A parasztházról alkotott mai általános képünkhöz hozzátartozik a fa vagy kő tornác, mely legalább az épület egyik oldalán végigfut. A kint és bent együttes térélménye, a nyári melegben árnyékot, viharban védelmet nyújtó, mégis az udvarral közvetlen kapcsolatban álló köztes tér. De mióta is tornácosak népi lakóházaink? És milyen más, egyszerre a kint és a bent térélményét adó építményeink voltak? Milyen építészeti megoldásokat alkalmaztak elődeink az erős napsütés elleni védekezésben? Mi az a tudás, amelyet nekünk sem lenne szabad elfelejtenünk? Fenntarthatósági tematikus évünkhöz kapcsolódva ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a meleg nyári hónapban.
SZÁRNYÉK
A legegyszerűbb építmény a szárnyék, mely a természetes enyhelyekhez (régies: pihenőhely, nyugvóhely, menedék az időjárás ellen) hasonlóan a pásztor és az állatok hűsölőhelyéül szolgált; ugyanakkor a szélben, viharban is bizonyos mértékű védelmet jelentett. Nádból, vesszőből, esetleg deszkából készült. Formája az egyszerű faltól a több oldalról védelmet nyújtó törtvonalú, vagy a teljesen körbezárt változatokig terjedhet. Ősi építménytípus, mely egyes sztyeppei nomád népeknél is fellelhető.
SZÉLES ERESZ, TORNÁC
Ahogy egy meleg nyári napon a mezei munka során széles karimájú szalmakalapot hordtak, úgy házaikat is széles eresszel védték, elsősorban a bejárati oldalon. Ez a napsugarak leárnyékolása mellett az eső elleni védelmet, a fedett közlekedés lehetőségét is szolgálta a bejáratok előtt. Sajátos, az Őrségre jellemző forma a belső udvar körül körbefutó széles eresz, melyet a szalafői kerített ház képvisel a múzeumban. (Nyugat-Dunántúl tájegység) A füstös konyhás épületegyüttesben, ahol minden helyiségnek külső bejárata volt, különösen nagy jelentőséggel bírt a tornác közlekedőtér szerepe.
Az oszlopokkal alátámasztott tornác először a nemesi és egyházi épületeken jelent meg, és onnan terjedt el a paraszti építészetben, főként a módosabb vidékeken, jellemzően a 15-16. századtól. Kevés kivételtől eltekintve a 19. században szinte az egész Kárpát-medencében általánossá vált a tornácos parasztház. A tornác elnevezése vidékenként eltérő: pitar, gádor, gang, ambitus, folyosó, falajja, tőtés. Legáltalánosabb formája a déli hosszhomlokzat mentén kialakított oldaltornác, amely egy oszlopsorral alátámasztott, megnövelt vagy toldott tetőzetet tartó tér. Olykor az utca felőli rövid oldalon előtornáccal is kiegészül, ritkán három oldalon körbefut. Erdélyben a korai időktől jellemző az eresz vagy pitvar (fedett-nyitott beugró előtér), amelyet oldaltornáccal együtt is építettek.
A fa szerkezetű, utca felé is beforduló, faragással díszített tornácok szép példája a Skanzenben frissen felújított botpaládi lakóház (Felső-Tiszavidék tájegység).
TORNÁCBŐVÜLETEK
A 19―20.század fordulóján terjedtek el a tornáckiugrók különböző változatai, melyek a bejárat előtt kis nyeregtetővel kapcsolódnak ez épülethez. Kisalföldön jellemző az egyszerű, falból kiugró, de sokszor boltozatos előtér, a gádor. A téglaépítkezés elterjedésével jelent meg a bejárat elé emelt oszlopos, oromfalas előtornác, a kódisállás. Múzeumunkban a homoródalmási lakóház (Erdély tájegység) bejáratánál láthatunk egy kisebb méretű fedett-nyitott előteret a bejárat előtt, melynek belső oldalán, a mellvédfalakban ülőpadokat alakítottak ki. A századfordulós polgárias népi építészetben jelent meg a nagyobb alapterületű kiugró toldalék, a faszerkezetű, később beüvegezett veranda. Ez már zárt, de egy fűtetlen, és látványban közvetlen kertkapcsolattal rendelkező tér.
A tornác a már említett fedett közlekedő funkció mellett egyfajta klímaszabályozás is volt, hiszen a legerősebb napsütés irányából árnyékolta a belső tereket. A fedett-nyitott tér ugyanakkor számos, nagyobb kosszal járó munka elvégzésének helyszíneként is szolgálhatott. Jól szellőző, de védett térként alkalmas volt a rudakra vagy falba vert szögekre fellógatott gyógynövények vagy kukorica, paprika szárítására is. Szilágyerkedi kutatásunkból tudjuk, hogy a tornác nyári konyhaként is szolgált. Az őcsényi és szennai lakóházunkból ismert, hogy volt kint ágy illetve szán, melyeken aludtak. Dél-Dunántúlon a tornác főhomlokzat felőli vége beépült, és egy ajtót nyitottak rajta közvetlenül az utca felé. A szájhagyomány szerint a lélekajtót azonban csak az emberélet fordulóin (keresztelő, temetés) használták: a kint és a bent közötti átjáró szimbolikusan az evilág és a túlsó világ közötti átjárást szolgálta.
