A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete

A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete
– a „velencei metódus” diadalútja, avagy „ami nem akar kimerülni, s ami nem tud elkezdődni”

Történeti-politikai szöveggyűjtemény Összeállította, fordította és a bevezetőt írta: Z. Tóth Csaba, 2012.

„Csupán az idő a megmondhatója, hogy… a vállalkozások és kísérletek sikerrel vagy kudarccal zárulnak-e. Ez magyarázza, hogy a következő fejezet csak rövid lehet és vázlatos.” (William V. Bangert, S.J.: A jezsuiták története, Osiris, Bp., 2002., első kiadás 1997, a társaság 20. századi tevékenységéről szóló fejezet elejéről)

Az Országépítőben 2002-2005 között megjelent cikkeim, fordításaim sorát folytatva, 2012 tavaszán és nyár elején a Jézus Társaság történetével, dokumentumaival kezdtem behatóbban foglalkozni. A külső, történelmi adatok között rátaláltam az egyik legérdekesebbre, a társaság által kibocsátott régi, reprezentatív kötet, A Jézus Társaság első évszázadának tükre facsimile kiadására (Imago primi saeculi Societatis Jesu, Antwerpen, 1640, www.archive.org). A kb. 1000 oldalas, latin nyelvű munkában, mely dagályos stílusában a társaságot mindenek fölé helyezi, található 125 ábra is egy-egy hosszabb verssel. A képeket áthatja az antik Róma szelleme, „pogány” istenek, nevek, irodalmi hivatkozások bukkannak fel, melyek kifejezetten alátámasztják Dr. Steiner közléseit a jezsuita rend antik, okkult-romanista, nagyhatalmi jellegéről (ld. Függelék). Egyik-másik jezsuita ábra meglepő módon alkalmas arra, hogy összevessük őket pl. az egydolláros bankjegyen látható közismertebb szabadkőműves nagypecséttel is, ami újabb adalék lehet a jezsuita-szabadkőműves kapcsolatok feltárásához: Dr. Steiner, szellemi kutatása alapján, mely lehetővé tette, hogy bepillantson a háttérhatalmak „kártyáiba” (ld. a szellemi megismerésről, mely a történelmi kutatás új lehetőségeit is jelenti, GA 20, New Perspectives, www.rsarchive.org), már a 20. század elején rámutatott, hogy e két titkos testvériség magas fokú, szellemi látó beavatottai a 18-19. században szövetséget kötöttek a befolyásuk hatékony érvényesítésére (GA 167/4,9.). Az Imago alapján úgy tűnik, hogy ennek alapjai már a 17. század elején készen álltak. A jezsuita ábrák feliratai valóban kifejezik a rend antik római kötődéseit, egy beavatási hangulatú jelenetben pl. egy fénylő háromszög felett „A tudomány ősrégi iskolája”, illetve alul „Az isteni Pallas temploma” felirat szerepel (p. 469, v.ö. egyes 2010 utáni alapítványok neve Mo.-on), tehát itt nem a Szentháromság titkáról van szó, sőt felbukkan az egyik figura kezében a későbbi szabadkőműves szimbólum, a körző, míg egy másik képen vízből kiálló piramisok (Imago, p. 201) jelképezik a négyfokú „beavatást”. A dollár pecsétjén a csonka piramis fölötti „mindent látó szem” ugyanezeket a jelentéseket hordozza, utalva az „új világrend” láthatatlan beavatottaira. Még a szóhasználat is azonos a dollár és a jezsuita ábra feliratán: a latin annuo, támogat, helyesel, jóváhagy ige szerepel az Imago 201. oldali ábráján annuus alakban, és az egydollároson annuit alakban. A jezsuiták sosem voltak oly bőbeszédűek a saját valódi gyökereiket illetően, mint az Imago-ban, de ezt meg is bánták, és a kötet megjelenése után megpróbáltak minden példányt felvásárolni (Boyd Barrett: The Jesuit Enigma, 1927, p. 74, 96-97).

E szimbólumok, valamint az egydollároson olvasható „Istenben bízunk” (In God We Trust) felirat tükrözik a jezsuiták, szabadkőművesek, „bankosok” okkult, lelkek fölötti s egyúttal világhatalomra törekvését, mely a külső hatalommal együtt mintegy közrefogja a világot, önkényesen felszentelve magukat isteni hivatkozásokkal. És eszünkbe jutnak az Evangélium sorai: „a mennyek országát az erőszakoskodók ragadják el” (Mt. 11,12., Lk. 16,16), és „isten gyanánt mutogatják magukat” (2.Thessz. 2,4). Miféle erők „támogatják” ezt a világösszeesküvést az emberiség valódi üdve, szabad fejlődése ellen, miféle birodalmat, világúniót koholnak a fejünk fölé, háborúk és hamis, pusztító eszmék és rendszerek „kísérleti” bevezetése révén, a 20., s most már a 21. században, 2001. szept. 11. után? A Jézus Társaság 1640-ben azt is elárulta, hogy ők „nec esse novum Ordinem”, nem új rend (Imago, p. 65), s bár a mondat folytatásában az apostolok első közösségét értik „új rendnek”, a jezsuita rend elődjének, a jelek azonban azt mutatják, hogy egy római, mondhatni „fekete mágikus” rendet kell megneveznünk a jezsuiták igazi forrásaként, amely már a 4. századtól minden magasabb szellemiséget ki akart irtani az emberiség tudatából (ld. Steiner GA 216/8), s a szellemi világba való közvetlen betekintést csak a maga számára akarta fenntartani, az önző, evilági manipulációk, a múlt illegitim továbbmentése érdekében. E régi, romanista társaság „beavatott” utódai voltak azok, akik a 869. évi ökumenikus zsinatra is becsempészték a hazug, szellemtagadó XI. kánont, melyet aztán továbbvitt az 1311. évi vienne-i zsinat 1. dekrétuma, egy még materialistább értelemben, a dualitás, a földiség világába rekesztve az emberi megismerést (ld. Boardman: The Enigma of Canon XI., ford. részletek Z.T.Cs., v.ö. Decrees of the Ecume¬nical Councils, ed. Norman P. Tanner). Különböző csatornákon, befolyásos személyeken keresztül, Rómában, Velencében, Flandriában, ez az ősrómai, „állami okkultizmus”, ez a végeredményben „antikrisztusi” impulzus karolta fel Loyolát és Jézus Társaságát a 16. századtól, a kereszténység „védelmének” álruhájában, valójában azonban egy elavult, nem az újkorba illeszkedő „világbirodalmi” törekvés jegyében, s lett a forrása a nemzetközi szabadkőművességnek is, különösen a Rajnától nyugatra és délre.

 „A tudomány ősrégi iskolája, Az isteni Pallas/Minerva temploma”, az ajtó fölött a Jézus társaság pecsétje, Imago, p. 469, és a brit belföldi katonai hírszerzés (Military Intelligence, MI5) pecsétje, II. Erzsébet monogramjával és a „mindent látó szemmel”

Az egydolláros bankjegy a szabadkőműves csonka piramissal és a „mindent látó szemmel”, a talapzaton az amerikai függetlenség kikiáltásának 1776-os dátuma, lent a Novus Ordo Sec(u)lorum, „Új világrend” mondatszalag, fent a „Támogatva” felirat (lat. annuo igéből, mely szerepel az Imago 201. oldalán lévő jezsuita ábrán, négy piramissal együtt, ld. alább)

Amikor ez a név, „Jézus Társaság” felmerül, az átlagolvasó – hiszen lényegében igen csekély a tájékoztatás arról, amit ez az elnevezés igazán takar – először természetesen egy szentéletű, vallásos társaságot képzel el, „szent” férfiakat, akik Jézus követését tűzték célul maguk elé, mindazt, amit a kereszténység alapítója szavaival és tetteivel kifejezett, megtestesített. Közelebbről megvizsgálva azonban e társaság történetét, először is szembeötlik a rendalapító, a spanyol-baszk Iñigo (lat. Ignatius) Loyola (egyes források szerint zsidó, s neve Recalde volt) igen ellentmondásos, súlyos depressziótól, agresszivitástól, érzékiségtől felkavart, s ezért önpusztításra, önostorozásra hajló személyisége, sorsa (ld. Joseph A. Munitiz, SJ: St. Ignatius of Loyola and severe depression, The Way, July 2005), s egyes víziói, melyek kifejezetten démoni megszállottságra utalnak (The Autobiography of St. Ignatius, ed. O’Connor, SJ., 1900, p. 41). Ezeket a tulajdonságait lényegében belevitte a lelkigyakorlataiba, melyekben a novíciusnak erőteljesen bele kell dolgoznia magát „Jézus király” és Lucifer seregének harcába, mindkét oldalt teljes valójában kell lelkileg realizálnia. A társaság alapításának körülményeire rányomták bélyegüket a korabeli politikai, vallási viszonyok, a reformáció elleni harc, és természetesen Loyola külvilággal való kapcsolatai, melyekről életrajza általában nevesítés nélkül tesz említést, mint „barátokról”, „pártfogókról”, akikkel Velencében, Rómában találkozott (Peter Contarenus, Autobio., p. 135, aki későbbi pártfogója, Gasparo Contarini bíboros és pápai követ unokaöccse, ld. Tarpley a szöveggyűjteményben), és az évenkénti látogatásairól Flandriában, mivel ott „gazdag alamizsnára” lehet számítani (Autobio. p. 114, itt alakult ki a társaság egyik fő központja, ld. Imago, 937, és Dr. Steiner az I. világháború előtti németalföldi okkult központról, ld. alább). A Jézus Társaságot és a mögötte álló erőket szinte a kezdetektől, a Loyola és sajátos lelkigyakorlatai elleni inkvizíciós vizsgálatoktól (sokan furcsa kísértésekről számoltak be a lelkigyakorlatok kipróbálói közül, Autobio. p. 89), az elutasítás, ellenszenv is végigkíséri. S valóban, a működésük elején mindjárt kétes szerepeket játszanak: megrendezik a Szt. Bertalan éji mészárlást, melyben 20.000 hugenottát ölnek meg (1572), a flandriai spanyoluralom megerősítésén fáradoznak (Orániai Vilmos elleni merénylet, 1581), majd az angolok ellen konspirálnak a Lőpor-összeesküvésben (1604), melyben fel akarták robbantani az egész londoni parlamentet, benne a katolikusellenes királlyal, I. Jakabbal és a főurakkal. Nemhiába nevezték el a jezsuitákat az egyház „rohamcsapatának”. Angliában a brit katolikus arisztokráciával, mindenekelőtt a Howardokkal, Norfolk hercegeivel, és a Cecilekkel, Burgley grófjaival, Salisbury márkikkal ápoltak közeli kapcsolatokat (a társulást „velencei pártnak” is nevezték; ld. Tarpley és mások). Ezeket az anglo-jezsuita kapcsolatokat a 19. században továbbvitte a Rhodes-Milner, vagy Kerekasztal-csoport (ld. Quigley a csoport jezsuita mintára történt szervezéséről, The Anglo-American Establishment, Chap. 3., és a Cecil-tömb óriási befolyásáról, uo., Chap. 2.).

A jezsuitákról alkotható kép tehát sokkal összetettebb annál, minthogy csupán jámbor férfiak vallásos gyülekezetének tekintsük őket. A reformáció, a világ megújulása, közelgő „kozmikus pünkösdje” elleni 16-18. századi merényleteiktől kezdve, majd a hatalmuk, gazdagságuk csúcsára érkezve, egy 41 éves, sajnos eredménytelen pápai betiltás intervallumán át (1773-1814), ez a szinte mindenki által gyűlölt, problémás, sőt diabolikusnak mondható rend eljutott a 19-20. század, a modern kor feltételei közé, amikor a szokásos szerepükön kívül (misszió, tanítás), jó „túlélő” érzékkel immár az anglo-amerikanizmus hosszútávú céljai mellett sorakoztak fel (v.ö. Dr. Steiner, GA 181-ből, Szabad Gondolat, 2002., Június, p. 30). Ezt tudatosítanuk kell, hogy megértsük a világesemények, az egyes bel- és külpolitikai történések valódi mozgatórugóit, még akkor is, ha természetesen lojalitással tartozunk saját európai, keresztény és nemzeti kultúránk iránt. De éppen ezért, a keresztény, és különösen magyar igazságérzetünk az, ami annak felismerésére szólít, hogy ezek a nagyhatalmi célok nem kevésbé anakronisztikusak, mint maga a jezsuita rend, az őket egykor felkaroló velencei, római oligarchizmus: az „új Róma”, a keresztény (-nek mondott) Nyugat, az egységesített Euro-Amerika alapvetően materialistává, szellemtelenné tett világuralma. Mindez oly távol áll Jézus Krisztustól, hogy az Ő nevét felhasználni e társaság neveként, vagy e globalizációs folyamat „védjegyeként”, nemhogy pontatlan, de egyenesen istenkáromlás. Épp a „hatalom akarása” lett teljességgel anakronisztikus, keresztényellenes a 20. századra, és ha nem vigyázunk, előbb-utóbb ez ismét emberiségellenes jelenségekhez vezethet, a fennkölt hivatkozások közepette, vagy egyszerűen már csak a nyers, öncélú, „rendcsináló” akarat révén, melyre még okot is találhatunk (adnak) bőven…

A történelem alakulásával foglalkozva az ember elvész a részletekben, vagy a teljesen értelmetlenné vált párt- és egyéb elfogultságokban, ha nem igyekszik megérteni a főbb irányvonalakat: egyfelől, hogy mire törekszenek a mindenkori „bitorló” nagyhatalmak a külső világban, Isten földi országában, milyen eszközöket használnak az egyes vezető csoportok, társadalmi rétegek ahhoz, hogy legitimálják magukat a szembenálló csoportok, hatalmak és a nagy többség szemében (vagyon, hatalom, fegyver, technológia, ideológia, média, „isten”), s hogyan akarnak eszközeik révén egyre nagyobb hatalomra szert tenni? Illetve, a másik oldalon, mi a szándéka, menete az emberiség belső, lelki-szellemi fejlődésének, merre megy valójában az emberiség, mi a fejlődés iránya, célja, melyet a külső hatalom a természeténél fogva mindig uralni, a maga hasznára fordítani igyekszik? Egybeeshet-e a történelem e két nagy sodrása, a külső és a belső történelem? Volt-e idő, amikor egybeesett? S ha nem voltak szinkronban, miért nem? Hogyan hozhatók összhangba az emberi élet belső értékei és a külső világ, külső, „fizikai” élet folyamatai, szellemi, lelki, testi szükségleteink úgy, hogy a tényleges emberi fejlődést szolgálják? Hol a határa önzésnek és önzetlenségnek? Hogy’ lehet hinni abban, hogy az „ellenerők” leállíthatók? Meddig terelhető félre a világtörténelem? Mit tegyünk, ha „foglalt” mindkét oldal, pro és kontra, a tézis és az antitézis, a forradalom is?

Mindezek a kérdések felvetik az emberi lény és a világ mélyebb megismerése, az „antropozófia” szükségességét, melyre itt csak utalunk: a felfogásunk rendezése, fegyelmezett elmélyítése nélkül, az ember és a világ teljes, fizikai, lelki és szellemi mivoltának megismerése nélkül nyilvánvalóan nem remélhetünk igazságosabb, szabadabb, kiegyensúlyozottabb életet a jövőben. A harmonikusabb emberi élet utáni kutatás természetszerűleg azt is felveti, hogy a diszharmonikus élet meggyógyításának ez a szándéka szükségképp ki kell vezessen azokból a hatalmi manipulációkból, melyek végsősoron a külső életben e diszharmonikus állapotokhoz vezettek. Több fontos jelből, sőt egyáltalán nem is titkolt megnyilatkozásokból ítélhetően, a Nyugat mindmáig fenntartja ezeket a diszharmonikus állapotokat, egy modern „divide et impera”, oszd-meg-és-uralkodj elvet. Ma már számos, hiteles forrásból tudhatjuk, hogy titkos társaságaik „előrelátása”, tanácsai révén a 19-20. században mindkét antiszociális, romboló társadalmi ideológiát és gyakorlatot a Nyugat engedte, támogatta Európában, hogy kiiktassák a valódi szociális igazságosság és a valódi nemzeti függetlenség igényét: Kelet-Európában, a „barbároknak” létrehozták a bolsevizmust, melynek gyökerei ott találhatók már az ún. „Nagy Péter végrendeletében”, míg Közép-Európában a gátlástalan, elvakult gyűlöletet, a hitlerizmust, fasizmust, melyet pl. az ún. „Cion bölcseinek jegyzőkönyvével” is erőteljesen táplálni kezdtek. Majd amikor oroszokat és németeket, a britek két fő riválisát „sikeresen” egymás ellen fordították s mintegy „kioltották” egymással, el lehetett kezdeni az „Európai Egyesült Államok” elnevezésű projektet, mely Churchill szerint nélkülözhetetlen lépés a „világ-szuperkormány” megteremtéséhez (1947, alább, ld. Z.T.Cs.: Európa elrablása, a neten).

