Tanulmányomban a Budavári Királyi Palota II. világháború utáni tervezéstörténetét szeretném górcső alá venni, egy kicsit tágabb kontextusba helyezve azt. A téma kutatásakor két dologra kellett rácsodálkoznom: egyrészt, hogy mennyire kevesen foglalkoztak a palota közelmúltjával, másrészt, hogy nem is lehet a témában túl sok eredményt felmutatni, mivel a döntések – mai tudásunk szerint – meglehetősen dokumentálatlanok. A palota pusztulástörténete nem egy határozott akarat, megtervezett folyamat végeredményének látszik, hanem sokkal inkább ad hoc jellegű döntések, vagy inkább döntésképtelenségek sora. Ennek megértéséhez leginkább a szocialista időszak építészeti, szakmai közéletét kell (meg)ismerni, ami szinte regényes volt a II. világháborút követő másfél évtizedben, a kádári konszolidáció megcsontosodásáig.
Ybl Miklós, majd Hauszmann Alajos a 19. század végén erősen kibővítette a 18. századi, három tömegből álló, délnyugat felé court d’honeures kialakítású régi palotát, amelyről a Fortepan fotóarchívumában elérhető néhány fotó. Ybl a Krisztinaváros felőli sziklafalra épített egy hétszintes új épületrészt, Hauszmann pedig – felismerve a morfológiai és városképi adottságokat – az északi rizalit tengelyét új középtengellyé nevezve ki, megtükrözte a keleti, Duna felőli szárnyat. Ehhez el kellett bontania az ún. Zeughaus (azaz szertár) barokk épületét. Az új középtengely fölé egy díszes kupolát emelt, amely a városképi szempontokat primátusként kezelve koronázta meg az épületet, azaz szerkezetileg nem az alaprajzi szervezésből következett.
Ugyanakkor az Ybl-Hauszmann-féle állapot mégis egy szerves egészet alkotott, amelynek gerincét a piano nobile Dunával párhuzamos térsora képezte. Ennek főbejárata a Szent György térről nyílt, amely akkoriban egy minden oldalról körbeépített városi tér volt. A palotát lovaskocsival egy üveggel fedett belső udvaron át lehetett megközelíteni, az áthajtóból fogadó csarnok, majd kisebb termek után a bálterem (és a vele párhuzamos Buffet-galéria) volt megközelíthető. Továbbhaladva az épület középtengelyében kialakított Habsburg-terem, majd a korábbi középtengelyben található egykori trónterem következett. Az európai mércével is egyedülálló, mintegy 270 méter hosszú teremsor délnyugati irányban folytatódott a mára rekonstruált Szent István-teremmel, és az annak szomszédságában egykor volt Hunyadi-teremmel. Ez a teremsor a két világháború közötti időben használatban volt, leginkább az állami reprezentáció által, de a nagyközönség számára is látogatható, végigjárható volt ez az út.
Méltatlanul kevesek által ismert tény, hogy az épület középpontjában, a mai Mátyás kútja mögötti részen volt a barokk kori Szent Zsigmond-palotakápolna, amelyben a koronázási jelvényeket, illetve a Szent Jobbot őrizték. Mintegy kétszáz éven át innen indult a Szent István-napi körmenet a Szentháromság téri Nagyboldogasszony templomhoz.
Fontos megjegyezni, hogy a palota nem önmagában állt, hanem részben a közvetlen szomszédságában, részben tágabb környezetében egy pár évtized alatt kiépült kormányzati és kiszolgáló épületállománnyal képzett szerves egységet. A Dísz téren álló Külügyminisztérium és Honvéd Főparancsnokság, illetve az utóbbival egybeépült, de a Szent György tér felé néző Honvédelmi Minisztérium zárta észak felé ezt az együttest. A Szent György térre nyílt a kiegyezés korától miniszterelnöki rezidenciaként működő Sándor-palota, a 18. század végétől színházként működő Karmelita-kolostor, illetve a nyugati oldalon a Teleki-palota barokk épületéből átalakított József főhercegi palota. A nyugati térfal meghatározó eleme volt a mára újjáépült Főőrség és a főhercegi palota között álló, mintegy 150 m hosszú ún. istállóépület, amelyet szintén Hauszmann tervezett.
Ezt a szervesen kialakult és használt állapotot érte el 1945 februárjában a front. Hitler kiadta a ma már teljesen értelmetlennek tűnő parancsot a budai Vár utolsó katonáig való védelmére. A már hivatkozott fortepan.hu oldalon számtalan (légi)fotó található a bombázás utáni állapotról. A legtöbb kárt a délkeleti oldal, azaz a barokk szárny szenvedte el. A fotókból azonban egyértelműen kiderül, hogy sem a palota, sem a környező épületek nem váltak romokká, vagy nem kerültek a bontást elkerülhetetlenné tevő állapotba. A legkomolyabban a Sándor-palota sérült meg, amelyet a leghamarabb építettek újjá, egyes források szerint teljesen szakszerűtlenül.