FEDETT-NYITOTT TEREK GAZDASÁGI ÉPÜLETEKBEN
Az átmeneti terekre népi gazdasági épületeinkben is találunk példákat. A bejárati oldal védelmét szolgáló széles eresz megfigyelhető csűrök, pajták, szőlőhegyi pincék esetében is. Ilyen épület a Skanzenben például az egyházashollósi pajta, ahol a nagy csűrkapu előtt délután a hűvös, árnyékos előtérben végezhető el a kosszal járó mezőgazdasági munka, de a Pünkösdi Örökségünnep rendezvényen magyarszombatfai fazekas vendégünk is itt mutatta be mesterségét. Hasonló fedett előtérrel, széles bejárati eresszel rendelkezik az őrségi kástu, mely egy éléskamraként szolgáló emeletes épület volt. A szőlőhegyi pincék sorában a múzeumban is látható egy ilyen jellegű, de földszintes kamra. (Nyugat-Dunántúl tájegység).
A lakóház vagy a pajtaépület folytatásaként nagyobb alapterületű, toldalékként megjelenő műhelyekkel, tárolókkal, hűsölőhelyekkel is találkozunk a népi építészetben. A mindszentkállai lakóházban (Bakony-Balaton tájegység) egy kőfaragó élt, és az épület folytatásaként a szakmájához elengedhetetlen fedett-nyitott műhelyet így alakította ki. Hasonló szekérszínt láthatunk a perkupai portán és az erdőhorváti istálló mellett is (Észak-magyarországi falu). Ezek a toldalékok sokszor körben nyitottak, vagy csak vesszőfonatos, esetleg karóvázas – a szárnyékhoz hasonló – térelhatárolással rendelkeznek. Szinte minden vidéken jellemző, hogy a csűrök középső része, a szekérszín vagy csűrpiaca is egy ilyen fedett, nyitott, a cséplés helyszínéül szolgáló tér volt.
Amennyiben az adott tevékenység során fontos szempont volt, hogy a nyári hőségben árnyék, esőben fedett hely álljon rendelkezésre, akkor önálló, kisebb-nagyobb teret védő tetőzetet építettek. A rigyáci kerekes kút (Nyugat-Dunántúl tájegység), a nyúli prés és az ökörpatkoló (Kisalföld tájegység) ilyen jellegű építmények.
ZSALUTÁBLA, VÁSZONROLÓ
A nyílászárók zsalugáterei, zsalutáblái nyáron a forró napsugárzás, télen a hideg ellen jelentettek védelmet. Emellett a biztonság, a fizikai védelem is feladatuk volt. A múzeumban sétálva szinte minden tájegységben találkozhatunk az ablakokra rögzített árnyékoló szerkezetekkel. A lamellás zsalugáter, deszka vagy fém zsalutábla színével, formavilágával az adott vidék egyedi stílusjegyeit gazdagítja.
Az Erdély épületegyüttes városi épületeinek emeletén a belső oldalra épített, lehúzható vászonrolók rekonstrukcióban történő kialakítását tervezzük. A kutatások során fellelt korabeli árjegyzék és katalógus, valamint egy felmért korhű vászonroló szolgáltat alapot a munkához. A székelykeresztúri Jaeger Gyógyszertár archív fényképén pedig az látszik, hogy az emeleten a nyári időszakban zsalugátereket helyeztek az ablakok elé, amelyeket télen egy második üvegezett szárnyra cseréltek.
ÁRNYÉKOLÁS NÖVÉNYZETTEL
Az épületek árnyékolására nem csak épületszerkezetek kapcsán gondolhatunk: a növényzet tudatos telepítése és gondozása nagyban hozzájárul a házak nyári belső hőmérsékletének csökkentéséhez. A lombhullató és egynyári növények ugyanakkor a téli napsütés melegét nem gátolják. A tornácok elé rendszeresen rózsalugast telepítettek, vagy szőlőt, babot futtattak. Több vidéken találkozunk a lakóház mellett, a kapun belül kialakított árnyat adó szőlőlugassal is. Az épületek körül a nagyobb fák szintén kedvezően befolyásolják a belső klímát. Fontos ugyanakkor ezek rendszeres gondozása és metszése, hogy ne károsítsák az épületszerkezeteket vagy ne akadályozzák a csapadékvíz elvezetését.
A népi építészet röviden ismertetett átmeneti terei alkalmazhatóak mai otthonainkban is. Itt jól érezzük magunkat, mert bár szabad levegőn, de melegtől, esőtől, széltől védett helyen vagyunk. Számos tevékenységnek, munkavégzésnek, jó időben az étkezésnek ideális terei ezek, melyek kapcsolatot teremtenek a kint és a bent között. A tudatos növénytelepítés, a hűvös lugasok, árnyat adó fák jelentősége ma éppúgy figyelmet érdemel, mint elődeink korában. A múzeum fenntarthatósági tematikus éve keretében ajánljuk az erdőhorváti módszertani ház (Észak-Magyarország tájegység) Építészeti tudástár: népi építészeti minták korunk fenntartható építészetéhez című kiállításunk megtekintését. A népi emlékek élhető továbbörökítése mellett kortárs építészeti példákat is bemutatunk, gyakorlatias ötleteket, tanácsokat nyújtunk többek között a fedett-nyitott terek, az árnyékolás témakörében is.
Felhasznált irodalom:
- A tornác, in: Magyar Néprajz 8 kötetben, Budapest, 1988-2011., IV./3. Az építmények fajtái
- keleti háztípus, In: Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1981., 3. kötet 124.oldal
- szárnyék, In: Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1981., 4. kötet 71.oldal
- nyugati háztípus, In: Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1981., 4. kötet 562.oldal
- tornác, In: Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1981., 5. kötet 315.oldal
- A falusi udvar, In: Somlyó Zoltán: Nyitott könyv, 1916.
A cikk eredetije a Szentendrei Skanzen blogfelületén jelent meg.
Szöveg: Farkas-Mezei Zsófia építészmérnök
Fotók: Farkas-Mezei Zsófia, Buzás Miklós, Szilágyi Zsanett