Mint látható, régi, működő gyakorlatról van szó, nem „összeesküvés-elméletről”; ez a gumifogalom csak a hatalmon lévők kísérletét mutatja, hogy eltereljék a figyelmet a valóságos történelem (ember, világ) kutatásáról, ami valahogy ma újra „nem illik”, mert az igazság, ugye, „szalonképtelen”. Természetesen a könyvpiacon, itt-ott megjelennek a szenzációhajhász, „leleplező” művek is, melyek anyagi, politikai előnyöket remélve, vagy csak a naív, érzelmi beállítottságú emberek, „hasznos balekok” félrevezetése révén, tudva-tudatlanul a háttérhatalmak céljait szolgálják. De épp itt van a lényeg: nem érzelmek felkeltésének szándékáról van szó, hanem alapos megismerések szükségességéről, megvesztegethetetlen jóakaratról és összefogásról! Mert azok a „kisebbségek”, akik hosszútávú terveik, „új világrendjük”, „új Rómájuk” létrehozása érdekében belevitték a társadalmakat a 20. század gyalázatos, megbocsáthatatlan katasztrófáiba, hogy utána előállhassanak a saját „únióikkal”, dominanciájuk terveivel és fokozatos megvalósításával, éppenséggel a legtudatosabban, katonás hidegvérrel dolgoznak földi előmenetelükért, évszázadokkal előre, s felhasználják a naív tömegek, csoportok legkülönbözőbb érzelmi reakcióit, az elnyomottságból, szegénységből fakadó szenvedélyeket, az osztály- és fajgyűlöleteket, korrupciót, mondhatni minden rossz emberi tulajdonságot, hogy káoszt teremtsenek s így vagy úgy mindig ők tegyenek igazságot, „szabadítsanak föl” bennünket, „természetesen” ártatlanok százainak, ezreinek, millióinak feláldozása árán. Ennek romjain élünk ma, és nem lehet, nem szabad újra belesétálni semmilyen politika, sem a „jobb”, sem a „baloldal”, sem a hivatalos teizmus, sem az ateizmus merev retorikájának, önimádatának csapdáiba, mert a két véglet mögött egyaránt a titkos társaságok, az újkori „Golgota-szakértők” állnak: az új Róma szuggesztív globalizációja, pontosabban gyarmatosítása, melyben az egyetemes emberiesség valódi szellemi értékei helyett, erről többnyire csak papolva, a saját hatalmukat, elképzeléseiket tolják előtérbe. Nekünk, magyaroknak Közép- és Kelet-Európában, a tőlünk elidegeníteni akart németekkel, szlávokkal, oroszokkal együtt egy egészen más hozzáállást kell kialakítanunk, és az antiszociális irányokat, megtévesztéseket felismerve, a valóságban szervesen létező hármas társadalmi tagozódásnak (Dreigliederung) megfelelő szociális rend tudatos kialakítására kell törekednünk, a következő, nagy kultúrkorszak előkészítése érdekében is (a mindezidáig félremagyarázott Vízöntő vagy Szláv-Ázsiai korszak, kb. 2380-4540 között). Nem cipelhetjük tovább a múlt értelmetlen hatalmi harcainak, kiürült formáinak ballasztjait, nem gravitálhatunk valamelyik ellenpólus zsákutcájába, a jobb- vagy baloldaliság elvakult követésébe, ezt a „trükköt” már ismerjük. Mert ez egy trükk, a „divide et impera”, a megosztottság, a „kettős megtévesztés” régi, okkult politikai fogása: a társadalmi-politikai ellenpólusok felhasználásának, kiélezésének sőt létrehozásának technikája, hogy az ellentétek idővel az egymással való harcukban kimerítve az embercsoportokat, átadják a helyet a „nevető harmadiknak”, aki valójában a másik kettőt mozgatta, egy torz s ezáltal legyőzhető, kihasználható formában megteremtette.

Mondhatnánk, hogy mindez csak a közönséges „átejtés”, a bűn története, melyben az emberiség amúgyis régóta leledzik, s ami jellemző bármely hatalomra. Azonban ez az elv meglepő módon tettenérhető különféle formákban, és tiszta elvként fejeződik ki a jezsuita és szabadkőműves háromszög szimbólumában, melyet tudatosan áttesznek a valóságba: a tézis és antitézis megteremtésével, majd egymás ellen fordításával és kioltásukkal létrehozzák, fenntartják a saját szintéziseiket (ld. táblázatok). Az alábbiakban képi és fogalmi bevezetést szeretnénk nyújtani ennek az okkult-politikai háttérnek a francia forradalom előtti időkbe nyúló „ismeretelméletébe”, hogy muníciót adjunk az igazi felébredéshez, a szabadság- és szellemtagadók rafinált, hipnotikus megtévesztései ellen, melyekkel ma is meg akarják akadályozni, hogy az újkor elkezdődjön, s kifejlődjön az emberben a valóban önálló és felelős öntudat és a szellemi világgal való megújult, egészséges kapcsolat. Ne feledjük, hogy mindig megvan a lehetősége az áttérésnek a hatalmi logikából a keresztényi testvériség eredeti, katartikus, felszabadító útjára.

 „Deus ex machinatio”, a „vágányátállítók” egyik ábrája, Imago, p. 321.

Jezsuita „okkultizmus”, képekben

A katekizmus elővételezi a hármasegy Isten vendégségét; lent: A hármasegység így megoldódik; az egyén szabad gondolkodását félretoló szuggesztív, titkos jezsuita akarat megjelenítése, Imago, p. 475. (kéz a felhőből)

Az Ikrek-jegye alatt? (Imago, p. 46.) A társaság megalakulását 1540. szept. 26-án, Szt. Kozma és Damján napján hagyta jóvá III. Pál pápa (Regimini Militantis Ecclesiae, „A Harcoló Egyház Kormányzói” elnevezésű bulla), e dátum azonban a Mérleg havába esik. Az ábrához mellékelt latin vers külön kiemeli az Ikrek jegyét, az antik Castor és Pollux (a görög Castor és Polydeuces, más néven Dioscurosok) mitológiai alakjait, s az Ikrek uralkodó planétája, a Merkur is többször szerepel a képeken (ld. p. 173, 459, 467; v.ö. az Ikrek jegyének mélyebb jelentéséről Dr. Steiner, GA 178/9. alább).

Fent: „A visszahúzódás támogatja a szellemi gyakorlatokkal való foglalkozást”; lent: „Míg elrejted, termékenyít”, Imago, p. 201; a mindennapi érzékleti tudatból négy fokozatban felébredő beavatotti tudat szimbóluma

A világ kétpólusosságát jelképező bibliai-hirámi, szabadkőműves oszlopok, Jákin és Boáz előképei, Imago, p. 327., egyben az Ikrek görög szimbólumai is (ld, R. Graves, A görög mítoszok, I., p. 370)

 A jezsuita „globalizáció”, mindenütt az IHS rendi logóval, Imago, p. 318.; alul Malachiás 1,11.

Előbb Merkur isten (balra), majd e minta alapján egy szobrász, embereket faragnak az élet fájáról lecsüngő „barbárokból”, Imago, p. 467.

A megtérített „barbárokat” állatokként ábrázolták, Imago p. 939.

Az indirekt (okkult és háttérpolitikai) eszközök tudatos, pusztító használatára utal az Imago, p. 718. oldali ábrája: egy figura a nap fényét tükörrel irányítva felgyújt egy hajót, miközben a felirat az „isteni szeretet tüzéről” elmélkedik

Szt. Ignác belga erőssége július hónapban győz; lent: Nap a belga Oroszlánban, (Imago, p. 937); a jezsuita társaság központja sokáig Belgiumban volt (v.ö. Steiner, GA 167/4). A belga provinciában avattak három rendfőnököt: 1819, Beckx-et Mechelenben, 1919, Janssens-t Leuvenben, 1936, Arrupét Liège-ben; meglepően sok magyar jezsuita avatása is Belgiumban zajlott, és a hollandiai Maastrichtban, az 50-es években (1951-59 között 17 fő, www.tavlatok.hu/2_kronologia.htm; ekkoriban jelent meg a katolikus „világszolidarizmus” elmélete is magyar talajon, ld. Dombi SJ, alább)

A „kettős megtévesztés” okkult-politikai elve és működése

Történeti szöveggyűjtemény (kiemelések, megjegyzések szögletes zárójelekben: Z.T.Cs.)

1. Webster Tarpley A velencei konspirációról

„…A klasszikus velencei felfogás az, hogy a gyengébb hatalomnak meg kell próbálni kijátszania két vagy több nagyobb birodalmat. Ez történt, amikor a velencei hatalom még gyerekkora elején volt, és fennmaradása attól függött, hogy kijátssza a longobárd királyságot a bizánciak ellen. Ezt a szórakozást később felváltotta a kísérlet, hogy a bizánciakat játsszák ki a karoling birodalommal szemben…

A 11. században a velenceiek sikeresen uszították Bizánc ellen a Robert Guiscard vezette norman bárókat Szicíliában [ld. I. Kálmán királyunk normann szövetségét Velence ellen, Dalmácia megőrzéséért], s azután felajánlották segítségüket a kétségbeesett bizánciaknak. Ennek a segítségnek az árát jelzi az 1082-es híres aranybulla, a Bizánci Birodalom rendelete, mely révén Velence adómentességet élvezett az egész keleti birodalomban, ahol a görögök 10% adót fizettek a saját tranzakcióik után. Így kezdődött a Velence elleni gyűlölet a görögök között, ami fennáll a mai napig.

A 16. században a velencei stratégiai doktrína az volt, hogy az ottomán törököket kijátsszák a spanyol és osztrák Habsburgok [Magyaro.] ellen, s azután megszüntessék a maradék stratégiai kiegyensúlyozatlanságot azáltal, hogy a Habsburgokat kijátszották a franciák ellen. Velence néha megpróbálta kijátszani a rivális portugálokat a hollandok ellen. Később ez odáig terjedt, hogy a hollandokat kijátszották az angolok ellen, és az angolokat a franciák ellen [a velenceiek már 1371-től elkezdték felhasználni a törököket főként a Magyar Királyság ellen, Dalmácia fontos kikötővárosainak megszerzése érdekében; 1444-ben a várnai csata előtt IV. Jenő pápa megígérte Ulászlónak a velencei-pápai hajók segítségét, de ehelyett a flotta újabb török seregeket szállított, engedett Európába, és 1530-1534 között Lodovico Gritti, a dózse fia és a szultán legfőbb bizalmasa volt Magyarország kormányzója, ld. Kretschmayr; Grittiről írja Jókai: „Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál.”].

A velenceiek ösztönözték a Kelet erőit a kereszténység elleni támadásokra. Velence volt a manipulátora a szaracénoknak [muszlimok], mongoloknak és törököknek, és mindegyikük rabszolgakereskedőivel üzleteltek, mivel Velence bárkivel együttműködött. A velenceiek leginkább azt akarták, hogy a törökök foglalják el a területeket, kivéve persze Velencét. Íly módon Velence volt a régi brit [és Habsburg] „divide et impera”, oszd-meg-és-uralkodj elv legegzotikusabb cserélgetésének múltbeli mestere. De a stratégiai elvük lényege még obskúrusabb volt, olyasmi, amit a „birodalmak lerombolásának” forgatókönyvével írhatunk le. Velence több nagy állam hanyatlásán élősködött, s maga igyekezett ezt a hanyatlást megszervezni, néha egy hosszú és fokozatosan alászálló ívben, néha pedig gyors kifosztással. Velence ismételten szembesült egy, a hatalma csúcsán lévő győztes ellenség által eléállított problémával, aki képes lenne teljesen és gyorsan összeroppantani a Serenissimát. Ezt az ellenséget az önpusztítás felé kell manipulálni, nem valamilyen régi módon, hanem egy pontos és meghatározott módon, ami a velencei érdekeket szolgálja. Hihetetlenül hangzik? Ami meglepő, hogy ez gyakran járt sikerrel. Egy teljesen reális értelemben ez a mai világban is sikeres….

További tényezők voltak ehhez a tragédiához kétségtelenül a mongol hordák. Azidő¬tájt, amikor a velenceiek Konstantinápolyt fosztogatták, Dzsingisz kán uralkodott egy birodalom felett, ami Koreától egészen Iránig terjedt, és amely gyorsan nőtt Nyugat felé. Batu, Dzsingisz egyik unokaöccse, legyőzte a bulgárokat 1236-ban, elfoglalta Kijevet és Ukrajnát 1240-ben, és betört Lengyelországba. Sziléziában 1241-ben megsemmisítették a német és lengyel seregeket, köztük a teuton lovagrendet. Később, ugyanebben az évben a mongolok legyőzték a magyarokat [tökéletesen beleillik a képbe, hogy a Dalmáciáért folytatott harcban Velence intrikája terelhette a tatárokat Magyarországig]. A mongolok egy ismeretlen okból nem nyomultak tovább nyugat felé, de a mongol Aranyhorda, ami átvette az uralmat Oroszország felett, az orosz gazdasági és kulturális hanyatlás kezdetét jelentette… Ezekben a mongol győzelmekben közreműködött még valami más is, mint a puszta számbeli fölény. Mint a történészek összegzik: a mongolok nem áradtak vadul és hirtelen, mint holmi meggondolatlan barbárok. Gondos terv szerint haladtak előre. A mongol vezérek minden esetben jó előre információkat gyűjtöttek az európai udvarok állapotáról, és értesültek arról, hogy milyen viszályok és felfordulások segíthetik elő a hódításaikat. Ezeket az értékes információkat velencei kereskedőktől szerezték [a Meótisznál is kereskedtek], olyan emberektől, mint Marco Polo apja. Íly módon nem volt ok nélküli, hogy magát Polo-t üdvözölték Kublaj udvarában, és a nagykán ügyintézője lett [az 1271-ben Mongóliába érkezett Polo-nak szerepe lehetett a mongol tengeri flotta megteremtésében, mely 1274-ben már Japánt fenyegette].

…a lecke az, hogy …mindenki, aki nem bölcsen szeret, hanem túlzásba viszi, és „szélsőségesen indulatos és megzavarodott”, a ’velencei titkosszolgálat’ potenciális áldozata…[és ezáltal népe elárulója, jobbról vagy balról, egyre megy] Az igazi veszély [Velence számára] egy olyan ellenséges hatalom volt, amely ismeretelméleti védelmet fejlesztett ki a manipuláció és megtévesztés ellen….” (vö. Tarpley: 9/11, Synthetic Terror Made in USA, 2004)

A jezsuita rend létrehozása

Az „itáliai reneszánsz nyara Velencében” a 16. század folyamán csupán az egyik alkalmazás volt a sok között. A másik volt a reformáció előmozdítása. Luther Márton közvetlen irányítóit már azonosították, de ez másodlagos dolog. Luther wittenbergi agitációja csupán egy példa volt a pápaság és a kúria elleni tiltakozások között, melyek állandóak és helyi jellegűek voltak évtizedeken át. Az igazi pofon, amit Luther és a többi protestáns adott, az eszméik nyilvánossága és elterjesztése volt, ami nagyban volt köszönhető a velencei kiadóközösségnek. A velencei nyomdák gyorsan kinyomtatták Luther, Kálvin, Melanchton, és a különösen Itáliában népszerű főeretnek, Juan Valdes írásait, 40.000 példányban.

