1977-ben a Népművelési Intézet felkérte Makovecz Imrét, hogy tervezzen egy közösségi házat a Bodrogközben. Teljesen szabad kezet kapott, amiből 1979-1980 között valami egészen különleges született. 2021-ben az épületben már értéket nem látva, a terület új tulajdonosa elkezdte lebontatni azt.
Ekkor indult el az összefogás, Tokaj korábbi és jelenlegi főépítésze – Bodonyi Csaba és Rudolf Mihály -, a ’Magyar a Magyarért’ Népfőiskola Alapítvány és a Makovecz Imre Alapítvány közösen úgy határoztak, hogy Makovecz Imre szellemében az épület romjait méltó módon, rituálisan elbúcsúztatják – felgyújtották, és ezzel párhuzamosan elindították az újjáépítés folyamatát. A felmérési tervek digitalizálását és az engedélyeztetést Csernyus Lőrinccel ketten végeztük.
Mindannyian arra törekedtünk és törekszünk ma is, hogy az új ház ne pusztán másolat legyen, hanem hordozza magában azt a szellemiséget, amit a régi képviselt. Ehhez különleges történetek is kapcsolódnak. Erre példa, hogy Bodonyi Csaba és felesége, Ilona 1990-ben egy fenyőt ültettek kertjükbe. Amikor Ilona elhunyt, a fa rövid időn belül kiszáradt. Csaba úgy döntött, hogy ez a fa kapjon új feladatot, az újjászülető közösségi ház közepén állva, királyfaként összekötve „eget és földet”. Megható és felemelő szimbólum ez, az elmúlásból új élet sarjad.
Az épület a ’Magyar a Magyarért’ Népfőiskola Alapítvány tokaji telkén kapott helyet, amelynek vezetője, Mankovits Tamás már az első építkezésnél is jelen volt. Ők szervezték a bontást, az ünnepségeket és a mostani építés körüli rengeteg feladatot is. Az új ház születése próbálja visszahozni a kalákák szellemiségét – azt az élményt, amikor mindenki, aki akár egyetlen szeget bevert, a sajátjának érezhette az épületet. Így válhatott az első ház a közösség csendes, de annál erőteljesebb emlékművévé.
A Vándoriskola is részt vett a munkában. Nekem személyesen óriási élményt jelentett, hogy nemcsak papíron foglalkoztam ezzel az épülettel, hanem részt vehettem a megvalósításában is. Mérni, vágni, illeszteni – megtapasztalni az organikus formavilág gyakorlati kihívásait. Külön szeretném kiemelni Juhász Józsefet és Kerekes Gergelyt, akik az ácsmunkák készültének megbízottjai voltak – hozzáállásuk sok mai szakember számára példa lehetne. Az évek és a tapasztalatok által edzett türelem és a lelkiismeretesen kísért minőségi munka eredménye tetten érhető ezen a házon. Hálás vagyok a Makk Marci Panzió tulajdonosának, Szabolcs Erzsébetnek is, aki szállásadóként nemcsak kényelmet, hanem valódi vendégszeretetet nyújtott – a reggelikről és vacsorákról nem is beszélve.
Ott létem házigazdája Mankovits Tamás volt, akivel együtt töltöttem a munkaidőn túli órákat. Körbevezetett a bodrogkeresztúri Almássy-kúriában, mesélt az ottani jövőbeli terveikről és elvitt a Hangavári Borászatba is, ahol Magyar Anita vezetett minket körbe hatalmas, hangulatos pincéjükben. A legkedvesebb számomra az építés mellett az éjszakába nyúló, tartalmas, mély beszélgetések voltak Tamással.
Ez a három nap számomra nemcsak szakmai tapasztalat, hanem lelki és szellemi feltöltődés is volt. Úgy érzem, részese lehettem valami nagyobbnak, egy ház újjászületésének, ami egyszerre őrzi a múltat és nyit a jövő felé.
Hiszem, hogy ez az épület nemcsak közösségi ház lesz, hanem jelképe annak, hogy összefogással, hittel és szeretettel bármit újra lehet építeni – nemcsak fából és kőből, hanem emberek közötti kapcsolatokból is. Számomra Tokaj mostantól nemcsak egy hely a térképen, hanem egy élő emlék, annak bizonyítéka, hogy a közösség ereje képes új életet adni a múltnak.
Szöveg: Jobban Gábor vándorépítész