A háború után az egykori Várkapitányság még működött egy ideig, Csonka Pál 1945-ben ennek megbízásából készített egy állapotfelmérést, amelynek végkövetkeztetése az volt, hogy „a palotát külsőleg teljesen ugyanúgy kell majd helyreállítani, ahogy azt egy félszázad előtt művészi ihlettel megépítették, s legfeljebb csak a belső beosztás és kialakítás függhet a palota ma még pontosan nem ismert rendeltetésétől”. Szabó László várkapitány 1946 januárjában egy bejáráson számba vette az épületben és ingóságaiban esett károkat, részletes jegyzőkönyvben rögzítve azokat. Ebből kiderül, hogy a palota egyáltalán nem volt komoly veszélyben, a legnagyobb problémát a spontán, illetve tervezett fosztogatás okozta, valamint az állagmegóvó munkák negligálása. Fischer József újjáépítési kormánybiztos, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát is vezető, modernista elkötelezettségű építész a pesti oldal újjáépítését kezelte elsődlegesként, Budára és a budai Várra alig jutott figyelem. Czagány István szerint a palotából fokozatosan eladogatták az anyagi értékeket, illetve „nyersanyagbányá”-nak használták azt, őrzésére nem fordítottak kellő figyelmet.
A tervezett funkcióval kapcsolatos történésekre nem térnék ki részletesen, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a legkorábbi időktől párhuzamosan „játszott” a kormányzati és a kulturális funkció elhelyezése az épületkomplexumban, azonban „vagy-vagy” formában, nem keverve azokat.
A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1945. decemberi határozata szerint „az épület az ostrom előtti állapotának megfelelően építendő újjá”, legfeljebb kisebb módosításokkal (pl. a kupola megszüntetésével). Funkcióját tekintve a mindenkori államfő, illetve a legfőbb kormányzati szervek székhelyeként képzelték el ekkor.
1948, a „fordulat éve” sok szempontból fontos év volt az ország életében, így az építészekében is. Perényi Imre vezetésével ekkorra alakult ki az állami tervezővállalatok rohamtempóban fejlődő, folyamatosan átalakuló rendszere. A Szovjetunióból hazatérő Perényi és az általa 1946-ban alapított Új Építészet Köre, illetve annak huszon-egynéhány tagja komoly, mondhatni mindent eldöntő hatással volt az elkövetkező évtizedek építészeti közéletére a szakmapolitikától a műemlékvédelmen át az egyetemi építészoktatásig.
Az állami tervezővállalatok közül a Középülettervező Nemzeti Vállalat, azaz a KÖZTI volt jogosult műemlékekkel foglalkozni, így ő kapta a Budavári Palota felújításával kapcsolatos tervezési megbízást is. A megbízott főépítész Janáky István műteremvezető lett, kiválasztásának háttere nem ismert. Személye, a „Párthoz” fűződő viszonya, megbízhatósága nagyon sok ellentmondást rejt, további kutatásra lenne érdemes.
A KÖZTI első vezetője – Perényi Imre szoros minisztériumi felügyelete mellett – Gádoros Lajos lett, akinek a Budavári Palota tervezésével kapcsolatos feladata az építészek és a legfelsőbb vezetés közötti közvetítés, a tervezési program funkcionális és ideológiai kereteinek kiderítése volt. Az MDP KV Titkársága 1949. augusztus 17-én hozott határozatot arról, hogy a palotát a párt székháza és a legfelső állami vezetés elhelyezésére kell újjáépíteni. Az első, 1949-es tervváltozat, Janáky István és Perényi Imre építészek irányításával készült el, és csak töredékes állapotban maradt fenn. Ennek közvetlen előképe Kotsis Iván 1945-ben (fotóba) rajzolt lapos tetős koncepciója volt, amely a déli és északi épületvégek megkurtítását is tartalmazta.
Jánossy György, aki pályakezdőként – Zalaváry Lajos mellett – részt vett a terv elkészítésében, az alábbiak szerint emlékszik erre az időre: „Hetek alatt kellett összehoznunk az alapgondolatot a Vár megindítására. Ekkor alakult ki az elképzelés, hogy a palotarészt a barokk szárnynak megfelelően állítsák helyre, ugyanakkor az egészet körbevegye a középkori vár rekonstruált épületrésze. Fantasztikus volt: Pista kihúzta a kezem alól az utolsó perspektívát, elrohant és utána – mi akkor 11-ig is bent voltunk az irodában – 11 felé megérkezett, azt mondta: »el van fogadva«. Rákosinál járt… Ez így ment, ilyen prompt, és abszolút nem szabályos módon, egy gondolat elfogadása. Ez egy ilyen időszak volt, egészen addig, míg a szocreál kényszere ránk nem lépett.”
Ezzel párhuzamosan, 1949-ben Gerő László a Fővárosi Tervező Intézet kötelékében elkészítette a középkori palota- és vármaradványok bemutatására vonatkozó első tanulmánytervét. Gerevich László vezetésével, a Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából már 1946 óta folytak ásatások ezen a területen. Érdekes a barokk részek által szinte teljes egészében takart középkori részek bemutatásának kiemelten kezelése. Ennek oka a hazai, római iskolás régészek és a közelmúlt történeti hagyatékát negligálni kívánó kommunista hatalom szerencsés egymásra találása volt. A déli nagy rondella és a Buzogánytorony kialakításával kapcsolatos vitákat csak megemlíteni tudjuk (Czagány István erős kritikával illette ezek hitelességét), ugyanakkor tény, hogy a palota déli oldalán emiatt elvégzett 6-8 méteres terepsüllyesztés védelmi szempontból kapóra jött a déli szárnyba költözni kívánó Rákosi Mátyásnak.
A történeti épületrészekkel kapcsolatos tervezési feladatokra Janáky több, a Műegyetemről az új hatalom által ekkor eltávolított neves oktatót vett maga mellé (Arvé Károlyt, Kotsis Ivánt, Pázmándi Istvánt). Ebben az évben a KÖZTI kötelékébe igazolt Gerő László is.