X. Leó pápa a Padovai Egyetemet azért ítélte el, mert a lutheranizmus német betegségének melegágya volt. A velencei érdekeket nyilvánvalóan jól szolgálta egy szakadár mozgalom, ami könnyen kidolgozható konfliktusok sorozatával felkavarná Németországot, Franciaországot és Európa többi részét. A reformerek és ellenreformerek közötti konfliktus, köszönhetően mindegyikük hűségének Arisztotelész iránt, komolyan veszélyeztetné Erasmus és a hozzá hasonlók befolyását. Velencének mind a reformációra, mind az ellenreformációra gyakorolt befolyását a legtisztábban Gasparo Contarini (1483-1542) figyelemreméltó karrierjén lehet látni, aki már jóval Luther előtt protestáns volt teológiai értelemben,…

Contarini a legtekintélyesebb velencei ’longhi’ [legrégebbi nemesi] családok egyikének sarja volt. A Contarinik hét dózsét adtak a városnak, és Gasparo lett volna a nyolcadik, de a bíborosi kollégium tagja lett. A „fenséges köztársaságot” szolgálta követként V. Károly udvarában, s mint vatikáni követ, ahol szerepet játszott a Medici pápa, VII. Kelemen trónra kerülésében, Róma 1527-es kifosztása érdekében. Életének vége felé Contarini volt a pápai legátus a regensburgi birodalmi gyűlésen, ahol a római álláspontot képviselte a szakadárokkal, például Melanchtonnal való vitákban. Itt része volt minden megegyezés lerombolásában a lutheránusok és Károly császár között, ami segíthetett volna véget vetni a reformáció vérontásainak és viszályainak. Mi dolga volt ennek a kifinomult velencei patríciusnak a kóborló és zavaros misztikus, Loyola Ignác jezsuita rendje megalapításával? Ignác Velence teremtménye volt, és különösen Contarinié.

Ignác 1521-ben megsebesült, amikor a franciák ellen harcolt V. Károly egyik háborújában. Lábadozása alatt átment egy misztikus krízisen, mely után csavargó lett. Vándorlásai közben elhatározta, hogy a Szentföldre zarándokol, s Velencébe ment, ahol letanyázott a Szt. Márk téren és koldulásból élt.

Egy este, mikor a velencei oligarcha, Marcantonio Trevisan (dózse 1553-54) a pompás palotájában aludt, volt egy álma. Egy angyal jött hozzá, és megkérdezte: „Hogyan aludhatsz ilyen nyugodtan a puha ágyadban, amikor a téren van egy szent ember, egy szegény zarándok, akinek szüksége van a segítségedre?” Trevisan lerohant a lépcsőn és megtalálta Ignácot, akit meghívott a házába, a bolháival együtt. Ezt követően Ignácot kihallgatáson fogadta a dózse, Andrea Gritti, aki felajánlotta neki, hogy egy velencei hadihajó elviszi Ciprusig, a jeruzsálemi zarándoklata első szakaszán. Ignác folytatta útját, de hamarosan visszatért Velencébe és kapcsolatba került az oligarchia más tagjaival. Köztük volt Gasparo Contarini unokaöccse, Pietro, aki fogékony lett az ignáci agymosó tréningre, a „lelkigyakorlatokra”.

Ezután Ignác Rómába ment, és Gasparo Contarini védence lett, akit ekkor már felvett a bíborosi kollégiumba az új pápa, III. Pál, a Farnese család tagja. A bíboros átvette a lelkigyakorlatokat, és kinevezte Ignácot személyes gyóntatójának és szellemi tanácsadójának. 1540-től Contarini személyesen járt közben a pápánál Ignác érdekében, akinek voltak ellenségei az egyházi hierarchián belül, és lehetővé tette a Jézus Társaság, mint új egyházi rend megalapítását [a Loyola rendjét jóváhagyó III. Pál pápa az antik Róma egyik nagy rajongójának és újjáélesztőjének, Julius Pomponius Laetusnak a tanítványa volt, Pastor: Gesch. d. Päpst., XII. 523]. 1539. júniusában Contarini a pápa nyári rezidenciájára, Tivoliba utazott, és kérte a pápát, hogy hadd olvashassa fel neki az Ignác által összeállított új rend statútumait. A pápát kedvezően kellett befolyásolni. Helyeslő megjegyzése volt a „Hic est digitus Dei”, „Itt van Isten ujja”, ami a dagályos jezsuita szónoklatok egyik visszatérő szólama lett.” (Webster G. Tarpley: The Venetian Conspiracy, 1981. ld. még The Role of the Venetian Oligarchy in Reformation, Counter-reformation, Enlightenment, and the Thirty Years’ War, 1993, mindkét előadás forrása: Against Oligarchy, Essays and Speeches, 1970-1996, www.tarpley.net; a szerző fejtegetései, hasonlóan a „Larouche-óvodához”, melyhez tartozik, általában érdekfeszítőek, pl. az angol-jezsuita, -velencei kapcsolatokról is; de sajnos nem vette észre Dr. Rudolf Steiner egyedülálló érdemeit az „ismeretelméleti védelemmel” kapcsolatban).

2. Loyola Ignác és a jezsuita rend

Már Loyola felismerte az ellentmondások szerepét – úgy tűnik velencei jótevői, a Contarinik és Trevisanok hatására –, s egyik levelében kifejezetten azt írja, hogy „a sok ellentmondás sok gyümölcsöt terem” (Alfonso Románnak, 1556. júl. 14, On the Spiritual Value of the Contradictions, Az ellentmondások szellemi értékéről, 48. levél, in Selected Letters of St. Ignatius of Loyola, J. N. Tylenda), ami alatt a társaság üldöztetéseinek gyümölcseit érti (Ján. 12,24), de már itt felsejlik az eltolódás a „fekete-fehér” elv tudatos felhasználása felé. Loyola lelkigyakorlatainak 13. „szabálya” is az, hogy ha az egyház a feketét fehérnek mondja, azt is el kell fogadni, ami, valljuk be, nemcsak a mai korban anakronizmus (v.ö. Ézsaiás, 5,20). A reformáció elleni harcban jó szolgálatokat tett Roberto Bellarmino S.J. generális ún. kontroverz-teológiája, s a nyílt konfrontációt fokozatosan felváltották a burkolt, „kihelyezett”, indirekt szembenállások (v.ö. Loyola és a spanyol Németalföld kapcsolatáról alább a 7. részben; ld. még Loyola és az alumbrado-k, a spanyol „illuminátusok”, Brian O’Leary, S.J.: The Mysticism of Ignatius of Loyola, Review of Ignatian Spirituality, No 116, XXXVIII, 3/2007, és H. Ch. Lea: A History of the Inquisition of Spain, vol. 4., Book VIII.; ld. még a loyolai lelkigyakorlatok negatív hatásairól Autobio., p. 89; Loyola súlyos depressziójáról: Joseph A. Munitiz SJ.: St Ignatius of Loyola and severe depression, The Way, 44/3, July 2005).

A kettősségek felhasználásának elve talán a legtisztább megfogalmazásban magyar talajon jön elő Dombi József, jezsuita páter Lelkigyakorlatos summa c. írásában az 1950-es években. Az „új világ” kialakításának technikáját három lépésben foglalja össze, szemmel láthatólag a belső, rendi inspirációk hatására. A két ellentétes pólus (akkor a kapitalizmus és a szocializmus) egymást semlegesítve végül a katolikus egyház „szolidáris világuralmához” vezethet szerinte: „Az új világ kialakulásának útja a gyakorlatban: Első lépés: a két, szembenálló világ erőegyensúlyával kikerülni a világháborút; Második lépés: a szembenálló erők világcsődje, két különálló világ, nem egy, de két ellentétes erő egymást semlegesíti; Harmadik lépés: a terhes, hosszadalmas és eredménytelen erőkifejtésbe beleunt, belefáradt tömegek mindkét oldalon nemzetközi összefogást követelnek. Ekkor következik a szolidáris világimperializmus, világrend, világbéke. A szolidarizmus vezető ereje a katolikus egyház, a világbéke és a világrend szervezője.” (Kerkai Jenőnek tulajdonítja Rácz Z.: A jezsuiták tegnap és ma, 1974, p. 309; eredeti lelőhelye: Bp. Főváros Levéltára, XXV.4.a. 9828/1965. 6. doboz, Rózsa Elemér és társai, ld. Bánkúti Gábor: A jezsuiták 1965-ös „Világszolidarizmus”-pere, Egyháztörténeti Szemle, 2007/2; az ún. szolidarizmus-elmélet először Heinrich Pesch, 1854-1926, német jezsuita közgazdásztól került felszínre). A „velencei metódus” egyik jezsuita mellékhajtása volt a magyarság őstörténetével való kettős zsonglőrködés: egyfelől a jezsuita Pray képviselte a hozzánk közelebbi, de jellemzően túlzásokba hajló szkíta-hun-avar rokonságelméletet, míg Hell és Sajnovics jezsuiták a lapp-rokonsággal álltak elő 1770-ben, amire az egész „finnugor” túlzás épült (viszont a túlzásokat elhagyva, az uráli kutatások hozzájárultak a szavárd-magyarság emlékeinek és proto-indoiráni őseredetének feltárásához, ld. bővebben Z.T.Cs: „Ezerszer üdv a sötét pastorellának” – a „finnugor” elmélet rejtélyei és a magyarság eredete, ill. Magyar őstörténeti tanulmányok, 2010, és Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011).

Az újkori katolikus „világszolidaritás” hiánya felett kesergett Bangha Béla S.J. (1888-1940): „…hol van ilyenkor a katolikus világszolidaritás? … Hol mutatkozik meg az a katolikusság, amely, ha akarna, a világ legelső és legnagyobb hatalma lehetne minden téren, kulturális, politikai, sőt gazdasági téren is?” (Bangha Béla: A katolicizmus üldözése, Összegyűjtött Munkái, 12. köt., Örök kőszál, p. 165; ld. még a jezsuitákról Rákóczi alább, vagy Jókai bökverse, Ratio status jesuitici, in Jocus és Momus, 1893, Széchenyi naplója, 1827. dec. 3., 1828. jan. 22; a költőóriás, Ady Endre, hírlapi cikkeiben gyakran utalt a jezsuitizmusra, konkrét és átvitt értelemben, ld. II. köt., 84, 154, 185, 205. cikkek, CD-ROM, Arcanum, 1999).

A történészi, irodalmi, költői babérokat szerzett Giulio Cesare Cordara S.J. (1704-1785), önéletírásában ad hangot néhány fontos ténynek a jezsuita renddel és 1773-as betiltásával kapcsolatban: „Európa majd’ minden királyának és uralkodójának csupán jezsuiták őrködtek a lelkiismerete felett, úgyhogy egész Európát mondhatni egyedül a jezsuiták kormányozták”. (Denkwürdigkeiten, idézi E. Boyd Barrett: The Jesuit Enigma, 1927, p. 209). Cordarától idéz Dr. Steiner is: „Szeretnék megemlíteni egy részt Cordara emlékirataiból, ahol megjegyzi, hogy különös, hogy a jezsuita rendet betiltotta XIV. Kelemen pápa, aki nagyon kedvelte a jezsuitákat és ugyanakkor rendkívül toleráns ember volt, és nem ostoba. Így Cordara a pápának kiváló jellemet tulajdonít, majdnem az egekig magasztalja, annak ellenére, hogy betiltotta a jezsuitákat. Cordara természetesen felteszi a kérdést, hogyan lehet az, hogy ez a kedves pápa betiltotta őket. „Az embernek fel kell tennie a kérdést”, mondja Cordara, „mi volt az isteni bölcsesség szándéka a jezsuiták betiltásával, és miért volt ez megengedve?” Mármost Cordara jezsuita volt, de egy olyan ember, aki megtanult általuk logikusan gondolkodni, s ezért nem tesz fel absztrakt kérdéseket, hanem nagyon konkrétakat. Azt mondja: „Tekintsünk arra, hogy mi volt elítélendő a rendben”, és így folytatja: „Úgy találom, hogy a moralitást illetően a jezsuita rend csodálatraméltóan működött; a tisztátalansággal és hasonlókkal szemben nagyon szigorúak vagyunk, ezt senki sem tagadhatja. De nagyon elnézőek vagyunk minden olyan természetű dologgal kapcsolatban, mint a rágalmazás, vádaskodás és félrevezetés.” Cordara ténylegesen kimondja, hogy Isten valószínűleg megengedte a jezsuita rend betiltását XIV. Kelemen pápa által, mivel fokozatosan beférkőzött a rendbe egy bizonyos hajlam a rágalmazásra, vádaskodásra és megtévesztésre. Nem kritizálom ezt most, csupán a tényeket mondom el. Csupán azt szeretném hozzátenni, hogy a jezsuita Cordara még megemlíti: „Fő bűneink egyike a gőg, amely oda vezetett bennünket, hogy minden más rendet jelentéktelennek tekintsünk, és az egész világi papságot értéktelennek.”

Mármost, ha mindent összevet valaki, ami ezekben az emlékiratokban elhangzik, nem azért, hogy szemrehányást tegyen a jezsuita rendnek, hanem egyszerűen mint egyfajta mea culpát, mint egy jezsuita lelkiismeretvizsgálatát, első helyen a politikai hatalomra törekvést találjuk; második a gőg, az arrogancia, más rendek és a világi papok lenézése; harmadik a vagyon felhalmozása [= három katolikus főbűn: superbia, tyrannia, luxuria]. De ha valaki fokozatosan ráébred arra, hogy mindez a halott, elfonnyadt igazságok hatalmi eszközökkel való fenntartását jelenti, nem tehet jobbat, mint hogy gondoskodik egy ilyen rend fenntartásáról. A római katolikus egyház VII. Pius idején nagyon jól tudta, mit cselekszik. Hálát adva a világtörténelemnek – a történelemnek, melyet II. Frigyes, porosz király, és Katalin, orosz cárnő csinált, akik ekkorra már elhunytak [ők fogadták be 1773 után a több helyről elűzött jezsuitákat] –, visszaállították a jezsuita rendet.” (GA 198/7, Cordara megírta a rend betiltásának történetét is, On the Suppression of the Society of Jesus. A Contemporary Account, ford. J. O. Murphy, S.J., Chicago, Loyola Press, 1999.)

És egy különös „elszólás”, ismét magyar jezsuitától: „Végezzünk tehát szellemidézést, hogy a közénk lépő tudós püspök lelke legyen a mi életünk igazi mestere.” (Marczell Mihály S.J., Lelkigyakorlatok, 110. kötet, p. 20, v.ö. Dr. Steiner, GA 178/8,9, alább).

3. Az ún. „Nagy Péter végrendelete”, avagy hogyan kell a cári Oroszországot birodalmi túlzásokba, háborúkba sodorni és megsemmisíteni? (részletek)

1) Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az orosz nép európai formákat és szokásokat kövessen; ebben az értelemben meg kell nyerni Európa különböző udvarait és különösen a tudósait, akár érdekeikre hatva, akár emberbaráti és filozófiai elvek alapján, hogy ezt a célt elérhessük.

2) Az államot folyamatosan háborús állapotban kell tartani, hogy a katonákat harcban járatossá tegyük, és hogy a nemzet állandó harckészültségben legyen.

3) Minden lehetséges eszközzel terjeszkedni kell észak felé a Balti tenger mentén, és dél felé is. Így

4) föl kell ébreszteni Anglia, Dánia és Brandenburg féltékenységét Svédországgal szemben; ezáltal ezek a hatalmak szemet fognak hunyni terjeszkedésünk fölött azokban az országokban, melyeket végül leigázunk. (…)

6) Lengyelországban az anarchiát elő kell mozdítani, és fönn kell tartani: befolyásolni kell országgyűlésüket és különösen a királyválasztást; az országot alkalomadtán szét kell darabolni és végül egészen meg kell hódítani.

7) Angliával szoros szövetségre kell lépni, és közvetlen kapcsolatokat kell vele fönntartani egy kereskedelmi szerződés segítségével. Lehetővé kell tenni, hogy egyfajta monopóliumot gyakoroljon az ország belsejében, ami észrevétlenül kapcsolatokat fog teremteni nemzetünk és az angol kereskedők és matrózok között, akik mindent meg fognak tenni az orosz flotta tökéletesítéséért és növeléséért; a flottával pedig elképzelhető a hatalom megszerzése a Balti- és a Fekete tengeren. Ez lényeges pont, amitől alapvetően függ az egész terv sikere.

