Az Óbudai Gázgyár nevét hallva valamennyiünknek a jól ismert technológiai tornyok sziluettje jut eszébe. Ezek az esztétikusan formált műemléki épületek azonban csak egy kicsiny részét képezik annak a komplexumnak, amely történetével érdekes keresztmetszetét adja az elmúlt száz év ipartörténeti fejlődésének, társadalmi folyamatainak. A dicső múltat mérsékelten fényes jelen követte, amely állítás már mintegy tizenöt éve tartja aktualitását. Az Óbudai Gázgyárról írni, amely éppen 103 éve kezdte meg működését, hatalmas feladat, cikkem ezért csak annak két fontos részét, a Tisztviselő és Munkás lakótelepeket tárgyalja, természetesen némi történeti előmagyarázat után, hiszen abban számtalan ma is érdekes momentum található.
A kőszén alapú gázgyártás fővárosi kezdetei 1855-re nyúlnak vissza, amikor Pest városa szerződést kötött az Általános Osztrák Légszesztársulattal a pesti gázszolgáltatás huszonöt éves monopóliumára. Ezt az idő közben egységesülő Budapest még kétszer meghosszabbította, Budát és Óbudát is bevonva a szolgáltatási körbe. Értelemszerűen a koncesszió többszöri meghosszabbítása nem az előrelátó tervezést és fejlesztést szolgálta, a cég több kisebb gázgyárat létesített a városban, gyakran nem a legszerencsésebb helyeken, így a Lóvásártéren (a mai II. János Pál pápa téren), a Józsefvárosban, illetve az Országúton (a mai Margit körúton).
A Főváros 1908-ban úgy döntött, hogy a két év múlva lejáró szerződést nem hosszabbítja meg, hanem az akkor működő öt gázgyárat megvásárolja és a gázellátást fővárosi hatáskörbe vonja. Ezzel párhuzamosan egy szakértő bizottságot hozott létre, amelynek a jövőbeni fejlesztések meghatározása volt a feladata. Javaslatuk alapján a Főváros az öt kisebb gázgyár bezárását és egy új, korszerű, nagykapacitású gázgyár létrehozását határozta el. Olyan helyszínt kerestek, amely könnyen megközelíthető, de a veszélyes üzem nem jelent kockázatot a közelben lakókra. Mivel a sűrűbben lakott pesti oldalon nem találtak ilyet, választásuk végül az óbudai Homokos dűlő akkor szőlővel beültetett területére esett. Itt a vasúti kapcsolat észak és dél (!) felől egyaránt biztosított volt, ekkor már állt az északi vasúti összekötő híd. A Duna közelsége a vízi szállításon túl a technológiai (és tűzi)vízellátást is biztosította.
A Főváros Weiss Albertet, a zürichi gázgyár igazgatóját kérte fel a gázgyár általános „elrendezési” tervének, illetve részletes építési terveinek kidolgozására. Az általános rendezési tervek egy hónapon belül, a részletes tervek pedig rá négy hónapra, 1910 februárjára elkészültek. Ezekben már szerepeltek a dolgozókat szolgáló jóléti és lakóépületek, amelyek létét a Bárczi István nevével fémjelzett városvezetés szociális elkötelezettségén túl az is indokolta, hogy a környék akkoriban gyakorlatilag lakatlan volt.
A terveket egy, a főváros által felkért szakértő bizottság értékelte. Tagjai között találjuk a fővárosi, a minisztériumi és a vasúti tisztségviselők mellett, a kölni, a düsseldorfi, a nürnbergi, a müncheni, a berlini gázművek vezetőit, valamint Kájlinger Mihályt, a Magyar Mérnök- és Építész-egylet elnökét. Az ő szerepe a két gázgyári lakótelep sorsa szempontjából alapvető fontosságú. A testület egyhangúlag elismerését fejezte ki a tervek szakszerűségét és megfelelőségét illetően, Kájlinger azonban különvéleményt fogalmazott meg. E szerint „fölösleges munkát végzett Weiss igazgató, amikor azon épületeket is megtervezte, amelyek nem kizárólag üzemi célokat szolgálnak, amelyek magával a gázüzemmel közvetlen kapcsolatban nem állanak, mint pl. a munkásjóléti építmények, kezelési épületek, gazdasági épületek, lakóházak. Távol áll ugyan tőle, hogy az erről készített tervek felett bármi módon is bírálatot gyakoroljon, de mint a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet elnökének hangsúlyoznia kell, miszerint nem talál rá okot, hogy ezeket az építményeket külföldi építészekkel terveztessék meg, miért is ajánlja, hogy a főváros tanácsa kerestessék meg, készíttessen magyar építészekkel új terveket és ezen épületek jelen tervezetei ne képezzék megbeszélés és elbírálás tárgyát”. A bizottság egyöntetűen kiállt e vélemény mellett és a továbbiakban már csak az ipari épületeket vizsgálta.
