Hogyan támaszkodhat(na) a kortárs építészet a népi tudásra? – Az oszkói népi építészeti tábor keretében 2026. augusztus 25-én megtartott előadás összefoglalása

Hagyományos népi épületeinkben tudat alatt is otthonosan érezzük magunkat. Organikusan nőtt falusi vagy városi utcákon szívesen sétálunk. Ma már tudományos vizsgálatok igazolják, hogy természetes építőanyagok között egészségesebb élni. Divatos, szinte elcsépelt kifejezések a fenntarthatóság, újrahasznosítás, energiatudatosság, a kis ökológiai lábnyom, no waste, zöldítés, a tudatos vásárlás. Van-e új a nap alatt? Hol is veszett el a népi kultúra – és azon belül az építészet? Visszahozható-e az, amit keresünk?

A világ civilizációtól elzárt pontjain még ma is találkozhatunk vernakuláris építészettel. Olyan kultúrákban, ahol a természettel harmóniában élve az emberek maguknak építik otthonaikat, használva, de nem kihasználva a környezeti adottságokat. A korowai törzs tagjai Indonézia esőerdeiben a fákra építik házaikat, hogy biztosítsák a ragadozók, az áradások, a szomszédos törzsek, és a gonosz szellemek elleni védelmet. Az afrikai Tiébélé faluban helyi földből, szalmából és tehéntrágyából készítenek erődszerű épületeket, kicsi, szűk bejáratokkal, melyek művészien festett díszítését a közösség asszonyai évről-évre megújítják. A házak formája elárulja, ki lakik benne, a díszítések mind szimbolikus jelentéssel bírnak, gyakran óvó-védő szerepük van. Észak-Indiában a khászi törzs tagjai a gumifa gyökereiből „élő hidakat” növesztenek a rendkívül nedves éghajlaton, ahol az épített fahidak elkorhadnának. A talaj feletti gyökerek tudatos terelésével létrejövő hidak a türelem szimbólumai, nem az egyén, hanem a közösség számára készülnek: az építők maguk nem, csak gyermekeik, unokáink lesznek majd annak használói.

Ezek a helyek apró, elszigetelt pontok – sőt, ma már a turizmus révén talán már nem is olyanok, amilyennek távolról látni véljük azokat. A népi építészet és általában a népi kultúra eredeti teljességében ma nem létezik, nem létezhet, mert alapvető megtartó erői felbomlottak. A néphagyományban élő ember nem egyénként, hanem a közösség (család, falu, nemzetség/nemzet) részeként létezett; ismerte és tisztelte őseit, gyökereit. A hagyományt nem ápolta, hanem benne élt. Munkája eredménye javarészt nem a (virtuális) pénz volt, hanem a kézzel fogható valóság. A természetet ismerte, használta, de tisztelte is. Isten létezése, a földi és az égi világ közti kapocs egyértelmű volt számára. Mai gyökértelen, anyagias és a természeti-isteni rendből kivált egyéni létezésünk kevésbé biztosít teret a népi kultúrának; az jelenleg csupán elemeiben, kisebb hagyományőrző közösségekben él tovább, új értelmet, mai formát öltve.

A továbbiakban a népi kultúra egy területére, a népi építészetre fókuszálok majd, megvizsgálva annak alkotóelemeit, és azt, miként él vagy élhetne ma tovább mindaz a tudás, ami benne rejlik.

Ember – Isten – természet egységében még létezett egy ösztönös arány- és szépérzék. A falvak tervező nélkül, a rendelkezésre álló természetes építőanyagok pasztell színeiben valósultak meg – a táj részei voltak. Mára az ösztönös érzék jószerével kiveszett, a tervező felelőssége óriási, az építtetőket tanítani, visszatanítani kell(ene).

A hagyomány embere a helyi időjáráshoz és a táji adottságokhoz alkalmazkodott. Népi épületeinkben általánosságban elmondható, hogy a tető hajlásszöge a klíma szerint változik, a házak „kalapoltak”, a tornác dél felől húzódik. A földfalak és a kis ablakok télen tartják a hőt, nyáron a hűvöset; a deszkázás a szélnek kitett homlokzatokon kétrétegűre vált; árterületen paticsfal épül.

