Míg a templomtorony az ég felé mutatva az ünnepi, szakrális perceket hirdeti, addig a lábánál meghúzódó kisebb épületek a közösség mindennapi működésének, megtartó erejének fizikai kereteit adják. Nincs ez másképp Kerekegyházán se, ahol a református templommal szemben, a park túloldalán álló két kis házikó úgy kapott új életet, hogy puritán méltóságukkal a 21. században is a helyi hitélet hívogató otthonai maradhassanak.
A Kiskunsági homokhátságon fekvő Kerekegyháza református közössége az újkori újratelepülést követően hamar megszerveződött. 1900-as évek elején épült az a historizáló-eklektikus templom, amelynek masszív, magasra törő tornya ma is a település egyik legfontosabb orientációs pontja. Ezzel a meghatározó épülettel néz farkasszemet a park túloldalán a gyülekezet tulajdonában álló két épület: az egykori Klebelsberg-iskola és a hozzá tartozó kántorház, amely ma már nem tanári lak, hanem a gyülekezet hittanórák, táborok és kisebb közösségi események lebonyolítására használják.
A felújítás története egy szép szakmai gesztussal indult. A gyülekezet eredetileg Czégány Sándort kereste meg a tervezéssel, akinek a közeli Helvécián felépült református templomát méltán szereti a helyi közösség. Az építész azonban igazi mesterhez méltó szerénységgel és alázattal egyből egykori tanítványát, Faragó Melindát kereste meg a munkával, tudva, hogy ő kerekegyházi származású, így a helyismerete és a településhez való kötődése pótolhatatlan értéket jelent egy ilyen kisköltségvetésű, érzékeny átalakításnál.
A kántorházak és gyülekezeti termek a hagyományos vidéki protestáns építészetben puritánabb, népi klasszicista vagy eklektikus jegyeket mutató épületek voltak. Mivel oktatási és kulturális központként is funkcionáltak, a tervezés során Faragó Melinda tudatosan a vidéki népiskolák formavilágához nyúlt vissza, azt finoman felfrissítve.
A népiskolai építészet egyszerre sugárzott emberléptékű tekintélyt és hívogató otthonosságot. Racionális, letisztult, a túlzó díszítésektől mentes tömegformálása tökéletesen rímel a református építészeti hagyományokra. A cél az volt, hogy ezt az örökséget megőrizzék, miközben az épületek megfelelnek a modern közösségi térhasználat elvárásainak.
A projekt igazi kihívását az jelentette, hogy a beavatkozásokat szűkös anyagi keretek közé kellett szorítani. Bár az eredeti támogatást minimálisan ki tudták egészíteni, a tervezés igazi „kötéltánc” volt. Az általános állagmegóvás mellett az építész a homlokzatok felfrissítésére, csinosítására koncentrált: az utcai homlokzatok jellegükben változatlanok maradtak, a fő hangsúly az udvar felé néző, bejárati homlokzatokra került.
A Gyülekezeti házon minimális, de annál fontosabb bővítés történt: egy tágas közös terasz, egy új bejárati helyiség és egy akadálymentes mosdó került az épülethez. A tetőről lekerült az elöregedett pala, helyét – az épületegyüttes egységét erősítve – a kántorházéval azonos, egyenes cserépfedés vette át. A homlokzat az eredetivel azonos színű világossárga vakolatot, a lábazat pedig egy visszafogottabb barna árnyalatot kapott. Az épület szíve egy szép formájú „népi barokk” kémény, amelyből a tervek szerint haranglábat alakítanak ki. Bár a harang még várat magára – ennek a várakozásnak állít emléket a „Kisharang imája” –, a helye már készen áll.
A Kántorház felújítása során a tető, a homlokzat és a lábazat is megújult, beleértve a gyönyörű fa ablakokat. A kert felé egy új mosdóblokk kapott helyet és egy olyan tornác, amelynek finom díszítései reflektálnak a nyílászárók „csipkéire”.
A két épületet a finom, apró részletek fűzik egybe. Az újonnan tervezett, világos fa elemek az élő hagyomány lendületével töltik meg a klasszikus formákat. A legszebb gesztus azonban a faragott, fadeszkás kontyolások kialakítása a homlokzatokon: a gyülekezeti házat egy kehely, míg a kántorházat egy kakas motívum díszíti. Ez a szimbolikus építészeti megoldás teszi igazán koherensé az összképet, pici játékossággal kikacsintva a fegyelmezett keresztyén formavilágból.
A sikeres megvalósítás titka a helyi összefogásban rejlett. Mivel a tervező, a közreműködők és a mesteremberek mind helybéliek voltak, mindenki a saját ügyének érezte az épületek sorsát. A gyakori művezetések és a folyamatos egyeztetések mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szűkös keretek ellenére is minőségi végeredmény szülessen.
A kerekegyházi projekt jó példája annak, hogy a közösségépítő építészet nem a grandiózus költségvetésen, hanem a helyi kötődésen, a szakmai alázaton és a mesterségbeli tudáson múlik. A múlt formavilágának tiszteletteljes, a jelenkor nyelvén megszólaló újraértelmezése úgy képes a ma embere számára otthonos életteret teremteni, hogy közben hiánytalanul megőrzi a közösség történelmi folytonosságát.
szöveg: Ungváry-Kiss Márta
építész: Faragó Melinda
tervezés éve: 2019
