Az Országépítő folyóirat 2025/4 számában készítettünk interjút Sebő Ferenc népzenésszel, építésszel. A 79 éves korában elhunyt alkotóra a vele készült beszélgetéssel emlékezünk!
Eredendően építészmérnök vagy. Mihez kezdtél diploma után?
Kicsit megkéstünk az interjúval, hogy ne csak beszélhessek erről. Két hete kijöttek az Építészeti Múzeumból, és elvitték a diplomaterveimet és egyéb rajzaimat, mert valahol azt nyilatkoztam, hogy nem tudom, mit kezdjek velük. Ők meg örömmel átvették, mintsem, hogy kukába dobjam. A Gorsium rendezése volt a feladatom, egy kilátóépülettel és egy színházzal. Rengeteget ástam ott diákkoromban, mert ez érdekelt engem. Török Feri volt a korrektorom. Az utolsó pillanatban nem készültem el a makettel. Gondoltam, lesz, ami lesz, bemegyek, aztán vagy kirúgnak, vagy sem. Jön velem szembe Feri és hozza a hóna alatt a makettet. Megcsinálta nekem éjszaka, úgyhogy ez valójában az ő munkája. Ez a terv mindenesetre egy érdekes dokumentum a ’70-es évek építészeti ízléséről. Ezen kívül elvitték még a szekrény tetejéről a Zsigmond kori Budai Várnak egy LEGO-kockákból egyedileg készített kicsinyített modelljét is – feleségem nagy megkönnyebbülésére.
Miután végeztem, a Pest Megyei Tervezővállalatnál helyezkedtem el a Városmajor utcában. Onnan átkerültem a Könyvtártudományi és Módszertani Központba. Itt igen praktikus tevékenységem volt, mert a tanácsi „hozzáértő” emberek nem voltak képesek felfogni, hogy a könyvtár egy növekvő intézmény, és sohase adtak rá pénzt, mondván, hogy tavaly már adtak. Ezért Sallai Pista bácsival, a könyvtárszakma nagy moguljával jártuk az országot Szolnoktól Jászberényig, és próbáltunk tanácsot adni, hogyan lehetne még egy kis helyet nyerni. Nagyon hálás voltam ennek a munkahelynek, mert rendkívül értelmes, kedves emberekkel találkozhattam, akiktől egy sereg dolgot tanulhattam. Humorban sem volt hiány. Sallai Pista bácsi egyszer a következő szentenciával látott el: „Tudod, Ferikém, mi oldhatná meg a könyvtár problémáját? – A tűz.”
Mikor lépett be a zene az életedbe? Miket játszottál, mielőtt találkoztál a népzenével?
Évfolyamtársammal, Halmos Bélával eleinte csak azért kezdtünk gitározni, hogy megnyerjük a lányok rokonszenvét. (Nem igazán jött be, mert ahogy a jó hangulatot megcsináltuk, mindig mások vitték el a legkapósabb csajokat.)
Kiskamasz koromban kijártam Drezdába nyelvet tanulni, s ott német barátomtól tanultam német népdalokat énekelni és gitározni is. Ezeket énekeltük esténként, hamisítatlan polgári miliőben vacsora után a családnak. Az itt felszedett tudománnyal aztán József Attila verseket kezdtem énekelni. Mint pl. az Indiában hol éjjel a vadak, a Rejtelmek, A hetedik. Ezeket saját kútfőből kitalált zenékkel énekeltem. Béla közben, kemény gyakorlással, brazil gitározással próbálkozott.
Persze mindketten klasszikus zenét tanultunk: Béla hegedült, én zongoráztam, csellóztam. Így az a zenekar, amelyben együtt muzsikáltunk a Gryllus testvérekkel, a Műegyetem Szimfonikus Zenekar volt.