8) Az európai viszálykodásokba mindenáron be kell avatkozni, akár erőszakkal, akár ravaszsággal; különösen pedig Németország viszályaiba, hogy

9) látszólag mindig Ausztria szövetségeseként, a legkisebb befolyást is arra lehessen fölhasználni, hogy veszedelmes háborúkba sodorjuk, és így fokozatosan gyöngítsük Ausztriát. Néha ugyan támogatnunk és segítenünk kell, de emellett szüntelenül ellenségeket kell támasztanunk vele szemben a birodalom belsejében, azáltal, hogy fölkeltjük ellene a fejedelmek féltékenységét… Megjegyezzük: ez a pont azért is könnyen teljesíthető, mivel az ausztriai ház mindezidáig nem adta föl azt a tervét, hogy egyetemes monarchiát hozzon létre, vagy legalábbis a nyugati birodalmat visszaállítsa; e célból pedig mindenekelőtt Németországot kell meghódítania. (…)

12) Ettől kezdve minden pillanat drága lesz: titokban mindent elő kell készítenünk a nagy csapásra, amelyet rendben, előrelátón és gyorsan kell működésbe hoznunk, hogy ne adjunk időt a gondolkodásra Európának. A legnagyobb titokban és körültekintéssel, külön-külön, előbb a versailles-i udvarban majd Bécsben indítványoznunk kell, hogy a világuralmat osszuk meg. Figyelmeztetjük őket, hogy Oroszország valójában már uralja az egész Keletet, épp csak a jogcímet kell ehhez megszereznie; így ez az indítvány semmi esetre sem tűnhet gyanúsnak. Ellenkezőleg, kétségkívül hízelegni fog nekik, és életre-halálra szóló háborút robbant ki közöttük. Tekintettel e két vetélytárs kiterjedt kapcsolataira és arra, hogy Európa minden hatalmának szükségszerűen érdeke résztvenni ezekben a viszálykodásokban, ez a háború hamarosan általánossá válik.

13) Ezen általános elkeseredés közepette Oroszország a háborúzó hatalmak hol egyikétől, hol másikától fogja segítésre kéretni magát. Oroszország húzni fogja az időt, hogy azok kimerül¬jenek, a saját erőit viszont összpontosítja. Hosszabb ide-oda ingadozás után végül az ausztriai ház mellett dönt, és mialatt sorkatonaságát a Rajnáig előretolja, máris követi azt ázsiai hordáinak egy csoportja. Attól függően, hogy ez utóbbi hogyan halad Németországban, kihajózna két erős, efféle ázsiai hordákkal teli flotta, az egyik az Azovi-tengeren, a másik Arhangelszk kikötőjéből, s a fekete-tengeri és balti-tengeri hadiflotta kíséretében váratlanul a Földközi tengerre és az óceánra nyomulnának, hogy ezekkel a vad és prédaleső nomád népekkel elárasszák Itáliát, Spanyolországot és Franciaországot. Ezek a lakosság egy részét lemészárolnák, más részét szolgaságba hurcolnák, hogy velük Szibéria ember nem lakta területeit benépesítsük, a maradékot pedig kíméletlenül leigáznák.” (Tatai Mária fordítása, Országépítő, 1997/2.; a Charles-Louis Lesur által 1812-ben Párizsban kiadott szövegben 14 pont található, ebből 13 – néhány jelentéktelen különbségtől eltekintve – megegyezik Szokolnyickij 1797-ben kiadott szövegével, de van benne egy nyolcadikként betoldott pont).

Rudolf Steiner a „Nagy Péter testamentumról”: „Mármost szeretnék rámutatni, hogy különösen jelentős dolog az, hogy tiszta szimbolizmus működött egy közösségben, amely ténylegesen nem jutott el a teljes érettség fokára; és hogy ez hogyan eredményezett szörnyen rossz körülményeket. II. Katalin, orosz cárnő idején (1762-1796) Voltaire eszméiből valamit befogadtak Oroszországban Pál és mások követői (I. Pál cár, 1796-1801, Katalin fia, aki lelkesedett a jezsuitákért, és merénylet áldozata lett), akik megpróbáltak bizonyos titkos testvériségeket átültetni Nyugatról Oroszországba. Ennek nagy hatása volt attól kezdve az egész orosz szellemi életre; sokkal nagyobb hatása, mint gondolják. Természetesen ezek a befolyások különböző irányokban hatottak. Működtek például az irodalomban a regényeken keresztül, és a politikában a politikai írásokon keresztül…. Mindazonáltal, ezek a befolyások nagyon jelentőssé váltak az ezt követő fejlődésben bizonyos csatornák révén, melyek még jelen vannak.” (RS GA 167/4. előa., 1916. ápr. 4.)

„Van egy nagyarányú szuggesztió, amely remekül működött, és még működik, és folytatni fogja működését: ez az ún. ’Nagy Péter végrendelete’. Önök ismerik Nagy Péter történetét (1682-1725); tudják, milyen nagy igyekezettel akarta bevezetni a nyugati életformát Oroszországban. Nem szükséges leírnom, mivel ezt elolvashatják bármely enciklopédiában. Nem áll szándékomban újraértékelni a külső történelmet, sem szimpátiát kelteni bármely irányban; csupán bizonyos tényekre fogok rámutatni a legegyszerűbb módon. Sok minden igaz abból, amit a Nagy Péter végrendeletről mondtak, de az nem igaz, hogy ő állította össze ezt a végrendeletet. A testamentum hamisítvány; nem tőle származott, hanem egyszercsak megjelent, úgy, ahogy az ilyen dolgok megjelennek, mindenféle háttéreseményből. Bedobták az emberi fejlődésbe; hirtelen itt volt. Semmi köze nem volt Nagy Péterhez, hanem sokkal inkább bizonyos háttéráramlatokhoz. Nagyon meggyőző, mert megalapozza Oroszország jövőjét – Oroszországról beszélek, nem a szláv népekről – azáltal, hogy azt állítja, hogy Oroszországnak ki kell terjesztenie a határait a balkáni államokra és Konstantinápolyra, a Dardanellákon keresztül és így tovább. Mindez benne van a Nagy Péter végrendeletben. Könnyen magával ragad valakit ez a testamentum, és azt mondhatja: ez nem egy kontár erőfeszítés, ezt egy zseniális gesztussal adták a világnak! Még emlékszem arra a benyomásra, amit a Nagy Péter testamentum gyakorolt egy kurzuson, melyen a hallgatókkal tanulmányoztuk, hogy kimutassuk az egyes bekezdések célzásait és hatásukat az európai kulturális fejlődésre.

Azok, akik ily módon kívánnak dolgozni, figyelemmel kell lenniük arra, hogy nem csupán egy áramlat hat ösztönzőleg, hanem meg kell győződniük, hogy egy áramlatot mindig keresztez egy másik, úgy, hogy ezek bizonyos módon befolyásolják egymást. Nem lehet sokat elérni egyetlen áramlattal, amely egy irányba halad. Szükséges néha oldalfényt vetni erre az áramlatra, úgy, hogy bizonyos dolgok összezavarodjanak, úgy, hogy bizonyos nyomok el legyenek fedve, más dolgok pedig elvesszenek egy áthatolhatatlan sűrűben. Ez nagyon fontos. Ezért létrejönnek bizonyos titkos áramlatok, melyek néhány feladatot tűznek maguk elé, vagy mások is, hogy épp az ellenkezőjét érjék el. Ezeknek a szembenálló vállalkozásoknak az a hatása, hogy eltüntetnek minden nyomot. Rámutathattam egy helyre Európában [Hollandia és Franciaország között, ld. GA 167/4, alább], ahol az úgynevezett szabadkőművességnek, úgynevezett titkos társaságoknak nagy befolyásuk volt egy bizonyos időben, amikor jelentős dolgok történtek; bizonyos emberek aktívak voltak bizonyos okkult hátterű szabadkőműves társaságok szuggesztív befolyására. Azután szükséges volt eltüntetni a nyomokat ezen a ponton. Tehát egy bizonyos jezsuita befolyás jött működésbe, úgy, hogy a szabadkőműves és a jezsuita befolyások találkoztak; mert vannak magasabb fórumok, ’birodalmak’, melyek nagyon jól használhatják mind a szabadkőműveseket, mind a jezsuitákat, hogy elérjék azt, amit el akarnak érni a kettő együttműködése révén. Ne higgyék, hogy nincsenek olyan emberek, akik egyszerre jezsuiták és szabadkőművesek. Ők túlhaladtak azon a ponton, hogy csupán egy irányba dolgoznának. Tudják, hogy a helyzeteket szükséges különböző oldalakról megragadni, hogy az ügyeket egy meghatározott irányba tereljék. Ezt azért mondom, hogy elemi szinten rámutassak bizonyos kapcsolatokra…

„…Így két dolog van itt egyidőben, egy jelentőségteljes módon, azt kell mondanom, történeti zsenialitással: szimpátia Nagy Péter testamentuma iránt, és antipátia minden nyugati dolog iránt. Ezek gyönyörűen működnek, mindent összekuszálnak, olyannyira, hogy ténylegesen a működésük rendkívül hatékonnyá válhat…”

„Ezekben az okkult áramlatokban, melyek, mint említettem, a titkos testvériségek révén léteznek, az egyik alapvető tanítás az, hogy az angol nyelvű népek az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban [a szellemi hagyomány régóta számon tartja, hogy az emberiség nagy korszakait a tavaszpont precessziós mozgása jelöli ki, kb. 2160 évente más-más zodiákus-jegyben; jelenleg az ötödik korszak a Halak jegyében, AD 220 k. kezdődött; az egyes kultúrkorszakok kulminációs, kiteljesedési időszaka a korszak közepe táján jelentkezik néhány száz éven át, ezt veszi Steiner a korszak „kezdetének”] olyanok, mint a rómaiak voltak a 4. periódus számára [i.e. 1940 – AD 220 között]. Ez egy alapvető tanítás ezekben a testvériségekben, és azt is hozzáteszik, hogy bármi történik, előtérbe kell helyezni a latin elemet. Ez kifejeződik a különböző latin kultúrákban és népekben – ezt nem magam mondom, hanem pusztán elismétlem, amit mindig gondoltak a testvériségekben [v.ö. C. G. Harrison] –, és arra van rendelve, hogy egyre jobban belemerüljön a tudományos materializmusba, az élet materializmusába és a vallás materializmusába. Nem kell szomorkodni amiatt, hogy ezek végsősoron szétesnek a dekadenciában, melybe zuhannak. Mint mondják, a fő figyelmet arra kell fordítani, hogy biztosítsák azt, amit ők a teljes szétesés folyamatában lévő latin rassznak neveznek, hogy ez olyan elem, ami megsemmisül; a feladat az, hogy úgy rendezzenek és tegyenek mindent, hogy a latin elem megsemmisüljön [ezen a ponton kapcsolódhat a nemzetközi cionista mozgalom is a brit-amerikai kolonializmushoz].

Ez a nézet odáig megy, hogy azt mondják: azokat az erőket, melyek a latin elemet csúszós lejtőre teszik, bele kell vinni minden politikai impulzusba, és ugyanakkor minden szellemi és vallási impulzusba is. Természetesen ebből semmit nem kell megmutatni külsőleg; de mindent támogatni kell, ami a világot segíti megszabadítani a latin elemtől. Azt mondják, hogy amiképp az Atlantisz utáni 4. korszak át volt hatva a latin kultúrával, úgy az 5. korszak végén mindent fel kell tölteni azzal a kultúrával, ami az angol nyelvű népektől származik. Csupán a titkos testvériségek tanításairól beszélek, és arról, ami tőlük jöhet, és valóban jön is. Hozzá kell tenni, és nem szabad szem elől téveszteni, hogy amiként a germán-brit elem, mint nevezik, szembenállt a latinnal, úgy fog a szláv elem szembekerülni az angol elemmel, mert ez a világ sorsa. Csupán most van egy 90 fokos irányváltás. Míg a latin elem északon alapozta meg az impulzusát, most az impulzus Keletről tör Nyugatra.

Fel kell ismernünk, hogy ezek a dolgok nagymértékben beleáramlanak abba, amit kinyomtatnak, amit a közvélemény olvas, és bármi másba, ami az emberi társadalmi életbe szivárog. Vannak módszerek és eszközök, hogy ezt észrevétlenné tegyék, ahogy leírtam.… A dolgokat csak másképpen fejezik ki; gyakorlás dolga, hogy a szuggesztió eszközeivel hogyan keltenek hatást. Tehetnek egy dolgot és mást mondhatnak, valami mást mondhatnak arról, amit tesznek, és gyakran tehetnek valamit, ami úgy látszik, hogy az ellenkezője annak, ami történik, és amit valójában tesznek.” (GA 173/2, 1916. dec. 9., v. ö. Nagy Péter cár végrendelete, Országépítő, 1997/2, Huszadik századi dokumentumok, forrása: Harry Breslau, Das Testament Peters des Grossen. Historische zeitschrift, szerk. Heinrich von Sybel, Neue Folge, 5. kötet, a teljes sorozat 41. kötete, 3. szám, 385. oldal, München 1879., a Végrendelet szövegét Szokolnyickij 1797-es publikációja alapján közli)

Kaiser’s Dream, a „Császár álma”, részlet; a titkos terveket Vilmos, német császár „álmaként” tüntette föl a The Truth, londoni szatírikus magazin 1890. karácsonyi különszáma, (v.ö. T. Boardman: Mapping the Millennium, 1998, p. 21); a térképen mindenütt köztársaság látható, 24 évvel az I. világháború előtt, kivéve Oroszországot, mely „sivatagként” szerepel; balra a vörös frígiai sapka a titkos testvériségekre utal, akik a bolsevizmust eszközként használták Oroszország „elsivatagosítására”. (v.ö. The Punch, 1890. karácsonyi mellékletéről alább)

4. II. Rákóczi Ferenc fejedelem a jezsuitákról

„Az 1707. évi nevezetes ónodi országgyűlésen Rákóczi fő gondja oda irányult, hogy a haza nyugalmára annyira veszélyes jezsuita-rend Magyarországból örökre száműzessék. S ebben nemcsak a világi rendek, hanem a jelenlevő katholikus áldornagyok is egyhangulag beleegyeztek. Néhány megye, a hol a jezsuitáknak kollégiumaik voltak, azok által felbujtogatva, az országgyűlésnek ezen végzése ellen felszólalt, okul hozván fel, hogy nekik is saját gyermekeik e rend tagjai, valamint hogy az ifjuság nevelése ezáltal szenvedne, a katholika vallás hátrányára lenne…” E néhány megye felszólalására a különben vallását tiszteletben tartó, katholikus Rákóczi ezt adá válaszul:

„…Mindaddig, míg a jezsuita rend életbe nem lépett: a vallás s a tudomány egyiránt jobban virágzott, s nagyobb haladást tett. A mit ez idő szerint a jezsuiták tanítanak, az korántsem az ő találmányuk, mert azt csak másoktól sajátítják el; sőt az istenészetet (a theologiát) is nem a maga tiszta valóságában adják elő, hanem agyafúrt szofizmákkal s ferde elveken alapuló bölcselettel megzavarják, s haszontalan ál-tanokkal töltik el az ifjúság fejét, korcs nevelést adván nekik, tévútra vezetik; de igen is szorgalmasan oktatják arra, miként lehessen a napfénynél tisztább igazságot elcsürni-csavarni, s erkölcsileg tönkre teszik. Mily istentelen s a keresztény vallással ellentétben álló elvet csepegtetnek a zsenge ifjúság szivébe, hogy tudniillik hamisan esküdni nem bűn, ha a körülmények kényszerűsége követeli, csak bensőleg mást kell gondolni. A hasznos szak-tudományokat megvetik, mert a gyógy-, mér-, jog- s építészettant nem tanítják s nem is akarják. S mily vakmerő s szemtelen kérkedés az, hogy a jezsuiták ingyen oktatják az ifjúságot. Hát nem bír-e a jezsuita-rend számos nagy urodalmat az ország határán belül, melyből tagjai nemcsak hogy kényelmesen élhetnek, hanem dőzsölnek és sok alávaló czélra is áldozhatnak pénzt.”

