Hogy lehet egy kiállításon, hat múzeumi teremben egy öt évtizedet felölelő és mintegy hatszáz egyedi tervet tartalmazó életművet a lehető legszélesebb kör számára megérthető és befogadható módon bemutatni? Ezt az egyáltalán nem könnyű kérdést kellett elsőként megválaszolnia a Makovecz Imre Közalapítvány (MIKA) kuratóriumi tagjainak az építész születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából a Műcsarnokban rendezett kiállítás szervezésének legelső lépéseként.
A hatszáz feletti terv és mintegy háromszáz megvalósult mű aligha prezentálható egy ekkora térben a teljességre törekedve, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen befogadhatatlan lenne egy ekkora anyag. Különösen, hogyha mellé tesszük az építész grafikai, közéleti, írói és tanítói munkásságát is. Jó, de akkor mi legyen a válogatás alapja? Ki és milyen szempontok alapján választja ki a bemutatandó épületeket, terveket, rajzokat, írásokat? Ki merné magára vállalni ezt a feladatot? Nem mellesleg, mire alkalmas, milyen kiállítási koncepciót kíván meg a tér, amelybe kerül a kiállítási anyag? Azaz a Műcsarnok középső hajójának három, egy tengelyre fűzött, önálló terme és a kereszthajó három egymásba olvadó tere, középen, a főtengely lezárásában félköríves, már-már szakrális élményt nyújtó apszissal.
Izgalmas, de hatalmas felelősséggel járó együttgondolkodással indult a szervezés, aminek eredménye egy külső, de értő szem meghívásához vezetett. Jonathan Glancey, angol építészeti szakíróra esett a választás, aki kellő mélységben ismerte Makovecz építészetét, gondolatait, személyes kapcsolatuk mintegy négy évtizedet ölelt fel. Érdekes és sokatmondó adalék e kapcsolat kezdetének története. Glancey egy német kiadványban látott egy gyufásskatulyányi, fekete-fehér, rossz minőségű fotót a farkasréti ravatalozó belső teréről és rögtön érezte, hogy ennek alkotóját neki muszáj megismernie, mégha az az akkor még nagyon is létező vasfüggöny túloldalán, a politikailag ellenséges keleti blokkban él és alkot. A magyarországi utazás feltétele a beutazási engedély megszerzése volt, ami – ismerve a célt, az akkor korántsem a hatalom által támogatott építész meglátogatását – egyáltalán nem volt könnyű feladat. Miért éppen ezt a tűrt és tiltott kategória határán egyensúlyozó másként gondolkodót akarja meglátogatni Glancey „elvtárs”? Miért nem a szocialista hazát építő kiválóbbnál kiválóbb építészek valamelyikét? A tántoríthatatlan akarat az adminisztratív akadályok leküzdéséhez vezetett, ami után mar csak a nyelvi akadályokat kellett leküzdenie a Magyarországra érkező Glanceynek, illetve az őt fogadó Makovecz Imrének. A személyes találkozás és a Pilisi Parkerdő területén ekkor épülő építmények megismerése életre szóló kapcsolatot eredményezett. Ráadásul Jonathan Glancey szakírói háttértudásának köszönhetően nemzetközi kontextusban is értékelni, illetve értékeltetni, prezentálni tudta Makovecz Imre építészetét.
A Makovecz-házból kölcsönzött rajzasztal azt az üzenetet sugározza, akárcsak a mellette lévő falon az építész halála után megvalósult tervek, épületek fotói, hogy nem egy lezárt életműnek állít emléket ez a kiállítás, hanem sokkal inkább egy máig élő és folytatható építészeti víziót közvetít, amit a Kárpát-medencei ember ért és szeret.
Ebben az érzésben erősítettek meg az általam vezetett tárlatbemutatókon tapasztaltak: mindig sok látogató volt a terekben, akik közül többen csatlakoztak az aktuális csoportomhoz (nagy örömömre) és egyértelmű jelét mutatták nem csak az érdeklődésnek, hanem egy komoly elköteleződésnek Makovecz egyedisége, a magyar hagyományokban gyökerező, azokra reflektáló építészete iránt, különösképpen a Feltámadás templomának megépítése iránt. Ezt a tapasztalatomat a látogatottsági adatok is alátámasztják, a húszezer feletti szám a Műcsarnok amúgy is látogatott tárlatai között is páratlanul magasnak tekinthető.
Szöveg: Erhardt Gábor
Fotók: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok
A cikk teljes terjedelemben az Országépítő 2026/1-es számában olvasható, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.