Az 1950-es második vázlatterv már szinte teljes egészében fellelhető, kutatható, és igen sok érdekességgel szolgál. Önálló tervfejezetként foglalta magába Gerő László – az ásatások előrehaladását lekövető, a déli, középkori részekkel foglalkozó – második tanulmánytervét. A teljes épület funkciója az első változathoz hasonlóan az állami reprezentációt szolgálta, túlnyomóan hivatali-adminisztratív, előadó és tanácskozásra alkalmas terekkel. A déli és északi csonkítások megmaradtak, sőt az északi szárnyat teljes egészében újra tervezték építeni, rövidebb, de mélyebb kialakítással. A Szent György tér felé megszüntették a bejáratot, sőt, egy 18 méter széles, feltehetően védelmi célú árkot terveztek itt kialakítani. Az északi épületrészhez egy kapuzattal csatlakozó őrségi épületről több izgalmas tervváltozat is fennmaradt, azonban ez az istállóépület elbontását vonta maga után. Az épület többi részében megmaradt az eredeti teremsor, azt igyekeztek az új funkcióval jól belakni.
A tervdokumentáció legérdekesebb lapja a keleti főhomlokzat „evolúcióját” bemutató, lenyűgöző rajzsorozat, amelyen az öt történeti állapot alatt négy tervjavaslat szerepel. Ezekben fix pont a Kotsis Iván 1945-ös tervén a Hauszmann féle kupola helyett szereplő – a Zillack-féle 18. századi csillagvizsgálóra emlékeztető – szögletes torony. A tervváltozatok leginkább a tetők hajlásszögében különböztek: volt lapostetős, kis lejtésű nyeregtetős és (részben) manzárd-tetős változat is. A négyből csak egy készült az északi és déli végén megrövidítve, azaz a tervezők már itt is az eredeti épülethosszban gondolkodtak. A manzárdtetős megoldás került elfogadásra, és dr. Gerő László javaslata alapján a külsőben a Mária Terézia-kori architektúrát részesítették előnyben, annak a Hauszmann-féle állapothoz való igazításával. A belső terekben pedig annyi barokk és eklektikus enteriőr visszaállítását vették tervbe, amennyi az akkori programmal összeegyeztethető volt.
Időközben, a tervezés megindulásával párhuzamosan, ismeretlen akarat szerint bontási és építési munkák is zajlottak. „…1950-1951-ben lebontották az „F” épület pompás főlépcsőházát. A háromkarú, neobarokk díszlépcső helyett dr. Kotsis Iván ötkarú lépcsőt tervezett, amely szerkezetileg rövidesen el is készült… Ezenkívül ugyancsak 1951-ben statikai okokból lebontották az „E” épület eredeti homlokfalait. A földszinti barokk, műemléki boltozatrendszer is lebontásra került. Ugyanígy megsemmisítették a Prati-Moosbrugger építette III. Károly-féle emeleti teremsor maradványait is. Így a páratlan hatású, háromszáz méter hosszú, egybenyitható teremrendszer legrégibb szakasza bontócsákány áldozata lett. Funkcionális szempontokra hivatkozva szintén elbontották az épségben lévő »Király-lépcső«-t. Az 1951-1953 között lezajlott újjáépítési periódus a „D” épületben is eltörölte a Pacassi-Hillebrandt-Moosbrugger építette, XVIII. századi »appartamento nobile« díszítményeit vesztett, kiégett falmaradványait. A pompás barokk rendszerű épületbe két patkó alaprajzú lépcsőházat ékeltek és az akkori programnak megfelelően, belsejét új vasbeton pillérrendszerrel osztották fel.” – olvasható Czagány István 1966-os könyvében.
A hazai építészeti közéletben és a palota sorsában is az 1951. október 28–30. között megtartott Magyar Építőművészek Első Országos Kongresszusa volt a következő fordulópont, amely a szocialista realizmus térfoglalását hozta el. Ekkor alakult meg 218 taggal a Magyar Építőművészek Szövetsége, amelynek vezetősége a korábban említett, erősen balos Új Építészet Körének tagjai közül került ki. A MÉSZ alapító okirata a szocialista realizmus célkitűzéseit hangsúlyozta, ennek díjazására hozták létre az Ybl Miklós-díjat (addig jobbára Kossuth-díjjal jutalmazták az építészeket), illetve az utánpótlás nevelésére a Mesteriskolát. 1952-ben megalakult az Építészeti Tanács, melynek feladata a készülő tervek szocialista realizmus felé „terelése” volt.
A kongresszuson kiállították a palota második tervváltozatát, amely „kupolanélkülisége” miatt egységes elutasításban részesült. Janáky, aki nem titkoltan a hazai szocreál egyik kulcsszereplőjének lett kiszemelve, nem tehette, hogy ne reagáljon egy újabb tervváltozattal erre a „társadalmi üzenetre”.
A tervezés körüli bizonytalanságot jelzi, hogy az MDP Központi Titkársága 1952 júniusában zártkörű tervpályázat megtartását írta elő „a várpalota Duna-parti látképének kialakítására”. A bírálóbizottság rendhagyó módon kettős véleményt írt, ahol a választóvonal a történetiséghez való hozzáállásban volt tettenérhető. Az eredménytelen pályázat következménye annyi volt csupán, hogy a kupolát mindenki elengedhetetlenül fontosnak tartotta a palota dunai látványában.