Ma a családi házak építészetének fő irányvonala divathullámokat követ, nem kötődik a helyhez, a tájhoz: anyag, forma, lépték, szín tekintetében egyaránt „arctalan”. Különösen az elmúlt évtízedben jellemző az árnyat adó növényzet gondolkodás nélküli kiírtása is – helyette bekerül a gépi hűtés otthonainkba.

A paraszti világban ökölszabályként elmondható, hogy abból építettek, amit a szekérrel egy nap alatt el tudtak hozni, jellemzően 20km-nél nem mentek távolabb építőanyagért: erdős területeken borona és zsindely, hegyvidéken kő, alföldön földfal, vízparton nádfedés. Ma erősebb és nagyobb „szekereink” vannak, és nem szempont az, amit őseink tudatlanul is a fenntarthatóság jegyében tettek.

A népi építőanyagok eredendően közvetlenül a természetben elérhetőek (kő, agyag, föld, homok, fa, növényi szálak, rostok) voltak, melyek, jellemzően lebomlanak vagy újrahasznosíthatóak, nem termelnek a környezetet terhelő hulladékot. Később a tűz erejével megmunkált anyagoknak (égetett agyag – tégla, cserép, kályhaszem -, vas – pánt, zár, kilincs -, üveg) egyre több a környezetterhelő hatása lett. Itt említeném meg, hogy a népi építészetben sem minden „rózsaszín”: az üveghuták, mészégetők jelentős szerepet játszottak erdeink eltűnésében. Olykor egyes központi rendelkezések is meghatározták a népi építészet formáját: például Mária Terézia erdőrendtartása, melynek nyomán a boronafalas házak helyét átvették a vályog vagy az égetett-tégla épületek.

Ma a minőség, a tartósság és a hosszú távú környezettudatosság nem általános építőipari szempont. Ugyanakkor megjelennek a népi építészeti logika folytonosságát biztosító anyagok és technikák: szalmabála-építészet, szalmapaplan, gyapjú vagy újrahasznosított kender-juta hőszigetelések, impregnált földpadló, falfűtéses vályog, dekorvakolatok. A természetes építőanyagok használata tudatos odafigyelést igényel, és sok esetben egyelőre költségesebb is a tömeges építőiparban általánosan használt szintetikus, sokszor silányabb minőségű alapanyagoknál. A jogszabályi háttér és az engedélyeztetés tekintetében is egyszerűsítő, támogató közegre várunk még.

A népi építészet – noha nem tudott róla – alapvetően újrahasznosító volt. A vályog, a kő elbontás után visszaépült, de a még menthető fa elemek is gyakran találtak új értelmet egy következő építkezés során. A stübingi szabadtéri néprajzi múzeumban szénizotópos vizsgálattal kimutatták, hogy egy 19. század véginek gondolt boronafalas épületben nem kevés 300 éves elem is megtalálható. Szentendrén, vagy a bontási munkáink során mi is gyakran találkozunk oda nem illő lapolásokkal, faragással egy-egy fa épületelemen: a tornácoszlop még jó lehet a disznóólban, ahogy a mándi református templomban például a régi mennyezetkazetták épültek be a padba. A falusi világban, nem is olyan sok idővel ezelőtt még ismeretlen fogalom volt a szemét. Szinte minden hulladékot újrahasznosítottak, akár a népi építészetben is; ahogy például a pelyva, törek, marhatrágya a vályogfal adalékanyagai.

Ma Magyarországon fél millió ingatlan áll lakatlanul, miközben az újat létrehozó építőipar a legkelendőbb a piacon. Általánosan elterjedt szemlélet, hogy a „régi rossz”, holott úgy kellene kezdeni egy beruházást, hogy mi az, ami értéket képvisel, és megőrzésre érdemes az adott épületben vagy a telken, akár legyen szó csak egy kútról vagy egy gyümölcsfáról. Az építési vállalkozók kiemelt célja a gazdasági haszon, a beépíthetőség maximális kihasználása és a legmagasabb szobaszám kialakítása.

