A Vándoriskola keretében ezúttal Pécsre vezetett utunk, ahova mesterlátogatásra indultunk Dévényi Sándorhoz, a Nemzet Művészéhez, Kossuth- és Ybl-díjas építészhez. Már az indulás pillanatában tudni lehetett, hogy ez a nap nem egy szokványos szakmai kirándulás lesz, hanem valami sokkal mélyebb, találkozás egy életművel, egy szellemiséggel, egy emberrel, aki nemcsak megépíti, hanem meg is éli az építészetet.
Vendéglátónk saját otthonában fogadott minket, amely Pécs belvárosának egyik kis utcájában bújik meg. A ház maga egy külön kis világ: játékos, rétegzett, személyes, tele meglepetéssel és mesével. Egy igazi villa – nem a nagyzolós fajta, hanem az, amelyik a lélekhez szól. Az udvarról felfelé tekintve egy torony magasodik a ház fölé. „Pécs az öt templom városa” – magyarázza Sándor – „négy torony van a székesegyháznak, az ötödiket én építettem hozzá, itt, a házamon.”
És ebben a mondatban minden benne van: játék, tisztelet, helyhez való kötődés – és egyfajta építészeti válasz.
Sétánk során egy-két mai, „divatos” épület mellett is elhaladtunk. Ezek kapcsán felmerült a kérdés: „Van-e ma még létjogosultsága az organikus építészetnek?” Sándor válasza frappáns és irányt mutató volt: „A korszellem elől nem kell és nem is szabad kitérni. Bele kell állni, és választ kell adni rá.”
Egy mondat, ami szinte mottója is lehetne a szakmának.
Az Aradi vértanúk útján járva újabb emlék következett, Sándor egyik fontos alkotása, egy emlékhely, amelyet a kommunista rendszer idején tervezett. Abban az időszakban az ilyen hazafias motívumokat nem nézték jó szemmel, de mégis elkészült. Pécs, mint mondta szerencsés hely volt ebből a szempontból, ide „száműzték” a renitenseket, így a város a lázadás csendes fészkévé válhatott. „A kommunista Pécs elég szürke volt, de nőttek belőle zöld ágak. És a zöld ágak a lényegek.” Azt hiszem, ennél költőibben nem is lehetne megfogalmazni a remény erejét.
A séta közben nemcsak házakat láttunk, hanem gondolatokat is kaptunk, olyanokat, amelyek velünk maradnak a kirándulás után is. Dévényi építészetelméleti rendszerét is megosztotta velünk, amely négy pillérre épül: funkció, szerkezet és megjelenés. Számára ezek csak az alapot jelentik, mert a lényeg a mese. „A funkció és a szerkezet a minimum, de az épület akkor él, ha van meséje. Ez az építészet.” Ez a gondolat mélyen megérintett, talán azért, mert sokszor úgy érezzük, elvész az építészetből a játék, a költészet, helyette a jogszabályok, a mindennek megfelelés kerül előtérbe és itt volt előttünk valaki, aki egész életében pontosan ezt őrizte meg belőle.
Zárásként egy tanítást kaptunk a műemlékekről, amelyekkel Sándor hosszú pályafutása során sokszor foglalkozott. „A legjobb műemlékvédelem a használat. Ha csak konzerváljuk és mutogatjuk, az nem mindig működik.”
Az egész nap, ahogy végig sétáltunk Pécs utcáin, majd Sándorék asztalánál a finom vacsora és borok mellett éjszakába nyúlóan társalogtunk, mintha nemcsak egy várost jártunk volna be, hanem egy szellemi tájat is, mesterség, derű, emlékek, tanulságok és a jövő iránti felelősség keveredett a mondatokban. Ha volt közöttünk bárki, aki nem értette, hogyan lehet ennyi elismerést és tiszteletet kivívni egyetlen élet alatt, annak a nap végére semmi kétsége nem maradt. Dévényi Sándor az élő példa arra, hogy az építészet lehet egyszerre szolgálat, játék, bölcsesség és mese.
És ha valaki most olvassa ezt a beszámolót, és azt érzi „bárcsak ott lehettem volna” – nos, igaza van.
Szöveg: Jobban Gábor