Ugyanebben az évben lengyel akadémikusokból álló építész-követség érkezett Rákosi Mátyás meghívására Budapestre, hogy tanácsokat adjon a keleti homlokzat és a kupola megoldására. „Véleményük szerint is a fő hangsúlyt – a pályázókkal megegyezően – a szecessziós kupola átépítésével, egy dobon álló kupola adhatná meg. Javasolták az oldalrizalitok kupolafelépítményeinek elhagyását, a Hauszmann-féle középportikusz megtartását, és a déli épületszárny homlokzatának Hillebrandt szerinti visszaállítását.”
A szintén 1952-ben megszülető – harmadik – tervváltozat modellfotója egy, az Esztergomi Bazilika kupoláját idéző körperipteroszos megoldást mutat. A kupola a középtengelyben hátrahúzva, a központi udvar fölé került, azaz a meglévő térstruktúrát szervesen gondolta tovább folytatni. A középudvar egy, a reneszánsz hagyományt megidéző centrális elosztó kupolatérré vált, a Szent Zsigmond-palotakápolna pedig díszes lépcsőházzá alakult volna.
Az Építészeti Tanács titkársága 1955-ben szakértői véleményt írt a Janáky István, Pázmándi István, Flach János és Gerő László neve alatt futó vázlattervhez. A szöveg kitér a palotának a Szent György térrel való kapcsolatára, s előnytelennek ítéli az attól való elválasztását. A kupola esetében megállapítja, hogy mindenképpen szükséges gondolatkísérlet volt a kupola hátrahúzásának kérdése, ám a tervek alapján bebizonyosodott, hogy sem városképi, sem építészeti szempontból nem bizonyul előnyösnek ez a verzió. A jegyzőkönyv kifogásolja ugyanakkor a kupola peripteroszos megfogalmazását is, stílusidegennek ítélve azt. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Szent Zsigmond-palotakápolna, mint legértékesebb eredeti épületrész bemutatása, helyreállítása mindenképpen szükséges volna, és egyebekben is üdvös lenne visszatérni a Hauszmann-féle térsorhoz. A külső megjelenést tekintve a különböző hajlásszögű tetők alkalmazását és a homlokzat leegyszerűsítését – kolonnádok, oszlopsorok csökkentése vagy megszüntetése által – is újragondolásra ajánlja.
Igen sokat sejtető a kissé nyakatekerten fogalmazott összegző gondolat, amely végső soron a Hauszmann-féle állapotot tartja a legjobbnak és megtartandónak. „Az Építészeti Tanács különbizottsága elismerte a terv magas színvonalát, döntést azonban nem hozott. Véleményét azzal a kompromisszummal zárta, hogy a palota helyreállítási változatai közül az a leghelyesebb, …amely a meglévő állapot maximális fenntartásával oldja meg a feladatot. A Janáky-féle terv ugyanis nagy felkészültséggel, magas művészi fokon, a probléma minden oldalról való gondos megvilágításával kísérelte meg a Hauszmann-tervtől eltérő módon való újjáépítés legjobb, legművészibb megoldását adni… Meg kell jegyezni, hogy erre a kísérletre szükség volt, mert a Hauszmann-i elgondolással szemben is számos oldalról hangzott el bírálat, és felelőtlen eljárás lett volna egy más út megkísérlése nélkül a régi állapot esetleg szolgainak minősíthető visszaállításával a kérdést nyitottan hagyni.”
Az ország gazdasági állapotának romlása következtében a Budavári Palota építési munkálatai és a tervezés 1953-ban gyakorlatilag teljesen leállt, a KÖZTI vári tervező irodáját is átszervezték, másik irodába olvasztották.
1955 decemberében Szijártó Lajos építésügyi miniszter és Trautmann Rezső, az Országos Építésügyi Hivatal elnöke javasolta a negyedik tervvázlat kormányszintű jóváhagyását, sikertelenül. A PB 1956. június 14-i ülésén foglalkozott a palota ügyével, amikor is „a Politikai Bizottság elvben elfogadja, hogy a várat tudományos és kulturális intézmények céljára kell felhasználni, de meg kell bízni egy kisebb bizottságot, hogy tegyen konkrét javaslatot a budai Vár rendeltetésére. Ezt követően kell elkészíteni a budai Vár helyreállításának végleges tervét, figyelembe véve azt, hogy szükség esetén a párt és állami vezetés számára is megfelelő legyen.” Az ekkor felmerült funkcióváltás ötletének forrása sajnos ismeretlen, ugyanakkor ez a momentum döntően határozza meg az épület későbbi sorsát. Itt indul el a tervezésben az a folyamat, ami az épület funkcionális feldarabolásához, szerves egységének felszámolásához vezet.
1956 augusztusában Janáky István főépítész és Lux Kálmán építésügyi miniszterhelyettes részvételével „ankétot” tartottak a „Vár újjáépítésének tervei” címmel. A – tervező által dokumentált – lakossági hozzászólások többsége a Hauszmann-féle állapot újjáépítését támogatta, illetve kormányzati funkció elhelyezését az épületben.
Az 1956. októberi események után a palota újjáépítésének kérdése egy időre lekerült a napirendről, de Janáky István továbbra is dolgozott a terveken. Érdekes adalék, hogy Gádoros Lajos 1956 novemberében le akart mondani a KÖZTI vezetői posztjáról és áthelyezését kérte – a titkos állami objektumok tervezését végző – ÁÉTV-be, ahol csak megbízható, a párthoz lojális építészek lehettek alkalmazottak. Az áthelyezés 1957. január 1-jével történt meg. A KÖZTI igazgatója – a dolgozók kérésére – az ÁÉTV-ből visszahívott Hidasi Lajos lett. Ő még 1955-ben a KÖZTI egészségügyi épületeket tervező műterme éléről került át vezető pozícióba a kivételezett tervező-irodába. Ez a semmiségnek tűnő történés a későbbiekben még fontosnak bizonyul.