…az isteni szolgálatot is nem ugy mint a régi jó szerzetek, hanem épen comoedia módjára, sok czifra készülettel s pompával viszik véghez, hogy a tudatlan község azoknak nézésével s azoknak való álmélkodásával inkább hozzájok édesedjék; és hogy a római pápával titkon conspirátiót tartanak, sem a királynak, sem az országnak magokat hűségre kötelezni nem akarják, hanem csak egyedül a római pápának, kinek authoritását tüzzel-vassal készek oltalmazni az ország veszedelmével is; hogy az eretnekek kiirtására eős hittel kötelezik magokat, s noha tudománynyal őket nem tudják megtéríteni, de erővel s persecutióval addig kényszerítik, míg az országot felháborítják és a más valláson levő uralkodókat efféle tetteikkel felizgatják, s annál inkább gyülöltté teszik a kath. vallást azok előtt, midőn baromi zélussal, melyet a szentirás kárhoztat, akarván a r. kath. hitet szaporítani. Ezzel inkább hátrányára, mintsem előnyére vannak.”

Rákóczi gyermekkori családi címere jezsuita szimbólumokkal, köztük a „mindent látó szemmel”, melyet ekkor még lehetett vallási-egyházi jelvénynek is tekinteni (Márki S.: II. Rákóczi Ferenc, 1907)

„A jezsuiták egy államnak sincsenek hasznára s egynek sem hívei, mert mindenütt az isten dicsősége (ad maiorem Dei gloriam) terjesztésének színe alatt, saját javukat s előnyüket hajhásszák, miként az leginkább az ő (Rákóczi) sorsán bebizonyult, midőn őt a császár előtt bevádolták, s egyszersmind az ellen felbujtogatták, ők fogatták el, valamint ők is szabadították ki a fogságából; egyfelől halálra ítéltették, másfelől Lengyelországban titkon pénzzel segélyezték, hogy hadakat gyűjtsön s a császár ellen pártot üssön; egyfelől Magyarországon Nagyszombatban, s Erdélyben Kolozsvárt neki hizelkedvén, diadalíveket emeltek számára, másfelöl a császár győzelmén nyiltan örvendeztek; míg a császár legnagyobb ellenségével, a francziával titkon egyetértenek, azalatt a császár előtt a francziát kárhoztatják s átkozzák, hogy ekként, ha a franczia s a magyarok a császáron győzedelmeskedni találnak, azoktól hasznot húzhassanak, ha pedig a szerencse a császár fegyvereinek kedvez: a legyőzött magyarok elfoglalt birtokaiból dús adományban részesülhessenek.”

„A jezsuiták nemcsak a keresztény államokban, hanem Indiákon s Kínában is hasonló álnok politikával élnek, hol azt mívelik, hogy a kinaiak vallás alapítóját, Confuciust tisztelik, míg ellenben mint keresztény hithirdetők a r. katholika vallást terjesztik, azon okból, hogy e kettős réven kincset gyűjthessenek.”

„Egy uralkodó kincstára sem oly dús tartalmú, mint a jezsuitáké; a kormány gyeplőjét mindenütt ők ragadják a kezükbe, az általuk nevelt ifjúságot ügyesen elámítják, erős hittel saját javukra lekötelezik, s a legmagasabb állásokra előmozdítják azért, hogy az érdeküket védeni tartozzanak. A világiak közül senki sem mer ellenük kikelni, s ha olykor találtatik is oly bátor, elszánt egyén, azt a jezsuiták kiátkozzák, vagy pedig álutakon veszélybe döntik, romlását idézik elő.”

„S mily balfogás s balga töprenkedés az, ha a megyék azon aggódnak, hogy a jezsuita rendben levő gyermekeik száműzve lesznek, holott a jezsuita rendszabályok értelme szerint náluk épp az rovatik föl legnagyobb érdemül, a ki szüleit s rokonait örökre megveti s megutálja, a mire minden jezsuita növendéknek meg kell esküdni, különben fel sem veszik a rendbe.”

„Más valláson levő uralkodók országai mily szépen s bölcsen kormányoztatnak, mert becsületes emberekből áll a tanács-testület, míg ellenben azon katholikus fejedelmek országait, kiknek udvarába a jezsuiták befurakodtak, fenekestől feldúlták. A római császár birodalma is azóta hanyatlik, mióta I. Ferdinánd alatt e veszélyes rend Magyarországba fészkelte magát.”

„…csak menjenek ki Magyarországból a jezsuiták, s mint a máltai vitézek, kik, ha az összes kereszténység meg is békéllene a pogánysággal, hittel köteleztetnek örökké a török ellen való hadakozásra, ők is egy oly szigetet keressenek maguknak, s onnan hadakozzanak az eretnekek ellen, vagy hagyjanak békét a keresztényeknek, bízzák más szerzetekre azoknak kitéríttetését, ők pedig, ha olyan szent és buzgó férfiak, menjenek a sült pogányok közé, s azokat térítsék a keresztény hitre.” (Egervári Ö: A protestantizmus élet-halálharcza a jezsuitizmus ellen Magyarországon, I-II, Bp., 1871, p. 81-86, v.ö. Thaly K.: II. Rákóczi Ferenc fejedelem ifjúsága, 1676-1701, Pozsony, 1881., p. 10-13, 23, 89-90, 97-98, 108)

„… a jezsuita maximák és elvek korlátlanul garázdálkodtak Magyarországban, miből a jelen háború is származott,” ti. a Rákóczi-szabadságharc (Asztalos M.: II. Rákóczi Ferenc és kora, 2. könyv, III. rész. 1. fej., Rákóczi levele Jablonskyhoz; az ábrán a „mindent látó szem” alatt a 14 éves Rákóczi, kit akkor még jezsuiták neveltek, in Márki S.: II. Rákóczi Ferenc, 1907).

5. C. G. Harrison előadásai az anglo-katolikus Berean Társaságban (1893):

„…Vegyük példaként a mai Európát. A szláv népek kivételével, akikről az alábbiakban fogunk beszélni, és leszámítva egy kis turáni elemet, amely túl jelentéktelen ahhoz, hogy foglalkozzunk vele [ez hasonló megfogalmazás a magyarságra, mint az 1890-es térképen Oroszországra a „sivatag”], a modern Európa nemzetei, valamint amerikai és gyarmati elágazásaik képviselik a nagy árja gyökér-rassz ötödik alfaját [kultúrkorszakát]. A Római Birodalom napjaiban e nemzetek kisgyermekkorukat élték. A római hódítást megelőzően Gallia, Britannia és Germánia nem nemzetek voltak, hanem csupán törzsi szinten léteztek. Meghódításuk és a Római Birodalomba tagozódásuk jelezte a kisgyermekkor fázisát. A római jog volt a nevelőjük és védelmezőjük. A nevelőt a tanító követte. A Római Birodalom összeomlása és a pápaság felemelkedése jelezte a gyermekkor szakaszát, vagy az értelem kibontakozásának kezdetét. Az ifjúság kora, a szélesebb érdeklődéssel és megnövekedett képzelőerővel, a Reneszánsszal kezdődött és a Reformációval ért véget. A modern Európa férfikora a 16. századtól kezdődik. (…) Nézzük a szláv népeket, akik a hatodik árja alfajhoz [kb. 2380-tól 4540-ig] tartoznak. Mit találunk? Oroszországot, egy erőteljes birodalmat, amely egy despotikus kormányzás alatt egyesíti a számtalan helyi közösséget. Lengyelországot, egy királyság maradványát, amelynek egyetlen összetartó ereje a vallása, s amely ennek ellenére végül újra beolvad az Orosz Birodalomba. Van itt még számos törzs, akik – az idegen törökség elnyomása alatt – levetették az igát és mesterségesen konszolidálódtak kis államalakulatokba, melyek függetlensége addig fog tartani, és nem tovább, míg kitör a következő nagy európai háború. Mi ennek az alfajnak [szlávoknak, oroszoknak] a jellegzetessége a maga kisgyermekkorában? A nyugat európaiak megszokták, hogy a barbarizmusukról beszéljenek, és bizonyos fokig igazuk van. (…) Sorsuk az, hogy a jövőben saját magukból kifejlesszék magasabb civilizációjukat. Az Orosz Birodalomnak meg kell halnia, hogy az orosz nép élhessen, és a pánszlávisták álmainak megvalósulása jelezni fogja, hogy a hatodik árja alfaj elkezdte élni a saját szellemi életét, és nincs többé a kisgyermekkor szakaszában. Nem szükséges tovább részletezni a dolgot, kimondhatjuk, hogy a nemzeti karakter képessé teszi őket a politikai és gazdasági szocializmus kísérleteinek megvalósítására, amely jelenleg számtalan nehézséggel járna Nyugat-Európában.” (The Transcendental Universe, 6 előadás, London, 1894, p. 50-53, neten www.archive.org, új kiadás 1993, ford. Z.T.Cs. 2015; a jólértesült Harrison a titkos társaságok egyik fő csoportját a „Bal Testvéreinek” nevezte, 1. előa., p. 183-4, köztük a jezsuitákkal, akik, mint állam az államban, a régi Róma „kísértetét”, árnyékát őrzik, igyekeznek továbbmenteni, lényegileg az élő Krisztus-impulzus ellenében; a 20. században ők mozgatták a szálakat a bolsevikok és a nácik mögött, hogy a romokon létrehozzák az EU-t, a világkormány előszobáját, mint Churchill utalt rá; ld. Steiner, GA 173/2., alább).

A „szocialista kísérlet” egyik háttérműhelye volt a Webb-házaspár nevéhez köthető Fábiánus Társaság (Fabian Society, nevét valójában az i.e. 3. század végén élt római dictatortól, Fabius Maximustól kölcsönözték), eredeti „címerük” egészen nyíltan egy báránybőrbe bújt farkas volt. Ebben az informális asztaltársaságban is megfordultak jeles világpolitikai „futuristák”, értelmiségiek és politikusok, csakúgy, mint a „Coefficients” csoportban.

6. W. T. Stead és a jezsuita mintára létrehozott Rhodes-Milner, vagy Kerekasztal-csoport (alapítva: 1891)

„Mindenütt, ahol azt a kérdést tárgyaltam, mely azokra az erőkre vonatkozik, amelyek az Eu-rópai Egyesült Államok legkézzelfoghatóbb létrehozására irányulnak, kimutattam, hogy két elem szükséges ahhoz, hogy Európa föderációját ugyanazon az úton érjük el, mint amelyen más föderációkat egy hasonló léptékben létrehoztak: –

Az első és legszükségesebb bizonyos rendkívüli erő létezése, amely eléggé erőteljes ahhoz, hogy szükségessé tegye azok egyesülését, akiknek a létét ez az erő fenyegeti. Más szavakkal: egy mennyek országa megalapításához szükségszerű, hogy legyen egy hatékonyan működő ördögöd. (…) Hol találunk egy megfelelő ördögöt, hogy legyőzzük a tehetetlenség erőit, ugyanúgy, mint a nemzeti rivalizálás és faji antipátiák legaktívabb elemeit, s így előidézzük Európa föderációját?

A másik elem, ami hiányzik, egy központi hatalom, ami eléggé erős ahhoz, hogy szövetségbe kényszerítse az ellenszegülő államokat. Természetesen van egy nemesebb ideál, amely a szabad és egyenlő államokat önként, saját jóakaratukból egyesíthetné, a teljes függetlenség alapján. De az emberi természet nem így készült. Általában van egy ellenszegülő kisebbség, melyet kényszeríteni kell az önkéntességre. Majdnem minden európai állam, Anglia sem kivétel, egy folyamat eredményét reprezentálja, melyben egy erős központi hatalom fokozatosan felmorzsolta valamennyi riválisát, és megalapozta a tekintélyét, melyet most elismernek, akár a megegyezés révén, akár azok lefejezésének vagy lemészárlásának végső folyamata által, akiknek privát és helyi érdekeik arra vezették őket, hogy megtagadják az együttműködést egy nagyobb egységben. (…) nem kell meglepődnünk, ha az Európai Egyesült Államok jelentős vérontást követően nyeri el fizikai létét. Ez mindazonáltal részletkérdés, és ezerszer jobb, hogy az embereket azért ölik meg, hogy testük kikövezze a jog birodalma [értsd: a nyugat világuralma] felé vezető utat, mintsem hogy pusztán a létező anarchia állandósítása végett gyilkolnák le őket…” (W. T. Stead: The United States of Europe, 1899., p. 45-46., első magyar közlés ZTCs.: Európa elrablása, Országépítő, 2004/1, megj.: korábban is létezett az „Európai Egyesült Államok” fogalom, de W.T. Stead-nél körvonalazódik először és a legkonkrétabban; ld. még The Great War of 189—, A Forecast, London, 1895).

Winston Spencer Churchill az egyesült Európáról, mint ami a „világ-szuperkormány” létrejöttének feltétele: „Természetesen mi nem akarjuk, hogy az Egyesült Európa nyújtsa a végső és teljes megoldást a nemzetközi kapcsolatok minden problémájára. A végső cél, amire törekednünk kell, egy tekintélyes, mindenható világrend megteremtése. Amennyiben bizonyos hatékony Világ Szuperkormány nem áll fel és nem lép gyorsan működésbe, a béke és az emberi haladás kilátásai sötétek és kétségesek maradnak. De ne értsük félre a fő kérdést. Az Egyesült Európa nélkül nincs biztosítva a világkormány jövője. Ez egy sürgős és elengedhetetlen lépés ezen ideál megvalósítása felé.” (United Europe Meeting, Royal Albert Hall, London, 1947. máj. 14., in His Complete Speeches, Vol. 7, 1943-1949., London, 1974., vö. a Churchill név egyenes fiágon voltaképpen már a 18. században kihalt, csupán anyai ágon vitték tovább a hadvezér, John Churchill, első Marlborough-herceg nevét, aki egyébként a híres kalóz, Sir Francis Drake családjából származott anyai ágon, ld. Burke’s Peerage and Baronetage).

Ugyancsak a „két ellentétes pólus” harca utáni úniókról beszélt a magyar-zsidó származású, neves külpolitikai, geostratégiai véleményformáló Robert Strausz-Hupé: „A jövendő világrend az Amerikai Egyetemes Birodalom lesz-e? Ennek kell lennie… Az amerikai nép küldetése, hogy eltemesse a nemzetállamokat, és az államuktól megfosztott népeket nagyobb uniókba vezesse” (Balance of Tomorrow, 1957, ld. még www.fpri.org).

7. Az ún. „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei”

A „kettős megtévesztés” elve ebben a sajátos írásműben is alaposan dokumentálható, melyet először a 19-20. század fordulóján dobtak a köztudatba, név nélkül. Roppant tanulságos olvasmány, sokkal nagyobb és más a jelentősége, mint általában pro és kontra vélik, csak épp a többes szám első személyt kell kibővíteni a „romanistákkal”, az „SJ/FM joint venture”-rel (vegyesvállalat), vagyis a „Bal Testvéreivel”, és a „gójt” a „többi emberre” cserélni, és minden a helyére kerül. Mint Hermann Bahr egyik regénye 1916-ban utalt rá, három igazi hatalom van, melynek egyes képviselői, csoportjai bizonyos háttérkoalíciót alkotnak: a szabadkőművesek, és különösen a monsignorék és rabbik (ld. Steiner, Az igazságtalanság karmája, GA 173/3, Bahr szövegét autentikus történeti inspirációnak tartja). A Cion Protokol szövege a legördögibb keveréke a konzervativizmus iránti érzelmek felkeltésének és az újkor valódi értékei elleni uszításnak, amit nyilván nem lehet általánosságban „a” zsidóknak tulajdonítani. Akkor értjük meg a szöveg igazi forrását, ha nem a felületi üzenetét, hanem az emögötti paradox szándékait vizsgáljuk, melyek felé vezetni akar a szimpátiák és antipátiák felkeltésével. A Protokol előreközléseiből (hasonlóan az 1890-es „Császár álmához”) több is megvalósult, kezdve a bolsevik- és a náci-projektektől, a gazdasági válságok, világégések gerjesztésén át Izrael állam megalapításáig, ami, ne feledjük, a brit-amerikai geopolitikai érdekek szerint történt (ld. Balfour-deklaráció, Rothschildok és a Rhodes-Milner csoport és hálózata). Ugyanakkor a jövendő drákói „új világrend”-terveket is megszellőztetik, melyeknek ma értünk a küszöbére. Az okkult testvériségek mindig egy új évszázad előtt vagy fordulóján közlik névtelen formában a terveiket, melyek agyafúrtsága, hangvétele nagyon hasonlít egymásra: a 18. század végén látott napvilágot a „Nagy Péter testamentuma”, a 19. század végén a „Császár álma” a mellékelt verssel, melyben az „Igazság hipnotizőrhöz megy” (ld. Boardman: Mapping the Millennium; ekkortájt jelennek meg C. G. Harrison, W. T. Stead „jóslatai” is), majd a „Cion jegyzőkönyvei”, s legutóbb, a 20. század végén a cikk a „katasztrofális 21. századról”, benne a 2011-es arab „forradalomról” (Looking Back from 2992, The Economist, 1992. dec-jan., ld. magyarul Országépítő, 2004/4, p. 6). Megjegyezzük, hogy maga Steiner az SJ/FM koalíciót látta a Cion jegyzőkönyvei mögött. Néhány idézet a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei-ből (magyar kiadás 1999., ld. p. 46. nyíltan megnevezi a jezsuitákat is, mint akikhez hasonlítani lehet a szöveg szerzőit, ld. még 42, 55, 92, 106, 109. oldalak; ld. még Zion Protocol, Wikipedia, a szöveg keletkezéstörténetével, miszerint nagyrészt egy Maurice Joly nevű royalista francia szerző „Párbeszéd a pokolban” c. könyvéből való):

„A számunkra hozzáférhető összes titkos földalatti eszközökkel és az arany segítségével, amely teljes egészében a mi kezünkben van, egyetemes gazdasági válságot fogunk előidézni, s ennek során egész munkástömegeket fogunk kidobni az utcára egyidejűleg Európa valamennyi országában.” (i.m., p. 37; 1929 után jelenleg másodszor zajlik ez a folyamat; nemrég Osborne, Merkel, Holland, Lagarde közölték is az értelmét: a válság célja az EU szorosabb integrációja).

