegi, 56 hektáros területének határai. A terjeszkedő város a temetőt fokozatosan bekebelezte, határait magas kerítések közé szorította. A sírkerten belül pedig az egyes területeket kisajátítva-kijelölve koncepciók alapján kialakított parcellák is létrejöttek. A Kossuth mauzóleum mögötti területen például a 48-as honvédek és családjaik sírjai sorakoznak, beágyazva ezzel a területet a történelmi kontextusba. Hasonló módon fejlődtek ki az ún. „művész parcellák” vagy az 56-os parcella is. Akadnak azonban tervezett temetési egységek és koncepcionális emlékhelyek -ilyen például a világháborúk hősi halottainak 52-es parcellája, a munkásmozgalmi panteon, a szovjet katonai parcella, az első és második világháborús emlékművek és parcelláik, vagy a legújabb emlékmű, ami az idegen földön nyugvó magyaroknak állít emléket. Ezen sírkerti területek nagyobb gesztusú, tervezett formavilága olykor eltér a sírkert alaphangulatától, de jelenlétükkel felidézik a magyarság évszázadainak politikai hányattatását és megmaradásának küzdelmes történetét.
A várossal körülvett temető így egy sajátságos zárványként maradt fent az utókorra és szerencsére nem jutott a lakóterületek terjeszkedése miatt felszámolt temetők sorsára. Sajátos helyzete és az itt nyugvó nemzeti nagyságok által megteremtett nimbusza a Fiumei sírkertet kiemeli az általánosan ismert temetők és temetőkertek közül. Egy különleges, nem épületben megjelenő nemzeti panteonná emelkedett a magyar köztudatban az idők folyamán.
A nemzet nagyjainak egységes, egy sírkertben való végső nyughelyének gondolta Széchenyi Istvántól ered, mely gondolatot a város vezetése is egyre inkább magáénak érezte és az első hírességek (Egressy Béni, Garay János, Vörösmarty Mihály) ide temetése után a polgárság körében is visszhangra talált. A XIX. század utolsó évtizedeiben pedig megépültek a Batthyányi-, a Deák- és a Kossuth-mauzóleum, melyek e gondolatnak kellő hangsúlyt és komolyságot adtak. A századfordulóra a sírkert már egyértelműen a nemzet panteonjának számított a magyar közgondolkodásban. A nagy mauzóleumok mellett megvalósult Északi és Déli Árkádsor sírboltjait a századforduló Magyarországának meghatározó családjai vásárolták meg és építették bele egyedi síremlékeiket. Ezek az impozáns építmények a sok magán síremlékkel, a keretező falsírboltokkal, a komponált park úthálózatával és növényállományával egy épület lehetséges kifejező készségénél nagyobb keretű rendszerbe fogják össze a panteon ideáját: egy méltóságteljes nekropoliszba, egy városon belüli városrészbe, ahol a társadalom emlékezéskultúrájáról kaphatunk közvetlen benyomásokat.
A gondolat, hogy a magyar nemzet nagyjainak közös nyughelyét létrehozzák, nem új keletű. A XIX. században, a nagy európai nemzetébredések és nemzeti öndefiníciók forgatagában megjelent gondolatot -ahogy már említettük- Széchenyi István karolta fel itthon először, aki 1843-ban megjelent írásában a londoni Westminster Abbey mintájára képzelte el és „Üdvlelde” névvel illette a megvalósítandó magyar nemzeti panteont. Az épületben megtestesülő intézmény helyszíne –javaslata szerint- a Gellért hegyi Citadella lett volna. Később, 1871-ben fia, Széchenyi Ödön folytatta a gondolatot és a közelgő millennium kapcsán újra és újra felmerült a közéletben a megvalósítás ötlete, melyek városrendezési tervekben és építészeti pályázatokban öltöttek testet. Az építész szakma olyan nagyjai tették le javaslataikat az asztalra, mint Feszl Frigyes, Czigler Győző, Pulszky Károly, Kolbenheyer Gyula, Palóczi Antal vagy Willheim Adolf. A századforduló után Medgyaszay István tervei váltak a legismertebbé, akinek 1908-as terve alapján 2008-ban Makovecz Imre is elkészítette a maga javaslatát a nemzet panteonjára. A Citadella mostani átalakításával e lehetőség bezárult, de időközben kialakult és tömbszerűen beilleszkedett a város szövetébe a nemzeti panteon megvalósulása útján már jelentős eredményeket felmutató Fiumei úti sírkert, mely a mai közgondolkodásban egyértelműen a magyar nemzet legkiválóbb személyeinek közös nyughelyeként él.