1957. november 27-én a Magyar Nemzetben megjelent a főszerkesztő, Mihályfi Ernő neve alatt egy Legyen a Vár a kultúra vára! című cikk, amelyben számos, a Várban, illetve a palotában elhelyezendő kulturális funkciót sorol fel a szerző. „Helyezzünk el kulturális intézményeket, könyvtárakat, múzeumokat, tudományos kutatóintézeteket, kiállító helyiséget a Várban” – szól a javaslat. A Széchényi Könyvtárat, a Természettudományi Múzeumot, egy modern kiállítóhelyet, a Népművelési Intézetet konkrétan megnevezi, de a Várpalotában helyezné el a Budapesti Történeti Múzeumot és a Párttörténeti Intézetet is.
A korábbiakból kiderült, hogy mind szakmai oldalról, mind a lakosság részéről a kormányzati funkció volt preferált. Dercsényi Dezső – a kor megfellebbezhetetlen tudású műemlékvédelmi szaktekintélye – a Külügyminisztériumot és az Elnöki Tanácsot mint kis ügyfélforgalmú intézményeket képzelte az épületbe. Ehhez képest a kulturális funkció felmerülése mindenképpen kultúrpolitikai irányváltást sejtet, amit mind a cikk szerzőjének személye, mind a cikket megjelentető sajtótermék is sejtet.
A Magyar Nemzet a politikai leeresztő szelep volt a kádári időkben, míg Mihályfi Ernő (Kádár szavai szerint) a „párton kívüli bolsevik” szerepében szolgálta ki a pártállamot. 1949–1951, majd 1957-1970 között volt a Magyar Nemzet főszerkesztője, 1951–1957 között népművelési miniszterhelyettes, 1957–1958 között pedig – a hivatkozott cikk írásakor – művelődésügyi miniszterhelyettesként a minisztérium és az értelmiségi holdudvar újjászervezését vezette. 1956-ban átvette az evangélikus egyház egyetemes felügyelői tisztét is, az ott általa okozott károkat több cikk is tárgyalta a közelmúltban. Talán nem túlzó feltételezni, hogy ilyen háttérrel a cikk nem egy újságíró egyéni ötlete volt, hanem jóval több annál, akár a kádári pacifikáció egyik csele lehetett…
1957-ben (ismét) átalakult a hazai műemlékvédelem intézményrendszere, aminek következményeként a Várgondnokság ezirányú feladatait az Országos Műemléki Felügyelőség vette át. A palotával kapcsolatos építtetői szándék komolyodását mutatja, hogy „a tervezői munkával kapcsolatos állandó konzultálásra és a tervek jóváhagyására vonatkozó javaslatok előterjesztésére az építési miniszter 1958. október 9-ei utasításával létrehozta a Konzultatív Várbizottságot. A bizottság Lux László miniszterhelyettes vezetésével alakult meg; tagjai: Dercsényi Dezső, Gádoros Lajos, Hofer Miklós, Major Máté, Perczel Károly, Perényi Imre, Pogány Frigyes, Szendrői Jenő, Weichinger Károly és Zilahy István építészek voltak.” A bizottság munkáját az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumon belül a Perényi Imre vezette Város- és Községrendezési Főosztály Dercsényi Dezső által irányított Műemléki Osztálya „koordinálta”. Az Országos Műemléki Felügyelőség is ezen osztály ellenőrzése, felügyelete alatt állt.
A palota műemléki védettségét a 22509/1958. ÉM és 120344/1958. MM számú közös miniszteri – azaz egy elég erős legitimációjú – döntéssel megerősítették az alábbi szövegezéssel: „Szent György tér (6452) Volt királyi palota, épült a XVIII. sz-ban. 1896-1903 között Ybl Miklós és Hauszmann Alajos kibővítették. Mai szintje alatt feltárva a középkori és a renaissance palota maradványai a XIII-XV. századból. A palotát körülvevő középkori erődrendszer helyreállítva 1951-54-ben.” Fontos tudni, hogy a korábbi, 1951-es védettség csak a középkori és a barokk részekre terjedt ki. („Szent György tér volt királyi vár. Délkeleti sarokszárny, épült 1749-1766. Középkori falmaradványok az épület alatt és a Várkertben.”) Ez a ma már érthetetlen kitétel akkor még természetes volt, hiszen az általános, még a Műemlékek Országos Bizottságától örökölt vélekedés szerint hetven évnél fiatalabb épület nem kap(hat)ott műemléki védettséget.
1958-ban a tervezési munkák folytatódtak Janáky István vezetésével, az Építésügyi Minisztérium új tervezési programja alapján. A megnagyobbított alapterületű A épületbe egy kisebb minisztérium, a B épületbe a Minisztertanács került volna, a D épületben az Elnöki Tanács, a C épületben a két kormányszerv közös reprezentatív terei, az E épületben a Vármúzeum, míg az F épületben a Széchényi Könyvtárat tervezték ekkor elhelyezni, bár utóbbi, szakmai előkészítetlensége miatt nem szerepelt a terveken. Janáky a műszaki leírásban kihangsúlyozza, hogy a tervezett állapot csak ott számol bontással, ahol a funkcióváltozás miatt mindenképpen szükséges, egyébként amennyire lehet, a meglévő szerkezetek megtartására törekszik. Érdekes módon a Szent Zsigmond-palotakápolna „kápolna” felirattal megmaradt, de a középtengelyben található belső udvarba egy központi lépcsőházat tervezett, amely azonban csak a földszintet és az első emeletet kötötte össze!