Az örökös rajzolás miatt nemigen járhattunk beat koncertekre, ehelyett a kollégiumi rádió kapcsolt össze minket a körülöttünk folyó zenei mozgolódásokkal. De itt, a kollégiumi rádióban hallottunk először széki zenét is, Sárosi Bálint ismeretterjesztő előadásában, aminek hallatára megállt a kezünkben a rajztoll. Ez az ismeretlen zenei világ teljesen lenyűgözött bennünket. Ekkor támadt az az eretnek gondolatunk, hogy mi lenne, ha ezt valahogy megtanulnánk?
Mivel a tennivalók összesűrűsödtek, végül el kellett döntenem, hogy mivel akarok komolyabban foglalkozni, és a zenélést választottam. Könyvtáros főnökeim tanácsára megkerestem Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet újonnan kinevezett igazgatóját, aki szívélyesen fogadott és lelkesen támogatta indulásomat. Felfogta a fontosságát annak, amibe belekezdtünk, és aktívan segített az egész revival mozgalomnak azzal, hogy megvédett minket az elvtársaitól, ami nem is volt olyan egyszerű dolog. Akkoriban nem csak a fiatalok gyülekezésétől féltek, hanem a nacionalizmus szomszédnépi vádjától is betegesen reszkettek. Ezért e témakörben azonnal mindent lesöpörtek az asztalról. Mármost mi nem voltunk nacionalisták, pláne nem akartunk mozgalmat szervezni. A fiatalok – mivel látták, milyen jó kedvvel csináljuk a dolgot – maguktól kezdtek gyülekezni körénk.
Ezután jött az ismeretlen világ?
Igen, és megdöbbentett a felismerés, hogy amit Bartók, Kodály és Kallós a parasztoktól gyűjtöttek, valójában nem egyebek, mint egy valamikor általánosan használt popzenei nyelvezet továbbélő maradványai. A magyar történelem sajátossága, hogy a török háborúk alatt kipusztított lakosság pótlására ipari méretben kellett munkaerőt betelepíteni. Az elmúlt 3-400 évben betelepült, főleg polgárosodott németek, lojálisan beilleszkedtek ugyan a magyar közegbe, megtanulták a nyelvet, a szokásokat, de saját zenéjük volt. Méghozzá századokkal későbbi, mondhatnám modernebb, mint a helybelieké. Nem csoda, ha magasról tettek a csóró bennszülöttek ódon zenéjére, amit ők nem hallottak dallamosnak. Ide vezetem vissza azt az engesztelhetetlen gyűlöletet, ami a középosztályunktól kezdve egészen a felsőbb rétegekig, ma is megvan a parasztzene iránt.
Ma is?
Persze! Egy egyszólamú középkori zenéhez képest az övék már egy újkori zene volt, harmóniával kísért, akkord-felbontásokból keletkezett dallamok, szemben a régi zenék vonalszerű dallamaival. Aki már ezzel élt, az ilyen zenét hallja dallamosnak, kellemesnek, mivel ez van betáplálva a tarisznyájába. Amikor „régizenéket” hallgatok, néha még a feleségem is bejön, hogy „mi ez a nyekergés?”
A leszakadt néprétegek is, mint a parasztság, vagy bizonyos nemzetiségek szeretnének „haladni a korral.” Amikor 1907-ben Bartók elment a Székelyföldre gyűjteni, azt mondták neki, hogy „Ó, mi már nem éneklünk ilyeneket, Tanár úr, mi már nem vagyunk szegények.” Átment a köztudatba, hogy ez a szegények zenéje, és ezért lenézték őket. Ők pedig elhitték, és elkezdték szégyellni. Így pusztul ki az egész hagyomány egyik napról a másikra.
Fontos erdélyi tanulság, hogy amit a magyarok már elfelejtettek, azt a románok még tudták, és amit a románok is elfelejtettek, azt meg a cigányok tudták. Martin György már csak ábrázolásokból és leírásokból ismert XVI. századi hajdútáncokat is gyűjtött cigányoktól, szájpergetésre járt, harcias botolóként.