A panteon kifejezés eredetileg olyan impozáns épületre, helyiségre, csarnokra utal, amely a nemzet nagyjainak emlékezetére épült, s képüket, szobrukat vagy földi maradványaikat őrzi, de istenek, hősök emlékére emelt templomszerű épületek is viselhetik e nevet. Egy sírkertre kiterjesztett, folyamatosan alakuló, meg-megújuló, tervezett városi parkként is használt panteon viszont igazi európai kuriózum. Elképzelhető-e, hogy ez a rendezett, impozáns sírkert továbbra is ellássa feladatát és kialakult magasztos céljainak megfelelően fejlődjön tovább? Erről faggattam Móczár Gábort, a Nemzeti Örökség Intézetének, a sírkert vagyonkezelő szervezetének főigazgatóját:
KL: E gazdag sírkerti történet után milyen állapotban vetted át a sírkert vezetését? Mi maradt meg a nemzeti panteon ideájából?
MG: A nemzeti panteon gondolata mindig is jelen volt, és az a 2016-os döntés, hogy a sírkert egy kormányzati intézmény vagyonkezelésébe került, megalapozta a korábban még el nem végzett, fontos fejlesztések megindítását. A Fiumei úti sírkert egy olyan kegyeleti-kulturális tér, amely ideális otthona az emlékezésnek, nemzetünk nagyjai bemutatásának, és ami a küldetésünkben a legfontosabb: a felnövekvő generációk okos történelmi érzékenyítésének. A sírkert az elődeink iránt érzett tisztelet és hála, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség kifejeződésének kreatív tere, amely hosszú távon rengeteg lehetőséget rejt magában. Ehhez mostanra a megalapozó vizsgálatok, tanulmányok, tervek tulajdonképpen mind elkészültek, dinamikusan nő a látogatószám, tehát minden adott egy jövőbeni, európai szinten is méltó, rekonstrukciós és funkcionális fejlesztés megindításához.
KL: A szocializmus érzéketlen beépítései hogyan befolyásolták a sírkert rendszerét? Hogyan integrálhatóak ezek a megkezdett átalakítások?
MG: Kettős érzéseim vannak az 1950 és 1990 közötti időszak utóhatásaival kapcsolatban. Egyrészt mind a szovjet katonák parcellája, mind az 56-os karhatalmisták mostani bejárathoz közel eső kertje, mind pedig a Munkásmozgalmi Mauzóleum durván felrúgták a korábbi, mára már tudottan szakrális hátterű térszerkezeti tervek koncepcióját, ráadásul pont a 48-asokhoz szerették volna felemelni magukat a kommunista rendszer emlékezetpolitikusai, így pont a Kossuth és Deák Mauzóleumok környékét lepték el az ötágú csillagos sírkövek. Viszont azáltal, hogy mást nem engedtek ide temetni negyven éven át, sőt, számtalan lejárt sírt, sírkövet el is távolítottak, a temető szellős, parkszerű állapotát hozta létre, amely a jelentős európai történelmi temetők között egészen különleges és magasztos hangulatot kölcsönöz központi történelmi sírkertünknek. A múltat mi nem akarjuk végképp eltörölni, tehát az én felfogásom szerint mindezek itt kell, hogy maradjanak, de nagyon fontos feladat, hogy hatalmas, vörös felkiáltójelként használjuk őket a jövőben mindazok számára, akik a saját bőrükön nem tapasztalhatták meg a kommunizmus borzalmait.
KL: Lehet-e nemzeti panteonként továbbfejleszteni egy ilyen sírkertet? Lehetséges beintegrálni nemzeti történelmünk különböző korszakainak, dicsőségeinek, tragédiáinak és feldolgozatlan traumáinak emlékezőhelyeit is a sírkertbe?
MG: A gondolat több mint jogos, sőt, nem is igazán tudok ennél jobb helyet hasonló célok megvalósításához – hiszen a temető már most is a nyugodt, elmélyült és reflektív jelenlét helyszíne, és traumákat is feldolgozni képes rehabilitációs térként is kiválóan működik. A tavaly év végén elkészült, hosszú távú, tájépítészeti rekonstrukciós és stratégiai terv kijelöli azokat a súlypontokat, amelyek mind a műemléki, mind pedig a temetkezési funkciók érzékeny figyelembe vétele mellett befogadhatják majd a jövőben példának okéért nemcsak az elmúlt 70 évben megfogant, de megszületni nem tudott közel 6 és fél millió magyar gyermek emlékparkját, de helyet adhat pl. a sport, a művészet és a tudomány nagy teljesítményeit integratív áttekintéssel bemutató emlékhelyek számára is.
(a cikksorozatot a jövő hónapban folytatjuk)
Szöveg: Kuli László