„Hogy kézben tartsuk a közvéleményt, össze kell zavarnunk oly módon, hogy annyi egymásnak ellentmondó nézetnek adjunk hangot a legkülönbözőbb oldalakról, és addig, amíg a népek el nem veszítik a fejüket ebben a labirintusban és arra a meggyőződésre nem jutnak, hogy legjobb, ha az embernek egyáltalán nincs nézete politikai ügyekben, amelyeket a közvélemény amúgy sem érthet meg, mert csak azok értik, akik irányítják a közvéleményt. Ez az első titok.” (i.m., p. 48)

„Ha az ember komoly célt akar elérni, nem szabad visszariadni semmiféle eszköztől, és nem szabad számolgatni azokat, akiket a cél kedvéért fel kell áldozni! Mi nem számoltuk a barom népek ivadékainak áldozatait, persze a mieink közül is sokakat fel kellett áldoznunk, ennek árán azonban már most olyan helyzetet biztosítottunk a mieinknek a földön, amilyenről még csak nem is álmodhattak.” (i.m., p. 95).

8. Ady Endre (1877-1919) a jezsuitizmusról (cikkek a Nagyváradi Naplóból)

I. kötet (1899-1901): 155. „TÖRVÉNY, JOG ÉS IGAZSÁG” – szemtelen jezsuitizmus.
256. UTAZÁS A TRAVIÁTÁK KÖRÜL – Nem jezsuitáskodunk.

II. kötet (1901-1902): 61. KIK A BŰNÖSÖK? – A jezsuita tábor.
67. A NAGYVÁRADI BESZÁMOLÓ – jezsuita csuhára öltötték a szabad eszmék szennymezét.
84. DIÁKDOLGOK – Az újfajtájú nacionalizmus nem is nacionalizmus. Kátéját jezsuiták csinálhatták.
154. TANULSÁGOK – mindenki tudja, hogy a nacionalizmus jezsuita machináció. Hogyne kellene hát nálunk állástfoglalni a jezsuita munka ellen? Nekünk még nincs nacionalizmusunk, melyet kijátszhatnánk a klerikalizmus ellen.
185. A NÉP MEGMOZDULT – a jezsuitizmus sok budapesti műhelye, a sallangos kívülmagya¬rok, az ultramontánok s a többiek.
202. A HÉTRŐL – A jezsuita mondja, hogy ő kuruc… kuruc ruhát öltött jezsuitizmus.
205. FELEKEZETI RÉSZEGSÉG – A pápizmus … még mindig képes jezsuita seregével s agyontámogató politikájával nagy dolgokat csinálni.
280. SZERZETESEK BEÖZÖNLÉSE – A jezsuiták máris nagy földterületeket vásárolnak nálunk.
331. NÉPPÁRTISÁG ÉS REAKCIÓ – Közben liberálisokká vedlettek a nemzeti párti jezsuiták.

III. kötet (1901-1902): 11. MÁRCIUS IDUSÁN – az ország trónörökösét [Ferenc Ferdinándot] jezsuiták nevelik.
29. VÁZSONYI VILMOS NAGYVÁRADON – klerikális, jezsuita tábor, melyet Rómából s Bécsen keresztül dirigálnak… Mi valóságos önbirkózással tartottuk vissza mindig magunkat, hogy a … felekezeti gyűlölség lőporos tornyába csak egy kis szikrát is csiholjunk. Mert ismertük a jezsuita-módszert, hogy aztán mi reánk hárítanak minden felelősséget.
53. A HÉTRŐL – osztályuralom, jezsuitizmus, kaszinószellem, zsidógyűlölet, bárgyú nacionalizmus… a magyarországi jezsuitizmus segítségére most elhozzák a polyák paulinus barátokat is. [megj.: a magyar pálosok II. József óta nem alakulhatnak újjá, önálló renddé, ld. még a pálos Verseghyt, a nemzeti polgárosodás hívét, aki magyarra fordította a Marseilles-t, és elítélték a Martinovics-perben – Z.T.Cs.]
93. ÚJ DOGMA – a jezsuiták dogmává kérik nyilatkoztatni Máriának emberi testben történt mennybeszállását…. a dogmák világát próbálja ma az emberiség újra élni.
94. ISTVÁN KIRÁLY ORSZÁGA – a reménybeli uralkodó, akit jezsuiták neveltek s aki nem szeret bennünket.
153. LIBERÁLIS DIÁKOK GYŐZELME – „Hírt adtunk volt róla, hogy a kolozsvári egyetem diákjai között is fölütötte fejét a jezsuiták által bujtogatott reakció.”

IV. kötet (1903): 12. PROHÁSZKA ÉS VIDÉKE – Nem vagyunk szabadkőmívesek, sőt cikkünkben kikeltünk, hogy még szabadkőmívesek is tömjéneznek Prohászkának… A jezsuita tudákosságnak, a liberáliskodó ultramontánizmusnak ne üljenek fel.
35. BARTHA ÚR DÜHÖNG – Folyhat a népbutítás, a sajtó terrorizálása, a jezsuiták aknamunkája.
59. DÖNTÉS A SOMLÓ-ÜGYBEN – az oltár mögött szemtelenül hangosan hahotázik Mefiszto – jezsuita kosztümben… Mi lesz? Hát a gondolatszabadság megvédése csak ennyi? Hát a klerikális, jezsuita hatalom ellen nincs fegyver?… Budapesten nincs mit keresnünk. Ott a reakció behálózta még a szabadkőmíves páholyokat is.
96. NEKIK IGAZUK VAN – jezsuiták, feketék [klerikusok] vadsága már tűrhetetlen.
191. GRÓF TISZA ISTVÁN A VÁLSÁGRÓL – Beszédéből súlyos vád olvasható ki a volt nemzeti párti jezsuiták ellen, kik elsősorban idézték elő a mai szomorú helyzetet.

V. kötet (1903): 86. PÁRIZSI NOTESZKÖNYV, 14. – Franciaországban… a szabad g[ondolkozók] jezsuiták tanítványai. Viszont a klerikálisok a szabadg[ondolkozók] tanítványai.
254. Az internacionalizmus és orthodox collektivizmus őse a katholicizmus. A reformszocialisták már kvázi protestánsok.

VIII. kötet (1906-1907): 121. PÁRIZSI JEGYZETEK, I. Leo Taxil halála – Ez a jezsuiták neveltje írta a legszörnyebb pamfleteket Róma ellen.

IX. kötet (1907): 99. AZ ÚJ KONTOK – A legutóbbi spanyol választások idején a szélső klerikálisok szövetkeztek a legvörösebb republikánusokkal. (Forrás: Ady Endre Összes Művei, Arcanum Adatbázis, CD-DOM, 1999., megj.: az Ady korabeli kártevő konzervativizmus ma is ugyanaz, csupán ma az euroatlantista köntösbe öltöztetik; ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Ady nyilvánvalóan élesen bírálta volna a sztálini „létező szocializmust” is, ha megéri)

9. Dr. Rudolf Steiner a jezsuitizmusról, titkos társaságokról

„És akkor, a Kr. u. 4. század elején, Itália földjén egy iskolát találunk, amely elkezdett szembehelyezkedni az ősi beavatási princípiummal, a beavatásra történő egyéni előkészületekkel. Látjuk egy iskola keletkezését, amely összegyűjt és gondosan feljegyez mindent, ami az ősi beavatási bölcsességből ered. Ennek az iskolának a célja – amely megmaradt a harmadikon túl a negyedik századba menően – az volt, hogy fenntartsa a római kultúra lényegét, megalapozza a történeti hagyományt, szemben az egyéni emberi lények törekvéseivel. Amint a kereszténység kezdett utat találni a római kultúrába, ennek az iskolának az erőfeszítései arra irányultak, hogy eltüntessenek mindent, amit még a régi beavatási megismerés eszközeivel fedeztek föl Krisztusnak a Jézus személyiségében való megjelenése vonatkozásában.” (Ursprung des christlichen Offenbarungsinhaltes in der Initiationserkenntnis des Urchristentums, Dornach, 1922. július 16., GA 213/11, Menschenfragen und Weltenantworten; angol kiadás alapján: Anthroposophical Quarterly, Vol. 13, No 2, 1968., GA = gesamtausgabe, összkiadás, ld. neten, katalog_ga_2002)

„Így az első és kétségtelenül a leghatalmasabb kérdés merült fel I. Miklósban [† 867], mert ő is észlelte ennek a szellemi áramlatnak [a valódi, Grál-kereszténység] nagyszerűségét. Noha sok minden homályba borult a 3.-4. század óta (amikor egy társaságot ténylegesen azért alapítottak Itáliában, hogy kiirtsa a spirituális megismerés minden ösvényét), ennek az áramlatnak a fénye még számos rejtett résen át beragyogott az emberi szívekbe, és hol itt, hol ott nyilatkozott meg. Ami ilyen módon utat tört az emberek tapasztalásába, gyakran a történelem folyamának titokzatos mélyrétegeiből, azt eretnekségnek bélyegezték. Az az érzés is elterjedt, hogy ennek az ezoterikus áramlatnak halvánnyá vált fénye többé nem találhat utat azokhoz a fogalmakhoz, amelyek – a latin Róma kultúrájában – egyre inkább elvesztették a görög gondolkodás bensőségességét és keleti színezetét, és felvették a római retorika alakját – s amely fogalmak, másként szólva, formálissá és exoterikusakká váltak… és a nyugati áramlat [az agnosztikus, megismerésellenes „rómaiság”] átalakult az okkult, ezoterikus élet ágaivá, mindenféle okkult társasággá, szabadkőműves rendekké és hasonlókká.” (GA 216/8, Die Grundimpulse des weltgeschichtlichen Werdens der Menschheit, Dornach, 1922. október 1., Drei spirituelle Strömungen in Europa und ihre Umformung zum kirchlichen Dogma und zur Glaubensvorstellung im 9. Jahrhundert; angol kiadás: Anthroposophical Quarterly, Vol. 23. No. 2. 1978, ford. Z.T.Cs.).

„Mármost, nem minden testvériség szabadkőműves. Vannak mindenféle változatok, mint az illuminati Németországban, és a három alsó fokhoz hozzátesznek három felső fokot [33 = 3 + 3!]. Bizonyos testvériségekben vannak tagok, akik a felsőbb fokokban egyfajta közösséget alkotnak más testvériségek magasabb fokú tagjaival. Önök tudják, hogy a jezsuiták harcolnak a szabadkőművesek ellen és fordítva. Mindazonáltal a magasfokú szabadkőművesek és a magasfokú jezsuiták egy külön testvériséget alkotnak, államot az államban. Gondolják el, mit érhetnek el a világban, ahol az egyik oldalon rendelkeznek egy magasfokú szabadkőműves közösséggel, amely eszközként szolgál bizonyos munka elvégzésére, létrehoznak egy megállapodást egy bizonyos magasfokú jezsuita közösséggel, és azután együtt dolgoznak, hogy elérjenek bizonyos célokat. Egy ilyen apparátus létrejött azon a területen, mely Európa északnyugati részén fekszik Hollandia és Franciaország között [ez voltaképpen Belgium, a mai Európai Unió központja, és itt volt sokáig a Jézus Társaság székhelye is, v.ö. Imago, p. 937., Sol in Leone Belgico, ’Nap a belga oroszlánban’; Loyola 1528 után évente meglátogatta Németalföldet és Angliában is járt: „Amikor először visszatért Flandriából, akkor kezdett komolyabban foglalkozni a szellemi munkával”, Autobio., 1900, p. 114-115]. Ez jelenleg (1916) nem működik, de bizonyos idővel ezelőtt speciális hatások indultak ki innen, melyeket ugyanúgy használt az egyik áramlat, mint a másik, és nagy hatást gyakoroltak…

…Az okkult testvériségek másik típusa, amely ugyanezeket a dolgokat követi, de más módon, ért hozzá, hogyan hasson sokkal mélyebben az emberi erőkre. A jezsuita rendek ilyen okkult testvériségek közé tartoznak. A jezsuitizmus teljesen az okkultizmuson alapszik. Egyszer már beszéltem önöknek erről a karlsruhe-i előadásciklusban [GA 131, Jézustól Krisztushoz], ahol leírtam a gyakorlatokat, melyeket a tanítványoknak el kell végeznie, hogy jezsuitává váljanak. Ezek a gyakorlatok azon a tényen alapulnak, hogy az ember, aki részt vesz a kultuszban, ahelyett, hogy étertestében érintenék, ezek a dolgok az asztráltestét ragadják meg. Minden jezsuita nevelési tréning arra törekszik, hogy a jezsuitának erőket adjon, melyek képessé teszik őt, hogy műveit vagy cselekedeteit oly módon hajtsa végre, hogy képes legyen belevinnie magát úgyszólván az ember asztrális impulzusaiba.

A [-z okkult] jezsuiták olyan helyeken is működhetnek, ahol nincsenek jelen. Vannak bizonyos csatornák az emberi életben, melyeken keresztül működni lehet, így a jezsuiták is dolgozhatnak azokon a helyeken, ahol nincs megengedve számukra, hogy jelen legyenek. Egy példát szeretnék bemutatni önöknek arról, hogyan működik a jezsuitizmus, amikor akadálytalanul megteheti és követheti az impulzusait, amikor a jezsuita mindent véghezvihet a módszereivel, hogy az ember asztráltestére hasson. Van egy nagyon jó példa,… s ez a jezsuita állam Paraguayban…[1610-1768 között állt fenn].

„…A műveltebb európai népeken nem dolgozhatnak olymódon, ahogy leírtam; mindazonáltal kisebb mértékben van lehetőség, hogy az ember asztrális és étertestén dolgozzanak, és ezt azután a fizikai testbe vigyék a rezgések útján. Mindez az ahrimáni módszerekkel, az ahrimáni erőkkel végzett munka, amely láthatatlanul szövődik közöttünk, és ezt a módszert össze lehet hasonlítani azokkal, melyeket a jezsuiták használtak Paraguayban a 17-18. században. Hatást gyakorolhattak ezeknek az indiánoknak az asztráltestére, akiknek a fizikai teste lágy volt [ezoterikus értelemben]. Ma másképp kell dolgozni az embernek; figyelembe kell venni a tényt, hogy ha önök az ember gondolkodását, mint olyat befolyásolják, nagyon fontos az, hogy nem lehet hatni az ember gondolkodásának irányaira úgy, hogy az ne venné észre. Nem azt mondom, hogy az emberek így tesznek. Nem, hanem az ahrimáni lények teszik ezt az emberek által. Ezek az emberek az ahrimáni lények eszközei. Így számosan hiszik, hogy amikor valamilyen ítéletet alkotnak, azt a saját meggyőződésükből fakadó döntés alapján érik el. Ez helyes lehet egy felületes módon, de láthatják, hogy nem helyes, amikor mélyen behatolnak egy helyzetbe és azután ez a helyzet megváltoztatja magát. Ma az embereknek az a véleményük, hogy nem hisznek a tekintélyeknek. Nem vesznek át semmit egy tekintélytől, de nem ismerik fel, hogy a dolgok hogyan képesek belopózni a lelkükbe; ezt nem veszik észre…” (GA 167/4,9. előa., 1916. ápr. 4, máj. 9.)