Ezzel párhuzamosan a „kortárs népi építészetnek” vannak olyan rétegei, amelyek példaértékűek egy másfajta újrahasznosításban: a funkciójukat veszített csűrök, magtárak, malmok hatalmas terei különleges hangulatú közösségi épületekké alakulnak át: kávézó, étterem, kiállítótér, alkotóház, műterem, vendégház, iroda válhat belőlük. Ezek a különleges hangulatú – és részben hagyományosan is közösségi eseményekhez kötődő – terek a lokális összetartozásérzés és identitástudat szempontjából olyan hozzáadott értékkel bírnak, amelyet egy újonnan épülő közösségi épület sohasem tud megadni. A „pajta-stílus” és a „ház a házban” elvek egészen a kortárs „trendi” építészet világába is elviszik ezeket az épületeket.

Egyelőre költséges, de a népi logikát folytató kortárs technológia a földfalat szilárdító, bedarált helyi építési törmelék alkalmazása. A „vintage” divatjába jól illeszkedik a bontott tégla felhasználásának reneszánsza, és népi épületelemek új funkcióban történő hasznosítása is: tornácoszlopból lámpatest, gyalupadból konyhapult, ácsolt ajtótokból zuhanykabin oldalfala válhat.

A népi építészetre alapvetően jellemző a racionalitás:  a lakó- és a gazdálkodó funkciókhoz szükséges minimális életteret hozta létre, és az épület adottságait is észszerűen igyekezett a legokosabban kihasználni. Az istállók alacsony belmagasságú tereit még be tudták lehelni az állatok, a szénapadlás egyben hőszigetelésként is szolgált a téli időszakban, a széles eresz alatt és a tornácon szárítani, a meleg kemence tetején aszalni lehetett, a vastag falba épített tékát hűtésre is használták. Nem szeretnék idealisztikus képet festeni, vagy naívan szólni a népi építészet világáról: a 19. századtól megjelenő tisztaszoba ugyanakkor mai értelmünkkel nézve ennek éppen az ellentéte; egy pazarló státuszszimbólum – igaz, a kor emberének élet és halál kapuja, a megtisztelt vendég tere is volt.

Mai lakópark építészetünkre ugyanakkor általánosságban jellemző a maximális beépíthetőség kihasználása, a kényelem szolgálatában álló négyzetméterek, a lehatárolt, szűkös, személyes terek felértékelődése, és az, hogy nem az „éppen elég”, hanem a mindig több és nagyobb elérése a cél. Szegényebb társadalmi csoportokban vagy egy tudatos építtetői réteg igényeként jelenik csak meg a legszükségesebb, minimális alapterület létrehozásának gondolata.

A népi kultúra letűnt világában a házak tervező nélkül épültek. Volt egy apáról-fiúra öröklődő közösségi tudás a házépítésről, még létezett a már említett ösztönös arány- és szépérzék, illetve a rendelkezésre álló alapanyagok és technológiai lehetőségek sok mindent be is határoltak az építés lehetőségeiben. Nem csak a „tervezés”, hanem az építés maga is önerőből történt, kalákában, a közösségi tudásra és helyi mesteremberek bevonására építve. A komaság, az egymás kölcsönös megsegítése az építésben is a létezés alapját szolgálta.

Ma építési engedély nélkül elvileg nem építhető fel egy ház, a kaláka munka csak szűk körben jellemző, önkéntes munkaként bejegyezve végezhető (népi építőtáborok, székelyföldi fürdőépítő kalákák, visegrádi táborok, baráti közösségek egymást megsegítő építkezései).

