A Vándoriskola keretében ezúttal Pécsre vezetett utunk, ahova mesterlátogatásra indultunk Dévényi Sándorhoz, a Nemzet Művészéhez, Kossuth- és Ybl-díjas építészhez. Már az indulás pillanatában tudni lehetett, hogy ez a nap nem egy szokványos szakmai kirándulás lesz, hanem valami sokkal mélyebb, találkozás egy életművel, egy szellemiséggel, egy emberrel, aki nemcsak megépíti, hanem meg is éli az építészetet.
A következő sorokban Jobban Gábor élményeit olvashatják:
Vendéglátónk saját otthonában fogadott minket, amely Pécs belvárosának egyik kis utcájában bújik meg. A ház maga egy külön kis világ: játékos, rétegzett, személyes, tele meglepetéssel és mesével. Egy igazi villa – nem a nagyzolós fajta, hanem az, amelyik a lélekhez szól. Az udvarról felfelé tekintve egy torony magasodik a ház fölé. „Pécs az öt templom városa” – magyarázza Sándor – „négy torony van a székesegyháznak, az ötödiket én építettem hozzá, itt, a házamon.”
És ebben a mondatban minden benne van: játék, tisztelet, helyhez való kötődés – és egyfajta építészeti válasz.
Sétánk során egy-két mai, „divatos” épület mellett is elhaladtunk. Ezek kapcsán felmerült a kérdés: „Van-e ma még létjogosultsága az organikus építészetnek?” Sándor válasza frappáns és irányt mutató volt: „A korszellem elől nem kell és nem is szabad kitérni. Bele kell állni, és választ kell adni rá.”
Egy mondat, ami szinte mottója is lehetne a szakmának.
Az Aradi vértanúk útján járva újabb emlék következett, Sándor egyik fontos alkotása, egy emlékhely, amelyet a kommunista rendszer idején tervezett. Abban az időszakban az ilyen hazafias motívumokat nem nézték jó szemmel, de mégis elkészült. Pécs, mint mondta szerencsés hely volt ebből a szempontból, ide „száműzték” a renitenseket, így a város a lázadás csendes fészkévé válhatott. „A kommunista Pécs elég szürke volt, de nőttek belőle zöld ágak. És a zöld ágak a lényegek.” Azt hiszem, ennél költőibben nem is lehetne megfogalmazni a remény erejét.
A séta közben nemcsak házakat láttunk, hanem gondolatokat is kaptunk, olyanokat, amelyek velünk maradnak a kirándulás után is. Dévényi építészetelméleti rendszerét is megosztotta velünk, amely négy pillérre épül: funkció, szerkezet és megjelenés. Számára ezek csak az alapot jelentik, mert a lényeg a mese. „A funkció és a szerkezet a minimum, de az épület akkor él, ha van meséje. Ez az építészet.” Ez a gondolat mélyen megérintett, talán azért, mert sokszor úgy érezzük, elvész az építészetből a játék, a költészet, helyette a jogszabályok, a mindennek megfelelés kerül előtérbe és itt volt előttünk valaki, aki egész életében pontosan ezt őrizte meg belőle.
Zárásként egy tanítást kaptunk a műemlékekről, amelyekkel Sándor hosszú pályafutása során sokszor foglalkozott. „A legjobb műemlékvédelem a használat. Ha csak konzerváljuk és mutogatjuk, az nem mindig működik.”
Az egész nap, ahogy végig sétáltunk Pécs utcáin, majd Sándorék asztalánál a finom vacsora és borok mellett éjszakába nyúlóan társalogtunk, mintha nemcsak egy várost jártunk volna be, hanem egy szellemi tájat is, mesterség, derű, emlékek, tanulságok és a jövő iránti felelősség keveredett a mondatokban. Ha volt közöttünk bárki, aki nem értette, hogyan lehet ennyi elismerést és tiszteletet kivívni egyetlen élet alatt, annak a nap végére semmi kétsége nem maradt. Dévényi Sándor az élő példa arra, hogy az építészet lehet egyszerre szolgálat, játék, bölcsesség és mese.
És ha valaki most olvassa ezt a beszámolót, és azt érzi „bárcsak ott lehettem volna” – nos, igaza van.
A következő sorokban D. Nagy Zoé élményeit olvashatják:
Én ezt a hétvéget nagyon pozitív élménynek és egy helyismereti, helytörténeti gyorstalpalónak éltem meg. A két évem alatt, míg Pécsen végeztem a mesterszakot, megismerkedtem a várossal, éltem benne, de még se tettem szert olyan szintű tudásra, mint amit egy helyi építésztől kaphattam, aki életét és szakmai pályafutását Pécsen élte meg.
Találkozónk része volt az építész saját házát megismerni, ami Sándor és felesége Ágnes életét meséli el, apró kis titkokkal és történetekkel tarkítva. Körbejártuk Pécs történelmi városrészét, mindenhol beleakadtunk egy-egy Sándor által tervezett házba. A körséta olyan jól sikerült, hogy több mint 18 km-t tettünk meg úgy, hogy nem is néztük meg minden művét.
Három házát emelném ki, ami nekem nagyon tetszett.
Az egyik ilyen a Megye utcában található családi ház, aminek homlokzata azt az illúziót kelti bennünk, hogy ez az épület több részből áll: mint a puzzle, olvad egybe a két rész. Ránézve nem is értjük először, hogy is áll meg a ház, hol vannak a falak; mindenhol felváltva fal és üveg, egyfajta bizonytalanságot és játékosságot kelt bennünk. És nem utolsó sorban felkelti a kíváncsiságunkat.
A másik két épület két egymás melletti társasház, ami a János utcában áll. Mindkettő azonos koncepcióra épül: az utcaképhez illeszkedve a társasház teste azonosul a historizáló, eklektikus stílushoz, amit a szomszédos épületek adnak, de új formában. Több osztatú magas ablakok, magas parapet és lábazat, ablakstukkók, erőteljes párkány. De amit az épület külső képéből egyáltalán nem sejtünk, hogy mind a kettő teremgarázst rejt, ami fél szinttel kiemelkedik a járdától. A társasház felső része kinövésként jelenik meg a ráépítésben: az egyiken lekerekített lágy formában mint gomba a fán, a másikon ridegebb, hegyesebb formában, mint egy kristály a sziklaoldalban.
Mind a két házban az tetszett, hogy illeszkedik, nem üt el az utca képétől, de mégis egyedi, a “gomba” élénk színeivel, faszerkezetű, lekerekített lágy formájával kellemes érzést ad, a “kristály”, ami anyagában és színében nagyban elüt a fő tömegtől, szép és részleteiben is figyelemmel kigondolt téglaburkolatával, üveg és sötét színű acél keretekkel egy indusztriál formát mutat, ami lehet, hogy eltér az utcától, mégsem idegen Pécsen.
Különösen megfogott Sándor személyisége, egy nagyon közvetlen, kedves és sokat tapasztalt építészt ismerhettem meg, aki szeret mesélni és extrém hobbikat űzni. Nagyon szeret síelni, motorozni, képes elmenni a sivatag közepére, hogy naponta 15-20 km-t sétáljon.
Munkáival nagyon sokat tett hozzá a város építészetéhez és fejlődéséhez.
Fotók: Salamin Ferenc