„Főként két hatalom, erő létezik itt, melyek szembenállnak egymással: annak az elvnek a képviselői, amelyet legyőztek a 18. század végén [SJ/FM, régi római birodalmi impulzus], és az új idők képviselői. Egészen világos, hogy az emberek nagy része ösztönösen az újkor impulzusainak képviselője. A régi impulzusok képviselői – a 18, 17, 16. századé – ezért mesterséges eszközökkel ki akarják használni ezeket az erőket, hogy ezek az erők bizonyos csoportegoisztikus testvériségekből származzanak. A leghatékonyabb elv az újkorban ahhoz, hogy a hatalmat az emberek minél nagyobb részére kiterjesszék, a gazdasági elv, a gazdasági függőség elve. Ez mindazonáltal csak egy eszköz. Ami itt megnyilatkozik, az egészen más. Ami megnyilatkozik, az olyasmi, amire önök következtethetnek az utalásaimból. A gazdasági elv összekapcsolódik mindazzal, ami az emberek nagy részét az egész földön egy hadsereggé teszi ezeknek az elveknek a szolgálatában.

Ezek azok a dolgok, melyek szembenállnak egymással. Az egyik lényegében arra mutat, ami jelenleg harcol a világban: nyugaton a 18, 17, 16. század merev, páncélkemény elve, amely azáltal hívja fel magára a figyelmet, hogy beleöltözik a forradalom, a demokrácia frázisaiba, egy elv, amely maszkot ölt és igyekszik ezen a módon olyan sok hatalmat szerezni, amennyit csak lehet [„új világrend”]. Ezt az igyekezetet segíti, ha az emberek újra és újra engedik álomba ringatni magukat a ’májának’ [illúziónak] ebben a birodalmában, mely látszatot ezekkel a szavakkal fejezheti ki valaki: ’háború van az entente és a középhatalmak között’. A valóságban nem erről van szó. Egész más dolgokról van szó, amelyek a ’májá’ mögött léteznek igazi valóságokként. A harc az entente és a középhatalmak között csupán ’májá’, csupán illúzió. Valaki csak akkor láthatja, hogy mi áll egymás mellett ebben a küzdelemben, ha a dolgok mögé tekint, és megvilágítja őket olymódon, amire jómagam bizonyos okokból csak utalhatok. Az embernek legalább meg kell próbálnia az illúziókat nem valóságokként elfogadni, és akkor az illúzió fokozatosan eloszlik, amennyiben el kell oszlania. Ma mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a dolgokat, melyek megjelennek, egy igazán előítéletmentes gondolkodással tekintsük át.” (GA 178/9. előa., 1917. nov. 25, v.ö. Dr. Steiner naplójegyzetei 1917-ből, Országépítő, 2003/2, Huszadik századi dokumentumok függeléke)

„Mármost, a katolikus egyháznak, amely vonzotta a magasan képzett embereket, mindig volt egy történeti előrelátása. A katolikus egyház nagyon jól tudja, amit most mondok, hogy a modern fejlődés alapelve az, hogy előmozdítsa az ember egyéni tudatát – de a katolikus egyház vonakodik attól, hogy hagyja felébredni ezt az individuális tudatot. Ezt egy homályos közösségi tudatban akarja tartani, amelyből csupán azok fognak kiemelkedni, akik egy skolasztikus nevelést kaptak. Mármost, kedves barátaim, van egy nagyon jó módszer ennek a homályos közösségi tudatnak a fenntartására. És ez az, hogy lefojtsák a mindennapi tudatot, mellyel az ember az érzékszervei használata által rendelkezik, és az embert alávessék ennek. Épp úgy, ahogy az álom lefojtja a mindennapi tudatot, hasonlóképpen a tudatot alávetik e homályos közösségi tudat céljainak…. Így az elfojtott tudat tulajdonságainak egyike az, hogy elveszi az embertől a lehetőséget, hogy az igazat megkülönböztesse az igaztalantól. Mármost, ha valaki járatos ezekben a dolgokban, mit tesz? Előadja az embereknek a tekintély súlyával azokat a dolgokat, melyek nem igazak, és ezt szisztematikusan teszi. Ezáltal lenyomja az emberek tudatát az álomtudat tompa állapotába. Ezáltal aláássa azt, ami a 15. század közepe óta individuális tudatként akar felemelkedni az emberi lelkekben. Kifinomult támadás ez a tekintély súlyával, és… ezáltal arra törekszenek, hogy meggátolják az embereket, hogy azon az úton fejlődjenek, amelyen fejlődniük kell a 15. század közepe óta! Noha az egyes emberek meglehet, nem tudnak erről, az egész hierarchia ott van emögött, és ezeket a dolgokat rendkívül jól irányítja. Ha valaki azt hiszi, hogy ezek a dolgok csupán naívitásból történnek, vagy puszta rosszindulatból, nagyot téved. Természetesen harcolnunk kell a hazugság és az igaztalanság ellen minden eszközzel, amivel rendelkezünk, de nem szabad azt hinnünk, hogy ezek a hazugságok együgyűségből származnak, sőt abból a hitből, hogy amit mondanak, az igaz; mert ha ezek az emberek igazat beszélnének, nem érnék el azt, amit el akarnak érni, ami a tudat elfojtása azáltal, hogy a körültekintő emberek hazugságokat mondanak az embereknek, ami egy hatalmas és ördögi vállalkozás.

Mármost, kedves barátaim, ezt is teljesen őszintén meg kellett mondani. Az együgyűség teljesen máshol van. Az együgyűség ma nem a katolikus egyház oldalán van, hanem az ellenfeleik oldalán. Ők nem hiszik, hogy a katolikus egyház ebben a tekintetben, melyet említettem, nagy lenne; nem hiszik, hogy a katolikus egyház régóta előre látta, hogy a társadalmi feltételek, melyek most Európát jellemzik, egy szép napon eljönnek, és hogy a katolikus egyház megragadta a saját eszközeit, hogy érvényesítse a befolyását e társadalmi feltételek között. Amit a katolikus egyház akar, az az, hogy hidat teremtsen a legradikálisabb szocializmus, a kommunizmus és a saját uralma között.” (198/8. előa., ld. még jezsuitizmusról, szabadkőművességről, leninizmusról, GA 171, 172, 174, 181, 184, 197, 204 etc.; vö. Hock János, szk. és róm.kat. pap az 1919-es proletdikt. idején igazolja ez utóbbi megállapítást, Palatinus J.: A szabadkőművesség bűnei, I-III., tagnévsor).

„Ma [1916] egy viszonylag idealisztikus, spirituális korban élünk ahhoz képest, ami a jövőben lesz. A kereszténység utáni második évezred végén élünk, és nemsokára elérjük a 2000. évet, és akkor az emberiség valami sajátos dolgot fog megtapasztalni. A dolgok, melyek nagyon fokozatosan készülnek elő, épp most vannak annyira előkészítve, hogy két polaritás van, melyek találkoznak, ahogy az idő előrehalad. Két polaritás van előkészítve, az egyik pólus Keletről, a másik Nyugatról…. Nem sokkal azután, amikor leírják a 2000. év dátumát, jönni fog Amerikából, nem egy közvetlen tiltás, hanem egyfajta tiltás minden gondolkodással szemben, egyfajta törvény, amely minden individuális gondolkodás elfojtásáról lesz elnevezve [9/11 ürügyén „Patriot Act” etc.]. Másrészt elérkezik a kezdete annak, hogy minden individuális gondolkodás elfojtása átmegy egy tisztán materialisztikus gondolkodásba, ahol nem kell a lelken dolgozni a külső tapasztalatok alapján, s az embert úgy kezelik, mintha gép lenne.” (GA 167/4)

„A szellemi misztériumok, amelyek a szellemiséget a kozmoszból továbbáramlani engedik – a magnetizmus kettős erőinek, a pozitív és negatív pólus segítségével – az Ikrekből áramlanak az univerzumba; ezek a délidei erők [v.ö. Ősiráni kultúrkorszak, i.e. 6260-4100, az Ikrek-jegyében, Ohrmuzd-Ahriman kettősség, Irán-Turán szakadás]. Tudták már az antikvitásban, hogy ennek valami köze van a kozmoszhoz, és tudják ma is a külső tudományban, hogy a zodiákus Ikrek-jegye mögött rejlik valamiképpen a pozitív és negatív mágnesség. Egy kísérletet fognak tenni, hogy megbénítsák, ami a kozmoszban a dualitás megnyilatkozása révén jelentkezett, megbénítani ezt egy materialisztikus, egoisztikus módon azon erők által, melyek különösen az Ikrekből áramlanak az emberiség felé, és teljesen a ’kettős’ [ang. double, ném. doppelgänger, a földi élet során agyi-idegrendszeri folyamtokhoz kötődött tudatalatti „árnyék”] szolgálatába állítsák. Más testvériségeknél [keleten, Indiában], melyek szintén a Golgotai Misztériumot szeretnék megkerülni, a lényeg az ember kettős természetének kihasználása. Az embernek ez a kettős természete, amely emberi mivoltában belépett az Atlantisz utáni ötödik korszakba, magában foglalja az embert, de az emberen belül az alsóbb, állati természetet is. Az ember bizonyos mértékben valóban egy kentaur; magában hordja ezt az alsóbb, állatias, asztrális természetet. Embersége mintegy lovagol ezen az asztrális állatin. A kettős természet együttműködése révén az emberen belül ott van az erők dualizmusa is. Az erőknek ez a dualizmusa az, amit inkább a keleti, indiai áramlat egoisztikus testvériségei fognak használni, azért is, hogy félrevezessék Kelet-Európát, melynek feladata az Atlantisz utáni hatodik periódus előkészítése [Vízöntő, vagy Szláv-Ázsiai korszak, 2380-4540 k.]. Ezért ezek a Nyilasból [Sagittarius] eredő erőket veszik használatba.” [a Nyilas-erőket nevezi Steiner „éjféli folyamatoknak”; a tavaszpont mozgása miatt ez a kereszt változik, 2380 körül a „reggeli folyamatok” a Vízöntő-Nap összefüggésből áramlanak majd](GA 178/9)

„Miért teszünk olyan sok kerülőutat, hogy annak akár csak részleges megértéséhez eljussunk, amit ténylegesen meg kell értenünk? Nem meglepő, hogy ilyen sok kerülőút szükséges, hiszen egy felületi ítéletet túl könnyen alkothatunk, ha bepillantunk a közvetlen eseményekbe, melyekben szimpátiával vagy antipátiával veszünk részt; túl könnyű félreértésekhez és téves eszmékhez jutni erről. Mi történik gyakran mindannyiunkkal? Teljesen jogosultak a szimpátiák és antipátiák a lelkünkben; de gyakran vannak okok, amiért ezeket nem ismerjük be magunknak. Talán nem igazán vagyunk meggyőződve, hanem az önszuggesztió ad okot, hogy azt higgyük, hogy az ítéleteink objektívek, tárgyilagosak. Ha higgadtan fogadnánk a szimpátiákat és antipátiákat, befogadhatnánk az igazságot is. De mivel „objektíven” akarunk ítélni, így nem az igazságot fogadjuk be, hanem ehelyett becsapjuk magunkat az igazsággal kapcsolatban. Miért hajlanak erre az emberek? Egyszerűen azért, mert amikor a valóság megértésére törekednek, könnyen találkoznak rendkívüli ellentmondásokkal. És amikor találkoznak ezek-kel az ellentmondásokkal, megkísérlik, hogy fogalmakhoz jussanak, melyekkel elfogadhatják az ellentmondás egyik felét, és elutasítsák a másikat. Ez gyakran azt jelenti, hogy teljesen hiányzik az igazság megértésének vágya.

Szeretnék bemutatni egy példát arról, hogyan gabalyodunk bele egy komoly ellent-mondásba, ha elmulasztjuk megérteni az élő kapcsolatot az ellentmondás és a valóság teljes igazsága között. Az antropozófiai szellemtudományunkban megértjük a kereszténységet, mint olyasmit, ami a Golgotai Misztérium értelmével van telítve, a ténnyel, hogy Krisztust elítélték, meghalt, eltemették, de azután feltámadt, és Feltámadottként él. Ezt hívjuk Golgotai Misztériumnak, és nem adhatunk igazat senkinek, aki kereszténynek nevezi magát, miközben képtelen ezt megérteni. Mindazonáltal, minek kellett megtörténnie, hogy Krisztus képes volt keresztülmenni az emberi fejlődésért azon, amit előbb leírtam? Júdásnak el kellett árulnia Őt és keresztre kellett Őt feszíteni. Ha azok, akik a keresztre szögezték Őt, nem tesznek így, akkor a Golgotai Misztérium nem történt volna meg az emberiség megmentéséért.

Itt van tehát egy szörnyű, tényleges ellentmondás, egy hatalmas ellentmondás! Képzeljenek el valakit, aki azt mondja: ti, keresztények, Júdásnak köszönhetitek, hogy a ti Golgotai Misztériumotok egyáltalán megtörtént. A kivégzőknek köszönhetitek, akik Krisztust a keresztre szegezték, hogy a ti Golgotai Misztériumotok lezajlott! Van-e bárki, aki Júdásnak és a kivégzőknek igazat ad, noha igaz, hogy a földi történelem értelme ezeknek köszönhető? Könnyű-e megválaszolni egy ilyen kérdést? Nem szembesülünk-e közvetlenül az ellentmondásokkal, melyek itt megnyilvánulnak, s amelyek egy szörnyű sorsot tárnak elénk?” (GA 173/3, 1916. dec. 10).

„Korábban már leírtam a messzeható kapcsolatot, amely a balkáni országokban lezajlott machinációk és az Apennin-félszigeten jól előkészített számos helyzet között létezett. És most ismét szeretném feltenni a kérdést, melyet már említettem önöknek: miért írta a nem túl színvonalas párizsi lap [14] 1913 januárjában, hogy az emberiség javát szolgálná, ha Ferenc Ferdinándot megölnék? Miért mondták ezt kétszer is ebben az úgynevezett ’okkult almanach¬ban’, hogy őt meg kellene ölni? Szükséges egyszer az összes tényt áttekinteni. Azt fogjuk találni, hogy e merénylethez használt pisztolygolyók alkímiája rendkívül bonyolult, s noha egy szerb fegyverből származtak, teljesen más körből irányították őket – hogy szimbolikusan fejezzem ki magam.” (GA 173, Az igazságtalanság karmája, 7. előadásból, 1916. dec. 18; 14. jegyz.: Almanach de Mme de Thèbes. Conseils pour être heureux, Paris 1912. Ld. még Rudolf Steiner Aus dem mitteleuropäischen Geistesleben, GA 65, Dornach 1962, p.583.; v.ö. a jósnőről ld. Ady próza, 5. köt., 9, Madame Thèbes műhelyében, Pesti Napló, 1904. márc. 25)

„Önök közül néhányan emlékezhetnek, milyen különösnek tekintették az emberek, amikor először tettem bizonyos radikális állításokat ezekről a dolgokról néhány éve, egy müncheni nyilvános előadásban [ 6. jegyz. ]. Azt mondottam akkor: az emberi fejlődés folyamán mind a jó, mind a rossz impulzusok kialakulnak a fizikai síkon. Mi okozza ezeknek az impulzusoknak a kialakulását? Ezek létrejönnek, amikor bizonyos erőket, melyek ténylegesen a magasabb, szellemi világhoz tartoznak, tévesen használnak itt lenn, a fizikai világban. Ha a tolvajok a saját rabló ösztöneiket, a gyilkosok a saját gyilkos ösztöneiket és a hazudozók a saját hazug ösztöneiket arra használnák, hogy magasabb erőket fejlesszenek ki, ahelyett, hogy kiélnék azokat itt, a fizikai síkon, teljesen jelentékeny magasabb erőket fejlesztenének ki. Tévedésük csupán az, hogy erőiket a rossz síkon fejlesztik ki. A gonosz, mint mondottam, jó, ami ide lekerült egy másik síkról. Természetesen, ha ezt tudjuk, ez nem teszi jobbá a tolvajt, a gyilkost vagy a hazugot. De nekünk meg kell értenünk ezeket a dolgokat, másképp fogalmunk sem lehet arról, mi történik, és e veszélyek öntudatlan áldozataivá válunk.” (GA 174, Az igazságtalanság karmája, 14. előadásból, 1917. jan. 1.; 6. jegyz.: 1914. márc. 29., GA 63?)