Emlékszem, amikor ’71-ben Kallós először jött át Magyarországra, az állomáson széki zenével fogadtuk. De hallottuk, hogy a vonatról leszálló erdélyiek hangosan szitkozódnak a hátunk mögött: „Még itt is ezt a k…a oláh zenét kell, hallgassuk!” Ez egy nagyon érdekes társadalmi jelenség, csak nem foglalkozunk vele, mert mindenki a stílusokkal van elfoglalva.
Pedig nem a román, vagy a magyar parasztok találmánya ez a hagyomány, csak ők még mindig használták. Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon az egyetlen egyben maradt közösség a parasztság volt. Ők még mindig énekelték és táncolták azt, amit valamikor mindenki. Az európai tánctörténet csúcsteljesítménye, a páros tánc hozzánk érkezett el utoljára. A Kárpátoknál állt meg, azon túl még mindig tiszta középkort találunk ma is: körtáncokat táncolnak, amilyeneket valamikor Párizsban is a XIII. században. Félreértés ne essék, nem igaz, hogy csak a táncházasokat érdekli a páros tánc, csak most ők váltak „rezervátummá.” Nemrégiben még Budapesten is volt minden mulatóhelyen táncparkett, és az asztalok mellől bármely csinos lányt fel lehetett kérni táncolni, ismerkedés céljából. A páros tánc, falun és a városon egyaránt a párkeresés leghatékonyabb műfaja volt. Elhagyása szerintem nem fejlődés…
A hagyományos népzenében hol van helye a „magyarnótának”?
Ez a népies műzene lett a sokat emlegetett nemzeti zene. A XIX. század magyar identitásért, magyar nyelvű kommunikációért és politikai függetlenségért folytatott mozgalmának volt rá szüksége, hogy az irodalmi nyelv kialakítása mellett ez is a mindenki által ismerhető, a nemzet tagjait összekötő kapocs legyen. Egy mozgalomban erre van szükség. Érdemes belelapozni a korabeli nyilatkozatokba! Mindenki ismerte a szerzőiket, Biharit, Rózsavölgyit, Szentirmayt, Dankó Pistát és másokat, s ez senkit sem zavart, hogy „ősi nemzeti” magyar nótaként énekelje.
Ez teljesen természetes is, mert a népzene tulajdonképpen egy ezredév popzenéjének a maradványa, a maga sokszínűségével, táji, történeti széttagoltságával nem tudhatta ezt a feladatot betölteni. Most, hogy már nem a XIX. század sémái szerint halad az életünk, kezd kicsit észbe kapni a magyar társadalom és a régiség értékeit már nem csak a műzenében, hanem ebben a historikus popzenében is kezdjük felismerni. Mert szögezzük le: a népzene, az régizene, méghozzá régi popzene. A mindennapok használati zenéje, a popzene viszont nem ugyanaz, mint a színpadra tett muzsika, vagy a liturgikus zene. Ez egy olyan nyelvezet, amit a siratótól a tánczenéig az emberek a mindennapjaikban használtak.
Ugyanakkor kevesen vették észre, hogy a magyar nyelvi és zenei hagyományok mennyire egységesek. Egyedül mi vagyunk Európában, akik az összes nyelvi dialektusunkat megértjük és minden népzenei típusunk az egész nyelvterületen egységesen megtalálható. Egyfajta globalizáció zajlott le nálunk az első ötszáz évünkben, itt az államalapítástól kezdve a török korig volt egy egységes Magyar Királyság, amelynek közlekedését vámhatárok nem gátolták, szabadon lehetett közlekedni, ezért egységesedett a zene is, meg a nyelv is. Egy észak-német és egy dél-német ma sem érti egymást, a franciákról nem is beszélve, ahol az egykor egymással dulakodó fejedelemségek határai mentén oszlik meg még a nyelv is, zene is. Ezzel jó volna tisztába lennünk, erre büszkék lehetnénk, mert ez a valódi hungaricum!