Az építkezés a parti védmű kiépítésével és a terület feltöltésével már 1910-ben megkezdődött, ugyanakkor a lakó- és kiszolgáló épületek tervezéséről legközelebbi adatunk 1912 elejéről való, amikor is Almási Balogh Lóránd a munkáslakótelep, Reichl Kálmán pedig a tisztviselőtelep épületeinek engedélyezési terveit benyújtotta. Arra vonatkozóan, hogy mi történt a köztes két évben, miképpen választották ki e két tervezőt,csak találgatásaink vannak. Akkoriban mindketten terveztek iskolaépület(ek)et a Fővárosnak, így feltehetően innen volt a jó kapcsolat és a megbízás.
A lakótelepek tárgyalása előtt ejtsünk pár szót a Gázgyárról, amelynek üzembe helyezése 1913 őszén meg is történt, ünnepélyes bemutatására pedig 1914. június 15-én került sor. A tényleges gázgyári terület ma alig ismert az átlagember számára, hiszen le van zárva a látogatók elől. A déli végpontját a Gázgyár utcáról látható, Reichl Kálmán tervezte jóléti épületek képezik, az ettől délre eső terület, a mai irodapark csupán tartalékterület volt, illetve a dél felől érkező vasút rendező-pályaudvara volt itt, hatalmas széndepókkal. A gázgyár képét sem kizárólag a már említett tornyok határozták meg, hanem a komplexum északnyugati sarkában álló hatalmas gáztároló tartályok, amelyek helye a légifotókon még jól kivehető. Ezek kvázi ideiglenes építmények voltak, amelyeknek a bécsi Gasometer mintájára való újrahasznosítása lehetetlen lett volna, így a gázgyártás 1984-es megszűntetése után elbontásra kerültek. Az ipari épületek elhelyezkedése és kialakítása a célszerűség és az esztétika jóízű kompromisszumát tükrözi és hosszú távú hasznosíthatóságot eredményezett.
A három jóléti épület funkciója igen sokat elárul a korabeli viszonyokról. Délről haladva első az igazgatási épület, ezután a tényleges jóléti épület következik, majd a rendelőintézet és rendőrség épülete zárja a sort. A Gázgyár veszélyes üzemként állandó egészségügyi és rendőri készenlétet igényelt. A jóléti épületben volt folyamatosan bővülő könyvtár, közösségi terem, ez utóbbi később zsinórpadlásos, vasfüggönyös színpaddal gazdagodott. Elmondható hát, hogy a kor legkorszerűbb gázgyára nem csak a technológiát tekintve volt modern, jól felszerelt és a legmesszebbmenőkig átgondolt, hanem az „emberi erőforrás-gazdálkodás” területén is.
Ennek ésszerű folyománya, hogy a munkások és tisztviselők lakhatásáról is gondoskodtak. Már csak azért is, mert Óbudának ez a területe akkor meglehetősen gyéren lakott volt. Gazdasági kényszer volt tehát a helyben lakás biztosítása. A két lakótelep különválasztásának indokairól nem szólnak a korabeli források, a tervezési programban csak néhány mondatos utalásokat olvashatunk róluk. Tény, hogy az üzem megnyitásakor a kezdeti négyszázötven dolgozó harmadát tudták itt elhelyezni.
A gyárterület déli meghosszabbításában, a Duna-parton épült a Tisztviselőtelep. Reichl átvette a Weiss-féle telepítés gondolatát, de öt épület helyett kilenc villaházat tervezett, eredetileg összesen tizenhét lakással. Az épületcsoport középpontja a gyárvezető háza, nagyméretű kerttel. A két oldalán szimmetrikusan sorakozó lakóházak elhelyezkedése, a lakások nagysága, szobaszáma kifejezi lakójának a vállalati hierarchiában betöltött szerepét. Érdekes módon az épületek tervezésénél a vasúti vágányok közelsége (a még látható indóház és az épületek között húzódtak a vágányok), a dunai kilátás, vagy a tájolás nem játszott szerepet, csak az említett hierarchia, ami a lakások méretén túl az anyaghasználatban (kő, tégla, vakolat aránya), illetve a lakbérek nagyságában is megmutatkozott. A lakások wc-vel és fürdőszobával épültek, minden házban külön mosókonyha is szolgálta a szokatlanul magas fokú kényelmet. Valamennyi lakáshoz veranda vagy nagy terasz tartozott egykor. A kertek mindegyike külön terv szerint készült, a növényeket az együttest északról lezáró kertészet szolgáltatta, amelyhez üvegház is tartozott (mellette fűtőházzal, kertészlakkal). A kertészet mellett volt két teniszpálya és egy nagy füves terület, ahol nyáron labdajátékokat játszhattak, télen pedig korcsolyázhattak az itt lakók csakúgy, mint a munkástelepi gyerekek.