„A mi korunkat megelőző utóbbi néhány évszázad nyugati kultúrájában Önök könnyen kimutathatják, hogy a külső világban az eszmék jellege hogyan ered a páholyok ezoterikus gondolkodásából. Ez nyilvánvalóan nem vonatkozik az Erzsébet királynő és Shakespeare előtti korra, de bizonyosan igaz arra, ami később jött. Azonban annak a szellemi kultúrának, amely Lessinggel, Herderrel és Goethével kapcsolatos, nincsenek ilyen összekötettései. Önök megkérdezhetik: mi a helyzet a német szabadkőművességgel – Ausztriában betiltották, így itt nincs jelen – vagy a magyar szabadkőművességgel? Nos, a többiek nem engedik őket csatlakozni. Ők egy teljesen ártalmatlan társaság. Noha úgy jelenhetnek meg, mint akik egy követ fújnak a titkaik tekintetében, ez csupán látszat.” (uo. 17. előadásból, 1917. jan. 8.)

„Gyakran hangsúlyoztam, hogy helytelen mindig azt mondani: ’nem hagyom, hogy Ahriman megközelítsen; el vele! Nem hagyom, hogy Lucifer megközelítsen; csak a jó istenekkel akarok foglalkozni!’ Ha ezt akarják, nem kellene foglalkozniuk a világgal, mert akár tetszik, akár nem, a világ az Ahrimán és Lucifer közötti egyensúlytól függ. Lehetetlen a világgal foglalkozni, ha önöknek ez a hozzáállása, ami különösen gyakran megjelenik a mi köreinkben. A legkisebb dolgokban is igazságosaknak kell lennünk. Ez kell legyen a szellemtudományos erőfeszítéseink gyakorlati megvalósulása. Érezniük kell ezt önmagukban: ha nem fejlesztik ki magukban az igazságosságra törekvést, mindig nyitva lesznek a fertőzés veszélye előtt, a világban élő igazságtalanság általi fertőzés előtt.” (uo. 18. előadásból, 1917. jan. 13.)

„Vegyünk egy oroszlánt, amely társadalmi rendet szabna az állatoknak és felosztaná a földet… Mit tenne? Nem hiszem, hogy előfordulna, hogy olyan helyzetet teremtene, melyben a kisebb állatoknak, melyek szokásosan az oroszlán táplálékai, lehetősége lenne, hogy az oroszlán ne egye meg őket! Ő a saját jogának tekintené, hogy megegye a kisebb állatokat, melyekkel találkozik. Elképzelhető, hogy az óceánban helyesnek találná, hogy megtiltsa a cápák számára a kis halak felfalását. Ez nagyonis megtörténhetne. Az oroszlán alapíthatna egy nagyon igazságos társadalmi rendet az óceánban, a sarkvidéknél vagy bárhol, ahol ő maga nem fordul elő, és minden állatnak szabadságot biztosítana. De az, hogy örülne-e vajon egy ilyen alapításnak a saját birodalmában, ez valóban kérdéses. Ő nagyon jól tudja, mi az igazság a társadalmi renddel, és azt hatékonyan megvalósíthatja a cápák birodalmában.

Forduljunk most az oroszlánoktól Hungaricus-hoz (álneves, nem magyar szerzője a Conditions de Paix de l’Allemagne, Zurich 1917., azaz Németország békefeltételei c. kiadványnak). Két nappal ezelőtt említettem önöknek a pamfletjét. Ez a pamflet teljesen annak az Európa-térképnek az áramlatával úszik, amelyet először Wilson említett az entente-ról szóló híres megjegyzésében, Ausztria felosztásával kapcsolatban (1917. jan. 10). Már beszéltünk erről. Svájcot leszámítva, Hungaricus teljesen elégedett ezzel a térképpel. Nagyon bölcsen kezd beszélni – épp úgy, ahogy a legtöbb ember manapság „nagyon bölcsen” beszél – a nemzetek jogairól, a kisnemzetek jogairól is, és az állam jogáról, amely egybe kell essék a nemzet hatalmával, és így tovább. Ez mind nagyon szép, ugyanígy az állítás is, hogy a legalkalmasabb jogát el kell ismerni. Egészen addig, míg a fogalmak nem válnak homályossá, ha idealisták vagyunk, el lehetünk ragadtatva, mikor Hungaricus-t olvassuk. A svájciaknak a pamflet még szebb, mint a térkép, mert ahelyett, hogy eltörölné Svájcot a térképről, Hungaricus hozzáadja Vorarlberget és Tirolt. Így inkább azt ajánlom a svájciaknak, hogy a pamfletet olvassák, ne a térképet nézzék. Azonban ezt követően Hungaricus elkezdi felosztani a világ többi részét. A maga módján minden nemzetnek, még a legkisebbnek is, biztosítja az abszolút jogot a szabad fejlődésre – amennyire ez szerinte nem sérti az entente-ot. Természetesen kissé válogatja a szavait, és ’függetlenséget’ mond, amikor Csehországra hivatkozik, míg egyértelműen ’autonómiát’ Írországgal kapcsolatban (az autonómia mindig egy állam keretein belül értendő, azaz Írországot Anglián belülinek akarja tekinteni a hivatkozott Hungaricus-szöveg – a ford.). Tehát az megteheti a dolgot, emez nem! Teljesen elfogadható, hogy a dolgokat kissé felöltöztessük. A szerző nagyon szépen felosztja az európai világot, úgy, hogy eltekintve azoktól a dolgoktól, melyeket említettem – melyek sértenék az entente-ot –, valóban azon igyekszik, hogy a legkisebb nemzeteket is azokhoz az államokhoz sorolja, melyekről az entente képviselői úgy vélik, hogy ezekhez tartoznak. Nem annyira az a kérdés, hogy ezeket a kis területeket lakják-e azok a nemzetiségek, hanem hogy az entente ténylegesen úgy véli-e, hogy ez a helyzet. Minden erőfeszítést megtesz (Hungaricus), hogy szépen ossza fel a világot, a puszta kivételével – bocsánat a kifejezésért -, Magyarország kivételével, mely az a hely, ahol ő az oroszlán jogait gyakorolja! A teljes szabadság a cápák birodalmának jár. De a magyar nemzet az ő nemzete (ti. az angolszász stb. vezérlésű Nyugaté – a ford.), és ez magában foglalja nem csak azt, amit jelenleg magában foglal – bár enélkül a népesség csupán kisebb része lenne magyar, a többség más nemzetiségű – hanem más területeket ugyanúgy. Itt ő igazán egy oroszlánrészt foglal el.” (uo. 25. előadásból, Dornach, 1917. jan. 30, utalással a britek és/vagy Júda „oroszlánjára”, v.ö. Colomb et al.: The Great War of 189…, A Forecast, London, 1895)

„Próbáltam a pángermán irányért dolgozni, elválasztani Indiát Angliától” (GA 167/3, angolul: Things in Past and Present in the Spirit of Man, A múlt és a jelen dolgai az emberi szellemben, 1916. márc. 28-i előadásból; itt benső, valódi, helyreállító ezoterikus munkáról van szó, nem valamilyen „nacionalizmusról”)

10. Carroll Quigley a Rhodes-Milner vagy Kerekasztal-csoportról:

„Létezik és létezett nemzedékeken át egy nemzetközi anglofil hálózat, amely bizonyos értelemben úgy működik, mint ahogy a szélsőjobb tekinti a kommunisták működését. Ennek a hálózatnak, melyet a Kerekasztal-csoportokkal azonosíthatunk, valóban semmi ellenszenve nincs aziránt, hogy együttműködjön a kommunistákkal, vagy bármely más csoporttal, és gyakran meg is teszi. Ismerem ennek a hálózatnak a tevékenységét, mert húsz éven át tanulmányoztam, és a 60-as években két évig engedélyt kaptam, hogy betekintsek az irataikba és titkos feljegyzéseikbe. Bennem nincs ellenszenv irántuk, vagy az eszközeik többsége iránt. Néhány politikai szándékukat, mind a múltban, mind a jelenben kifogásoltam… de általában véve a fő eltérés a magam véleménye és a csoporté között az, hogy ők ismeretlenek akarnak maradni, míg én úgy vélem, hogy elég jelentős szerepet játszottak a történelemben ahhoz, hogy ismertté váljanak.” (Tragedy and Hope, Macmillan, 1966, p. 950., v. ö. The Anglo-American Establishment, 1949/1981; Quigley a modern kori történelem professzora volt, többek között a Georgetown egyetemen is tanított, mely a jezsuita rend vezetése alatt áll; Quigley e két könyve talán némileg tükrözi a latin és nem-latin „okkult frakciók” belső harcát).

11. Antony Sutton az ellentét-elvről az anglofil-hálózat szerves része, a Skull & Bones, amerikai titkos társaság működése kapcsán

„Kapcsolatokat lehet találni néhány new york-i nemzetközi bankár és számos forradalmár között, beleértve a bolsevikokat. Ezek a bankárok – akiket azonosítottunk – pénzügyileg érdekeltek voltak a bolsevik forradalom sikerében.” (Wall Street and Bolshevik Revolution, 1974, előszó)

„A náci Németországban létrejött befektetések (a hasonló befektetésekkel együtt a Szovjetunióban) magasabb politikai szándékokat tükröztek, sokkal többet, mint a közvetlen profitszerzés, noha a profitszerzést nem lehet mellőzni. E ’magasabb politikai szándékok’ kiderítéséhez be kell hatolni a multinacionális cégek pénzügyi ellenőrzési rendszerébe, mert azok, akik kontrollálják a pénzmozgásokat, végsősoron kontrollálják a napi politikát” (Wall Street and the Rise of Hitler, 1976, reformed-theology.org, és America’s Secret Establishment, The Order of Skull and Bones, Trine Day, 2002, első kiadás 1983, ld. alábbiakban az ábrát a globális konfliktusok előidézéséről).

Globális konfliktusok előidézése, Antony C. Sutton: America’s Secret Establishment, a befolyásos Skull & Bones, Koponya és Csontok, azaz a Halálfejes Rendről, hogyan építették fel egyidejűleg a bolsevik Szovjetuniót és a náci Németországot a banki támogatások révén, majd profitáltak a háborúból, és megalapították az Európai Uniót, a churchill-i „világkormány” előszobáját

12. Zbigniew Brzezinski a hatékony amerikai és nemzetközi összefogás megteremtésének módjáról

„…mivel Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik, egyre nehezebb konszenzust találni a külpolitikai ügyekben, kivéve egy valóban súlyos, széleskörben tapasztalható, külső fenyegetés esetén.” (A nagy sakktábla – Amerika elsőbbsége és geostratégiai meghatározottságai, 1997; v.ö. 1898: Maine-cirkáló, 1914: szarajevói merénylet, 1915: Lusitania, 1941: Pearl Harbor, ld. Robert B. Stinnett: Day of Deceit, etc.; ld. Z.T.Cs.: Abduction of Europe, és melléklete: Chrestomathia of the „Paid Enemies”, Journal of Eurasian Studies, 2010/1, p. 143, ld. még a Project for a New American Century forgatókönyvét, Rebuilding America’s Defenses: Strategies, Forces, And Resources For A New Century, amely épp 2001. szept. 11. előtt jelent meg, benne a „Pearl Harbor-hoz hasonló” tragédia falrafestésével)

Fordította, összeállította: ZTCs.

 Iacopo Palma il Giovane (az „ifjabb Palma”, szül. Iacopo Nigreti, 1548/50-1628): A Cambrai-i Liga háborújának allegóriája, Sala del Senato, Palazzo Ducale, Velence, 1590. k.; a kép Velence győzelmét ábrázolja Európa felett: középen áll a dózse, Leonardo Loredan (dózse 1501-1521), feje felett győzelmi koszorúval, előtte Justicia karddal, és egy oroszlán, mely a bikán ülő Európára támad; Európa pajzsán a cambrai-i liga tagjainak címerei; a festmény háromszögű elrendezést mutat, sarkain a dózséval, az oroszlánnal, Justiciával és a bőség szimbólumaival, velük szemben a bikán ülő Európa, fölöttük pedig az égiek „köre” („mindent látó szeme”)

„Jobb, bal, közép”: brit belpolitikai tabló, The Punch, 1890. karácsonyi különszám. Az illusztráció a Punch Among the Planets (Punch a bolygók között) című humorosan „okkult” cikkben, több más karikatúrával együtt jelent meg, és a bolygóközi utazásban épp az Ikrek-jegyének két csillaga, Castor és Pollux után közölték, a 16. oldalon, címe: „PUNCHIUS PHOEBUS, THE GREAT UNIVERSAL HYPNOTISER. (“He who must be Obeyed!”) A TRANSFORMATION SCENE” (P. P. a nagy, egyetemes hipnotizőr (akinek engedelmeskedni kell!), egy átalakulási jelenet); itt is megjelenik a hipnózisra való utalás, mint a The Truth karácsonyi mellékletében, mivel a hipnózis ekkoriban került az érdeklődés középpontjába, mint egyik fontos „eszköze”, a mai értelemben vett hírlapi újságírás is. A grafika a két, nagy parlamenti tábort ábrázolja („Ikrek”!): balra, a gyarapodás szimbólumaival a tory miniszterelnök, Lord Salisbury (Robert Arthur Cecil, 1838-1903; itt emlékeztetünk, hogy 1891-ben kezdte meg működését a brit, majd brit-amerikai Kerekasztal-csoport, mely továbbvitte Salisbury-ék, a Cecil-tömb „velencei”, anglo-jezsuita tömörülése „új világrend” célkitűzéseit, „liberális imperialista” formában), aki skót nemzeti viseletben vezeti frakcióját (holott nem is volt skót), övbeakasztott fejszéjén az Önkormányzati Törvény felirattal (Home Rule, mellyel Írországot akarták feltrancsírozni), mellette a tandemen a Tőke és a Munka képviselői, és a Külpolitika feliratú gömböt (az egész földgömböt…) fél kézzel magasba tartó gyarmatügyi miniszter, Chamberlain római tunikában, aztán egy Kiegyezés feliratú zászlót magasra tartó figura, valamint az öreg Kronosz/Szaturnusz kaszával és homokórával. Jobbra inkább egy lumpennek ábrázolt társaság látható, az izolacionisták, nacionalisták, baloldaliak a brit lobogóval, előtérben Gladstone és Harcourt, mögöttük tömeg és két rendőr, egy figura sarlót tart magasra (itt munkásmozgalmi szimbólum), hátul pedig egy Napóleon-kalapos távolodó alak látható. Középen egy napraforgó tányérjában az új, 1891-es év szimbóluma, egy csecsemő, mellette két nőalak, a „kellem és báj” szimbólumai s egy bekötött szemű balett táncosnő, alatta rózsa, bogáncs és lóhere, Anglia, Skócia, Írország szimbólumai (a wales-i vörös sárkány fura módon mindig hiányzik a közös brit heraldikából), tőlük jobbra pedig két csuklyás alak (jezsuiták? az óév szimbólumai?) az 1890-es évszámmal, akik Salisburyék felé húznak. Fent, az égben (a szellemi világban) a Nap szekere, rajta Punch, a „Nagy Hipnotizőr”, mellette az idő megfiatalodott, angyali szimbóluma, kétoldalt pedig görög és római istenek láthatók, s a baloldali, római isteneknél, a Salis¬bury-tábor felett egy sas, mellyel talán Amerikára utaltak.

Az ellentmondás elve (divide et impera) a történeti-politikai folyamatokban

Példák az ellentmondás-elvre