 A népi építészet nagyfokú racionalitása mellett mégis fontos szerepet kapott a díszítés. A hagyomány embere egészen egyszerűen örömét lelte az alkotásban, a szép létrehozásában. A faragott tornácoszlop, vakolatdísz az oromfalon, az ereszdeszka fűrészelt díszítései egyediséget adtak a háznak, azt, amitől két népi épület sohasem lett teljesen egyforma. A díszítés mellett ezek az elemek gyakran a szakrális védelmet is biztosították a ház lakói számára. Az építő ember természettel és Istennel való harmóniája még az azt tagadó időkben is megjelent a házon (kádárkockák falfülkéiben Mária-szobrok), de vannak vidékek, ahol a mai napig része ez a családiház építkezésnek (a csíksomlyói lakóparkban az oromzatok csúcsán álló keresztek).

A népi épületek tulajdonosai maguk is képesek voltak a ház karbantartási munkálatainak az elvégzésére, de igényük is volt az állandó gondoskodás abban az otthonban, amiért megküzdöttek, és a létüket biztosította. Összetettebb feladatok (pl. szalmatető teljes cseréje) esetében szintén a közösségi tudás és az összefogás segítette őket.

Ma jellemzően kulcsrakész házba szeretünk beköltözni, és elvárjuk, hogy az gondozásmentes legyen. A szükséges karbantartási munkákhoz többnyire szakembert hívunk, akinek a munkáját meg kell fizetnünk. Mindemellett létezik önerőből végzett karbantartó munka ma is – az anyagi kényszer, vagy a „magam szeretném megcsinálni” vágy miatt -, melyet akár még a szakmunkákról interneten elérhető színvonalasabb oktató videók is segíthetnek: forráskritikával élve, de adott a visszatanulás lehetősége. A skanzenek örök problémája a gondos gazda és az állandó lakó nélküli népi épületek sokasága: a felszálló füst konzerválta a tetőt, elűzte a rágcsálókat, és a benne élő gazda évenként kimeszelte a házat.

Összeségében elmondható, hogy a szó eredeti értelmében ma népi építészetről nem beszélhetünk már. Annak alapvetései ugyanakkor szűkebb vagy egyre táguló közösségekben léteznek, továbbélnek, akár terjednek is. Hiszem, hogy ha nem is tömegesen, de a családi ház építésben mindenképpen irányt kell mutasson nekünk a jövőben a népi építészet. Ha a hagyományokból és a hely sajátosságaiból kiinduló házat hozunk létre, megőrizve a múltból, ami érték, kiegészítve a saját egyediségünkkel, az tud igazi otthonunkká válni!

Ehhez elengedhetetlen az építtetők és (a tervezők) szemléletformálása. Jó példa erre Székelyföld, ahol sorra látnak napvilágot olyan kiadványok, amelyek szemléletesen, képekkel, ábrákkal, példákkal tanítanak nem szakmabelieket és tulajdonosokat egyaránt: Csűrjeink újrahasznosítása (2015), Öreg házak új élete (2024), Újratervezés (2025). A hazai törekvések közül is kiemelhetőek a Pajtakult mozgalom, a Nagyapám Háza program, a Skanzen népi építészeti táborai és képzései, a Kós Károly Egyesülés és a Körépítők tevékenysége, egyes települések főépítészeinek munkája, de olyan állami kezdeményezések is, mint a természeti katasztrófák utáni újraépítések vagy a településarculati kézikönyv ajánlásai.

A hely szellemének megfelelően tervező építészek munkája nyomán a népi építészet gondolkodásmódjával és logikájával felépült kortárs épületek példaértékűek lehetnek. A hagyományos és – azonos elvek mentén létrehozott – kortárs építőanyagok és technológiák beépülhetnek a köztudatba. Az elveszett kollektív tudás részben újratanulható, az információáramlás felgyorsulásával a lehetőségek bővülésével még hatékonyabb módon is. A népi épületek vagy egyes elemeik megőrzése, átörökítése pedig hozzáadott értékké is válhat a kortárs építészetben. Ha mindezt tudatosítjuk…

A szerző a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum építészmérnök munkatársa.

×