Az épületeket a világháború után elég jelentősen feldarabolták, ma jóval több lakás van itt az eredeti tizenhétnél. A hidegháborús időkben a Gázgyár védett objektum jellege abból is felismerhető volt, hogy még a tisztviselőtelepet is fegyveresek őrizték. A kétezres évek elején sem lehetett átjárni erre, csak az itt lakókat engedte be a huszonnégy órás őrszolgálat. Ez a gyakorlat akkor szűnt meg, amikor a Gázművek privatizálásakor a terület fővárosi kezelésbe került, illetve amikor az egykori kertészet helyén egy négy épületből álló lakóparkot épült. Mára a tisztviselőtelep fővárosi bérlakásai (kívül-belül) meglehetősen leromlott állapotba kerültek, a folyamatosan emelkedő bérleti díjakat, éves szinten mintegy ötven millió forintot, a Főváros nem a karbantartásra, hanem saját hiányainak fedezésére használja föl. Ha az épületek eredeti homlokzati kialakítására vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes megtekinteni (az archív fotókon túl) a gázgyári jóléti épületeket, amelyeket éppen most újítanak fel, műemléki értékeiket megőrizve.
A Gázgyár és a mai Aquincumi Múzeum romterülete között meghúzódó munkáslakótelep sorsa kísértetiesen hasonlóan alakult. A nagyméretű tér köré szervezett három lakóépület több ütemben nyerte el végleges formáját. Bár további bővítések is tervben voltak, azokat a világháborúk mindig meghiúsították. A munkástelep beépítésében egyértelműen felismerhető az angol kertvárosok hatása. A közös tengelyre fűzött kompozíciót a központi teret szegélyező két L alakú, északról pedig egy U alakú házcsoport zárja. Ennek súlypontjában volt a legényszálló, amelyben 16 fülkében 32 főt lehetett elszállásolni. A földszinti részen női és férfi (kád)fürdő volt, a pincében pedig közösségi mosoda. E két funkció hatalmas kényelmet jelentett a kor lakhatásai viszonyait tekintve. A telepen jellemzően két szobás lakások voltak, egységes alaprajzi kialakítással, ám a változatos építészeti formálás ezt jól leplezi. A lakásokhoz kis kertek tartoztak, amelyek növényellátását a már említett kertészet biztosította. Itt megengedett volt az aprójószág-tartás, háborús időkben a sertéshízlalás is. A legfontosabb közfunkciók megoldottak voltak a telepen, a tér déli oldalán sorakoztak a pékség, a borbély, a fűszerkereskedés, a posta helyiségei. A viszonylag messzebb lakó tisztviselőtelepi lakók számára egy konflis volt rendszeresítve, amellyel bevásárlásaikat intézhették, de volt, hogy a munkások feleségeit bejárónőként alkalmazták, akik ebben is segítségükre voltak.
Volt itt munkás kaszinó, azaz vendéglő is, amelyben a már említett gyáron belüli hierarchia a három helyiség különböző igényszintű kialakításában is felismerhető volt. A tér északi végpontjában épült három foglalkoztatós kisdedóvó, nagyméretű parkosított udvarával már az átadásra elkészült, míg az egytermes iskolaépület csak a húszas évek elejére.