Kellő ismeretekkel azt is tapasztalhatjuk, hogy igazából „fajtiszta” régi dalok nincsenek. Csak olyan régiség maradhatott fenn dalokban, amit valami újdonság kézen fogott és magával vitt, mert tudta használni. Minden egyes dal vizsgálatakor szinte egy zenetörténeti kézikönyvet kapunk, és nemcsak a magyar, hanem az egész európai zenére nézve.
A hagyományhoz ragaszkodás nagyon erős motívum a közösségek életében. A gyűjtések során tapasztalhattuk, hogy a parasztok fejében az egyszólamú dudazene annyira erős élmény volt, hogy a modern hegedűn játszóktól is megkövetelték, hogy utánozza a duda hangzását. Egy Tolna megyei faluban a mai napig megkövetelik, hogy az éjféli misén az orgona úgy játsszon, mintha duda lenne.
Bartók 1907-ben írja, hogy megtalálta a székely dallamtípust, a pentatoniát, amiről nem is hitte, hogy létezik. Mik ezek az ősi dallamok?
Nagy szenzáció volt ez annak idején. Ma már a gyűjtések megszaporodása révén tudjuk, hogy minden népzenében sokféle hangsor van használatban egyidejűleg. Ázsiában pedig ezerféle népcsoport él, ezerféle hangsort használva. Meglepő volt számomra, amikor Rajeczky Béni bácsi elmesélte, hogy a gregoriánnak két nagy dialektusa volt. Ugyanazt a dallamot északon pentaton, vagyis ötfokú hangkészlettel használták, délen pedig a diatonikus, azaz hétfokú skálával. Ez is mutatja, hogy a pentatónia nemcsak Ázsiában fordult elő.
Megtaláltátok még azoket a közösségeket, a ’70-es években Erdélyben, akik még szervesen élték meg a hagyományaikat??
Csak néhány helyen, ott is Kallós Zoltán kalauzolásával. Általában már nem találtunk semmit. A múltkoriban nagy felháborodást keltettem, amikor azt nyilatkoztam, hogy a népművészet egy városi fogalom. Most ismételten megerősítem, hogy a nép nem ismeri azt a szót, hogy népművészet. Ezt mi találtuk ki. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy míg Franciaországban vagy másutt a feltámadó mozgalmaknak rekonstruálni kellett, addig nálunk még élt ez a világ, amiről most beszélgetünk és volt egy jó évtizednyi átfedés, ami nagy szerencse. Ezért lehetett folytatni.
Kik voltak az elsők, akik folytatták akkor ezt a gyűjtőmunkát??
Valamennyien azért indultunk el Erdélybe, mert Kallós üzent, hogy gyertek át, mert ilyet nem fogtok sokáig látni. Itt még időutazásban lehet részetek. Elsőként Andrásfalvy Berci, Martin György és a Pesovár testvérek mentek át, és Kallós vitte őket mindenfelé. Ő ott bennszülöttként szabadon közlekedhetett, rokonlátogatás címén. Andrásfalvy Berciék azért vittek kamerát, hogy felvegyék a táncokat és megtanulják, és aztán mindenkinek megtanítsák. (Na, ki találta fel a táncházat?) Ők voltak az első olyan tudós nemzedék, akik nem csak össze akarták gyűjteni az anyagot és rendszerezni azt, hanem meg is akarták tanulni. Rádöbbentek, hogy ez itt még él, használható, továbbvihető, de a parasztok ezt már nem fogják fel, mert ez egy városi érdeklődés. Ez a 150-200 éves munka van a mögött, hogy a fiatalok most így rákaptak újra, mindenféle erőszakolás nélkül.
Az országban sok helyen, különösen Erdélyben a fiatalok most is felveszik a viseletet. Szerves folytatása ez a falusi hagyománynak?