A Konzultatív Várbizottság 1958. december 17-18-én tárgyalta és elfogadta a negyedik tervváltozatot. „A Várbizottság továbbra is helyesnek tartotta a már korábban is javasolt északi épületszárny (A) nyugati irányban való bővítését, amely által homlokzata egy síkba kerül a többi épületszárny (C és E) nyugati homlokzatával. Egyetértett az épületszárny Szent György téri régi főbejáratának megszüntetésével és a négyoszlopos kolonnád lebontásával. Az épületszárny új főbejárata a déli homlokzatra került.” Egyetértettek a kupola elhelyezésével is, de javasolták, hogy az alatt nagyvonalúbb, kétszintes terek jöjjenek létre. A bizottság tagjai Dercsényi, Gádoros, Hofer, Major, Perényi, Pogány, Weichinger, Zilahy voltak.
A 10.327/1959 (XII.30.) GB. számú határozat már előírta, hogy „a palotát és környékét a főváros egyik művelődési központjává kell kiképezni”. Meghatározta, hogy az A épületben (és a Sándor-palotában) a Legújabbkori Történeti Múzeumot (később Munkásmozgalmi Múzeum), a B-C-D épületekben a Nemzeti Galériát, az E épületben a Budapesti Történeti Múzeumot, az F épületben pedig a Széchényi Könyvtárat kell elhelyezni.
1958-ban a vári (II. számú) tervezőirodát beolvasztották a III. irodába, amelyet – Janáky István főépítészsége mellett – Nyéki Endre vezetett. A következő évben, a vári beruházás kormányzati újraindításának hatására újra megalakítják a III. számú vártervező irodát, amelyben azonban már nem Janákyé a főszerep. 1959 végével leváltják őt a palota főépítészi posztjáról, helyére Hidasi Lajos érkezik. Az ő kinevezésének háttere tisztázatlan. Hidasi a KÖZTI vállalati főmérnöki posztját cserélte erre a megbízatásra, feltételezésem szerint menekülőútként a számára tarthatatlan állásból. Ennek hátteréről annyit érdemes tudni, hogy az állami vállalatok élére – tanulva az 1956. őszi „sajnálatos eseményekből” – kizárólag politikailag kifogástalan embereket helyezett a hatalom. 1958. november 1-jei hatállyal egy külsős, Skoda Lajos érkezett a KÖZTI élére, feltételezhetően az ő feladata „új seprőként” a kollektíva megrendszabályozása volt. Az érdemi irányítás azonban ekkortól már a Hidasi által maga helyett főmérnöknek javasolt Mányoky Lászlóé volt, aki később is meghatározó szerepet játszott a vállalat életében.
Átnézve a kor meghatározó építészeti dokumentumait, kitűnik, hogy mind Hidasi, mind Janáky párttag volt, ami kevés vezető építészre volt igaz, legalábbis a KÖZTI MÉSz MDP aktíva jegyzőkönyvei szerint…
Érdekes adalék, hogy Dragonits Tamás, Jánossy György és Gádoros Lajos is azt nyilatkozta, hogy felajánlották nekik a palota főépítészi posztját, de különböző hivatkozással mindegyikük kitért a feladat elől. Hidasi II. világháború utáni működése ismeretlen, csak a fent említettekhez hasonló, közvetett adatokból sejthetjük valamennyire valós szerepét.
Jánossy György – egy 1980-as évekbeli visszaemlékezésben – az alábbiakat mondta róla: „Vegyünk csak egy példát, mondjuk a Vár rekonstrukcióját. A hausmanni Vár egy nagyszerű térrendszer volt, gyönyörű. A jó térrendszereknek a szokása, hogy sok mindenre lehet használni… Hidasi nem volt akkora építész, hogy ne kellett volna eltörölnie ezt a kialakult térrendszert. Össze-vissza barkácsolta a Várat… Azért, mert nem volt elég nagy, hogy átlássa a másiknak a zseniális, tiszta gondolatát. Lehet, hogy jóakarattal. De lehet, hogy helyet akart magának csinálni. Itt mindenki helyet akar csinálni magának, hogy ő legyen. Tehát elpusztítom a tájon lévő gyönyörű dolgokat, hogy az én kevésbé nagy remekművemet letegyem.”
Ezt a vélekedést megerősíti az 1960-as, már teljes mértékben Hidasi által jegyzett vázlatterv, ahol a palota ténylegesen elérkezett a legfontosabb változáshoz.
A vázlatterv – az A épület kivételével – már a megvalósult állapotot mutatja az elhelyezendő funkciók tekintetében. A B-C-D épületekbe a Magyar Nemzeti Galéria került, az E épületbe a Budapesti Történeti Múzeum, míg az F épületbe a Nemzeti Könyvtár. Az itt szereplő rajzokon látható, hogy a B-C-D épületek alaprajzilag teljesen leegyszerűsödtek, szinte csak a körítőfalak maradtak meg. A B és D épület az udvar felől, a C épület a dunai oldalról közelíthető meg. A Szent Zsigmond-palotakápolna gyakorlatilag megszűnik, a középudvarba a Janáky-féle utolsó verzióban megjelenő díszes lépcső kerül, de a kápolna terébe is belógó pihenővel. A teljesen kitakarított belső terek láthatóan elszakadnak a homlokzati tagolástól, a Mátyás kútjának sarokrizalitja, Patyomkin-falként áll magában, a lépcsőház hátsó fala az altemplom boltozatának negyedelőpontjára terhel.