A telep a kezdeti időkben egy kis faluként működött, ahol minden szükséges szolgáltatás elérhető volt, és amelynek lakóit a közös élettéren túl valami más is összetartotta. A gázos öntudat. Gázgyári dolgozónak lenni kitűntetés volt. Egyrészt, ez nyugdíjas állás volt, másrészt a gázgyártás veszélyes üzem volt. A gyárban minden belépőnek a hierarchia legalján (a szénlapátolásnál) kellett kezdenie és bizonyítania a továbblépéshez. A legjobbak és a rászorulók kaphattak lakást a kor legmagasabb színvonalán épült lakótelepén, ez azonban nem csak előnyökkel, hanem kötelezettségekkel is járt. A telep lakói egykor ingyen kapták a virágot, amit az emeleti lakások bérlői az utcai ablakok virágládáiba ültethettek ki. Ki is ültették, mert aki nem törődött a lakása arcát jelentő virágládával, arról joggal feltételezték, hogy a környezetét sem tartja rendben, és akiről ez bebizonyosodott, az akár a munkáját és a lakását is elveszíthette.
Ez a fajta folytonos odafigyelés a szabadidő eltöltésének közösségi megszervezésében is kézzelfogható volt. Mivel a dolgozók, és így az itt lakók java a környező falvakból ideköltöző elsőgenerációs munkás volt, aki ráadásul egy számára idegen környezetbe került, a beilleszkedés segítése indokolt volt. Ennek legjobb eszköze a közösségi élet szervezése volt. Működött itt dalárda, olvasókör, a jóléti épületben színjátszókör, mindez a Gázgyár területén(!). Innen azonban, a hidegháborús viszonyok miatt, az ötvenes években kiköltöztették ezeket a funkciókat az egykori vendéglő épületébe. Így jött létre a Gázművek Művelődési Háza, a későbbi Aquincum Mozi, ahol még jelentős közösségi élet zajlott a kilencvenes évek közepén bekövetkezett bezárásáig. Azóta a szomszédos múzeum kőtáraként funkcionál.
A közösségi élet másik fontos területe a sport, a foci és a teke volt, amelynek itteni története a húszas évek elejére nyúlik vissza. Mindkettőnek kialakult infrastruktúrája van ma is, bár a Gázművek mindkettőből kivonult mára, és azokat kevésbé az itt lakók használják.
A világháború utáni időkben a gázgyári öntudat némiképp átalakult, helyét a munkásidentitás vette át. Feltehetően ekkor keresztelték át a két lakótelepet belső és külső lakótelepre, aminek nem sok értelme volt, a kor egyenlőségeszméjének fényében sem. A szolgáltatások jelentősen szűkültek, amit lehetett lakássá alakítottak, az épületállomány karbantartásának színvonala nem illeszkedett az épületek nívójához. A végső kegyelemdöfést a Művelődési Ház bezárása és a Gázművek privatizációja jelentette. A fővárosi kezelésbe kerülés a teljes magárahagyatottságot hozta el, a bérlakásokhoz (az értékesítés elmaradása és a csere törvényi ellehetetlenítése miatt) oda vannak láncolva a lakók. Az átlagéletkor folyamatosan emelkedik, ennek minimális lassulása csak annak köszönhető, hogy néhány bedőlt lakáshiteles fiatal visszaköltözik a szülőkhöz, vagy így-úgy bérleti jogot szerez.
Jómagam tizenkét évi itt lakás után hagytam el e kiváló lakótelepet, amely egy, az enyémhez hasonló élethelyzetű ember (és család) számára több, mint ideális volt. Hangulatát nem lehet megunni, a szolgáltatások megszűnése ellenére van itt minden: babakocsis sétálásra, vagy biciklizni / görkorcsolyázni tanulásra alkalmas, széles, sík járda, Duna-part. A helyi boltok helyett a közelben az előbbiek hangulatát nélkülöző, de az igényeket maximálisan kielégítő bevásárlóközpont éktelenkedik. A kis kertek javát a lakók ma is művelik, az óvoda – bár bezárását többször is fontolgatták az illetékesek – még működik, a város egyik legjobb adottságú ilyen intézménye. A legfőbb gond az, hogy sem az itt lakó bérlők, sem a tulajdonos Fővárosi Önkormányzat nem tekinti sajátjának ezt a páratlan adottságú két műemléki együttest. A gazdátlanság ellenére is nagy lehetőségeket rejt e terület, mint azt a szomszédos magánegyetem egymás után megújuló épületein látni lehet. Talán nem bocsátkozunk túlzó jóslatokba, ha azt gondoljuk, hogy ahogyan a lakótelepek születésében is döntő volt a Gázgyár közelsége, úgy a jövőben is ez, az időközben megváltozott funkciójú komplexum fog szerepet játszani a sorsunkat illetően.
A cikkhez Sz. Bányai Irén, Kaiser Anna és Győr Attila kiváló tanulmányait használtam fel. Az archív fotók a Kiscelli Múzeumarchívumának darabjai. Fotó: Dénes György