Ez már a visszajött szokás. Kallós nagyon sokat tett azért, hogy legalább tíz-húsz évvel meghosszabbítsa a hagyomány életét. Meg tudta győzni a rokonait (márpedig neki mindenhol voltak rokonai Erdélyben), hogy értékes az, amit tudnak. „Lám, még Budapestről is ide jönnek, hogy meghallgassák!” Visszaadta nekik az öntudatot, már amennyire győzte személyesen. Ennek köszönhetjük, hogy mi még találkoztunk ezekkel a zenékkel. Például a Gyöngyösbokréta mozgalom is nagyon sokat tett a ˛’30-as évek végén, amikor elhozták Budapestre a kalotaszegieket, akik megdöbbentek, hogy érdekli a pestieket, amit ők tudnak. Nagyon sok ember, akitől mi gyűjtöttünk a ’70-es években, elmesélte, hogy volt a tánc: „Hát bejöttünk jobbról… – Honnan jöttek be?” Kiderült, hogy a Gyöngyösbokrétát meséli, hogy a színpadon mit csinált.
Mindig vannak, akik megpróbálják visszahozni az értékeket, de közben egyre nő a szakadék. Hogy látod a zene szerepét a mostani társadalomban?
Fontos téma, hogy meddig mehet el a mai korra jellemző elbutulási folyamat. Hogy az éneklést meg a táncolást teljesen abbahagyták, nem normális. Ez egyáltalán nem mondható fejlődésnek. A régi társadalmakban a kommunikáció három lábon állt: az egyik a beszéd, a másik a zene, a harmadik a tánc volt. Mindegyikkel olyasmit lehetett elmondani, amit a másik kettővel nem. Tehát a tánccal kifejezett kommunikációt nem illet elmondani beszéddel. Mindenki már gyerekkorban feltankolta magát egy csomó szöveggel és dallammal, és össze tudta rakni ebből a maga mondanivalóját, amit mindenki megértett, mégse adta ki magát. Tehát ez egy fantasztikusan erős kifejezőeszköz, és nekem a művészet ott kezdődik, hogyha valaki az érzelmeit artikulálni tudja. Ehhez nem neki kell kitalálni a nyelvet! Nem lesz mindenki költő, de legalább megérti azt, amit a másik ír.
Ebbe a népművészeti keresésbe hogyan jön be a nagy költőkkel, pl. Weöres Sándorral való találkozás?
Úgy, hogy ők ezt sokkal jobban tudták, mint én. Ők 3000 évnek az anyagát használják, az antikvitástól kezdve. A mai költők, akik már nem írják oda, hogy milyen nótára kell énekelni a verseket, használják ezeket a szerkezeteket, dallam nélkül is. Weöres Sándornak a verseiből üvölt, hogy milyen nótára írta, mert a ritmus, a szerkezet árulkodó. Az antikvitásból is csak a ritmusokat ismerjük, egy-egy görög vagy római versformát, a dallamokat nem. Ugyanakkor Berzsenyi, Weöres gátlás nélkül használják. A Sapphoi vagy Anakreóni versek gyönyörűek, csak a műveletlen olvasó már nem tudja, hogy mit olvas. Én pedig úgy játszottam, hogy még ráismertem ezekre, és tettem hozzájuk dallamot. Találtam a bolgár népzenében olyan megoldásokat, amikkel rájöttem, hogyan kell ezeket énekelni. Ott még vannak a táncokban is olyan aszimmetrikus, furcsa ritmusok, amik ilyen képleteket adnak ki: „Partra szállottam, levonom vitorlám, tam-taram-pam-pam tidi-dam-param-pam…” Ebből is üvölt, hogy zene volt. Ezeket mind énekelték annak idején.