Az E épület is az utolsó Janáky terv alaprajzi logikáját követi: a körítőfalak maradnak csupán, a kiállító funkció üres, osztatlan tereket követel, amelyek egy részét az újragondolt előtér, lépcsőház foglalja el.
Az eredetileg hatszintes F épület sem járt jobban: a főfalak maradtak meg csupán, a két belsőudvarba pedig egy-egy tizenegy szintes, vasbeton könyvtároló épület került.
Korabeli – Kollányi Béla és Czagány István könyveiben is publikált – fényképek bizonyítják, hogy 1959-60-ban a hauszmanni állapot több helyen (Szent György téri bejárat, Szent Zsigmond-palotakápolna, bálterem, Habsburg-lépcső, Habsburg-terem) még rekonstruálható állapotban volt. Egy 1961. márciusi, Hidasi Lajos és Tiry György által szignált kiviteli tervsorozat (alaprajzok és metszet) a C épület Hauszmann-féle részeit még meglévő, de bontandó szerkezetként mutatja, pontos kottázott felméréssel, a tervezett állapottal együtt ábrázolva. Az építési munkák a szerkezetépítés vonatkozásában 1960-64 között nagy ütemben zajlottak, de a befejező munkáknál jelentősen lelassultak.
Természetesen a palota története nem egy magában zajló zárt folyamat volt, elsősorban a Szent György térrel, illetve tágabban a Várnegyeddel párhuzamosan, azzal laza kölcsönhatásban folyt a tervezés, kivitelezés. A környező épületek sorsáról annyit érdemes megjegyezni, hogy a korábban valóságos, négy oldaláról térfalakkal határolt Szent György tér a palota újjáépítési munkáinak befejeztével gyakorlatilag pusztává vált, mivel a környező épületek a Sándor-palota, a Karmelita kolostor, illetve a Honvédelmi Főparancsnokság földszintes torzójától eltekintve mind eltűntek a föld színéről. A József főhercegi palotát 1968-ban, a Főőrséget és a Stöckl-lépcsőt 1971-ben bontották el. A Lovarda, a Honvédelmi Minisztérium és a nyugati oldalt meghatározó ún. istálló-épület elpusztításának ideje nem tisztázott, feltehetően az ötvenes évek első felére tehető.
A másfél évtizedes tervezési periódus után hét évet kellett várni az első intézmény beköltözésére: a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma 1967. december 28-án nyílt meg az E épületben. Ezt követte 1975. április 1-jén a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 19. század elejétől 1919-ig terjedő időszakot bemutató első üteme, a megnövelt alapterületű A épület középső szintjén. 1975. október 12-én nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria a B-C-D épületek területén, de nem teljes kiállítási anyaggal (a gótikus táblaképek és faszobrok, valamint a magyarországi késő reneszánsz és barokk művészet állandó kiállítása 1979-ben, a késő gótikus szárnyas oltárok állandó kiállítása 1982-ben, a középkori és reneszánsz kőtára pedig 1985-ben). Utolsóként, 1985. április 4-én az Országos Széchényi Könyvtár nyitotta meg kapuit a legnagyobb alapterületű épületrészben, a hétszintes krisztinavárosi szárnyban.
Az átalakítási munkák során, „1961-ben lebontották Pacassi-Hillebrandt-Moosbrugger monumentális kápolna interieurjét és a Jadot-Pacassi franciás hatású »Diplomata lépcső«-jét. Továbbá Hauszmann szép »Habsburg-lépcső«-jét…. Ugyanígy eltűnt a Fischer von Erlach stílusában épült, ragyogó Habsburg-terem Lotz Károly és Senyei Károly értékes képzőművészeti alkotásaival egyetemben” olvasható Czagány már hivatkozott könyvében.
A C épületnek gyakorlatilag csak a határoló falai maradtak meg, elpusztították a Habsburg-lépcsőt, a Habsburg-termet, a barokk palotakápolnát, amelynek altemploma, az ún. Nádori kripta csak 1989-ben vált látogathatóvá, addig többször ki is fosztották. Az épület középtengelyébe került kupola végleges állapotát Gerő László tanácsára a római St. Andrea de Valle-templom mintájára formálták meg. A kupola alatt hatalmas belmagasságú kiállítótér van. Az épület közepét, azaz az egykori belső udvart, az 1958-as Janáky-tervhez hasonlóan egy vasbeton szerkezetű, hatalmas lépcsőház foglalja el, de ahhoz képest jóval kevésbé szervesen illesztve be az épület szerkezeti rendszerébe.
A lépcsőházat két szinten semleges kiállítóterek veszik körbe, a legfelső szintre a három épületrészen végigvonulóan irodák kerültek, nagy traktusmélységgel. A legfelső szinten a restaurátorok foglaltak el jelentős alapterületet, illetve ide került a 20. század második felének képzőművészetét bemutató részleg.
A D épületben a legalsó szinten megmaradtak a reneszánsz és barokk boltozatos terek, de ezek fölött szintén teljesen semleges kiállítási terekké csupaszították az eredeti barokk és eklektikus teremsort. A leghosszabb pusztulástörténettel az ún. trónterem „büszkélkedhet”, amit Czagány István nagyon jól dokumentált könyvben és tanulmányban.
