Ott ülnek most hárman. Végre együtt ismét.
A karthagói villa átriumában, hűs árnyékban, egy pohár bor mellett.
Vagy éppen a már kiszáradt ősóceánt hasító vitorlás fedélzetén, fenn magasan, hegyeink felett.
Talán Atlantisz ködös tájain, ahol a négy folyó találkozik. Elmerengve a megpuhult köveken, növényindákon, melyekből házak nőttek. Az erdőkön, melyek lassan vándoroltak.
Talán a ködös Hybernia misztériumiskolájában, ahol együtt tanultak, hogy felkészüljenek a távoli jövőre, a germán kultúrkorszak közepére, a helyre, ahová együtt kellett megszületniük, hogy elhozzák impulzusukat a Középről, az európai Közép misztériumáról. A két oszlop közt áthaladva, a forróság és a hideg, Nap és Hold, férfi és nő polaritása közt, bensejükben a Közép minőségét érlelve, hogy elinduljanak felénk.
Feladatukat elvégezték.
Egymásra mosolyognak most hárman, és vigyázó tekintetüket ránk vetik.
Számíthattok ránk – mondják, immár odaátról.
Hétfőre virradóra, hajnalban, Húsvét után, Pünkösd előtt Kálmán István átlépte a küszöböt, és csatlakozott barátaihoz.
Ex Deo Nascimur,
In Christo Morimur,
Per Spiritum Sanctum Reviviscimus.
Ertsey Attila
Kálmán Istvánt a Kós Károly Egyesülés saját halottjának tekinti, búcsúztatásáról később adunk hírt.