A költőkkel nagyon jól lehetett cimborálni, mert ők többet tudtak, mint én. Az énekelt versek, ahogyan ezeket ma nevezik, egyedüli túlélője a népdal. Sajnos Tersánszky Józsi Jenővel nem volt személyes kapcsolatom, pedig sokszor emlegetem, hogy ő volt az én elődöm, mert ő fogott gitárt először, és énekelt verseket, amikor még ezt senki nem csinálta. Jenő bácsi furulyázott, gitározott, és a kis bandájával előadásokat rendezett. A Nyugatban is bemutatták ezeket, Ady Endre is ott ült az első sorban. Amikor jött a nagy gazdasági válság, és mindenki éhezett, Jenő bácsi fogta a gitárját, és a budapesti bérházakban összemuzsikálta a szükséges pénzt. A szakma fel volt háborodva, és kérték a művészet szent nevében, hogy hagyja abba. Azt mondta erre: „Én legalább tudok gitározni! Író bárki lehet, akinek van egy ceruzája meg papírja, és ha elég tehetségtelen, még sikere is lehet. Két szólamban fütyülni viszont csak én tudok.”
Jellemző történet Tersánszkyról és a korról, hogy amikor Révaiék őt is behívták a minisztériumba, hogy „Tersánszky elvtárs, hát miről fog nekünk írni, a dolgozó parasztságról vagy a munkásosztályról?” Rövid gondolkodás után: „Egy királykisasszonyról.” „Hát akkor sajnos nem tudunk munkát adni.” Az ajtóban még visszafordult „És angyalok is lesznek benne!”
Érzékeled a dallam és ritmus egységét a mai versekben is?
Persze! De azért ott a bizonytalanság. Előadásokon szoktam mondani, hogy régen mindig énekelték a verseket, aztán ahogy fejlődtünk tovább, az emberek rászoktak arra, hogy már nem éneklik, csak szavalják fennhangon. Aztán azt is elhagyták, és rászoktak arra, hogy némán olvassanak, ami nagy fejlemény volt, mert régen nem tudtak némán olvasni az emberek (titkos levelekre oda volt írva, hogy ”ezt egyedül olvasd!”). A legújabb fejlemény pedig, hogy már némán sem olvasunk. Remélem, kezdődik elölről a kör!
Egyszer mondtad, hogy nem lehet minden verset megzenésíteni, ami szembejön.
Mert van, amit nem is lehet. A legdöbbenetesebb élményem, amikor egy néprajzos barátommal elmentünk Japánba az őslakosokhoz. A japán őslakosok, az ainuk, állítólag egy szibériai eredetű néptörzs tagjai voltak, fehér emberek, dús szőrzetű szemöldökkel, akiknek nagyon hasonló a történetük, mint az indiánoknak Amerikában. Mára körülbelül 25 ezren maradtak ott. Tanimotó szan, a kutatójuk azzal hozott engem lázba, hogy ők még tudnak 11 ezer soros, homéroszi hosszúságú epikus énekeket. Mondom, erre már kíváncsi lennék, hogyan énekelték, hátha Homéroszhoz is közelebb visz. Egy öregasszonytól felvettünk egy csomó dalocskát, játékot, de amikor megemlítettem neki az epikus éneket, azt mondta, hogy azt nem lehet. „Miért?” – kérdezem tőle – „Olyan messziről jöttem ide, hogy ezt meghallgassam.” „Hát mert az három napig tart” – válaszolta. Mondom neki, kapjon csak bele, igazából az érdekel, hogyan énekli. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy elkezdje. Ült a térdén, ütötte az ütemet és tá-titi, tá-titi ritmusban egy-két hangnál nem többet használva reppelt. Ezt ugyan a Farkas Ferenc nem tudta volna feldolgozni! Ez egy másik kor másfajta zenéje. Amit hallottam, azon átderengett a hexameterek svungja is. Félelmetesek ezek az összefüggések!
Kodállyal volt kapcsolatotok?