A Magyar Nemzeti Galéria belső közlekedési rendje is teljesen megváltozott. A bejáratok itt is az egykori alagsorba kerültek, új főlépcső épült az északi, A épülettel határos területre, az egykori bálterem mellé.
A B és D épület koporsószerű manzárd tetőt kapott, amelyet álló arányú tetőablak-felépítmények tagolnak. Az egész épületkomplexum új, osztás nélküli, függőleges középtengely körül elforduló működésű fa ablakokat kapott, amelyeknek a kiállítási funkcióhoz illeszkedően árnyékoltnak kellett lenniük. Ezt eredetileg belső oldali alumínium zsaluzijával tervezték megoldani. Dragonits Tamás említése szerint az eredeti ablakokkal megegyező szerkezeteket terveztek, de valamilyen okból azok jelentős részének legyártása után megváltozott a koncepció.
Az E épület története tekinthető a legegyenesebbnek, mivel itt a már említett Gerő László építész elképzelései a középkori emlékek bemutatására már a palota első tervváltozataival párhuzamosan megfogalmazódtak. Az itt elhelyezett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának építész tervezője Kékesi László, belsőépítésze Domokos Géza és Németh István volt. Ugyan az alaprajzok itt is csak 1960-ben véglegesedtek, Janáky 1958-as tervében már ennek előképei jól beazonosíthatóak. Ez, a korábban belsőudvaros, oldalfolyosós épület abból a szempontból jobban járt a többi épületrészhez képest, hogy főfalai megmaradtak, a kiállítási funkció miatt „csak” a belső osztófalakat távolították el. Viszonylag egyszerű elrendezéssel az északi szárnyba került a modern lépcsőház, illetve a szociális helyiségek. A pinceszinten viszonylag kompromisszummentesen szervesülnek a meglévő épületrészekhez az újonnan feltárt és rekonstruált középkori helyiségek. Rosszabbul járt a ma déli összekötő szárnynak hívott, F épület felé eső szakasz, amely elvesztette kapuáthajtóját, mivel déli oldalán mintegy hét méterrel lesüllyesztették a csatlakozó terepszintet a feltételezett középkori állapotok helyreállítása miatt. Ide került a múzeum főbejárata, az oldalfolyosós kialakítást a felső szinteken belső pillérvázasra cserélték, és még a déli falat is újjáépítették. Mivel ez az épületrész, az emeleti Szent István-teremmel a közelmúltban újjáépítésre került, itt részleteiben is kiderült, hogy milyen mélységű és minőségű átépítések történtek az 1960-as években.
Az F épületben helyet kapó Országos Széchényi Könyvtár építész tervezője Havassy Pál, belsőépítésze Lőrinci Edit volt. Bár a könyvtár szakmai programja már 1959-ben publikálásra került, az épület csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. A legkésőbb átadott palota-beli intézményként a belsőépítészeti munkálatok lassúságát az anyagi források elapadása okozta, ami részben meglátszik az anyaghasználaton is. A legnagyobb alapterületű, nyolcszintes épületrész legkomolyabb beavatkozása a már korábban elkészült új lépcsőház kialakítása mellett a két belsőudvar beépítése volt. Ezekbe egy-egy tizenegy szintes vasbeton raktárépület került, amelynek kivitelezése nagyon sok nehézséget okozott, és nem is sikerült kompromisszummentesre.
Összegezve a Királyi Palota Hauszmann-féle kiépítésének II. világháború utáni történetét, megállapíthatjuk, hogy kutatásunk mai állása szerint egymásra épülő, kisebb-nagyobb döntéseket látunk, amelyek a 20. század végére gyakorlatilag a Hauszmann-féle épület szinte teljes pusztulásához vezettek, anélkül, hogy annál értékesebbet, művészileg igényesebbet, funkcionálisan jobban működőt hoztak volna létre.
A kutatást azonban folytatni szükséges, leginkább a kormányzati funkció kulturális hasznosításra módosításának valós okát, a döntés meghozatalának pontos folyamatát illetően. Ehhez alaposabban kellene vizsgálni az ötvenes években a felső politikai hatalom által meghatározott elvárásokat és azok hatását a palota átalakítására. Érdemes lenne megismerni a folyamatban résztvevő személyek motivációit, amelyek az önéletírásokból, levelezésekből, illetve az állambiztonsági és párt dokumentumokból derülhetnek ki.
Egy külön, hatalmas terület a funkcionális vizsgálat, amelynek során ki kell deríteni, hogy a négy kulturális intézmény milyen funkcionális kompromisszumokkal volt elhelyezhető a palotában, illetve, hogy az esetleges problémákat kik, milyen fórumokon jelentették.
A legfontosabb azonban a jelenlegi állapot műemléki hitelességének vizsgálata, amelyben Czagány István tanulmánya és könyve lehet a kiindulási alap. Homlokzatról homlokzatra, teremről teremre haladva értékelhessük a megvalósult állapotot az építéskori, illetve a mai kor műemlékvédelmi elvárásai alapján.
A feltételes mód csak részben indokolt, hiszen a kutatás – a tervezési munka haladásával párhuzamosan – folyik, törlesztve Magyarország egyik legkiemelkedőbb értékű műemlékével kapcsolatos tartozásunkat.
Az alábbi cikk az Országépítő 2023/4-es számában jelent meg, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.