Nem, ő már akkor meghalt. De az a nemzedék, akit Kodály nevelt ki kórusvezetőnek, szintén nagyon sokat segített nekünk. Kodálynak nagyon jó diplomáciai érzéke is volt. Egyszer, mikor Rákosi megkérte, hogy írjon egy új himnuszt, mert a jelenlegi már elavult, Kodály azt mondta, megvizsgálja a dolgot. Amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte: „Nos, Kodály elvtárs, mi van az új himnusszal?” „Meghallgattam a régit. Jó!” – válaszolta.
Ő hozta össze a Zenetudományi Intézetet is a Népzene Tára kiadására, aminek komoly tekintélye volt, és amit most olvasztottak be valami giga szervezetbe. Az első tévés megjelenésünk után kicsit ellenségesen állt hozzánk a szakma, mert gitáron játszottuk a népzenét. Akkor Vargyas Lajos behívatott minket az Intézetbe, összehívta a kollégákat, voltak vagy harmincan, negyvenen, és eljátszatta velünk a repertoárt József Attilától kezdve a népdalokig. Majd mikor befejeztük, Lajos bácsi rájuk szólt: „na, hallottátok, most pofázzatok, ne a sajtóban!”Valóban megváltozott a hangulat. Úgy látszik, az élő élmény is sokat számított…
Ez időben is egybeesett Makovecz Magán Mesteriskolájával, ahol ugyanezeket a gyökereket találták meg. Feltehetjük a kérdést ebből az irányból is, hogy van-e létjoga ma a háromosztatú háznak, tud-e a mai kultúrába (vissza)integrálódni?
Igen, ez lényeges, hogy tisztelettudásból őrzünk meg valamit, ami nem használható semmire, vagy látjuk a lényegét, az ide vezető utat, ami formálta?
Milyennek látod a művészeti oktatás helyzetét? Helyén van-e a népzenei tanszék a Zeneakadémián?
Jó helyen van, pontosan az tanítja meg ezeknek a népzenészeknek is, hogy ők sem egy külön fügemadár, hanem ők is a zenetörténet részei, és igenis a régi zenéhez kapcsolódni kell! A probléma ott van, hogy nincs pénz, és most már csak olyanok tanítanak ott, mint én, akik hobbiból esetleg még pénzt is visznek nekik.
Milyennek látod a hagyomány szerepét a művészetben, a nemzeti és nemzetek feletti értékrend viszonyát? Van-e sajátos feladata, lehetősége, elhivatottsága a magyar művészetnek a nemzetközi kulturális életben?
Kizárólag abban van szerintem. Mindvégig arról beszéltünk, hogy legyünk rá büszkék, hogy mi megőriztük, továbbvittük és használjuk az európai művészetnek ezt a hagyatékát! Nemzetközileg még nagy becsületünk van ebben az ügyben. Kodálynak abban tökéletesen igaza volt, hogy magyarnak nem lehet születni, azt meg kell tanulni. Ez egy kultúrnemzet. Etnikailag mindig is vegyes társaság volt, de egységesen mindenki megtanulta a magyar kultúrát, és annak az értékeit.
Bizonytalan üzenete van, hogy ezt az egész élő-világot, amit ma népművészetnek nevezünk, most már inkább értelmezzük, könyvespolcra tesszük, és emlékezünk azokra, akik ezt még szakrálisan megélték. Milyen biztos üzeneted van?
Az utolsó pillanat volt ahhoz, hogy ezt a zenei anyanyelvet visszaemeljük a maga polcára, mert nincs jobb helyette. Mert ha volna, azt kéne használni. Azt sajnálom, hogy a táncolás elmúlt, az éneklés elmúlt. Ezek az öröm kifejezői, a lélek emelői! Sosem ártott senkinek, hogy tudott beszélni, tudott énekelni, tudott táncolni, nem?
Interjút készítette: Füzes András
Az interjú az Országépítő folyóirat 2025/4-es számában jelent meg, ITT beszerezhető.